v2

„Pál, Isten akaratából Jézus Krisztus apostola, az Efézusban élő szenteknek és a Krisztus Jézusban hívőknek: kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól.” Ámen (Efézus 1,1-2)

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk a Szabadító Jézus Krisztusban! Hálát adunk Neked az áldás-esőért és a Fényért, amellyel az elmúlt napokban, hetekben megajándékoztál minket. Magasztalunk minden emelkedett élményért, minden találkozásért, mely felüdített, gazdagított, gyönyörködtetett, s minden apró örömért és segítségért, amelyet mi adhattunk másoknak. Köszönjük terheinkhez, gondjainkhoz az erőt, az együtt érző társakat, és a megtalált megoldásokat. Áldunk Téged a szomorkodók vigasztalódásáért, a sebek gyógyulásáért, a harcban állók béküléséért. Dicsőség legyen neked a szépen haladó testi-lelki építkezésekért, a történelmi pillanatokért, a túláradó, együtt megélt boldogságért! Adj nekünk iránymutatást ma is; tisztánlátást, hogy jobban értsük magunkat, küldetésünket, társainkat, és még hasznosabban, boldogabban éljük az életünket!  Ragyogj rajtunk, mindenen túli Fény, erő-teljes Harmónia! Ámen.

Alapige: Efézus 1,3-14: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.  Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel. Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne  az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk a Krisztusban. Őbenne pedig titeket is – miután hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek – eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.”

Kedves Testvéreim! Útmutatónk szerint a napokban elkezdtük Pál efézusi levelének olvasását. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv elmondja, hogy az apostol a második missziói útján járt első alkalommal Efézusban (ApCsel 18), s akkor csak rövid ideig maradt. Ám tudva, mekkora jelentősége van ennek a kereskedelmi utak kiindulópontjában fekvő, élénk forgalmú városnak az evangélium elterjesztésében, harmadik missziói útján  három évet is eltöltött itt (ApCsel 19-20) eredményesen munkálkodva, Kr. u. 55-58 között (Révész). A kétszázezres lélekszámú, Kis-Ázsia délnyugati részén fekvő, gazdag kereskedőváros abban az időben a Római Birodalom Ázsia nevű tartományának volt a székhelye. Vallási jelentőséget Artemisz fényes temploma adott a városnak, mely egy volt az ókori világ hét csodája közül. Artemisz a görög-római mitológia főistenének, Zeusznak a lánya, a termékenység és a vadászat istennője. Őt hívták segítségül a sikeres terhességért, szülés közben, tőle kértek áldást a dolgozó nők, és a vadászok is hozzá imádkoztak a vadak szaporulatáért éppúgy, mint eredményes elejtésükért. Amikor az ókori Hellászban a lányok elérték a serdülőkort, akkor Artemisznek ajánlották őket, mint szüzeket. Majd aztán házasságkötésük alkalmával egy áldozati máglyán el kellett égetniük addigi, érintetlen gyermekéletük tartozékait: a babákat, játékokat és egy hajfürtjüket.  A világ minden tájáról érkeztek Efézusba zarándokok, s emlékül magukkal vitték a templomnak és Artemisz istennő szobrának fémből készült kicsinyített mását.

Pálnak három év után, missziói tevékenységének sikeressége miatt kellett elhagynia a várost, ugyanis az emléktárgyakat készítő mesteremberek – üzletüket féltve – lázadást szítottak az új vallásra térítő apostol ellen. Pál az itt töltött idő alatt – módszeréhez híven – először a helybeli zsidó telepeseknek hirdette az evangéliumot. Ám amikor közülük többen nyíltan szembefordultak vele, el kellett hagynia a zsinagógát. Ekkor maga mellé vette a megtérített zsidókat, és velük együtt a város más vallású „pogányai” között folytatta a Krisztusi életre hívogatást. Valószínűleg a szomszédos települések lakói közül is többen hallgatták Pált, s így jutott el az evangélium Szmirnába, Pergamonba, Tiathirába, Szárdiszba és Filadelfiába. Az apostol Efézus elhagyása után is bensőséges kapcsolatban maradt híveivel és útja végén, a rá váró fogságot sejtve, Milétoszban könnyek között búcsúzik szeretett egyházának elöljáróitól (ApCsel 20). Jeruzsálemben fogságba esik, fogolyként kerül Rómába. Innen több levelet is ír Pál, melyet Tükhikosz nevű munkatársával küld el. Itt, az első római fogságban született az efézusi levél is. Ez kevésbé személyes hangvétele miatt valószínűleg körlevélként íródott több, általa alapított nyugat-kis-ázsiai gyülekezetnek, s fő célja a keresztyén hit alapigazságainak lefektetése volt. A levél első része a megváltás isteni és emberi művéről szól: Isten Krisztus által megváltja, s benne, mint főben, új egységbe foglalja a bűnbe esett világot, vagyis Isten Krisztusban helyreállít mindent. A krisztusi megváltás nyilvánvaló bizonyítéka azonban az Őt követő életfolytatás, mely az ember felelősségteljes feladata. Az egyház Krisztus titokzatos teste, a keresztyének egész világot átfogó, egyetemes közössége, melyben mindenki egyenrangú, körülményeire s múltjára való tekintet nélkül. A levél második része egyetértésre és életszentségre buzdítás.

Nehéz eledel az Efézusi levél, komolyan igénybe veszi az agyat. Kikristályosodott, letisztult örökérvényű igazságok láncolatát közvetíti Pál apostol – „tömörített fájlokban”. Miért érezzük olyan száraznak és töménynek? Mert gondolkodunk eleget. Folyton törjük a fejünket, hogyan alkothatnánk nagyot a munkában, magánéletben, hogyan építsük-javítsuk sikerességünket, boldogságunkat a folyton fenyegető veszélyek, viharok között. Gondolkodunk, tervezünk, értelmezünk, magyarázunk… sokszor akkor is, amikor csupán átélni kellene – érzékelni, érzelmeinknek teret adni, érintődni és érinteni – egyszerűen elengedni magunkat, belesimulni a mindenség felemelő ölelésébe… Tele van szórva az életünk földöntúli pillanatok lehetőségeivel, melyek ott ragyognak elérhető közelségben, mint körénk gurított aranyalmák! S mi óvakodunk tőlük; úgy lépkedünk közöttük, mint egy aknamezőn! Elfordítjuk a fejünket, el ne vakítsanak minket a gyönyörűség lehetőségei – sorra kihagyjuk azokat! Vigyázunk, nehogy egy percre túl boldogok legyünk, mert akkor jobban fáj majd az utána következő szürkeség. Mielőtt elfogadnánk az isteni ajándékot, előre elképzeljük, milyen szörnyű lesz majd elveszíteni… Így kerülgetjük ki sokan gondosan az Isten által körénk zúdított boldogságcseppeket – mert mi az áldás-eső „sorja között” is tudunk ám menni! Innen a mi nagy mélabúnk, állandó keserűségünk: hidegfejjel védekezünk az apró vagy világrengető, „átütő” pillanatok ellen. S mert nem merjük elveszteni a fejünket, a szívünk kihűl. A hideg hétköznapokból sóvárogva kiáltunk Isten után: „Ó add ajándékaidat akkor is, ha azt mi nem akarjuk elfogadni, vagy ha el is fogadjuk, eltékozoljuk. Mondd akkor is nekünk, ha nem vagyunk hajlandóak meghallani, hogy szeretsz minket, örök szerelemmel; hogy számodra különlegesek vagyunk, legfontosabbak, kiválasztottak!” Mindenki ilyen figyelemre, törődésre vágyik. Vannak, akik néhány ilyen szóért, gesztusért milliókat fizetnek; mindenüket, az életüket is kockáztatják!

Valójában az efézusi levélben, ha kicsit szárazon, töményen is, de éppen ezt az isteni üzenetet továbbítja Pál – minden egyes embernek, aki valaha erre a földre született és születni fog. Első perctől KIVÁLASZTOTT vagy! Nem a te első földi percedtől, a Föld első percétől (még annál is régebben)! A mindenség hatalmas, élő, fejlődő szervezetében nélkülözhetetlen vagy! A küldetésedet CSAK TE végezheted be, kizárólag a neked adott testi-lelki adottságokkal, pontosan a körülötted lévő körülményekkel – a te helyeden te vagy az egyetlen, a legfontosabb, a minden! Adnod kell az éppen tőled telhető legtöbbet és legjobbat magadból mindig, hogy a mindenség egysége, melybe belegyökereztél, melyből élsz – a gyümölcseid által épüljön, harmóniája tökéletesedjen! A mindenség táplál téged, s te táplálod a mindenséget. Nem kevesebb az életed értelme! Így fejlődsz és fejlesztesz egyszerre, találsz boldogságra, miközben boldogságot nyújtasz. Így foglal egybe Jézus önmagában mindeneket, így vagyunk testének tagjai. Ez az eleve elrendelt kiválasztottságunk. S amilyen sokat magunkba szívunk a mindenség erejéből, áldás-esőjéből, annál több, s édesebb gyümölcsöt termünk; annál többeket táplálunk, építünk – annál többet tökéletesítünk az egész mindenségen.

„Őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által…” – mondja Pál Kr. u. 60 körül. Aztán közel másfélezer évvel később Kálvin pedig – kettős predestináció tanában – az Institutioban (III. könyv 21, 5. pont – 1536.) úgy értelmezi ezt a kiválasztottságot, hogy nem egyforma állapotra vannak az emberek teremtve. Egyeseknek örök élet van előre elrendelve, míg másoknak örök kárhozat. Nagy viharokat kavart ez a következtetés az egyháztörténelemben – szükséges megértenünk az okát, s ragaszkodnunk az örökérvényű, isteni igazsághoz!

A reformáció korában élt hitvalló elődeink először a helyes útról letért egyház gyógyítására éreztek elhivatottságot, majd az egyre botrányosabb elfajulás miatt gyógyíthatatlannak ítélték azt. A Krisztus követés hirdetését teljesen új, tiszta intézményi formába kívánták önteni. „Protestáltak”, vagyis a romlott egyházzal szembehelyezkedve fogalmazták meg új, református tanaikat; az igen erős érzelmi terhek alatt leginkább a különbségeket hangsúlyozva – mindazt, ami elválaszt – s alig-alig látva, ami összeköt. Szenvedélyesen tiltakoztak, határozottan visszautasították a rettenetes bűnöket, elhatárolódtak a romlott egyháztól, melynek gonoszságától oly sokan annyit szenvedtek már. Ezek a legjobb szándékú, tiszta lelkű, éleslátású reformátorok tele voltak dühvel, gyűlölettel, megvetéssel. Undorodtak a bűnös egyháztól, s amikor elérkezettnek látták az időt, faképnél hagyták. Természetes, átlagos emberi reakció ez – az isteni értékrend szerint élni vágyó ember igazságérzete, bűn miatti, érthető felháborodása, dühöngése. Aki először szinte sokkot kap a burjánzó, értelmetlen és igazságtalan pusztítástól, majd mélységes gyűlölet önti el a bűnös iránt. Gyűlöletét próbálja leküzdeni – uralkodik érzelmein, s meg akarja érteni: a másik miért vetemedhetett oly szörnyű tettekre. Ha elfogadható okokat fedez fel a bűnös tettei mögött – elődök rossz példáit, vagy súlyos sérüléseket – gyűlölettel vegyült fájdalma szánalommá szelídül, s felébred benne a segítségnyújtás vágya. Úgy bocsát meg, hogy megérti a bűnöst, és elősegíti annak gyógyulását, jó útra térését, fejlődését; segíti a boldogságát! Ezt az érett, komoly erőbefektetést jelentő Jézusi viselkedést: a legmagasabb rendű bocsánatot kevesen vállalják. A többség megreked ott, hogy a bűnnel együtt a bűnöst is mindenestől elítéli, gyűlöli és megveti – nem képes magához hasonlónak tekinteni, segítendőnek végképp nem. A maga értékeit védve és hangsúlyozva elhatárolódik, és magára hagyja a bűnöst, hogy az viselje csak tettei következményeit, s boldoguljon nélküle, ahogy tud. Így zajlik a legtöbb válás, így válnak szét az egymásban csalódott rokonok, barátok, munkatársak útjai. Így tagolódik szét az egyház is felekezetekre a történelem során. És mindegyik esetben megmarad – ha mélyre rejtve is – egy fájó, rossz érzés. Búvópatakként fel-feltör a gyűlölet, kirobban egy-egy konfliktus, ha olykor kereszteződnek az utak. És megmarad az ilyen szétválások után valami mély hiányérzet is. Ha az új lehetőségeket kihasználva sikerült az űrt betölteni, ez kevesebb feszültséget okoz. Ha viszont a „külön könnyebb” döntés mégsem hozott valamelyik félnek teljes boldogságot, akkor időnként belülről mar a vágy a lehetetlennek tartott összekapcsolódás után…

A reformátorok „kiszakadása” óriási szabadságot jelentett nekik, hogy úgy alakítsák a meggyőződésük szerinti Krisztusi életmódot – a hétköznapi és templomi vallásgyakorlatot, egyéni és közösségi életüket – ahogy csak jónak látják. Tantételeik megfogalmazásakor a viszonyítási pontot mégis szinte minden esetben a velejéig romlottnak ítélt katolikus egyház tanai és tettei adták. Bár a Biblia egészét kívánták szem előtt tartani, amikor a kiválasztottság tanához értek, a rájuk nehezedő fájdalom és gyűlölet elterelte figyelmüket az örökérvényű igazságról. Szörnyű tapasztalataikból, a gyógyíthatatlan bűnös egyházból kiindulva jutottak messzemenő következtetésig és mondták ki az eleve kárhozatra rendelést, ami a Szentírásban nem található. Mindazonáltal a reformátorok jelezték, hogy tantételeik emberi alkotások – korhoz kötöttek, idejétmúlttá válhatnak – amikor leírták: később lehet ember, „aki minket jobbra tanít…” Hisz maguk a dogmák sosem örökérvényűek, csak az isteni igazságok azok, melyeket minden kor a maga szintjén próbál értelmezni. A későbbi teológus tudósok közül ki kevésbé nyíltan, ki bátrabban merte korrigálni az ítélkező, egymással szembeállító megbélyegzést.

Az Igéből számunkra tisztán kiderül: Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Timóteus 2,4); Jézus azért jött, hogy megmentsen, helyreállítson és egybefoglaljon mindeneket. Ha közülünk egyesek eleve kárhozatra, mások eleve üdvösségre lennének teremtve, akkor – mivel Isten a maga képére és hasonlatosságára formálta az embert (1 Mózes 1, 27) – hinnünk kellene, hogy létezik „jó” Isten és „rossz” Isten; a jó Isten képére formáltak az üdvösségre rendeltek, a rossz Isten képére a kárhozatra rendeltek. Ám Isten csak a saját képére formált embert, még „ördög” képére teremtésről sem hallunk sehol! Isten Jézus szavai szerint színtiszta jóság, abszolút pozitívum. A teremtéstörténet alapján mindent szépnek és jónak teremtett, és szabad akaratot adott. A gonoszságot nem a Teremtő, hanem a teremtmény hozta be a világba; a teremtmény élt vissza a neki adott szabad akarattal (akár Lucifert, a Sátánt, akár Ádámot hibáztatjuk). Azonban mindenki szabadon eldöntheti, hogy követi-e ősei generációról generációra másolt-halmozott bűneit, vagy az Isten tanácsa szerinti utakat, megoldásokat választja, megszakítva az eredendő bűn láncolatát – Jézus megmutatta, hogy mindez lehetséges nekünk, váltsághalála tiszta lapot adott! Hisz azért jött, hogy megváltsa s megtartsa az elveszetteket – a tékozló fiúkat éppúgy, mint a megbocsátásra képtelen bátyjaikat! Csak a hatalmát görcsösen féltő ember ragaszkodik ahhoz, hogy Isten azt tesz, amit akar: akit akar, szeret, akit akar, eldob. Mert így ő is – istenképűségére hivatkozva – önkényúrként bánhat a többiekkel. Mennyivel nehezebb egy olyan Istent másolni, aki tökéletes jóság, szeretet minden körülmények között; elfogadni, hogy a felhatalmazás kizárólag szeretetre szól!

Jó tudatosítanunk továbbá, hogy az eleve üdvösségre és eleve kárhozatra születettség gondolata felmentene minden felelősség alól: az eleve gonosz nem felelős bűnéért, hisz nem tehet róla – így teremtetett; az eleve üdvösségre rendelt meg nem érdemel elismerést a jóért, hisz nem az ő érdeme. Ezt feltételezve, sem rontani, sem javítani nem lehetne sorsunkon. Elvész így a szabad akarat is, mellyel szüntelen döntenünk kell ezernyi lehetőség között. Az eleve kárhozatra-üdvösségre teremtettség emellett keresztülhúz és értelmetlenné tesz minden igyekezetet a tanításra. A rossznak kikiáltott ember ugyanis éppúgy nem fejleszthető, mint az eleve jó. A kárhozatra születettre nem érdemes energiát pazarolni, mindenképp pokolra jut; az eleve jónak meg nincs hová fejlődnie, úgyis üdvözül. Hol van itt a fejlődőképes világ és ember, amit Isten teremtett? Mi értelme ekkor Jézus missziói parancsának? A misszió csak hivatalos bélyegragasztás volna: „te szent vagy, te meg pokolravaló”? Jézus ezzel szemben lélekmentésre, gyógyításra, tanításra ad parancsot – és közös építésre. Megmutatja, hogyan kell különválasztani az embert a tetteitől; azt is, hogy mindenki esendő és sérült, de mindenkinek ugyanúgy esélye van feldolgozni a sérüléseit, jó és rossz tapasztalatait, melyeknek egytől egyig megvan a maga haszna és értelme, hisz Isten mindent a javunkra fordít. Mindegyikünknek egyformán lehetősége van tanulni az elkövetett hibáiból és hatalmasat fejlődni, változni, közben pedig boldogságra találni! Teljes mértékben felelősek vagyunk magunkért!

A jól értett kiválasztottság arról szól, hogy mindenki fontos, egyformán értékes, és nélkülözhetetlen. A benne és körülötte szunnyadó erőforrások és kincsek pedig az égig érnek – rajta múlik, elfogadja s kibontakoztatja-e, munkára fogja-e mindezeket! Egyetlen „bélyegre” van csupán szükségünk, ha kiválasztottságunkat elfogadtuk: a Szentlélekre, mely a keresztségben jelöl meg „pecsétjével” minket. Azért, hogy ha hirtelen rengeni kezd alattunk a föld, akkor se feledjük, kik vagyunk: természetfölötti értékünk van, Istenhez tartozunk, Vele elválaszthatatlanul egyek, megigazult lelkek vagyunk! Az üdvösség már a miénk, hisz isteni önmagunkat igyekszünk kibontakoztatni – „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Ezt tudatosítja a Lélek pecsétje rajtunk. Mint a pici lány, akire szoknyát adnak, hogy emlékeztesse: nőnek születtél, s mint anyaföldből, belőled születnek, s táplálkoznak majd újabb testet öltött lelkek: gyermekeid – mert elsődleges küldetésed, hogy Isten teremtő- és gondviselőtársa légy! Vagy ahogyan a munkaruha kötelezi viselőjét: a fehér köpenyest, hogy Isten gyógyító angyala legyen, az egyenruhást, hogy küldetése a bajelhárítás, védelem; a fekete palástost, hogy lelkek éjét hivatott oszlatni fénnyel, s folytathatnánk a sort…

A mindenség, melynek kiszakíthatatlan része vagyunk, Istenben él; minden része Istent rejti, ezért látványosan és hatásosan istenivé kell válnia! Mindennek és mindenkinek vissza kell nyernie szentségét, fel kell mutatnia egyre jobban Istent! Ezt csak egymás felé megélve, s a világot együtt segítve lehet! Ne mondd, hogy porszemnyi tetted mit sem ér! Ha egy apró részlet javul, az egész rendszer jobban lesz! Mosolyod, kedves szavad, érintésed nemcsak a közel lévőnek boldogság – a mindenséget simogatja, gyógyítja, deríti örömre. A legkisebb jó, amit valahol adsz, sokszor nem is gondolod, mennyire pótolhatatlan és feledhetetlen érték, milyen életmentő és életadó; s egyben a Nagy Egésszel törődő gondoskodás, világszépítő vállalás! Emelkedjünk ki a szomorú szürkeségből. Akarjunk színesedni és ragyogni! A bőkezűen szórt földöntúli öröm-pillanatokat merjük elkapni és magunkhoz ölelni, hogy frissítsen, Élettel töltsön el. Talentumainkat pedig – az isteni ajándék-özönt – ideje elfogadni, kibontani és használni! Adja Isten, hogy önbizalommal teli, a fejlődés reményét sugárzó, boldog keresztyének legyünk! Ámen

Imádkozzunk! Szerető Istenünk! Áldjuk nevedet, hogy mindannyian kiválasztottak vagyunk, tökéletes szereteteddel körülölelve, gazdagon megajándékozva, felelősségteljes, egyedi küldetéssel felruházva. Köszönjük, hogy türelemmel kísérsz, míg felnövünk feladatunkhoz: felismerhető követőiddé válunk, a ránk bízott javakkal jól gazdálkodó, országodat építő, e világot szépítő munkatársaiddá. Adj nekünk bátorságot és tudatosságot szembenézni magunkkal, újrafogalmazni céljainkat, átvizsgálni kapcsolatainkat! Segíts küzdeni meggyőződéseinkért, harcolni kényszerítő erők ellen, változtatni ártalmas életmódon. Sugározzon egész lényünkből, minden mozdulatunkból, hogy Te vagy Mesterünk! Kérünk, töröld le a gyászoló könnyeit, csillapítsd a magányos hiányait, enyhítsd a szenvedő fájdalmát! Taníts a jót keresni mindenben és mindenkiben! Tégy éberré, hogy jobban észrevegyük a rendelt időket, a csodákat és kincseket magunk körül és magunkban; s hogy többé ne kerüljük el a boldogságot, s ne utasítsunk el senkit, akinek szüksége van ránk. Jézus nevében. Ámen.

Áldás: „A mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége!” Ámen (Efézus 1,17-18)