„Tekints rám, hallgass meg, Istenem! Tartsd meg szemem ragyogását. Mert én hűségedben bízom, szívből ujjongok, hogy megsegítesz. Éneklek az Úrnak, mert jót tett velem. (Zsoltárok 13,4.6.)

Lekció: Hóseás 3. r.: „Ezt mondta nekem az Úr: Szeresd csak tovább azt az asszonyt, aki más szeretője és házasságtörő, ahogyan az Úr szereti Izráel fiait, bár más istenekhez fordulnak, és szeretik az aszú szőlőt. Megvettem az asszonyt tizenöt ezüstért és másfél hómer árpáért, és ezt mondtam neki: Hosszú ideig fogsz nálam lakni. Nem paráználkodsz, és nem leszel senkié, én sem megyek hozzád. Hosszú ideig élnek majd Izráel fiai is király és vezér nélkül, áldozat és szent oszlop nélkül, efód és házi bálvány nélkül. Azután megtérnek Izráel fiai, keresni fogják Istenüket, az Urat és királyukat, Dávidot: remegve fordulnak az Úrhoz, az Ő jóságához az utolsó napokban.”

Imádkozzunk! Szólít a dallam, jöjj, Égi Tűz! Hintsd ránk a fényt, ami bűnt elűz. Úgy kell ma nékünk a drága Láng! Baj-verte híveid szánva-szánd. Jöjj, drága Jézusunk, adj új erőt! Nélküled bús és szegény a föld. Szólít az ének, szállj, szent Galamb! Elnémul minden bús földi hang. Tárt szívvel várunk, költözz belénk, Add vissza nékünk a szép reményt! Nélküled létünk a porba hull. Általad győzünk, Te légy az Úr! Ámen (Gerzsenyi Sándor nyomán)

Textus: Máté 17, 1-8: „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: “Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: “Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: “Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.”

Kedves Testvéreim! Hóseás próféta élete prófécia, vagyis látványos üzenet. Idegen gyönyöröknek hódoló, hűtlen asszonya a zsidó népet jelképezi, amely szenvedélyes italozóvá és bálványistenek tisztelőjévé lett. Története figyelmeztető jel arról, hogy a szövetségszegők boldogság-pusztító tettei magányhoz vezetnek, s eközben mindent elveszítenek, még magukat is.

Tudjuk a történeti és prófétai könyvekből, hogy Isten olyan szövetséges-társnak teremtette az embert, aki közvetlenül kapcsolatban van vele. Így volt ez az Édenkertből való kiűzetés után is jó darabig. Izráel ősatyáihoz, s minden nyitott szívű emberhez Isten közvetlenül szólt, velük „személyesen” találkozott – álomban, vízióban, természetfeletti jelenségekben, vagy mint belső hang. Az első időkben úgy kísérte választott népét, hogy e kapcsolattartáshoz nem volt szükség sem földi hatalmi szervezetekre, társadalmi hierarchiára, sem pedig bonyolult vallásos kultuszra. Minderre azért kezdett vágyakozni Izráel népe, mert a szomszédjai ezeket magas szinten művelték. Bármilyen meglepő, de a zsidóság történetének kezdetén nem volt alá-fölé rendeltség a nép vagy a család tagjai között, és a lélekben imádott, kiábrázolhatatlan, örök mozgásban lévő Istent mindenkinek egyformán, közvetlenül meg lehetett szólítani. „Átélhető” volt az Isten, mindenféle manipuláció, áldozat-bemutatás nélkül.

Aztán a környező népeket csodáló Izráel Istentől „királyt kér” magának, földi vezéreket, egyéb közvetítőket; és gyakorolni kezdi a szomszédok bálványkultuszi ceremóniáit. Istenként kezd imádni teremtményeket, kézzel készített tárgyakat, utánozni kezd vallásos cselekményeket – a kultikus szexualitástól, a kultikus részegségen, a nagy áldozati lakomákon át egészen az emberáldozat bemutatásáig. Egy szent oszlop, amelyet Jákób is állított, nem bálvány, amíg az Istennel való találkozásnak csupán művészi emlékműve, s nem várnak tőle csodát, s nem mutatnak be előtte áldozatot. Paráznaság akkor történik, amikor valaki az Istennel való szövetséget megtagadja azzal, hogy egy emberi alkotást, vagy egy teremtményt ruház fel isteni ranggal, tulajdonságokkal, és annak hódol a Teremtő helyett. Feledve, hogy a kép sosem azonos azzal, akiről készült! Az igében említett „efód” a zsidó főpap köntöse, a papi méltóság egyik legfontosabb jelképe, amelynek az ókorban varázserőt tulajdonítottak, isteni hatalmat. A főpap ettől a köntöstől kapott ihletet és megvilágosodást munkája végzése közben…

Izráel sokat tusakodik magával, Istennel és a szomszédos országokkal is, mire megőrizve egy-Isten hitét, kialakítja különleges vallásos kultuszát. Mivel éppúgy törekszik sajátosságainak megőrzésére, mint a környezetébe való beolvadásra, története csupa harc, külső-belső meghasonlás, egyik rabságból a másikba zuhanás – megváltásért kiáltó hang!

Isten teremtményei csodálatos ajándékok – szabadon gyönyörködhetünk akár a természetben, akár egymásban. A baj ott kezdődik, ha isteníteni kezdünk egy másik embert, magunkat, vagy bármi szükséges földi jót a teremtett világból – mindabból, amit Isten számunkra megalkotott, vagy általunk megalkotni engedett. Isten teremtményei az Ő hasznos eszközeivé lehetnek – jó, ha mi annak érezhetjük magunkat – de Isten helyére senki és semmi nem léphet! Bálványimádás, vagyis káros függőség az, amikor valaki egy szükséges, vagy hasznos földi jót – ami nélkül azért lehetséges élni hosszabb-rövidebb ideig – nélkülözhetetlennek tart, létezni sem tud nélküle, mert igájába hajtotta fejét.

Minden, ami bálvánnyá válik számunkra, elszakít Istentől, egymástól, és kifordít minket magunkból. A túlzásba vitt testi gyönyörök: evés, ivás, szexualitás; a szenvedéllyé vált birtoklás: hatalom és dicsőség, vagy tárgyak felhalmozása; a munkamánia, vagy szenvedéllyé korcsosult szórakozás (stb.) egyaránt hűtlenné tesz Istenben megtalált önmagunkhoz s a szövetséges-társunkhoz, elszigetel másoktól, és az értékes, tartalmas Élettől! Minden szenvedély áttörhetetlen falat emel körénk, beszűkít, egyre érzéketlenebbé és egyre igénytelenebbé tesz minket az igazi örömforrásokat illetően, miközben elveszítjük a fejlődés és a boldogság iránti nyitottságunkat!

Nem az a legborzasztóbb magány, amikor valaki mellett fizikailag nincs senki. A legkegyetlenebb elhagyatottság az, amikor valaki odáig jut, hogy nem érzi otthon magát a saját testében-lelkében, amikor nem találja az őt teremtő, éltető, benne lakó Istent, s ezért magát sem képes megtalálni és értékelni. Nem leli helyét sem családjában, sem a világban. Zuhan a semmibe. Talán mert eddigi ketrecét kinőtte, és életének fojtogató függéseiből kitépte magát. Ám az egészséges szabadsággal nem tud élni, mivel túl erős kötődésre lett idomítva. Ez mélységes bizonytalanságba és tehetetlenségbe taszítja. Aztán a végsőkig kapálódzik, hogy valami biztos kapaszkodót találhasson. És mindenhonnan leselkednek rá a borzalmas, új függőségek, csábító csapdák, gyilkos ketrecek, hogy túlzott kötődésvágyát kihasználva, beszippantsák, energiáit megbilincseljék és elszívják!  Az egyik túl erős függésből kiszakadva, majd rögtön egy másik kóros függőségbe zuhanva nincs ideje és ereje az embernek megtanulni élni a függetlenségével, valódi örömforrásokat felkutatni, megismerni, azokból szabadon táplálkozni. Egyik rabságból a másikba átesve nincs ideje megtanulni úgy irányítani a testét, az életét, hogy senki és semmi ne tarthassa hatalmában; hogy átmenetileg vagy végleg mindent és mindenkit el tudjon engedni, ha szükséges – hogy kötődése tárgya nélkül is képes legyen teljes életet élni. Pedig ez a szabadság. Pál úgy fejezi ki ezt, hogy „tudok bővölködni és szűkölködni” is. Ez a földi dolgokhoz való egészséges kötődés: „ha van, örülök, ha nincs, meg tudok lenni nélküle” – és ez mindenre igaz! Egyedül Isten az, akit soha nem kell elveszítenünk, akivel a folyamatos összekapcsolódásunk nem szűnik meg a halálon túl sem. Akiket mindentől megfosztott az élet, évezredek óta bizonyságot tesznek arról, hogy Isten mindenre elég. Semmi más nem számít igazán, s a végén sem marad semmi más, csak Ő – aki ott volt mindig mindenben, aki maga a „minden” mindenekben. A Jézusban visszakapott emberi méltóság, új esély erre szól: felszabadult lélekkel elköteleződni, egészségesen kötődni dolgokhoz, cselekvésekhez, emberekhez; úgy, hogy bármikor le tudjunk mondani róluk – hiszen mindenre van erőnk a Krisztusban. Ha mindent elveszítünk is – mert szenvedjük a magunk és mások tökéletlenségének a következményeit – elég nekünk az Isten, aki sosem elvesz tőlünk (!), hanem mindig ad. Csodálatos, gondoskodó szeretete minden veszteség helyett ad valami mást, újat, amire szükségünk van. Minden bezárult ajtó helyett nyit száz másikat, és számtalan dolgot visszaad, amikor arról már végleg sikerült lemondanunk!

Ennek ellenére oly sok ember fél elengedni minden földi bilincset, s csak az Istentől függeni. Mert hozzászokott az embertelen, túl erős függéshez és nem tud másképp élni; valaminek vagy valakinek mindig muszáj behódolnia, a hatalmába kerülnie! Kimondhatatlanul nagy a szülői felelősségünk, hogy ne erre szokassuk rá a gyerekeinket! Mert akkor szinte lehetetlenné válik számukra megtanulni szabadon élni, egészségesen kötődni! Nemcsak a szenvedélybeteg szülők adnak rossz példát, megtanítva ezzel gyerekeiknek a káros függőséget. A feltétel nélküli engedelmességet, tökéletes megfelelést követelő tekintélyelvűség – mindenféle alá-fölérendeltség – éppígy túl erős függést alakít ki!  Az így felnőtt „ketreclakó” nemzedék a kényelmetlen kötődésekből kitépve karját „új király és új vezér” után kapkod, mint a kétségbeesett, tévelygő Izráel: új függőséget keresve lázad a régi ellen! Hány fiatal lázadt már a túl szigorú otthoni korlátok ellen kicsapongással, dohányzással, alkoholba, akár egy gyorsan megkötött házasságba meneküléssel! Vagy az otthon folyó alkoholista játszma miatt gyógyszerekben vagy szekták ölén, nem ritkán mániákus karrierépítésben vigasztalódott. Mintha az egyik túl erős, káros függőségből meg lehetne szabadulni egy másikba meneküléssel! De csak a láncait cserélgeti az ilyen ember, szabad így soha nem lesz! Hánykolódik az álmegoldásokat kínáló, boldogtalanságát fokozó szenvedélyek között, soha nem ismerve meg a hiányait betölteni képes, valódi örömforrásokat, megkövesedett életproblémáinak a legértékesebb, működő megoldásait. Aki tehát nem látott jó példát arra, vagy nem kereste lázasan, tudatosan, hogy hogyan lehet jól élni a szabadsággal, önállósággal – annak folyton szüksége van valami evilágira, hogy attól függhessen, megoldást várhasson, bizalmát és feszültségét egyaránt abba vethesse. Így választ magának „szent oszlopot”, „efódot”, elpusztítható „áldozatot”, vagy „házi bálványt”– ószövetségi igénk szavaival szólva.

A prófécia úgy folytatódik, hogy a paráználkodó választott nép egyszer majd képes lesz a biztos kapaszkodót jelentő király és vezér, áldozat és szent oszlop, efód és házi bálvány nélkül élni… Amikor az életünkben ledőlnek a bálványok, vagyis csalódunk mindabban, amit istenítettünk, isteninek tartottunk – hirtelen „kiüresedünk”. Minden kiábrándulás, kudarc, veszteség újra és újra mérhetetlen űrt hagy maga után. Az ige azt mondja, hogy eljön az idő, amikor a hiábavalóságnak, kifosztottságnak ebben a mardosó fájdalmában az ember hirtelen fölébred. S láncait veszítve, nem újabb, szűk ketrec után kutat, hanem észreveszi szárnyait; s rászánja magát, hogy megkeresse végre azt, akire igazán szüksége van, akivel önmagára találhat – Istenét, s hagyja, hogy remegő lelkét átölje végre az Ő jósága. Csak Istenhez kapcsolja ettől kezdve magát, kezébe fogja letenni és hozzá méri majd életét. Ahhoz a Jósághoz, aki minden elhajlás, szívszorító szövetségszegés ellenére továbbra is, csak azért is szeret! Aki ráeszmél erre és felfogja ennek a súlyát, nem néz majd másra, nem lát majd mást: csak Istent mindenütt, csak Istent egyedül!

A felolvasott ó- és újszövetségi igeszakasz ezen a ponton találkozik. Máté evangéliumából, a Jézus megdicsőülésének történetéből ugyanezt hallottuk: a kiválasztott tanítványok, „amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.” A tanítványok itt megvilágosodnak, Mózes és Illés „eltűnéséből” levonják a következtetést: Mózes, vagyis a törvény ideje lejárt; csakúgy, mint az Illés által képviselt prófétaság ideje. Az eddig Isten és ember között közvetítő törvények és próféták betöltötték küldetésüket, már nem szükséges, hogy Isten és közénk álljanak, mert Jézusban helyreállt a közvetlen kapcsolat! Isten szeretet-törvénye kőtáblák helyett a szívünkbe lett írva; lelkes, igaz életünkkel imádhatjuk őt, áldozatok és közbenjárók nélkül. Nem kell más, hogy „isteni rendben”: harmóniában a helyünkön legyünk, csak Jézus egyedül! Nincs kényszer-korlátozás, kényszer-cselekvés, kényszer-kapcsolat! De van lehetőség szabadon elfogadni az isteni értékrendet, szabadon gyakorolni a jézusi cselekvésmódot, szabadon választani olyan embereket és közösséget, akik hozzánk hasonlóan, Istennel kapcsolatban értelmezik és élik az életüket! Akik tiszteletben tartanak minden jó szándékot, de nem borulnak le „királyok és vezérek” előtt, akik nem akarnak másokat feláldozni saját boldogulásukért, és magukat sem dobják oda semmilyen bálványisten oltárára. Akik tudják, hová tartoznak és mennyit érnek, honnan jöttek és merre tartanak – és igyekeznek mindent tisztán látni, reálisan értékelni. Egyedül csak Jézust látni …

Nagy célkitűzés mindenben az Isten ajándékát, Isten szándékát kutatni és megérteni! Isten „érintése” minden esetben „lehengerlő” és „megrendítő”, akár jó, akár rossz élmény számunkra a találkozás. Gyönyörű csodák átélése olyan megmagyarázhatatlan, természetfeletti élmény, amelyben Isten létezése kellemesen válik nyilvánvalóvá és csendesít el minden addigi tiltakozást. Ne felejtsük el megköszönni ezeket! Szörnyűségek bekövetkezésekor átéljük, hogy nem tudunk mindent a kezünkben tartani, nem minden rajtunk múlik. Ez nem kellemes szembesülés a határainkkal, és a mindenséget kezében tartó Istennel. Amikor egy pokoli helyzetben elöntenek minket az érzelmek és indulatok, nehéz fegyelmezni és gondolkodásra bírni magunkat. Mégis a leghasznosabb eljutni odáig: „Mi lehet ebben a borzalomban Isten ajándéka nekem? Miféle jót vagy hasznosat tud Ő ebből kihozni? Hogyan leszek ettől több vagy jobb?” Ha addig töröm magam, míg választ nem találok, Isten megáldja keresésemet! Hiszen Őt magát keresem! Életünk legbosszantóbb, legfájdalmasabb eseményében is benne van az Isten, ajándékával, gondoskodásával, vigaszával együtt! S aki keresi Őt, megtalálja! Akárhogyan is éljük meg, Isten érintése mindig fölemel – Jézus arra szólít: „Keljetek fel és ne féljetek! Ezután pedig csak engem lássatok – mindenben és mindenkiben!”

Ha fáj, ha felüdít ez a tény, akkor is mindenkiben ott van az Isten! A legnehezebb feladat mindenkiben Jézust keresni, mindenkiben Istent meglátni – mindazt, ami pozitív, ami érték! Isten az emberben nem a felsőbbrendű, diadalittas vagy bosszúszomjas hatalmaskodó. A legmagasabb-rendű intelligencia sosem felsőbbrendű, hanem mindig egyenrangú, mellénk álló, mindenben közösséget vállaló! Az emberben testet öltő Isten velünk örül és sír, együtt érez, együtt gondolkodik és cselekszik velünk; boldogan megosztja minden kincsét, gyógyító, fölemelő erejét, bölcsességét. Ezt az Istent ismerd fel a másikban! Az emberré lett Istent, aki együtt küzd és szenved velünk, adja legteljesebb önmagát, nem titkolja szükségeit, elesettségét, rászorultságát. És ha így, Istent keresve nézel mindenkire – magadra is – ráébredsz, hogy mindannyian egyszerre vagyunk erősek és gyöngék, segítők és segítségre szorulók, megmentők és megmentettek. Egy személyben vagyunk megbocsátók és bocsánatkérők, tapasztaltak és tapasztalatlanok, másokat tanítók és még tanulni vágyók. Mindannyian hol tanácsadók, hol tanácstalanok vagyunk, másokat elismerők és szeretők, s ugyanakkor megbecsülés és szeretet után sóvárgók. Mindannyian egymásra vagyunk utalva! És mind Isten tükörképének darabkáit hordozzuk magunkban. Egytől egyig képesek vagyunk elszántan küzdeni boldogságunkért és fejlődéséért, és ki tudjuk hozni magunkból s egymásból a legjobbat: az Istent! De jó lenne csak az isteni vonásokat és lehetőségeket látni minden emberben, s azokat felszínre hozni! Nem tenni fel megörökölt, rossz szemüveget, nem tenni be a másikat korlátozó skatulyákba romboló kritikákkal, parancsokkal, tiltásokkal, elvárásokkal. Nem hasonlítgatni össze őt senkivel, nem tenni vissza a mérlegre a már megbocsátott bűneit, nem kérni-várni tőle embertelent. De hinni benne, s ha kell, helyette, hogy isteni önmagává fejlődhet – mindenki javára! Kínos percekben kérdezzük meg, mielőtt régi rossz viselkedésmintákat ismételgetnénk: „Jézus mit tenne a helyemben?” Az evangéliumok Jézus-történeteiben ott van a válasz erre! Megtanulható a helyes viszonyulás: minden körülmények között az emberek értékeit szem előtt tartani! Mert csak az értékekre, az „istenire” alapozva lehet építeni; a hiányokra koncentrálva csak pusztítunk! Azt keressük hát az emberekben, ami jó; és azt segítsük elő, ami mindenkinek jó!

S végül egyetlen utolsó kérdés. Egészséges kötődésekben élünk, vagy károsakban – hűségesek vagyunk, vagy bálványimádók? Nem nehéz eldönteni. Amiről nem tudunk lemondani, amin a legtöbbet jár az eszünk: annak hódolunk, az a mi istenünk! Jó lenne, ha Jézus többet járna a fejünkben, a szívünkben; ha észrevennénk, hogy velünk jár a mindennapokban, ha egészen átjárna minket – hogy aki ránk néz, ne lásson bennünk mást: „csak Jézust egyedül!” Ámen

Imádkozzunk! Mindenható Mennyei Atyám! „Békességed, mint a folyóvíz, körülvesz és ölelve ringat. Te vagy a Cél, Te vagy a partja az álmaimnak. Te jössz felém a holnapokban, Te integetsz tűnt napjaimból! Hozzád fogok elérni egyszer a földi lét határain túl…” (Füle Lajos) „Add Uram, hogy amint a tenger lassan befedi a homokpartot, én is csöndben telítsem, gazdagítsam minden napomat. Add nekem a hullámok győztes kitartását, hogy minden visszalépésem is egy újabb előrehaladás kezdetévé váljék. Add arcomnak a tiszta vizek átlátszó, ragyogó fényét, lelkemnek a habok fehérségét…” (kortárs szerző). Istenem, Te felfoghatatlan és kifogyhatatlan, sugárzó Szeretet! Taníts vigasztalni az összetörtet, bekötözni az elgyötörtet. Átölelni az elhagyottat, támogatni a kifosztottat. Segíts fölemelni a megalázottat, talpra állítani az elbukottat. Bizalmát építeni a csalódottnak, megbocsátásra jutni a megbántottnak. Taníts felismerni Téged magunkban s egymásban, megbecsülni minden áldásodat e világban. Társként melléd s egymás mellé állni, s az újabb esélyt adni képes, tökéletes szeretetet soha fel nem adni! Ámen

Áldás: „Múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság. Aki az igazságot cselekszi, az mind Istentől született!” (János 1. levele 2,8.29.) Ámen