„Minden lehetséges annak, aki hisz!” (Márk 9,23)

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk a Szabadító Jézus Krisztusban! Olyan nagy zajban élünk, annyi minden nyüzsög körülöttünk, forr a világ bús tengere… Sokszor mi is kétségbe esünk a sokféle hang hallatán, s úgy vágyunk egy kis megnyugtató csendre, amikor fölülemelkedhetünk mindenen, ami nehezen elviselhető, vagy ijesztő. Köszönjük Neked most ezt a csendet, amely megnyugtat s rendet teremt bennünk. Dicsérünk ezért a közösségért, s hogy Hozzád és egymáshoz tartozunk. Magasztalunk a szédítő magasságokért, és mélységekért, amelyekben biztonságot, védelmet jelentesz nekünk. Áldunk minden szerető szívért, nyílt tekintetért, vigasztaló emberi szóért. Minden nagylelkűségért és önfeláldozásért, mely a Jézus lelkületét árasztja. Bocsánatodat és szabadításodat kérjük azoknak, akiket bizonytalanság, félelem, vagy lelkiismeret-furdalás gyötör, s akik emiatt sebezhetőbbek és maguk is sebeket ejtenek. Hálát adunk minden megszületett gyermekért, minden újjászületett életért, testi és lelki gyógyulásokért, és örök hazába tért szeretteink áldott életéért. Köszönjük életre hívó, biztató hangodat, a reményt, hogy mindent a javunkra fordítasz. Emeljen föl minket a Te Lelked! Újíts meg minket, tölts el derűvel, erővel, bölcsességgel és bátorsággal! Ámen.

Alapige: Ezékiel 3,12-21: „Ekkor fölemelt engem a lélek, hátam mögött pedig nagy, dörgő hangot hallottam: Áldott az Úr dicsősége az ő szent helyén! Az élőlények szárnyainak zúgása, amint egymáshoz csapódtak, meg a kerekek robaja volt a nagy, dörgő hang. A lélek fölemelt és elragadott engem. Én pedig mentem keserűen, felindult lélekkel, de az Úr kemény kézzel tartott engem. Így kerültem Tél-Ábíbba, a fogságban élőkhöz, akik a Kebár folyó mellett laktak. Letelepedtem ott, ahol ők laktak, és ott ültem közöttük hét napig összetörve. Hét nap múlva ez történt: Így szólt hozzám az Úr igéje: Emberfia! Őrállóvá tettelek téged Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben! Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon: akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon. De ha te figyelmezteted a bűnöst, és ő nem tér meg bűnös útjáról, akkor ő meghal a bűne miatt, de te megmented a lelkedet. Ha az igaz letér az igaz útról, és gonoszságot követ el, s nem figyelmezteted őt, akkor meghal ugyan vétke miatt, és emléke sem marad meg igaz tetteinek, amelyeket véghezvitt, de a vérét tőled kérem számon. Ha viszont figyelmezteted az igazat, hogy ne vétkezzék többé az igaz, és ő nem vétkezik, akkor életben marad, mert engedett a figyelmeztetésnek, és te is megmented a lelkedet.”

Szeretett Gyülekezet! Bibliaolvasó testvéreknek talán a kemény, „szemet szemért, fogat fogért” elvet valló dorgálás jut eszébe Ezékiel neve hallatán. Másoknak a kiszáradt csontok megelevenítéséről szóló híres látomás; vagy a furcsa, sokszor érthetetlen víziók, amelyek a tudomány kedvelői szerint kissé zavarodott elméjű emberre utalnak. Néhányan pedig, aki a Bibliát csupán információforrásnak tekintik, Ezékiel könyvét olvasva érdekes következtetésre jutnak. „Ekkor fölemelt engem a lélek, hátam mögött pedig nagy, dörgő hangot hallottam… Az élőlények szárnyainak zúgása, amint egymáshoz csapódtak, meg a kerekek robaja volt a nagy, dörgő hang.” – olvastuk az igében. Egyes mérnökök szerint ez földönkívüli civilizációk létezésének és látogatásának évezredekkel ezelőtti bizonyítéka. Mindezeken túl milyen rejtélyeket tárhat fel nekünk Ezékiel, a törvények őre, a jog és igazság védelmezője, aki később a végidők titkainak leleplezőjévé válik?

Ókori jóslatok – a Jelenések könyvében is – a világvége legfőbb ismertetőjegyének a káosz végső elhatalmasodását kiáltják ki. S az ember – már az ókor óta – rettegve kapkodja a fejét a világ történésein, s az emberek viselkedésén, fájón állapítva meg, hogy bizony az ő korában is elég súlyos a helyzet ahhoz, hogy beköszöntsön a vég. Gigantikus érdeklődésre méltatja korunk a világvégével foglalkozó filmeket. Ezek vége általában arról szól, hogy bármekkorára is hatalmasodjon a káosz vagy a gonosz a földön, mindig van egy apró szalmaszál, amibe az ember belekapaszkodhat; felbukkan, s minden fölé emelkedik valamiféle rendkívüli jóság – akad néhány különleges ember, aki végül legyőzi a rosszat és megmenti a világot. S ha másképp is, mint azelőtt, de a romokon újraépülhet, s folytatódhat tovább az emberiség története – talán szebben is… Csupán életösztönünk, vágyaink öltenek testet ebben – melyet a filmipar olyan tisztán érzékel, s megragad – vagy van e mögött néminemű megsejtése a földöntúli akaratnak? Merre tart a világ, s merre tart az ember voltaképpen? Közeleg a vég? Vagy van még mit tenni, kár az energiáinkat arra pazarolni, hogy a jövő feltételezett borzalmaitól előre rettegünk?

Felolvasott igénk 2600 éves eseményekről tudósít. Kr. e. 6. századot írunk, amely a zsidó nép történetében igencsak világvége hangulatú korszak: az első babiloni fogság ideje. Megelőzte már a történelemben néhány hasonlóan súlyos tragédia, de ez azokat nemigen vigasztalja, akiknek el kell viselnie a szörnyűségeket. A főváros ostrom alatt, a királyt megölik, a lakosságot ezrével toloncolják idegen földre, s szórják szét egy hatalmas birodalom területén – több hullámban, 60 éven át – szinte elviselhetetlenül más kultúrába. A háború 10. évében a jeruzsálemi Templomot is lerombolják – ezzel megsemmisítik Izráel önazonosságának és hitének legfőbb szimbólumát. A Templom kincseit pedig gátlástalanul megszentségtelenítve, külföldre viszik. Az akkor élő zsidók számára összedőlt a világ. Országuk szétesett, mindenük elveszett, hitük összeomlott – minden fölött elvesztették az uralmat, maguk fölött is.

Az elhurcolt júdaiak nagy részét azonban a babiloni birodalomnak ugyanarra a vidékére vitték. Így a közösség jó része együtt maradhatott. Az idegen földön meg akarták őrizni identitásukat, hagyományaikat, a hitelveiket, így lázasan nekikezdtek ezek összegyűjtésének és leírásának. Ezúton keletkezett a Babilóniai Talmud, amely magában foglalja a zsidóság irodalmi gyűjteményét, tudományos enciklopédiáját, jogi és vallási alapvetését, valamint biblia-értelmezéseinek tárházát. Minderre nem kerül sor, ha a fogság okozta krízishelyzet nem kényszeríti rá őket. Bizonyíték ez arra, hogy tetteink pokoli következményeit viselve is mellettünk áll, velünk van az az Isten, aki mindenből jót tud kihozni számunkra! A legsúlyosabb tragédiák közepette kerülünk a legközelebb önmagunkhoz és egymáshoz; ilyenkor kristályosodnak ki a legnagyobb értékeink, csiszolódnak ki leghasznosabb képességeink, bontakoznak ki isteni vonásaink.

Izráel fogságban élő népe fejlődésében komoly szerepet játszottak a próféták. Ezékiel pap volt, házas ember, az első deportálás idején került Babilonba. Prófétai elhívása itt, Tel-Ábíbban történik, a fogság 5. évében (Kr. e. 593). Legalább húsz évig tevékenykedik prófétaként. Nagyszámú látomásáról olvashatunk könyvében, amelyekben igen aktívan cselekszik, egész lényével benne van saját maga is az általa hordozott üzenetben. Elhívásakor például egy könyvtekercset kell megennie. Küldetése, életének értelme az, hogy őrálló legyen Izráel házában, amely ekkor már nem politikai egység, csupán összetartó vallási közösség. Ezékiel felemeli hangját az idegen népek ellen, a jogtalanság ellen, és a személyes felelősséget hangsúlyozza. Könyvének legnagyobb része kemény, ítéletes prófécia, csupa vád és büntetés, egy bosszúálló Isten kegyetlen megtorlásaival fenyegetve minden törvényszegőt; emellett siratóének. Hét évnyi ítélethirdetés ez, amit ő így összegez jelképesen: „ott ültem közöttük hét napig összetörve”.

Az eltérő időmegjelölés tudatja velünk azt, amivel a Biblia több helyen is szembesít, hogy Isten előtt egy év annyi, mint egy nap – vagyis az Ő időtlen távlataiból szemlélve minden mennyire más, egészen máshová kerülnek a hangsúlyok, más a fontossági sorrend. Kicsit „elidőzve” ezen, rögtön megkérdőjeleződik a mi idővel való, elszánt szélmalomharcunk; s meglátjuk, mi minden ellen küzdünk fölöslegesen, vagy mennyit rágódunk, tétovázunk értelmetlenül, a dolgokat agyonbonyolítva – s közben lemaradunk a lényegről! Egy perc, egy nap, egy év, vagy egy élet? Nem az számít meddig, csak hogy éltél-e igazán! Voltak-e szeretettől átitatott, boldogságtól túlcsorduló élményeid, amelyek a magasban tartottak?  S – ha megismerted ezt az isteni élményt – megtettél-e mindent, hogy újra és újra átéld, minél többekkel megoszd? Vagy csak gyötrődve ücsörögtél, amikor a magad vagy a mások tökéletlenségei utolértek s földhöz vágtak…

„Ott ültem közöttük hét napig összetörve”. Ezékiel úgy éli meg a bűnök ostorozását és a gonosztettek következményein való, önmarcangoló kesergést, mint aki csak ül lesújtva, szétesve, tehetetlenül, járásképtelenül. Nem tud kimozdulni, nem tud továbblépni, csak füstölög, csak kiáltozik vádlón, fonalat veszítve, magából kifordulva! Hét évnyi ilyen sárba ragadt ítélethirdetés után viszont fordul a kocka: történik valami – egy földöntúli érintés, isteni beavatkozás. „Hét nap múlva ez történt: Így szólt hozzám az Úr igéje: Emberfia! Őrállóvá tettelek téged Izráel házában!” Emlékezz, ki vagy! Ettől a tettekre buzdító isteni figyelmeztetéstől végre kimozdul, eszébe jut, ki is ő, s mennyit ér; isteni világosságot nyer arról, mi a feladata. S ettől kezdve a hangja hirtelen megváltozik: az újjászületés, az üdvhirdetés, a bátorítás prófétája lesz. Végre föl tud állni, s többé már nem néz vissza. Kilép, lendületbe jön, s csak egy cél mozgatja: „Előre!” – Istennel! S mint egy nagy erejű mágnes, vonzza magával a népet, a szerencsétlen bajbajutottakat, akik közé „ledobták”… Jövőre vonatkozó, gigantikus látomásokban megfesti, hogy Isten az ő népét halottaiból feltámasztja, és közöttük fog élni. Könyvének utolsó negyede így csodálatos, Jézus előtti evangélium az átformáló, megbocsátó, újjáteremtő Istenről, aki szerető társául szegődik az embernek! Isten mindig emlékeztet, kik vagyunk, mennyit érünk, mi a küldetésünk; mi az, ami méltó hozzánk, s mi az, ami nem! Miért hunyjuk be a szemünket, miért hagyjuk megfagyni a szívünket?

Emberi szükségletünk, hogy mindennek az értelmét kutatjuk, szüntelenül magyarázatot keresünk a világ folyamataira és tényeire, és törekszünk megérteni, s befolyásolni azokat. Olyan időkben, amikor egy országban létezik közös társadalmi megállapodás, meggyőződés arról, hogy hogyan kell értelmezni a világot, s benne magunkat, addig értelemkereső kérdéseinkre megtalálhatjuk a választ az uralkodó világnézet rendszerében. Amikor viszont felborul ez a „rend” – romba döntik az addig elfogadott világ- és életértelmezési rendszert – akkor alapjaiban inog meg nemcsak a társadalom, a családok, hanem az egyes ember élete is. Elveszti kapaszkodóit, viszonyítási pontjait, egészséges korlátait, s homályban tapogatózva esik-bukik, és szerez egyre több sérülést magának, s társainak… Így csúszott ki a talaj – szó szerint is – a Babilonba elhurcolt zsidóság lába alól, így tévelyeg az a nép és az az ember, aki elvesztette gyökereit. Gyökerek és szárnyak nélkül pedig nem megy!

A szenvedések között is értelmet keresünk életünknek. A fogságba került nép is szeretne értelmet találni keserű sorsában. A gyötrődésük értelmét kutató tépelődésben Ezékiel melléjük áll, hogy velük keresse életük értelmét. Hét éven át lesújtó válaszokat ad kérdéseikre: „Minden miattatok van! Tiétek a felelősség! Miért tettétek…? Miért hagytátok…? Bűneitekkel hoztatok bajt fejetekre, ezért büntet Isten!” Jézus előtti életértelem-keresés ez. Ezékiel ekkor még kegyetlennek, emberarcúnak gondolja Istent, s népét is makacsnak, rossznak tartja. Alig bujkál benne némi remény arra, hogy valami megváltozhat. Belülről mégis feszíti a küldetése: kísérnie, tanítania, segítenie kell népét útkereső küzdelmében. Akkor is, ha látszólag nincs semmi eredmény. Ebben az első hét évben a nép szenvedésének, életének értelme a bűnbánat volt. Az önsajnálat, a kínzó lelkiismeret-furdalás, az önvizsgálat ideje volt ez, amikor szembenéztek lelkük legmélyével, múltjuk hibáival; családtagjaikkal, embertársaikkal, akiknek ártottak – s vállalták a felelősséget tetteikért és mulasztásaikért. Ezt a hatalmas, visszanéző harcot irányította ekkor Ezékiel a maga prófétai hangjával, s cselekedeteivel. Sem a nép, sem ő maga nem volt még készen arra, hogy előre nézzen – fel kellett dolgozniuk a múltat. Hét év telt el, mire ez sikerült. Ekkor már új életértelmet talált a próféta népe számára: az újjászületést! Teljes erővel segítette, hogy túllépve a múlt kudarcain, öntudatukra ébredjenek; kapcsolatukat helyreállítsák Istennel és egymással, s összefogjanak, építsenek – így haladjanak együtt előre, egy boldogabb jövő felé. Visszaút nincs! Az idevezető hidak felégtek, fel kellett égniük! „Előre!” – ahogyan még sohasem!

Ezékiel a nép maradéka számára mindent egészen más megközelítésbe helyezett, új viszonyítási rendszert, új értelmezési keretet adott! Hatására 2600 évvel ezelőtt a Babilóniában fogoly zsidóság azzal szembesült, amivel ma nekünk is végre szembe kell néznünk: hogy elég már a múlt felboncolásából, a bűnbakok kereséséből, a büntetésekből és bosszúállási kísérletekből! Büntetéstől és bosszútól még soha senki nem javult meg, soha nem jött helyre egyetlen kapcsolat sem, soha nem lett jobb a helyzet!  Egyetlen gyógyszer van: szeretni – a legtisztább szeretettel, ahogyan Isten! Jézus a mindenkit kihasználó, utált vámszedőt nem kerülte el messziről, gyűlölettől cinikus arccal, köszönésre sem méltatva. Megsokszorozott jósággal tisztelte meg a házát, s így a lelkét rég eladott bűnöst egy szempillantás alatt helyreállította – sokkoló szeretetével, egyszerű bocsánatával… Az elveszett bárányt nem jól elverte, hanem ölbe vette és visszahozta a többiek közé. Érte otthagyta a többit, egymásra bízva őket; mert tudta, hogy önállóan is helyt állnak majd addig, míg visszaér: megvédik egymást… A tékozló fiú orra előtt nem csapta be sértődötten az ajtót, nem dobálta ki a holmijait a küszöbre, mondva, hogy többé ne is lássa a gazembert. Amikor az el akart menni a saját feje után, elengedte. Amikor kifosztva visszajött, s méltóságát vesztve elé rogyott, felemelte, magához ölelte és boldogan halmozta el javaival… Ilyen a 100%-os, vegytiszta isteni szeretet – az „agapé” (gör., János 1. levele 4,8).

Amíg a fejünkben két kategória létezik: rossz és jó, addig a rosszról a szívünk mélyén képtelenek vagyunk azt feltételezni, hogy igazán megváltozhat, sőt, még minket is fejleszthet! A kevésbé jóról már könnyebben elhisszük, hogy lehet még jobb! Érdemes hát szemléletet váltanunk, ha eddig még nem tettük meg! Jézus szerint gondolkodva, a világ s az ember fejlődőképességébe vetett hittel értelmezzük át a rosszat kevésbé jóra! S véssük lelkünkbe az evangéliumi igazságot, hogy minden, ami jó, lehet még jobb!  Így már nem is olyan félelmetes Jézust követve, közel menni a „gonoszhoz”, mert meg vagyunk győződve, hogy nem gonosz ő, csak kevésbé jó. S hisszük, hogy jobbá válhat – éppen attól, hogy jót akarunk, jót adunk neki! Pontosan attól fog jó irányba kimozdulni és változni, hogy bízunk benne, jót feltételezünk róla és jót várunk-kérünk tőle – mert tudjuk, hogy képes rá! Ez ám a reménység, az igazi hitből hitbe ajándékozás! Egymás hite által épülni csupán ismeretek átadásával nem is lehet! De amikor az anya vagy apa mosolyogva biztat: „Drágám, ne csüggedj, legközelebb menni fog!” – akkor bizalmat ad, hitből hitbe! Amikor az orvos a leletet nézve, kimondja: „Azt hiszem, minden rendben lesz!” – ekkor reményt ad, hitből hitbe. Amikor a társ azt mondja: „Megbocsátok, kezdjük újra!” – akkor ott Isten végtelen szeretete válik hús-vér valósággá!

Ha Isten szemében semmi sem lehetetlen, mi hogy merészeljük korlátozni a másikat – és ezzel magunkat – a bizalmatlanságunkkal, ítélkezésünkkel; hogyan is merészeljük akadályozni a csodák megtörténtét, az isteni erők áradását? Minden bántás, minden becsmérlő ítélet Isten- és ember-ellenes, antikrisztusi – mert befagyasztja a lehetőségeket, amiket Isten a Jézus váltsághalálával megnyitott! Minden megbélyegzés lerombolja az Isten Országát! Csak az rossz, vagy reménytelen, amit annak minősítünk; csak az halott, amit annak akarunk látni – ez csak a mi fejünkben létező, beszűkült valóság! Isten szemében nincs „mindenestől rossz”, nincs „reménytelen eset”; csak „fejlesztendő, segítendő” van – ideje megtanulnunk! Istennél semmi sem lehetetlen! Az evangélium lényege, hogy minden lehetséges annak, aki hisz: örök boldogság, végtelen harmónia, elképzelhetetlen gyógyulás. Földöntúli szeretet, teljesség, a küldetés betöltése: önmagunk kiteljesítése – mind lehetséges, ha hiszed!

Közeleg a vég? Folyamatosan! Hisz az idő soha-soha meg nem áll. Az órák róják szüntelen az útjukat… És bőven van mit tenni! Épp az idő múlása miatt kár az energiáinkat arra pazarolni, hogy a jövő feltételezett borzalmaitól előre rettegünk. Nem véletlenül lettünk keresztyének: Isten végtelen jóságának a közvetítői! Amíg a rosszra nem rossz a felelet, amíg győzni tud a szeretet a bűn felett, addig nincs itt a vég. Rajtunk múlik! Ámen

Imádkozzunk! Szerető Atyánk, Istenünk! Hálát adunk Neked, hogy újjáteremtő, szerető Isten vagy, Te magad vagy az abszolút jóság és teljes öröm van Nálad. Köszönjük, hogy azt akarod, hogy minden ember boldog legyen, megtalálja élete értelmét, bármilyenek is a körülményei. Áldjuk nevedet, mert kicsiny magyar népedet annyi vészen át megőrizted, s ma ismét rámutattál: a jövő rajtunk múlik, a változást magunkon kell kezdenünk! Segíts, hogy tudjunk egészen másként gondolkodni, mint eddig, merjünk új úton elindulni, merészeket álmodni és azokat meg is valósítani. Megértettük Atyánk, hogy az önsajnálat és vádaskodás ideje lejárt, nincs értelme bűnöket egymás fejére olvasni és bosszút állni. Jézus népe akarunk lenni, megbocsátani és a valódi megoldást, előrelépést keresni; mindenben és mindenkiben az értéket, a jót megtalálni, s így építeni közösen kis hazánkban a Te Országodat. Szabadíts meg a beszűkült látástól, a romboló gondolatoktól, a bénító, rossz érzésektől. Tégy érett, emberséges emberré minket! Gyógyítsd a gyász fájdalmát, s a betegek és súlyos terheket hordozók testét-lelkét, életét! Segíts nekik úgy átvészelni a viharokat, hogy megőrizzék emberi méltóságukat… Adj életerőt, találékonyságot és töretlen hitet mindannyiunknak, hogy lehessünk az újrakezdés és bátorítás hírnökei! Ámen.

Áldás: Ezt mondja az Úr: Én mellettetek vagyok, és felétek fordulok: Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek! Az én lelkemet adom belétek.  Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek!” Ámen (Ezékiel 36. válogatott versek)