770_72052-r2-d000012c2c9e77bd61626„Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket! Míg el nem sötétedik a nap világa meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrei, támolyognak az erős férfiak; megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik, a sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán körös-körül siratók járnak. Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” Préd 12, 1-7

 

Kétféle okból szoktunk valakire nagyon-nagyon gyakran gondolni. Akkor, ha nagyon szeretjük, és akkor, ha valamiért nagyon haragszunk rá. Az elsőre nem hiszem, hogy kellene sok példát mondani, hiszen egészen természetes, hogy akit szeretünk, vagy akibe szerelmesek vagyunk, szüntelen akörül forognak a gondolataink. A szerelem érzésére nagyon hasonlító szenvedélyes szeretettel gondol a 42. zsoltár írója az Istenre: Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!

De ha őszinték szeretnénk lenni, akkor ki kell mondani, hogy ez mégsem szerelem, hanem ilyen érzései és ilyen gondolatai leginkább akkor szoktak lenni az embernek, amikor valami nagy bajban van. A 42. zsoltár sorait két szóba tömörítve nagyon gyakran el szoktuk mondani egy-egy szorongatott helyzetben, és ez a két szó így hangzik, hogy: Jaj, Istenem! Ilyenkor a hívők nagyon koncentráltan gondolnak az Istenre, és a hitetlen emberek pedig valami láthatatlan jóságos erőre, hogy küldjön nekik segítséget. A 42. zsoltár írója valami nagy bajban van, és szeretne a bajából az Istenhez menekülni.

A Bibliában nagyon sok olyan vágyakozó imádságot olvasunk, amelyben az ember Isten közelébe vágyik azért, mert emberközelben rosszul érzi magát. És nagyon kevés olyan imádság van, amikor valaki azért keresi az Isten közelségét, mert egészen egyszerűen szereti az Istent, és szeretne a közelében lenni. Ebből pedig mindjárt az elején egy nagyon fontos tanulság levonható, hogy érdekből szeretjük az Istent. Szeretnénk, ha megvédene, amikor nem vagyunk biztonságban, megmentene, ha bajba kerülünk, és meggyógyítana, ha betegek vagyunk. Lámpással kerestem a Bibliában, nagyon nehezen, de azért találtam egy olyan mondatot, ahol a zsoltáríró ujjongva felkiált: „…nekem olyan jó Isten közelsége! (Zsolt 73, 28)

Szeretni önmagáért az Istent! Ez olyan nagydolog volna! Az Ószövetség egy elég szigorú istenképet közvetít. Nem könnyű szeretni! Nem véletlen az, hogy a középkori egyház egészen máig ható módon inkább arra tanít, hogy imádd az Istent! Borulj le előtte! Ő fent van, te pedig lent vagy!

Még az Isten után rajongó szenvedélyes szeretet mögött is ott van, hogy szeretlek, mert nekem az a jó. Rád gondolok, mert akkor van a lelkemnek nyugalma. Alig elképzelhető gondolat, hogy úgy szeressük Istent, ahogy két ember tudja szívből szeretni egymást. Rád gondolok, mert nagyon szeretlek, és gondolatban is szeretnék a közeledben lenni!

Én csak egyetlen egy embert találtam a Bibliában, akinek a gondolatai azért jártak mindig Isten körül, mert akkor érezte igazán jól magát. Nem a félelem, nem a megszokás, nem a bűntudat miatt gondolt szüntelenül Istenre, hanem azért mert ettől érezte embernek magát. Jézus Krisztusnak hívják. Ezért én az egész Bibliát Jézus felől nézem. Íme, van rá példa, amikor valaki önmagáért szereti az Istent, és ezért lehetséges nekünk is önmagáért szeretni az Istent, és így gondolni rá.

Természetesen nagyon sok olyan ige van a Bibliában, amelyekben az ember fölfedezi ezt, hogy az Isten önmagáért szerethető. A Prédikátor is erre tanít ma bennünket.

Gondolj Teremtődre ifjúságod idején! Azért örülök ennek az igének, mert itt vannak a hetedikesek is. Gondolj az Istenre, amikor még semmi gondod nincsen. Amikor a szüleid és a felnőttek mindent megoldanak helyetted. Gondolj Istenre, amikor még nem valami elől menekülsz, hanem szabad lélekkel gondolkodhatsz. Gondolj Istenre, amikor nem muszáj gondolni Rá, hanem csak szabad gondolkodni Róla.  A felnőttek sokat tudnának mesélni róla, hogy az ember – bár szabadnak hiszi magát – mennyire nem szabad, hiszen gyakran megesik, hogy gondolatok foglyává válik.  Kényszergondolatai lesznek, és nem arra gondol, amire szeretne, hanem folyton arra gondol, amire nem akar. A kényszergondolatokból pedig kényszercselekedetek születnek. Ha valaki haragszik az embertársára, akkor gyűlöletes gondolatai mindig körülötte járnak. Ez egy szánalmas rabság. Az ember, ha fél valamitől, akkor gondolatai azok körül a dolgok körül járnak, amik a legrosszabb esetben bekövetkezhetnek.

Az ifjúság a szabad gondolkodás korszaka. Gondolj a Teremtődre azt jelenti, hogy a Biblia jó irányba tereli a gondolatainkat. Az Istenre, mint Teremtőre gondolás számomra olyan felszabadítóan hangzik. Nem a félelmetes Istent juttatja eszembe, hanem azt, aki alkotott. Még arra is felbátorodom, hogy közben magamra is gondoljak. A létezésem céljára, hogy miért is vagyok én a világon? Lehet, hogy engem választott ki Isten, hogy rajtam keresztül rámosolyogjon a világra? Vagy ha nem is az egész világra, mert akkora mosoly nem létezik, akkor arra választott ki, hogy rajtam keresztül a szeretetével rámosolyogjon a családomra? Lehet, hogy az a küldetésem, hogy abba a kis körbe, ahol élek, rajtam keresztül ragyogjon be az isteni szeretet fénye?  Nekünk keresztyén embereknek az az áldott lehetőségünk, hogy Jézus felől lássuk az Istent. Minden más csak csalóka látszat. Minden istenképet, ami Jézus arcán fel nem fedezhető a hatalomvágy, a bosszú és a pénzimádat szülte.  Jézus felől nézve az Isten barátságos. Jézus felől nézve az Isten orvos. És az Isten nem csak barátságos, hanem barát is és társ is.

És mint jóbarát, rád néz az Isten, és megmondja az igazat, méghozzá a szemedbe. Azt mondja ebben a költői szépségű néhány sorban, hogy ember, aki a földre születtél, nem leszel mindig gyerek, hanem felnőtt leszel, aztán öreg leszel, és az idő elmúlik feletted, és az erőd gyengül, és a tested elhasználódik, és el fogsz majd menni ebből az életből úgy, ahogy jöttél. Szabad gondolkodásra és szabad végig gondolásra hív most minket az Isten, és azt mondja, hogy „nyugi”, egyszer minden bekövetkezik, amitől félünk. S ami ezután jön, az mind szépséges, szimbolikus üzenet. Fejtsük meg őket sorban, a Lélek szabadon eresztett fantáziájával: Akkor reszketni fognak a ház őrei –(ez mit jelent?) remegni fog a kéz,/ támolyognak az erős férfiak – meggyengül a láb; megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak – kihullanak a fogak,/ és elhomályosulnak az ablakon kinézők – romlik a látás./ Bezárulnak az utcára nyíló ajtók – a fülek, és más érzékszervek eltompulnak,/  elcsendesül a malom zúgása – egyszer megszűnik dobogni a szív.

Nem tudom máshogy minősíteni, csak hogy olyan fájdalmasan szépek ezek a sorok. Egy kicsit késő, és már nagyon nehéz elkezdeni az Istenre gondolni, amikor érezzük, hogy kezd elfogyni az erő és az egészség. Ezért van az, hogy csak nagyon kevesen térnek Istenhez öregkorban, és ezért nem igaz, hogy ha majd nyugdíjas leszek, akkor ráérek az Istennel törődni. Az ifjúságunk, a szépségünk idejét, az erőnk teljének idejét arra adta Isten, hogy Őt is fölfedezzük, és legyen egy bejáratott képzeletbeli útunk mindig megérkezni Hozzá. Ráadásul azt is kínálja nekünk, hogy miközben Őt megismerjük, magunkat is megismerjük. Ez a kettő, Isten és önmagunk megismerése az életből kihagyhatatlan. A Prédikátor azt mondja, hogy ami nem ezt a célt szolgálja az életben, az mind hiábavalóság. Azt mondja a 139. zsoltár írója, hogy gondolataival, számításaival, kérdéseivel bárhonnan indul, mindig az Istenhez érkezik. Így fogalmaz: „Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, és a végén is csak nálad vagyok.” (Zsolt 139, 17-18)

Azzal fejezem be, hogy a földi élet múlandóságát ép ésszel máshogy nem lehet kibírni, csak ha az ember Istenben bízik és tudja, hogy Tőle jöttünk, amikor megszülettünk, és Hozzá fogunk megérkezni, ha majd elmegyünk innen. Ezért: gondolj Teremtődre ifjúságod idején, hogy egész életedben Vele lehess.

Eddig nem tudtam, hogy mi az az ezüstkötél, ami egyszer elszakad, de talán most megértettem, hogy az nem más, mint valami mennyei köldökzsinór, az Istenre gondolásnak, és az imádságnak az áldott képessége és lehetősége. Áldott legyen Isten ezért az ezüstkötélért, hogy Jézus által újra eszünkbe juttatta. Van egy láthatatlan szál Isten és közöttünk, amelyen átmehetnek a gondolatok, a Szentlélek-erők, és életre kelhet a lélek. Isten adja és tegyünk érte, hogy így legyen. Ámen.

Mátészalka, Kossuth tér 2016.11.13.