„Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt. Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. Összehívott minden főpapot és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: „Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.” Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, és gondosan kikérdezte őket, hogy mikor jelent meg a csillag, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: Menjetek el, és kérdezősködjetek a gyermek felől; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt! Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.” Mt 2, 1-12

„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak…” Mal 3, 20

A téli napforduló, december 21-e óta egyre hosszabbodnak a nappalok, és egyre rövidülnek az éjszakák. A fény napról-napra lassan, de biztosan, legyőzi a sötétséget. Amikor azt írja Malakiás próféta, hogy felragyog az igazság napja, akkor valószínűleg erre is gondol, hogy ama végső igazság szerint a fény mindig legyőzi a sötétséget. A fényé, vagyis az Istené volt az első szó, és a fényé, vagyis szintén az Istené lesz az utolsó szó. Ez a tudat az életünkben mindig reménységre adhat okot.

Én azért imádkozom, hogy ebben az igehirdetésben is ragyogjon fel az igazság napja, és hozzon derűt és gyógyulást az életünkbe éppen úgy, ahogy a próféta megígérte. A gyógyuláshoz azonban nem árt egy kis derű, és szabad legyen az év elején megengedni magunknak a derűt. Gundel Károlytól a magyar gasztronómia atyjától származik a mondás, hogy amelyik pincér nem tud mosolyogni, jobban tette volna, ha vendégnek születik. Keresztényül a mondás úgy hangzik, hogy amelyik lelkész, és amelyik hívő ember nem tud mosolyogni, jobban teszi, ha újjászületik, mert a jézusi élet alaphangulata az öröm és a derű. A gyógyító öröm jegyében kívánom előre beharangozni, hogy a mai igehirdetés során szeretnék egy nyeregben ülő majomhoz megérkezni, amelyik majom a három királyok egyikének a nyergében ül. Az én lelkembe derűt hozott ez a majom, méghozzá az Istentől megáldott, szent derűt. Olyat, mint amikor az ember felszabadultan tud mosolyogni önmagán.

A veleméri templomban járunk. A templom falán egy freskó, a freskón egy jelenet a három királyról, akik ajándékot hoznak a kis Jézuskának, és a harmadik lovas már nem nyeregben ül, hanem lováról leszállva hódol a királyok királya, a kisded Jézus előtt. Lovának üresen hagyott nyergét egy majom foglalja el, és kezében tartja a gyeplőt. Szent hely, szent üzenet, derűvel fűszerezve, és az egyik szemünk sír, a másik meg nevet, mert a majom bizony ott van. Odafestették vagy hétszáz éve. Nem kortárs festő eszement, szentségtörő alkotása ez, hanem művészettörténeti érték, és szakrális üzenet. Vízkereszt után 2 nappal egyébként is időszerű még a napkeleti bölcsekről elmélkedni, mert őseink is ezt tették ilyenkor.

Szóval a veleméri templomba vitt engem a Lélek, mert van ott valami világraszóló, magyar, és nagy csoda! Vas megyének a délkeleti sarkában, az Őrségben van egy kis település, Velemér; ennek egy kis középkori temploma, amelyik a 13. század végén, vagy a 14. század elején épült. Aquila János festette ki a templombelsőt az 1377/78-ik évben. A festő örök érvényű üzeneteket hagyott ránk a képein keresztül. A mai ember talán el sem tudja képzelni, hogy abban a bizonyos „sötét középkor”-nak bélyegzett időszakban őseink milyen közeli kapcsolatban tudtak lenni a természettel, és azon belül is a felkelő és lenyugvó nappal. Engem lenyűgözött a felismerés, hátha lelkesedésem valakire átragad. Aquila János úgy festette ki a veleméri templombelsőt, hogy figyelembe vette a templom adottságait. Az ajtó és ablaknyílások helyét, alakját és méretét, és miközben elvégezte megfigyeléseit, hogy az adott időszakban az év elejétől az év végéig, napkeltétől-napnyugtáig a nyílásokon át beszűrődő napsugarak a templombelső mely területeit világítják meg; nos ennek megfelelően alkotta meg festményeit a templom falának különböző helyein.  És így az igazság napja az év különböző szakaszaiban, más és más üzeneteket közvetít. Vagyis az igazság napjának sugarai az év folyamán elmesélik az ősi tudást, és amikor annak idején a hívő a templomba ment, akkor az adott időszaknak megfelelő témájú falikép kapott isteni reflektorfényt a beszűrődő fénysugarak által.

Képzeletbeli tekintetünket a templombelső északi falának nyugati oldalára vetjük, ahol a Királyok vonulása és hódolása című jelenetsor van megfestve. A három királyok, akikről az evangéliumban még, mint napkeleti bölcsekről olvasunk, az idők folyamán királyok lettek. Ezt az utólagos „előléptetést” két ószövetségi ige is alátámasztja (Ézs 60, 3 és Zsolt 72.). A napkeleti bölcsek, vagy babiloni mágusok, vagy későbbi értelmezés szerinti királyok érkezése azt üzeni, hogy az egész világ meghódol a betlehemi kisded előtt. A keresztény nyugaton a 14. századig úgy gondolják, hogy három kontinens létezik: Európa, Ázsia és Afrika, és a három király pedig eme földrészek uralkodója. Az egyikük ezért barna képű, mert ő a „szerecsen király”.

Aquila János festőművész azonban egy nagyon bátor ember, aki nem csak a bibliai történetet, hanem a magyar történelmet is megjeleníti a falon, és azt gondolja – szabadon engedve a gyermeki képzeletet – , hogy a keletről jövő bölcsek, mágusok, királyok miért is ne lehetnének azonosak a mi Árpád-házi szentjeinkkel: Imre herceggel, István és László királyokkal… Arcukat, karakterüket festi meg, de azért a biztonság kedvéért, hogy szó ne érhesse a ház elejét, a képekhez odaírja a Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevét.

És itt következik az egyik legizgalmasabb mozzanat. A harmadik, a legidősebb király leszáll a lováról, leemeli süvegét, és Szent József kezébe adja éppen úgy, mintha valaki (István király?) előtte századokkal, kísértetiesen hasonló mozdulatokkal országát egy magasabb hatalomnak ajánlotta volna. És ekkor tűnik fel a majom körvonala, aki a szó szoros értelmében orcátlanul helyébe ül, a hódoló királynak. Mit üzenhet a majom  a nyeregből, hétszáz évnek a hatalmas távolságából?

A majom csak töredékét üzenheti annak, amit a magas nyeregből leszálló király. Mert, hogy a földre született Isten közelében mindenkinek le kell szállni a magas lóról, még ha királynak született, akkor is. Mert az Istené minden hatalom mennyen és földön. Mert a királyok is tőle kapják a hatalmukat. Nem király az, aki ezt nem tudja. Lehet uralkodó, de nem király. Azt mondja Pap Gábor Magyar Örökség díjas művészettörténész, hogy a nyeregből való leszállásnak megvan a maga kockázata, mert a természet nem ismeri a légüres teret. Máris ott terem a majom és a kezébe kapja a gyeplőt.

Az Isten előtt mindenkinek le kell szállni a nyeregből, mert az az ember, aki az Isten jelenlétében is nyeregben érzi magát önmaga karikatúrájává, vagyis majommá változik. Az ember, aki nem tud, mert nem akar alázatos lenni Istenével szemben, „anti-evolúciós” tettet hajt végre, vagyis visszazuhan az állati szintre, és majommá válik. És az ember, aki magas lóról, a felsőbbrendűség magas lováról akar kormányozni, az Istentől rendelt uralkodót legfeljebb csak majmolni, utánozni tudja.

És íme, egy másik tanulság, hogy az ember, aki magas lovon, a büszkeség, vagy a sértődöttség, vagy a sebzettség, vagy a bosszúvágy lován ülve akar keresztyén lenni, az Krisztusnak legfeljebb csak majmolójává válhat. De eme magas lovakról leszállva, nem mélyebbre, csak a másik ember szintjére leereszkedve, azonnal elérhetővé, élhetővé és követhetővé válik a szeretet királyi útja!  Amikor nyeregben érezzük magunkat a másik emberrel szemben, akkor gondoljunk mi is a királyra, aki leszállt magas lóról, és koronáját az Úrnak ajánlotta fel.

Az élet kétféle helyzetet hoz elénk, amikor nyeregben érezhetjük magunkat: amikor Istennel állunk szemben, és amikor embertársunkkal állunk szemben. Aki a nyeregben marad, az majommá változik, önmaga karikatúrája, az evolúció zsákutcája lesz. De aki leszáll a magas lóról, és az Istennek gyermekévé, de legalább társává, és az embernek testvérévé szegődik, az megőrzi emberi mivoltát.

Jókai Mór a következőt írta le a Jövő század regényének előszavában: „Mert hitem erős abban, hogy az emberiséget egy-egy nagy eszme viszi koronkint előbbre, s visszaesést nem enged. A klasszikus kor a költészet által emelte fel az embert. A héber az erkölcsi törvénnyel ismerteté meg. A jézusi tan a szeretet vallásával váltotta meg. Még hátra van ránézve a legnagyobb tökély fokára emelő megdicsőítés – ez az ismeret. Az ismeretek diadala lesz az, amidőn az a halandó, aki azt mondja magáról: „Én vagyok az Isten!”, leveszi koronáját azon halandó előtt, aki azt mondja: „Én vagyok az ember!”

Levenni a koronát, és az Istennek adni, ez a fejlődés, a növekedés boldogsága. Vagy nyeregben maradva a teremtésnek egy korábbi fokára visszazuhanni.

A választásnak ez a lehetősége adja meg az emberi lét méltóságát. Ezt üzenik ma nekünk a három királyok a Szentírásból, és a majom a veleméri kápolna faláról. Ámen.

 

Mátészalka, Kossuth tér 2017. január 8.