161002_coverKöszöntés: 1 Timóteus 5,8: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” Ámen 

Imádkozzunk a zsoltáríró Dávid királlyal! „Tarts meg engem, Istenem, mert Hozzád menekültem! Te vagy az én Uram, rajtad kívül nincs, ami jó nekem. Te tartod kezedben sorsomat. Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm. Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. Örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van. Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van Tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon. Uram, figyelj esedezésemre! Látja szemed az igazságot. Tégy csodát híveddel, mert te megszabadítod azokat, akik jobbodhoz menekülnek támadóik elől. Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába halálos ellenségeim elől, akik körülfognak; arra igyekeznek, hogy földre terítsenek. Olyanok, mint a zsákmányra vágyó oroszlán. Lépj elő, Uram, szállj szembe, ments meg engem a bűnösöktől! (Zsoltárok 16-17, válogatott versek) Ámen

Márk 7,24-30: „Onnan elindulva elment Tírusz vidékére. Bement egy házba, és azt akarta, hogy senki ne tudja meg ottlétét. De nem maradhatott titokban, mert azonnal tudomást szerzett róla egy asszony, akinek a leányában tisztátalan lélek volt, és miután eljött hozzá, a lábai elé borult. Ez az asszony görög volt, sziro-föníciai származású, mégis azt kérte, hogy űzze ki az ördögöt a leányából. Jézus így szólt az asszonyhoz: „Hadd lakjanak jól először a gyermekek, mert nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.” Az pedig ezt válaszolta neki: „Úgy van, Uram, de a kutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból.” Erre így szólt hozzá: „Ezért a szóért mondom: menj el, leányodból kiment az ördög.” Amikor azután hazaért az asszony, látta, hogy a gyermek az ágyon fekszik, és az ördög már kiment belőle.”

Kedves Testvéreim! „Hadd lakjanak először jól a gyermekek, mert nem jó elvenni a gyermekek kenyerét és odadobni a kutyáknak”. Ez kemény visszautasításként hangzik Jézus szájából. Személyválogatásnak tűnik, hogy elutasít egy pogány asszonyt, amikor az lánya gyógyulása érdekében segítséget kér tőle. Nem ezt várnánk a mindenkit egyformán szerető és egyformán fontosnak tartó Jézustól. Másrészt – a szöveg szerint – rá nem jellemző módon kutyának nevezi az Izrael határain kívül élő görög családot.

Mit jelképez a kutya? A kutya az első háziasított állat; intelligenciája s az ember életében betöltött fontos szerepe miatt minden mitológia elengedhetetlen szereplője. A kutya egyedül a zsidó vallásban teljességgel negatív szimbólum: a tisztátalanság és erkölcstelenség jelképe. Minden más kultúrában-vallásban pozitív jelentést hordoz. Sok helyen a lélek kísérője egyik világból a másikba, az újjászületés szimbóluma. A holdváltozásokhoz kötődve termékenységet, erőt és hűséget testesít meg. A magyar néphit szerint az alvilág föld alatt élő kutyája folyton megeszi a holdat. Az ősmagyar teremtési legenda viszont úgy tartja, hogy a föld elkészülte után az Úristen fölnyúlt az égbolt tetejébe, letört egy kis darabot a Napból, abból formálta meg az első férfit és nőt. S mivel még maradt egy kis törmelék a kezében a Nap-darabkákból, hát azokból pedig megteremtette az ember és asszony két leghűségesebb szolgáját, a lovat és a kutyát… Amely népek fogyasztják a hűség, éberség és védelmezés megtestesítőjét, úgy vélik, hogy miközben megeszik, ezeket az erényeket beépítik magukba. A kutya-jelkép szinte mindenütt megtalálható. Középkori királynősírok kutyafestményei az elhunyt házastársi hűségéről tanúskodnak. A lovagi címerekben, festményeken a nemességre és körültekintésre utalnak. Petőfi költészetében hitvány szolgalelkűséget jelöl a kutya a szabadságvággyal szemben, míg József Attilánál ragaszkodást, érzelmi kötődést fejez ki. A jól ismert, Jézus szájából származó bibliai történetben Lázár, a koldus a gazdag asztala előtt fekszik, fekélyekkel tele; és azt kívánja, bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal – de csak a kutyák nyaldossák a sebeit (Lukács 16, 19-21). A Bibliában egyedül itt szerepel pozitív jelentéssel a kutya-kép, mindenütt máshol – a zsidó felfogást tükrözve – a tisztátalanság és erkölcstelenség megtestesítője. Ez az asszony tehát kutya lenne, bűnök förtelmes fertője, akihez közel menni is veszélyes? Nézzünk utána!
Igénkben Jézus a tanítványaival idegenbe, Tírusz és Szidón vidékére megy – Galileától északnyugatra, a Földközi tenger partjára. Tírusz gazdag város volt, ezüstpénze az akkori legerősebb valutának számított. A Jézust megszólító asszony az őslakos kánaánita népcsoport leszármazottja, szíro-főniciai nemzetiségű. Nem barbár, vallástalan „pogány” ő: a Szentírásban eredeti nyelven a „hellén” szó olvasható – azaz a nő a görög vallást gyakorló kultúrkörből való. Ez a hellénizmus, mely iskolai tanulmányainkból is ismert, akkorára már háromszáz éves, hatalmas befolyással bír a területen – makedón Nagy Sándor győzelmei óta.

Azt olvassuk, hogy mire hazaért, a lány gyógyultan feküdt az ágyon, „kiment belőle az ördög”. Tudjuk, az ókori ember a pszichés zavarokat, elmebetegségeket démoni megszállottságként értelmezte, megkülönböztetve a testi betegségektől. Jézus felszámolja ezt a megkülönböztetést: minden betegséget egyaránt gyógyít. A gyógyítási történetek végén mindig arra utasít: menj el és többé ne vétkezzél: válts irányt és élj ezután másképp – vagyis új, helyes életvezetésre ösztönöz. Ezzel Jézus félreérthetetlenül a mi felelősségünket hangsúlyozza; rámutat, hogy leginkább emberi tettek következményei a betegségek – szenvedjük a magunk és mások tökéletlenségének a következményeit… És a gyógyulásban is számít Jézus az emberre. Akarsz meggyógyulni, helyreállítatni és a helyedre állva cselekedni? Akarsz gyökerestől új életet kezdeni, valóban változtatni? Aki nem akar gyógyulni, nem lehet meggyógyítani. Aki nem akar változtatni helytelen felfogásán, rossz reakcióin, vesztes viselkedésén, az elveszti testét-lelkét…

„Amikor azután hazaért az asszony, látta, hogy a gyermek az ágyon fekszik, és az ördög már kiment belőle.” Ha görögül olvassuk a történetet, egy meglepő titkot tár fel nekünk az asszonyról az ágy, amin a lánya feküdt. Ez nem a szokásos szalmazsák-matrac, hanem a kizárólag gazdagok által használt, fényűző, úri ágy. Ebből kiderül, hogy az asszony tehetős volt. S így már másképp fest a Jézus kissé cinikus mondata. Ebből a nézőpontból szemlélve, Jézus itt nem a zsidó-pogány kérdést élezi ki – miszerint először a zsidónak jár az üdvösség, s ha valami még marad, utána a pogánynak is csurran-cseppen belőle, mivel Isten a választott nép jóllakatása után nem sajnálja a maradékot a többi néptől. E helyett a klasszikus értelmezés helyett jóval inkább a szegény-gazdag ellentétre utalhatott Jézus. Ő ugyanis minden esetben azok mellé állt, akiktől mások elfordultak – s nem azért, hogy szociális forradalmat robbantson ki. Ő személyes segítője volt a kirekesztett bűnösöknek, betegeknek, a megalázott szegényeknek, elnyomottaknak. Képes volt eljuttatni őket hátrányos helyzetük teljes felszámolásáig. Ha ők is akarták, gyökerestől megváltoztatta egyéni életüket: felemelte őket a sárból, s alkalmassá tette küldetésük betöltésére. Hozzájuk, legrászorultabbakhoz küldetett először Jézus, mert ők szenvedtek a leginkább hiányt, nélkülözve testi, lelki, szellemi javakat! A jó gazda is a legéhesebb jószágát lakatja jól először, az orvos a legsúlyosabb sérülthöz siet elsőként, s a tűzoltó is ott kezd oltani, ahol a legnagyobb a tűz. Hisz a kevésbé rászorultak várhatnak egy keveset… Jézus Galilea szegénységébe született, belülről ismerte az ottaniak rászorultságát. Válaszában ők az asztalnál ülő gyermekek, akiknek először ennie kell, s a morzsaszedegető kutyák: a gazdag tírusziak és szidóniak – legalábbis ez a tehetős asszony, aki hozzá fordult. Eszerint tehát előbb jól kell lakni a legrászorultabbaknak, s csak azután kaphatnak azok, akik bővölködnek.

A történettel Jézus tükröt tart a tanítványainak is. A nő kezdeti elutasításával azt a hivatalos zsidó viszonyulást mutatja be, amely a „protokoll” szerint az idegen népek tagjainak jár. Leleplezi, milyen ellenségesen s lenézően gondolkodnak a zsidók a többi népről. Magukat, mint kiválasztottakat, mindenki fölé helyezve állítják, hogy kizárólag övék az üdvösség; az idegen kultúrájú-vallású embereket pedig ismeretlenül is egy kalap alá veszik, alacsonyabb rendűnek, „pogány kutyának” bélyegzik. Valamennyire érthető ez a magatartás egy olyan nép részéről, melynek történelmében évszázadokra visszanyúló teher a jövevény élet – a vándorlás, elhurcoltatás, majd az egymást váltó, folyamatos idegenuralom. A sok fájó tapasztalat és az ismeretlentől való félelem szüli a más népekkel szembeni, alaptalan bizalmatlanságot, az eleve rosszat feltételezést, s emiatt a teljes elhatárolódást. Bizonyos mértékig hasznos önvédelem ez; ragaszkodás a „mi fajtánk” tisztaságához, értékeihez. A „faj-fennmaradás” érdekében születik a felsőbbrendűség-tudat, ami távol tart a másokkal való keveredéstől. Az alá-fölé rendeltségben gondolkodás egyébként is virágzik Jézus korában. A római birodalom lakosságának egyharmada rabszolga: hódító hadjáratokról hozott hadifoglyok, szegények eladott gyermekei. Mindenki fölött uralkodik valaki. A császáron kívül nincs olyan úr, akinél ne lennének még nagyobb urak. Nem csoda, hogy a sokféle „iga” alatt a népnek jól esik túlzott felsőbbrendűség-tudattal ellensúlyozni az elnyomást, s együtt gyűlölni mindenkit, aki kívülálló…

Ez az elvakultság a tanítványokba is túl mélyen bevésődött, s akadályozta, hogy Jézust megértsék. Mindenképpen politikai szabadítónak akarták Őt látni, kormányzóvá akarták tenni; aki megszünteti Róma fennhatóságát, és egy független, szabad állam élére áll… Olyanok ezek a tanítványok, mint a fiatal szerelmesek, akiket úgy elvakít a szenvedély, hogy a másikban mindenképp a saját, tökéletes ideáljukat akarják látni; aztán a közös élet elején mindenképp azzá akarják változtatni. Majd mikor ráébrednek, hogy ez lehetetlen, otthagyják a másikat – akit igazán meg sem ismertek, mert valódi lényére nem is voltak kíváncsiak. Szerelmük csak saját magukról szólt, nem a másikról. Egyszemélyes boldogság pedig nincs. Örök emberi gyarlóság az önzőség, mely a másik igazi értékeire nem kíváncsi, csak a saját érdekét nézi, a maga kényelmét, örömét keresi… Jézus tanítványai olyannyira rabjaik saját, földi helyzetüknek, hogy érdektelen, s érthetetlen számukra Mesterük tér-idő korlátokon túlterjedő, megváltó küldetése; aki „globálisan” a bűntől megszabadítani jött, az örök haláltól, az örök vesztes állapotból. Ők csak magukra tudtak gondolni, nekik ilyen világ-mentő Messiás nem kellett. Jézus e történet által saját kicsinyességükkel és túlzott nacionalizmusukkal szembesíti őket, s hogy mennyire messze járnak az Isten országától.

S mindeközben Jézus tudja, hogy a segítségét kérő asszony az első csalódása ellenére nem fog meghátrálni – bármennyire nem ilyen cinizmust feltételezett a földre szállt Mindenhatóról, akinek érzékenységébe és szeretetébe egy világ belefér… Ez az asszony gazdagsága ellenére meg volt győződve Istenre-szorultságáról. Nem részegítették meg a földi javak, hanem mint boldogságra, teljességre vágyó „lelki szegény”, akarta az Istennel való közvetlen kapcsolatot, kérte gyógyító erejét, áldását. Így bizonyította: nem jelentéktelen senki, nem kutya ő, aminek a zsidók titulálják; hanem Istent még a „kedvenc gyermekeknél” is jobban megbecsülő gyermek. Jézus próbára teszi az asszonyt, mert nem jó a rászoruló mieinktől a kenyeret elvenni, és a gazdag idegeneknek odavetni. Ám a megalázó kutya-bélyegen az asszony hite felülemelkedik, bölcsessége meglátja a beszűkült lehetőségek közt is a megoldást: az Izráelben megvetett pogányok is Istenhez” tartoznak, még ha kutyaként is. Ezt az alázat-teljes, töretlen hitet Jézus – Máté evangélista szerint – meg is dicséri, s kérését azonnal teljesíti: „Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod” (Máté 15,28)! A „külhoniak” hatalmas hite hegyeket mozgat, miközben a magukat kiváltságosnak tartó honfitársak hitetlenül elfordulnak Jézustól, sőt inkább ellene fordulnak. …Beszűkült lehetőségek között nem elkeseredni, befelé fordulni és feladni, hanem addig kutatni, amíg rá nem bukkanunk a mindig ott rejtőző kincsekre, előremozdító megoldásokra – ezt is tanítja ez a történet: a bajban követendő viszonyulást. S ha valóban gazdag volt az az asszony, akkor arra is ráébreszt minket, amit kevesen gondolnak át, hogy anyagi javak között dúskálva sem felhőtlen paradicsomi boldogság az élet! Hisz semmilyen szellemi, lelki, érzelmi hiányt, problémát nem lehet anyagi síkon megszüntetni; mert az mind csak romba döntő pótmegoldás! Lelki éhség csak lelki úton csillapítható. Érzelmi elhanyagoltság csak érzelmi törődéssel gyógyítható – valós emberi kapcsolatokban. Szellemi igény csak beszélgetéssel, szellemi értékek átadásával elégíthető ki. Ha harmónia van, minden van. Ha harmónia nincs, mit sem ér a gazdagság. Boldogságot, testi-lelki egyensúlyt venni nem lehet, de küzdeni annak felépítéséért vagy helyreállításáért keresztyén kötelesség! Isten szemével megismerni magunkat, gyógyító erejét és tanácsát kérve, megtenni mindent, ami rajtunk múlik – ahogyan ez az asszony.

„Nem jó elvenni a gyermekek eledelét és a kutyáknak dobni.” Következzen e szavak legkézenfekvőbb igazsága. Tisztán kimondja Jézus, hogy kiknek kell adnunk képességeink, kincseink, erőnk legjavát – a gyermekeinknek; ők vannak ránk bízva legfontosabb küldetésként! Sem a hivatás, sem a misszió oltárán nem áldozható fel a család!  „Aki háza népére gondot nem visel, rosszabb a hitetlennél!” – mondja Pál. Ha tehát Isten gyermekkel áldott meg téged, akkor attól kezdve ő az, akinek a legnagyobb szüksége van rád – a szívedre, lelkedre, elmédre, két kezedre, mindenednek a legjavára! A Krisztus szerint élő szülők folyamatosan megadják egymásnak, s gyermekeiknek az éppen tőlük telhető legtöbbet, legjobbat; hogy az otthon a család minden tagja számára boldog erőforrás legyen, derűs egyensúlyt, biztonságot adjon. Aki ilyen háttérből indul el naponta, annak sokkal jobb eredményei vannak az iskolában, hivatásban, misszióban is! Vannak persze időszakok, amikor gondterheltebb a családi élet, jóval több küzdelmet, energiát igényel a harmóniát megőrizni; hiszen a család is állandó fejlődésben, változásban van, akár a körülötte lévő világ. Sajnos sokan menekülnek ilyen krízisek esetén a munkába, misszióba, külső kapcsolatokba, mert azok könnyebben elérhető sikerrel kecsegtetnek – s tolódnak el igen rossz irányba a hangsúlyok, akár végleg összetörve a családot… Első a család – tanítja Jézus. Ha ott helytálltál mindenben, és még maradt kincsed, erőd, amit mások közt szétoszthatsz, csak akkor fáradozz idegenekért! S korántsem elég az anyagiakat megteremteni a családnak! Hány gyermek nőtt fel félredobva a pénzvadászat miatt, s lett az élettel küszködő, örök bizonytalan, boldogtalan felnőtt! Hogyan is érthetné meg a gyermek, hogy az ő érdekében – azért, hogy „mindene meglegyen” – megfosztják a legfontosabbtól, a szüleitől? Hogyan fogadhatná el, hogy minden előrébbvaló, mint az ő kis lelke, mint a vágyai, élményei, kérdései; hogy neki a szülőkből csak a silány maradék jut? Pedig nem arra emlékszik majd felnőttként, milyen ruhája vagy mennyi játéka volt, hanem hogy anya és apa nem volt sehol, amikor a legjobban szüksége lett volna rájuk! Később pedig már hiába akar a szülő fontos lenni gyermeke életében…

 

Aki pedig az Isten ügyéért akasztja szögre a családot, tudathasadásban él. Életünk minden pillanata Isten ügye, semmi sem történik nélküle. Akinek Isten az első, annak a család az első – hiszen a család az Isten-képűségünk kibontakozásának, megélésének első és legtökéletesebb színtere. Sehol nem tudunk annyira mélyen összefonódni; kölcsönösen, hosszú távon annyi mindent adni egymásnak, s oly őszintén és egészen megosztani magunkat!  A gyermekek pedig csak úgy elégedettek s boldogok, úgy „laknak jól”, ha a szülők folyamatosan megtapasztaltatják velük, hogyan kell egymást igazán szeretni, egymásnak a lehető legtöbbet adni, s együtt küzdve, mindent megoldani. A társat és a gyerekeket illeti minden kincsünk legjava, ők nem érhetik be kevesebbel. Isten fényét nekik a legfontosabb közvetítenünk, s ha e fény a családon túlragyog – ha javainkból kívülállóknak is jut, az már fenséges ráadás. A Jézusi sorrend tehát: első a család, utána a többiek: rokonok, barátok, munkatársak, honfitársak, idegenek! Ha a „mieinkért” már mindent megtettünk, csak akkor osztogassuk javainkat másnak – ez a nemzet-megmaradás törvénye, bárhogyan is zúg napjaink örvénye! Ámen

Imádkozzunk: Mindenható, mindenütt jelenvaló Istenem! Te ott vagy, amikor még senki sem, s ott vagy, amikor már senki sem. Szeretsz, amikor még senki más, és szeretsz, amikor már senki más. De rád maradva, magányosan fohászkodva nem hagysz minket, Istenünk. Olyan hihetetlen, csodás ajándék, hogy társakat, s családot adsz nekünk. Hisz igazán Téged csak úgy ölelhetünk, ha egymást öleljük; Téged akkor szerethetünk, ha egymást szeretjük; s úgy kapjuk hatalmas erődet, mikor egymást emeljük. Magasztos küldetés embernek lenni – az eget földre hozni, a földet égbe röpíteni. Épp azon a földrészen, ahol megszülettünk, azon a nyelven, melyet anyánktól tanultunk, pontosan azokkal az adottságokkal, melyeket belénk és körénk helyeztél. Segíts, Végtelen s Változhatatlan Isten, megtennünk mindent egymásért szüntelen – ott, ahol igazán nélkülözhetetlenek vagyunk, a mieink között; akiknek a leginkább szüksége van ránk! Áldásod és békéd maradjon velünk – családunkban, nemzetünkben, földi világunkban! Ámen

Áldás: Galata 6,10: „Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.”