Köszöntés: „Sokat láttál, de nem ügyeltél rá, nyitva volt a füled, és mégsem hallottál! …A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el!” (Ézsaiás 42,20.3) Ámen

János 18,1-11: „Jézus kiment tanítványaival a Kedron patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel.  Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami rá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: “Kit kerestek?”  Azok pedig így feleltek: “A názáreti Jézust.” “Én vagyok” – mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: “Én vagyok” – visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: “Kit kerestek?” Ők ismét ezt felelték: “A názáreti Jézust.” Jézus így szólt: “Megmondtam nektek, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!” Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: “Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, és lecsapott a főpap szolgájára. Erre Jézus így szólt Péterhez: “Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?”

Imádkozzunk! Szerető Istenünk, Gondviselő Atyánk! Te mindenkinél jobban ismered szívünk rejtelmeit. Hálát adunk Neked, hogy elfogadsz úgy, ahogy vagyunk – jókedvűen, boldogan éppúgy jöhetünk Hozzád, mint megtörve és üresen. Dicsérünk minden örömért és jóért, amit átélhettünk. Minden lépésért, amelyet sikerült megtennünk utunkon. Letesszük eléd terheinket, fájdalmainkat is. Köszönjük tiszta, végtelen, töretlen szeretetedet. Áldunk, mert Tőled semmi rossz nem származik, és nem kérsz tőlünk sem soha ilyet, hanem szeretnéd, hogy mindannyian boldogok legyünk és értelmes életet éljünk, bármilyenek is a körülményeink. Kérünk, segíts megnyugodni azoknak, akiket veszteség ért, emlékezni a szépre, és visszanyerni lelkük békéjét. Adj erőt továbbmenni, reménykedni, újrakezdeni. Magasztalunk Téged azért, hogy egymás mellé állítasz minket a nehéz percekben. Segíts, hogy reménykedőknek és reményteleneknek, örvendezőknek és némán könnyezőknek összefonódhasson most a lelkünk. S tudjuk együtt felemelni tekintetünket, hogy megláthassuk ránk ragyogó fényedet! Jézus Krisztusért. Ámen.

Kedves Testvéreim! Egyik reggelünk tele van fénnyel és örömmel, a másik borús és gyászos. Nem vagyunk mindig derűsek, amikor átlépjük e templom küszöbét; olykor még élni is nehezünkre esik. Szabad nekünk elkezdeni ezt a napot is ott, ahol vagyunk – talán éppen összetörve, lesújtva. Ilyen hangulatot áraszt ez az ige is, Júdás árulásának jól ismert története. Mintha minden szereplőjét megállíthatatlanul sodornák az egyre szomorúbb és szörnyűbb események, s ők nem tehetnek mást, mint keserűen sóhajtoznak, és gondolkodás nélkül engedelmeskednek valamiféle kényszerítő erőnek.

Jézusnak hosszú évek óta nem volt hová lehajtania fejét, nem volt otthona. Gyakran töltötte az éjszakát tanítványaival az Olajfák hegyén, a Gecsemáné kertben. Ez a kert, mint tudjuk, egy Jézust tisztelő, nagylelkű úriember birtoka volt, aki rendelkezésükre bocsátotta ezt a helyet. Így nem volt nehéz Júdásnak kitervelni, hogy hol is lehet Jézust „feltűnés nélkül” elfogni. Itt lepi meg őket azon a teliholdas éjjelen – a görög szöveg szerint több száz katonával, fáklyával, fegyverekkel, templomszolgák kíséretében, mintha csatába igyekeznének. Hogyan tud Júdás – egy egyszerű, római uralom alá vetett, alacsony sorsú zsidó 800 római katonát megnyerni? Csak egy apró csavar a nagy politikai gépezetben. Történelmi tény, hogy a római helytartó az Antonius várat a zsidó ünnepek idején módszeresen megerősítette, és a templomteret katonákkal őriztette – mivel ünnepeken felfokozódtak a zsidó nép Messiás-váradalmai, s igen nagy volt a lázadás veszélye. Nemcsak a római birodalom elöljárói, hanem a zsidó főpapok, vezetők is féltették hatalmukat, így közös érdekük volt, hogy Jézust – a megváltást hirdető lázadót, akiért oly sokan rajongtak – minél hamarabb kiiktassák. A Jézus-ellenes akcióban ennek a római „seregnek” akkor kellett volna beavatkozni, ha Jézus és követői ellenállást tanúsítanak.

„Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami rá vár, előlépett”… Jézus tudatában volt mindannak, ami bekövetkezik. Nem várta meg, hogy megkeressék: eléjük lépett ellenfelei nagy meglepődésére. Jézus – mint mindig – maga irányítja életének történetét, csodálatos szabadsága van – ez az Ő isteni hatalma, amely egyben az emberlét teljessége is. Mert embernek lenni azt jelenti: szabadnak lenni. Mindannyian erre vágyunk, hogy – bármilyen nehezek is a körülményeink – szabadon „mozoghassunk”: megváltoztassuk a hozzáállásunkat, megtalálhassuk életünk értelmét, a boldogságunkat. Minden téren kiteljesedjünk; és soha ne adjuk fel a reményt, hogy a holnap ígérhet annyit, vagy még többet, mint a tegnap! A szabadság a legdrágább kincsünk – Jézus ezt adta vissza az emberiségnek. S ma, a hihetetlen lehetőségek világkorszakában mégis szabadság-éhínség pusztít – ezer kötéllel fojtogat, húz le, szakít szét a lét. Nekünk, felnőtt generációnak születésünktől fogva az egyre gyarapodó korlátok a természetesek. Még ott is falat látunk, ahol nincs; s hogy igazunk legyen, hát gyorsan építünk egyet! Utódaink viszont a szabadság fiai. Számukra az értelmetlen korlátok elfogadhatatlanok, élet-idegenek. Mi is tudjuk, talán sokkal jobban – csak nem szeretjük bevallani – hogy a korlátok legnagyobb része értelmetlen és csak kínt okoz. Fiainknak és lányainknak a kibontakozó szabadság természetes, e nélkül nem képesek boldoggá lenni és kiteljesedni – hisz nem is lehet! Gyermekeink lelkülete, veleszületett hite szerint – és Jézus erre mondja, hogy gondolkodjunk, bízzunk mi is így – nem kényszer, nem kötelező semmi, minden csak lehetőség. De minden lehetséges! Szabad saját, egyedi, különleges önmagunkra találni, szabad saját ütemben fejlődni – nem kell egyformának lenni mindenben! Szabad jónak, tehetségesnek, és másabbnak lenni, mint mások; szabad szeretni másokat és jót tenni velük, segíteni rajtuk, ha vágyunk rá – de nem kötelező! Szabad messzire elmenni, határokat átlépni, tapasztalni, hibázni, s azokból tanulni – de nem kötelező. Szabad megbocsátani, elengedni, megváltozni; lehet újrakezdeni, újjászületni – de nem kötelező! Szabad a boldogságért küzdeni és rátalálva, élvezni; szabad az élet teljességét megélni és megbecsülni – de nem kötelező. Mindenki maga dönt, milyen úton jár. Szabad sohasem ártani, távol maradni minden gonoszságtól éppúgy, mint ahogyan szabad közel menni és próbálkozni a gonosz megmentésével – emelt fővel viselve a szép vagy szörnyű következményeket.

Jézus legnagyobb szabadsága éppen a halála felé vezető úton bontakozik ki. Szabadon vállalja az emberek gonoszságát, amit jótetteiért cserébe fizetnek. Éppen ezen az úton válhat igazságtalan, erőszakos halála a világ megváltásává. Ha mélyen belegondolunk, egyetlen gonosztett sincs, ami ne juttatna valahogyan valakit – akár többeket is – az igaz emberség egy magasabb fokára. A szörnyűségek is építőkövévé válnak, szolgálatába kerülnek – Isten örök bölcsessége és gondoskodása által – a mi szükségszerű előrelépésünknek, „felemelkedésünknek”: isteni lényegünk kibontakozásának, és még a boldogságunknak is!

Jézus méltóságteljesen menetel halála felé. Mi emberek, életünk utolsó napjaiban gyakran érezzük úgy, hogy szabadságunkat egyre inkább elveszítjük, hiszen nem mi határozzuk meg, mi történik velünk – másokra vagyunk utalva, életünk irányítása kicsúszik a kezünkből. Ettől nagyon félünk; nehezen viseljük, ha nem tudjuk pontosan, mi fog következni. A bizonytalanságot éppoly elviselhetetlennek érezzük, mint a kiszolgáltatottságot. Emberi méltóságunknak a titka abban lenne, hogy szabadok maradjunk utolsó lélegzetünkig. Ezért rettenetes minden, ami ezen a világon elveszi tőlünk azt, hogy mi alakítsuk életünket, magunkat, és szabadon megragadhassuk Isten-adta lehetőségeinket. A végsőkig harcolnunk kell az emberi méltóságot jelentő szabadságunkért! S leginkább magunkkal! Kezedet a szívedre téve, lásd be végre: a szabadság nem „körülmény”, a szabadság: meggyőződés és életmód! Szabad az, ki annak tartja magát s úgy is él – megengedi magának, hogy egészen önmagává érjen, s minden percében így is éljen.

Jézus „farkasszemet nézett” a fegyveres emberi hatalmakkal. Sugárzó isteni erejétől megtántorodnak. Ők azt hitték, hogy most végképp elveszik tőle szabadságát. S kiderül: Jézus az, aki mindent kézben tart, céltudatosan, szabadon választja meg, mit tegyen és hogyan. Ő kezdeményez: „Kit kerestek?” És kinyilatkoztatja isteni hatalmát szenvedése küszöbén: „én vagyok”. És nem úgy érti csupán, hogy: „én vagyok, akit kerestek, fogjatok el!” János evangéliumában ez sokkal többet jelent. „ÉN VAGYOK!” – ez Isten neve! Ez a név az egész Biblián átívelő híd. Amint Mózesnek a csipkebokorban bemutatkozott Isten: „Vagyok, aki vagyok”. Majd később: „Én vagyok az Úr, a te Istened, Teremtőd… mindennek forrása. Én vagyok a te szabadító Istened…” És Jézus jól ismert szavai: „Én vagyok a kezdet és a vég… a világ világossága… az út, az igazság és az élet.” Itt a Gecsemáné kertben az örökké élő, változhatatlan Isten mutatkozik be, titokzatos módon felragyog Jézus isteni lénye. Amikor mindezt megismétli, még többet mutat meg magából: “Megmondtam nektek, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!” Még akkor, a halála küszöbén sem magát félti-menti, hanem a többiekről gondoskodik. Teljes természetességgel adja át magát a jövő eseményeinek, melyet előre átgondolt, tudatosan vállalt, elfogadott. „Ha élek, ha halok, Istené vagyok. Ő bennem, én Őbenne – így is, úgy is. Ha Ő úgy véli, betöltöttem e földön a küldetésemet, hát megyek, hisz Tőle jöttem, ölelő karjaiból soha ki nem engedett itt sem, s a halálban is Ő vár engem – hogy a tér, idő, s a test súlyos bilincsét letéve, egészen Vele legyek. Nem féltem rongyos kis életem. Örültem, aminek lehetett; adtam, ami csak tőlem telt; s most békésen visszaadom, amit Istentől ajándékba kaptam. De az enyéimről még gyorsan gondoskodom!” Olyan jó érzés ilyen embereket ismerni, akik ebben is tudnak ma a Jézus nyomdokán járni, akik a halált ilyen természetesen, „halált megvető bátorsággal” tudják elfogadni, akkor is, ha a pontos befejezést részletesen nem ismerik előre…

Jézus tehát ott a kertben azt mondja leendő gyilkosainak: „Én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!” Ezzel azt üzeni övéinek: „Én, az Isten, létezem, s értetek vagyok!” Védelmem alatt álltok, nem kell félnetek, nem kell függnötök senkitől és semmitől, nem kényszeríthet senki és semmi! Isten kezében vagytok, vagyis szabadok! Isten kezében, szabadon – nem emberek karmai között fuldokolva, megtépázva, megkötözve! Nézz körül! A ketreced, amit neked ácsoltak és rád zártak emberek, amit áthatolhatatlannak tartottál, csupán illúzió: Isten szemével nézve nem is létezik! Generációnk – mint elődeink – láthatatlan láncra verve, lehajtott fejjel, szárnya-szegetten vonszolja magát a földön. S utódaink nevetve kérdik: „miért csúsztok a földön, mikor repülni is tudnátok? S példát mutatnak, hogyan kell használni a szárnyakat – mert ők nem hagyják, hogy kitöröljék az emlékezetükből a repülést! Hiperaktívak, makacsok, túl öntudatosak és harciasak? Ó dehogy! Csak szabadok, önállók és bizakodók! Isten tenyerén te is szabad vagy, bonts hát szárnyakat! Maga Isten szabadított fel rá!

A tanítványok ott az árulás borzalmában még képtelenek örülni a szabadságuknak, s megmentett életüknek. Csak azt látják, hogy a megszokott fizikai közelségből elveszítik Mesterüket – az Istenüket. Görög filozófiát nem ismerő értelmüknek értelmezhetetlen a földöntúli, láthatatlan létforma: a Lélekvilág földit átható dimenziója. Pedig Jézus többször jelezte már nekik: „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni… Még egy kis idő és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok…! Most elhagyom a világot, és az Atyához megyek.” A közelgő veszteség tudata zavarodottá teszi őket; félelem, szorongás vesz erőt rajtuk, a bizonytalanság és tehetetlenség egyszerre bénító és dühítő érzése. Tudják, hogy nemcsak egy barátot fognak elveszíteni. Fájdalmuk mélyebb. Érzik, hogy végleg búcsút kell venni attól az embertől, akitől sokkal többet kaptak, mint bárki mástól életükben. Aki úgy nézett rájuk, úgy ismerte s úgy szerette őket, ahogyan senki más – öröktől fogva mindörökké… Aki sebeiket gyógyította, szemüket felnyitotta és olyan „égberöpítő” élményekben részesítette őket, mely az egész életüket mindenestől átformálta. Közülük már senki sem ugyanaz többé, mint azelőtt – hiszen Isten ujja érintette mindegyiküket. S vészesen közeleg az óra, amikor szembe kell nézniük annak elvesztésével, aki szavak nélkül megértette zavaros gondolataikat, átérezte lelkük minden rezdülését, és megajándékozta őket az önmagukra eszmélés örömével, és az egymásra találás boldogságával. Ez a földöntúli megtapasztalás most véget ér. Az együtt töltött röpke néhány év csak emlék lesz csupán. A Jézussal való földi kapcsolat meg fog szakadni, s egészen másképp lesz minden ezután… Ilyen érzésekkel állnak ott a tanítványok a Gecsemáné kertben, s kábultan, bénultan szemlélik, amint mindaz megtörténik, amit Jézus már annyiszor elmondott. A tehetetlenség kínzó érzése morajlik bennük, s egyszer csak kitör Péterből, aki gondolkodás nélkül kardot ránt és lesújt. Legszívesebben addig ütne-vágna, gyilkolna, míg végül maga is belepusztul a fájdalomba. De Jézus közbelép: Ne tedd! Nekem mennem kell! Nekem véget ér a földi küldetésem, de neked élned kell tovább! A rombolás, a harag, a bosszú semmit nem old meg! Neked még dolgod van itt! Ha te most tönkreteszed az életedet, ki mondja el, ki voltam én és miért küzdöttem? Ki tartja össze majd az enyéimet? Ki mondja majd el sok-sok tévelygő embernek a boldog élet titkait és ki ébreszt reményt? Ki viszi tovább gyógyító erőmet, tiszta szeretetemet?

Búcsút venni valakitől mindig nagy megrázkódtatás. Utolsó szavai és gesztusai mélyen lelkünkbe vésődnek. Sokáig eleven élnek bennünk az utolsó benyomások.  És ez nemcsak  a  halál okozta elszakadáskor van így, hanem kapcsolatok megszűnésekor is, legyen az házassági kötelék vagy barátság. Az utolsó perceket a szép emlékek között szeretnénk megőrizni. Fájdalmas, ha a búcsúzás egészen másként történik, amikor a végén csak harag és értetlenség marad hátra. Időre és türelemre van szükség, míg ezeket az emlékeket fel tudjuk dolgozni, és megmaradt életünkbe úgy tudjuk belefoglalni, hogy lassan a keserűséget is le tudjuk győzni. Talán helyesebb volna, ha az utolsó benyomásokat nem értékelnénk túl. A búcsúzás csak része az egésznek. Az ember mindig több mint utolsó órái. A házasság vagy barátság több mint a szakítás, elválás emléke! Minden befejeződött életnek és kapcsolatnak volt értéke, volt értelme és haszna!

Igénk szerint beteljesedik az ígéret, hogy senki sem veszhet el a tanítványok közül. És Júdás, a bűnös tanítvány? És a mai bűnös Jézus-követők? Vagy a Jézust nem ismerő jó emberek? Mi lesz azokkal, akiknek nem volt idejük felkészülni a mennyországra? Mennyi tudományos elmélkedés folyt évezredeken át arról, kinek „jár” az Isten bocsánata. Ki az, aki felmenthető, s ki az, aki nem. S milyen kevesen merték komolyan venni a kereszt üzenetét, hogy Isten bocsánata egyértelműen mindenkié!  És senki sem tökéletes, csak az Isten! Ezért fölösleges egymás fölött ítélkezni ahelyett, hogy megpróbálnánk minden erőnkkel a legjobbat: az „isteni” embert kihozni magunkból, amint Jézus mutatta földi életében. A szomorú véget ért embernek is megvan a helye Isten előtt. Szeretetétől, a Vele való közösségből még a nyomorúságos vég sem szakíthat el. Ő elfogadott büszkeségeinkkel és hiányosságainkkal együtt, mindannyiunk mellett ott áll, és ezt semmi sem érvénytelenítheti. Ezért le kell tudnunk mondani mások életvitelének, vagy élete végének megítéléséről is. Júdás gonosz vége sem jogosít fel senkit arra, hogy azt gondolja: Isten irgalma is elbúcsúzott tőle az utolsó percben. Azoktól a mély sebektől, amelyeket az élet ütött, még ha be is gyógyulnak valamennyire, mi sem tudunk teljesen megszabadulni. Nem tudunk mindent tisztázni, mindenben megbékélni és mindent megbocsátani. Nem baj. Elég, ha elrendezzük azt, amit tudunk. Szabad könnyekkel megérkezni Istenhez, mindazzal, ami nehéz és kiengesztelhetetlen maradt, ami elintézetlen maradt. És Ő letöröl minden könnyet.

Igénk utolsó szavaiban Jézus jelzi: kiissza poharát. A pohár nem a „vaksors” jelképe a történetben, hanem az önként vállalt küldetésé. Nem mást jelent ez, mint bátran szembenézni legmélyebb önmagunkkal! Emberlétünk titkát, életünk értelmét felfedezve, szabadon belesimulni Isten kezébe, aki nekünk annyi életerőt, értéket és feladatot adott. Jöjjön el a nap, amikor – megvigasztalódva s új erővel, reménnyel telve – többé már nem hátra nézünk, hanem előre! Ámen.

Imádkozzunk! Segítő Társam, Istenem! Oly sokszor küldtél már utamra, világosan útbaigazítva, s én félútról mindig visszaszöktem hozzád, hogy dédelgess még, vigasztalj, szeress. Már értem, mennem kell, tennem kell végre a saját dolgom, még odaadóbban, kitartóbban, érettebben. Elmegyek s járom hát az én utamat, többé nem okozok gondot neked panaszaimmal, fájó sebeken siránkozással, nem borítom eléd kínzó vágyaimat, hiányaimat, hanem mindezeket hátam mögött hagyva, indulok tovább. Amerre küldesz, amire küldesz: másokat dédelgetni, vigasztalni, szeretni – akiknek szüksége van rám, akiknek igazán rám van szüksége. Magam mögött hagyom a kesergést és kiszolgáltatottságot, mely csupán várni és kérni tud, s tovább megyek felelősségteljes szívvel és tevékeny hittel, hogy én adjak. Szétosztom kincseimet azok között az emberek között, akik be tudják fogadni, és örömmel veszik, mert épülnek általa. Fordítsd el szemem a vakvágányokon vakító csillogástól, hiszen időm véges. Ragyogjak ott, ahol életet s boldogságot ad a fény, mit rajtam át sugárzol.

Dicsérlek, hogy Tőled semmi sem szakíthat el senkit – a megrepedt nádszálakat nem töröd össze, a füstölgő mécseseket nem oltod el. Hála legyen Neked, hogy lehetséges újjáépíteni romba dőlt életet, átértékelni tönkrement kapcsolatot, nehéz emlékeket. Szabadíts meg mindenkit a haragtól, az ítélkezés indulatától, és bátoríts visszavonhatatlanul megbocsátani és őszintén szeretni. Kábító korlátok kísértései között segíts, hogy önmagunk maradjunk, éljünk szabadságunkkal, meglássuk kifogyhatatlan ajándékaidat az életünkben – és sose váljunk teherré! Köszönjük a csodát, amikor egymást igazán értjük, fontosnak tartjuk, amikor értéket és örömöt jelentünk egymásnak. Könyörgünk Hozzád minden szenvedőért, a gyászt és veszteséget hordozókért. Elviselhetetlen fájdalmukban öleld át őket, Te adj nekik vigasztalást és teljes gyógyulást! Ámen.

Áldás: Így szól az Úr: „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok. És ha folyókon, azok nem sodornak el! Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg! Mert én, az Úr, vagyok a te Istened… Nincs, aki kezemből kiragadjon!” (Ézsaiás 43,2-3a, 13b) Ámen.