ÓSZÖVETSÉGI IGE: „Azután meglátogatta az ÚR Sárát, ahogyan megmondta, és úgy cselekedett az ÚR Sárával, ahogy megígérte. Sára teherbe esett, és fiút szült Ábrahámnak öregkorára, abban az időben, amelyet megígért neki Isten. Ábrahám Izsáknak nevezte el újszülött fiát, akit Sára szült neki. Azután körülmetélte Ábrahám a fiát, Izsákot nyolcnapos korában, ahogyan megparancsolta neki Isten. Ábrahám százesztendős volt, amikor fia, Izsák megszületett. Akkor ezt mondta Sára: Nevetségessé tett engem az Isten, kinevet mindenki, aki csak hallja. Ezt is mondta: Ki jósolta volna meg Ábrahámnak, hogy fog még Sára fiakat szoptatni? Mert fiút szültem öregkorára. Amikor a gyermek nagyobb lett, elválasztották. Ábrahám pedig nagy lakomát készített azon a napon, amelyen elválasztották Izsákot. Amikor Sára nevetni látta az egyiptomi Hágár fiát, akit Hágár szült Ábrahámnak, ezt mondta Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálóleányt és a fiát, mert nem örökölhet együtt egy szolgálóleány fia az én fiammal, Izsákkal! Ez a beszéd Ábrahámnak igen rosszul esett, a fia miatt. De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne bánkódj a fiú és a szolgálóleányod miatt! Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni. De a szolgálóleány fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik. Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és odaadta Hágárnak. Föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában. Amikor kifogyott a víz a tömlőből, letette a gyermeket az egyik bokor alá, maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek! Ott ült vele szemben, és hangosan sírt.De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol fekszik! Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle! És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút. Isten pedig vele volt a fiúval, és az felnövekedett. A pusztában lakott, és íjász lett. Párán pusztájában lakott, anyja pedig Egyiptom földjéről szerzett neki feleséget.” I. Móz 21, 1-20

ÚJSZÖVETSÉGI IGE:

„Ti, apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek.” Kol 3, 21

Elődeinktől készen kaptunk jó néhány nehezen elfogadható bibliai történetet, és szinte nem tudunk velük mit kezdeni. Ilyen Izsák feláldozásának története is. Azok kedvéért, akik a múlt vasárnap nem lehettek velünk, elmondom, hogy Ábrahámot, a zsidók ősatyját a bibliai elbeszélés szerint azzal teszi próbára istene, hogy áldozza fel fiát, Izsákot. Ábrahám engedelmeskedik a hangnak, és elviszi a gyermeket Mórijja földjére, és már majdnem lesúlyt az áldozatra, mikor ismét egy hang szól, és nem történik meg a tragédia, mert kínálkozik egy másik megoldás. Egy kos vergődik a közeli bozótban, és Ábrahám őt áldozza fel Izsák helyett. Izsák megmenekül, a történet jól végződik az Isten szempontjából, mert kiderül, hogy híve mindenre kész érte. Jól végződik Ábrahám szempontjából, mert a végsőkig engedelmes tudott maradni a hangnak, de nagyon nem jól végződik Izsák szempontjából, mert életben marad, ám apjának tőre gyermeki lelkét mégiscsak megsebzi, és ha ezt a harmadik szempontot figyelmen kívül hagyjuk, akkor nekünk semmi közünk nincsen Jézushoz. Mert Jézus azt mondja, hogy aki csak egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül, annak jobb, ha malomkövet kötnek a nyakába és a tengerbe vetik. Ezért nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk ezzel a történettel, és minden más nehezen érthető történettel.

Ha bibliai történetről gondolkodunk, akkor semmiképpen sem az a cél, hogy bezárkózzunk egy szűkszavú elbeszélés keretei közé, hanem sokkal inkább az, hogy szárnyalni kezdjen a képzelet, és érzések ébredjenek bennünk. A történet mindig önmagunk fölé emel minket és abban segít, hogy nagyobb összefüggésben lássuk a dolgokat. Jézus is mindig ezzel a szándékkal mondta el példázatait.

Ábrahámmal kapcsolatban egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a zsidók ősatyjának a lelke tele van félelemmel. Még bátorsága mögött is a félelme van.  Előre megy, nehogy megelőzzék. Támad, nehogy megtámadják.

Ábrahámot, a zsidó vallásalapítót a legkiválóbb tulajdonságokkal ruházza fel a bibliai hagyomány. Pedig akadnak neki is emberi gyengeségei. A bibliai hagyomány csak Ábrahámról akar tudni, és a zsidó nép ősatyjának Ábrahámot választotta, pedig ő is jön valahonnan, neki is volt apja, akit Tárénak hívtak. Táré a zsidók szemében egy jelentéktelen alak, de talán a mi szemünkben nem az, ha szeretnénk megérteni Ábrahámot. A zsidó hagyomány szerint Táré, akitől az egyisten-hit nagyon távol áll, Úr városában lakik, amely a sumér Hold-kultusz fellegvára.

Egy aranyos zsidó legenda szerint Táré, aki bálványszobrokat készített, és ezek árusításából tartotta fenn a családját, egyszer távollétében fiára, Ábrahámra bízta a boltot. A boltba betévedt egy nő, aki egy tál lisztet hozott, és arra kérte Ábrahámot, hogy áldozza fel azt a bálványok előtt. Ábrahám azonban mérgében botot ragadott, összetörte a bálványszobrokat, és a botot a legnagyobb bálvány kezébe adta. Hazatérő apjának azzal magyarázta a pusztítást, hogy a bálványok egymásnak estek, és legnagyobb bálvány törte össze a többieket. Apja mélységes felháborodásában ráeszmélt ugyan a bálványok tehetetlenségére, de vakhitét összetörni akaró fiát Nimród király elé hurcoltatta, hogy ítéletet mondjon felette. Nimród máglyahalálra ítélte Ábrahámot, de a fiú valami csodával határos módon megmenekült a máglyától.

Erről a zsidó legendáról nem olvasunk a Bibliában, de ha van némi igazságmozzanata, akkor legalább megtudjuk belőle, hogy nem lehetett könnyű gyermekkora Ábrahámnak, és hogy az apja őt is majdnem feláldozta. Később Ábrahám apjával együtt vonul ki Úr városából, és Háránba költözik, amelyik a Hold-kultusz másik fellegvára. Kánanán lenne az úti cél, de Háránban letelepednek, mert az öreg Tárét Hárán gazdagsága bűvöletbe ejti, és Ábrahám csak apja halála után folytathatja útját. Akkor átkel az Eufráteszen, és letelepszik Kánaánban. Ő az első zsidó, aki átkel a nagy folyón, és megveti lábát az új hazában.  Ezért lett Ábrahám a zsidók első őse, és minden erénnyel felruházott hőse, mert szakítani mert apja pogány hagyományaival, természetesen csak apja halála után.

A gyermekkorában megfélemlített fiú Isten harcosává válik, és Ábrahámtetteit éppen úgy vezérlik isteni sugallatok, mint élete korábbi szakaszának elszenvedett sérelmei. Szavai és tettei hosszú évszázadokig szájhagyomány útján élnek népe körében, és csak sokkal később foglalják írásba a róla szóló történeteket. Utódainak fontos, hogy Ábrahám minden tette mögött isteni vezetést lássanak, hiszen másként a hős mítosza nem őrizhető meg. Ha összetörne az Ábrahámról alkotott kép, akkor a zsidó hitvilág alapjaiban rendülne meg.  Ezért én nem mondhatok semmi terhelőt Ábrahámra nézve, csak érző lélekkel próbálom megérteni annak az embernek az életét, akit a hívők atyjának mondanak.

Most egy rövid szempillantásig ne úgy nézzünk rá, mint a hitnek isteni erényekkel felruházott hősére, hanem mint férfire, és mint apára. Nincs könnyű helyzetben Ábrahám családi vonatkozásban sem. A féltestvérét, Sárát kellett feleségül vennie, aki ugyancsak Táré lánya. Szerelem volt ez, vagy családi érdek? Ki tudja. (I. Móz 20, 12). Összeházasodtak és együtt folytatták a vándorlást.

Mivel akkoriban szokás volt az úton lévő szép nőket akár férjük feláldozása árán is rabul ejteni, és velük az uralkodói háremet gyarapítani, ezért vándorlásuk során Ábrahám két alkalommal is azt hazudja – féltve a saját életét –, hogy Sára a testvére, és nem a felesége. Ezért Sára asszony egyszer az egyiptomi fáraó ágyasa lesz, másodszor egy kánaáni városállam királya is majdnem nőjévé teszi. Mindkét kellemetlen helyzetből jól jön ki, vagyis nagyon nagy vagyonra, igen sok jószágra tesz szert Ábrahám, de Sárának a női méltósága elvesztésével kell fizetni érte. Mindeközben Ábrahám rendületlenül féli az Istent, és még férfiasságának egy kicsiny részét is az istenének adja a körülmetélés során. Ábrahám házában elég sokáig nincs gyermek, mert az Úr bezárja Sára méhét, aztán nemsokára már a második gyermek is felsír, hiszen Izmael után Izsák is megszületik. Izmaelt, az elsőszülöttet anyjával együtt száműzni kell az atyai háztól, mert a gyermek bűne az, hogy önfeledten nevet, és öröme Sára asszonyt zavarja. Sára fiút szül, de mégsem boldog, mert talán már meggyűlölte Ábrahámot, akinek csak az istene a fontos, de a családja nem.

Ábrahám pedig, akit gyermekkorában az apja majdnem a máglyára küldött, most a pusztába zavarja elsőszülött fiát Izmaelt, aki már nem kisgyermek, hanem elmúlt 14 éves (I. Móz 17,25!). Most képzeljünk magunk elé egy 14 éves fiút, akinek azt mondja az apja, hogy többé nem vagy a fiam. És a szolgálónak, az egyiptomi Hágárnak, Izmael anyjának is azt kell mondani, hogy többé nem számíthatsz rám. Mától nem ismerlek titeket! Emlékszünk a gályarabok énekének arra a sorára, hogy azt bünteti kit szeret? Kiről is szól az, hogy azt bünteti kit szeret? Ugye, hogy az emberről? Ábrahám az elődeitől elszenvedett sérelem miatt bosszút áll utódain.

Képzeljük magunkat Ábrahám helyébe, hogy micsoda fanatizmussal kell hinni, és félni az Istent, hogy lelkének ezek a valódi kétségei és gyötrelmei nehogy a felszínre törjenek! Milyen apa, és milyen férfi vagyok én? – kérdezhette magától Ábrahám, ha reggelente a tükörbe nézett. És ráadásul azon a szörnyű reggelen pedig azt mondja neki egy hang, hogy áldozd fel a fiadat…

Oda érkeztünk el, ahol a múltkor abbahagytuk. Ábrahám kész lett volna feláldozni a fiát, ezt a másodikat is, Izsákot. Az elsőt a pusztába kergette, a másodikra kést fogott. Ez egy nagyon rázós családi történet. Ma nagyon szigorú büntetőjogi kategóriának számít a családon belüli erőszak. De sok ezer év távlatából a családon belüli erőszak egy hithős történetévé szelídül…

És az elmúlt kétezer évben nagy árat fizettünk érte mert, ha az Isten ilyen, hogy ezt mind megengedte, sőt ő irányította, akkor örökre halálos sebet kapott az apa-fiú kapcsolat, amelyben magasabb rendű célok érdekében minden megengedhető. A fiak feláldozhatók az apák oltárán. És a fiak szemében az apák vajon mennyit érnek? Az apák a maguk szemében is annyit érnek, amennyit fiaik szemében érnek. Ezt a hatalmas bizalomvesztést hogyan lehetne helyreállítani? Mi lett Izsákkal, akinek bizalom helyett félelem jutott osztályrészül?

A felnőtt Izsák sorsáról is érdemes néhány szót ejteni. Ő a „legcsendesebb” az ősatyák sorában. Amíg Izsák fiainak, Jákóbnak és Ézsaunak a történetét teljes részletességgel olvashatjuk a Szentírásban, addig Izsák története nagyon rövid és egyszerű. Bátortalan lelkű ifjúvá cseperedik, keveset mozdul ki otthonából, Kánaán földjét egy pillanatra sem hagyja el. Talán mert Mórijja hegyén abban a rettenetes pillanatban megtanulta, hogy jobb otthon maradni! Az a gyermekkori zarándoklat nagyon mély nyomot hagyott a lelkében. A feleséget is „leszállítják neki”. Aztán megszereti a nőt, akit apja rokonságából hoznak, mert ezzel is a múltját szeretné megszeretni, amit nagyon nehéz. A fájó múltat megszeretni nagyon nehéz. Ikerfiúkat nevelnek Rebekával. Aztán éhínség jön rájuk, éppen úgy, mint apja, Ábrahám idejében történt. Izsák a családjával együtt elmegy Gerárba (I.Móz 26,1) éppen úgy, mint apja annak idején. A felesége gyönyörű, fél, hogy megölik miatta, ezért azt hazudja, hogy a testvére, éppen úgy, mint apja annak idején.

De ami nagyon szép, és rendkívül megható Izsák történetében, és ezt az I. Móz 26. részében olvassuk, hogy Izsák kiásatja azokat a kutakat, amelyeket apja, Ábrahám idejében ástak –, de a filiszteusok betemettek –, mert szomjasak a jószágai, és a lelkében ő is végtelenül szomjas. Egész gerári tartózkodása alatt apja kutjait ásatja, mert kutat az elveszett után… Izsák, aki lelkét még gyermekkorában elvesztette, a szeretet forrását keresi a múltban, és vizet talál, és a jószágai isznak, de az ő lelke szomjas marad.

És szomjas marad mindenkinek a lelke, akinek az atyját félni kell, és nem szeretni. Szomjas marad mindenkinek a lelke, akinek az atyját félni kell, és nem szeretni.

Ábrahám és Izsák története azt a végső tanulságot hozza, hogy akitől félsz, azt nem tudod szeretni. Egyszerre félni és egyszerre szeretni nem lehet! Amikor az Ószövetség azt visszhangozza, hogy féljétek az Istent, akkor Jézus csendben felel rá, és azt mondja: Szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat!

Ámen.

Mátészalka, 2017. február 5.