ÓSZÖVETSÉGI IGE: „Azután Ádám a feleségével, Évával hált, aki teherbe esett, megszülte Káint, és azt mondta: Fiút kaptam az Úrtól! Majd újból szült: annak testvérét, Ábelt. Ábel juhpásztor lett, Káin pedig földművelő. Egy idő múlva Káin áldozatot vitt az Úrnak a föld terméséből. Ábel is vitt elsőszülött bárányaiból, azok kövérjéből. Az Úr rátekintett Ábelre és áldozatára, de Káinra és áldozatára nem tekintett. Káin emiatt nagy haragra gerjedt, és lehorgasztotta a fejét. Ekkor azt kérdezte Káintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta! Ezután azt mondta Káin a testvérének, Ábelnek: Menjünk ki a mezőre! Amikor a mezőn voltak, rátámadt Kain a testvérére, Ábelre, és meggyilkolta.

Akkor az Úr megkérdezte Káintól: Hol van Ábel, a testvéred? Káin ezt felelte: Nem tudom! Hát őrzője vagyok én a testvéremnek? De az Úr így szólt: Mit tettél? Testvéred kiontott vére hozzám kiált a földből! Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred vérét, amelyet kiontottál! Ha a földet műveled, többé ne adja neked termő erejét! Bujdosó és kóborló légy a földön!
Ekkor Káin azt mondta az Úrnak: Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám. Íme, elűztél ma erről a termékeny vidékről, és el kell rejtőznöm színed elől. Bujdosó és kóborló lettem a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál. De az Úr azt felelte neki: Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Káint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az Úr Káinra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál. I. Móz 4, 1-16

1567. február 24-26-ig, vagyis napra pontosan ma 450 évvel ezelőtt Debrecenbe összehívott Alkotmányozó Zsinaton őseink arról tanácskoztak, hogy kicsoda az Isten. A szent hagyományt követve, őseink emlékének tisztelettel adózva mi is kérjük Jézus Krisztus Istenét és Atyját, hogy a legfontosabb dolgokban világosítsa meg szívünket és értelmünket. Ám a mai istentiszteleten elérhetőbb magasságokat szeretnénk bejárni, mert, ha Jézus születése után 1500 évvel őseink még nem tudták pontosan, hogy kicsoda az Isten, akkor az elmúlt 450 év sem segített hozzá minket mélyebb istenismerethez, különösen, ha a 20. század borzalmaira, világháborúira gondolunk, amelyek során annyi minden újra kérdőjelessé vált éppen az Istennel, és az isteni igazságossággal kapcsolatban. Ezért mi ezen az istentiszteleten nem fogunk égi magasságokba emelkedni, hanem minden tisztelettel lévén a súlyos dogmatikai kérdések tisztázói, őrzői és újragondolói iránt, arról fogunk zsinatot tartani, hogy kicsoda az ember. Ez is egy tisztán bibliai kérdés, hiszen a zsoltáros is így ujjong fel: Kicsoda az ember, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van reá (Zsolt 8, 5)?

Kicsoda az ember? Azzal a reménységgel készültem erre a mai istentiszteletre, hogy hátha éppen ez a kérdés, vagy ennek megválaszolása visz bennünket közelebb minket a hőn áhított reformációhoz, az egyház megújulásához.

Mert kicsoda az Isten? Úgy teszünk mintha nem tudnánk, mert az Istent soha senki nem látta (1 Ján 4, 12), de azért Jézus óta tudhatnánk, hogy kicsoda az Isten. Ha mégsem tudjuk, akkor azért nem tudjuk, mert szüntelenül összekeverednek a fejünkben és a szívünkben a gondolatok. Mert legbelül, a lelkünk mélyén, ott ahol a tiszta szeretet, és a legőszintébb érzések és vágyak lakoznak, ráismerünk a Jézus istenére és együtt dobban a szívünk Vele. De egy másik érzés is lakik bennünk, a kétely, hogy ott van a szívünk sötét oldala is, ott van az indulatos oldal is, amelyik az elkeseredésből származik, amelyik a sebeinkből és a hiányainkból táplálkozik, amelyről el kellene hinni, hogy velünk született, de ha őszinték vagyunk önmagunkkal, akkor felmerül bennünk, hogy vajon tényleg velünk született-e? Vagy csak az egyház tanítja kétezer év óta, hogy a szülőkről, az elődökről a személyes felelősség terhét levegye, és ne mondhassák az utódok az elődök szemébe: eltanultuk tőletek a rosszat, hanem helyette mondhassák ezt: örököltük a rosszat? Az ősök, az elődök, a szülők örök időkre fel vannak mentve, mert utódjaik eleve a rosszra való hajlandósággal születtek. Már nem tudjuk, hogy valóban így van-e, vagy csak elhittük kétezer év alatt, mert nemzedékről-nemzedékre mélyen a tudatba, és a tudattalanba vésődött a sokszor elismételt hittételek által, hogy bennünk lakik a gonosz (csírája). És az a baj, hogy attól kezdve, hogy elhittük, valósággá vált, mert amit elhiszünk, az a valóság.

Jézus óta tudhatnánk, hogy kicsoda az Isten, hogy szerető mennyei Atya, akinek a közelében nem összerezzenni kell, hanem lehet fellélegezni; de valahogy a mi keresztyén hitünkbe be van építve egy szellemi zavaróállomás is, a zsidó nép eredetmondája is, amit Ószövetség néven ismerünk, és amikor a szerető mennyei Atyáról gondolkodunk, amikor a jézusi lelkületet szeretnék fölgerjeszteni magunkban, akkor ez a szellemi zavaróállomás folyamatosan jeleket küld hozzánk a rettenetes, a félelmetes, a kiszámíthatatlan Istenről. Azért neveztem szándékosan szellemi zavaróállomásnak az Ószövetséget, mert állandó jeleket küld az éterbe, és ezek között vannak csodálatos isteni jelek, olyanok, mint a 23. Zsoltár, amelyik visszavisz a természetbe, az Isten közvetlen közelébe. De ezen a zavaróállomáson valami életidegen lelkület is dolgozik, és bizony összezavaró jeleket küld, amik meg arról szólnak, hogy az Isten parancsot ad a pusztításra, és az Isten maga is öl, tűzzel pusztít, ahogy a keddi Bibliaünnepen is hallottuk, hogyan ért véget Kórah fiainak lázadása (4Móz 16!).

Ez a gyilkos isten a Jézus istenével valahogy sehogy nem akar összhangba kerülni a lelkemben. Széthasad a lelkem, ha mind a kettőnek teret engedek. Vagy a Bibliám hasad szét, vagy a lelkem. Mert vagy ölök, vagy ölelek, vagy rombolok, vagy építek. Itt nincs arany középút. Ezért most arra jutottam, igaz sokadszorra, de most legalább egy tudatos döntés eredményeként, hogy szabad szeretni az Ószövetséget, és szabad szeretni az Ószövetség emberét, mert mihozzánk hasonló, az isteni szeretet által megváltásra szoruló ember. Aki el akarja hagyni a Bibliájából az Ószövetséget, az súlyosan vét a zsidókeresztyén hagyomány ellen, és természetesen az egyház tantételei ellen, és azt a régi időkben is súlyos eretnekségnek mondták. Tehát el nem hagyható, de szerethető, éppen úgy, mint az a világ, amelyik körülvesz minket. És a szeretetünk által az Ószövetség világa megváltható. Van egy kegyes zsidó szemlélet, amelyik azt mondja, hogy a Bibliához való hűség a Biblia folyamatos újraértelmezését jelenti, mert minden korban, és minden élethelyzetben tud valami újat, odaillőt mondani. Annyira felszabadítóan hatott rám ez a zsidó lelkület, hogy szabad folyamatosan újraértelmezni az Írást. Szeretném kibogozni az összekuszálódott szálakat, hogy a lelkünkben rend és harmónia legyen. És hátha isteni sugallatot kaptam, hogy ez hozza el az igazi reformációt, a lelkek megújulását.

Ábrahám történetét még el sem engedtem, máris bekopogtatott hozzám Káin és Ábel története. Az egyik is egy nehéz történet, a másik is az. Minkettőben jelen van a családon belüli erőszak. Ezek szerint minden a családban kezdődik el.

De hol is kezdődik ez a történet? Ádámmal kezdődik és nem Káinnal. Olyan izgalmas kérdéseket szoktak föltenni a gyerekek, amikor hittanórán előkerül ez a történet. Mert ők legalább még mernek kérdezni. De jó lenne újra átélni ezt a gyermeki érdeklődést, az ezer kérdés korszakát. És nem elhinni mindent úgy, ahogy már nagyon régóta mondják, hogy úgy van. Sőt, amikor a sumér kultúrában föltalálták az írást, azóta le is írják, és arra meg azt szoktuk mondani, hogy biztosan úgy van, mert le van írva.

A le van írva, és a meg van írva, az nem ugyanaz. Mert a „le van írva” azt jelenti, hogy írásba került a hagyomány, a „meg van írva” pedig azt jelenti, hogy az Isten mondott valamit, és azt leírták. Ilyen „meg van írva” igékre hivatkozott Jézus, amikor megkísértetett a sátántól (Lk 4). Ami pedig le van írva, az úgy van leírva, hogy évszázadokig szájhagyomány útján élt egy-egy történet, pásztortüzeknél mesélték az idősebbek a nomád törzs fiatalabb tagjainak, aztán egy kicsit mindig formálódott a történet, és a legkésőbbi változat leírásra került.

A teremtéstörténet, vagy tudományos nevén a Genesis, az Ószövetségünk legelején a világ létrejöttét, az emberiség születését írja le. Minden kultúrának és minden vallásnak van eredet története. Az eredet történet pedig nem más, mint hogy egy bizonyos nép fia félig isteni sugallatra, és félig környezeti hatásra megírja hogyan volt, hogyan lehetett a kezdetben. A környezeti hatás alatt más népek eredetmondáit értem, amelyek hatottak egymásra, a korábban születettek a később születettekre. Unas fáraó több mint négyezer éves egyiptomi piramisának falán testvérgyilkosság története olvasható. A harc a lánytestvér szerelméért folyik, vagyis az egyiptomi mitológiában a testvérgyilkosság oka a féltékenység. A sumérok agyagtáblákra írt történeteiben a pásztorok istene a földművesek istenével harcol lánytestvérük kegyeiért. És miközben ezeket említem, máris két nagyon fontos mozzanat lesz nyilvánvaló.

Az egyik a féltékenység. Él egy zsidó legenda, mely szerint Káinnak és Ábelnek van egy lánytestvére, és a fiúk a lány kegyeiért versengenek. Mielőtt bárki lesöpörné gondolatai asztaláról ezt a témát, hadd mondjam el, hogy – miként Ábrahámnál is láttuk – abban a korban a testvérházasság elfogadott volt, részben a törzsi vagyon egyben maradása miatt, részben pedig amiatt, hogy nem sok ember élt a földön. Van egy vicces kis történet arról, hogy Éva egyre nyugtalanabb, hogy nincs-e valakije Ádámnak, mert mostanában egyre később jár haza. Mire Ádám azt mondja, hogy drágám, te vagy az egyetlen nő a világon! De Éva csak akkor nyugszik meg, mikor éjjelente megszámlálja alvó férje bordáit, és örömmel nyugtázza, hogy még mindig csak egy hiányzik közülük.

Egyszóval nem lehetett könnyű dolga sem Káinnak, sem Ábelnek, ha most ismét velük együtt érzünk, és próbáljuk emberléptékűnek látni az ősi történetet. Ha van egy húguk, akkor ő az egyetlen nő, ha nincs húguk, akkor az anyjuk az egyetlen nő. Ha rajtuk kívül nincs még más ember a földön, akkor ők nagyon, de nagyon össze vannak zárva. A generációk együttélésének az első konfliktusa van előttünk, de talán csak elkendőzve látjuk, mert a Biblia vallási konfliktust csinál belőle. És ez számomra nagyon úgy hangzik, hogy itt valamit, mintha már a legelején rá kellene fogni az Istenre. Nem kell az Úrnak a Káin áldozata és az Ábelé pedig kell, és ezért Káin megöli a testvérét?! Igazából azt sem tudjuk, miként adta tudtul az Isten, hogy az egyik áldozatot elfogadja, a másikat meg nem. Talán nem szállt fel a Káin füstje és ettől Káin füstölt? Lehet, hogy így volt, de ettől még nem kell ölni. És ha valami fontosat mégiscsak közöl a történet? Nevezetesen azt, hogy néha kis dolgokért is úgy felkapjuk a vizet, mert valami igazán nagy dolgot a szőnyeg alá söpörtünk megoldatlanul, és egyszer robban a bomba. És ölünk a szemünkkel, a szavunkkal, olykor a kezünkkel is.  Mennyire mai ez a történet, és hogy ez a Káin mennyire bennünk lakik?!

Aztán a testvérek konfliktusának lehet egy másik oka is. Egészen addig kell most visszamennünk az időben, amikor megjelent a földművelés kultúrája. Időszámításunk előtt úgy hétezer évvel összeütközésbe kerültek egymással a földművesek és a pásztorok. Az emberek elkezdtek kimozdulni a vadászó, gyűjtögető életmódból, és lassan irányításuk alá vonták a környezetüket. Többé már nem gyűjtötték, hanem megtermelték az ételt. A pásztorok háziasították az állatokat, míg a földművesek a növényeket honosították meg. Az erőszak akkor robbant ki, mikor a pásztorok csoportjai a vidékeken átvándorolva megengedték állatcsordáiknak, hogy eltapossák a földművesek mezőit, és lelegeljék termésüket. Az így bekövetkező harcok sok halottat követeltek, és a legendák részévé váltak. A pásztorok és földművesek összecsapásának történeteit a sumérok, az írás feltalálói agyagtáblákba vésték.

Micsoda véletlen, hogy Káin éppen földműves és Ábel pedig pásztor! A testvérgyilkosság megokolására ismét kéznél van egy sumér legendagyűjtemény a földművesek és a pásztorok vérre menő harcáról. Hát ezért ölte meg Káin Ábelt! Igazából nem tudjuk, hogy miért ölte meg testvér a testvért, de hogy nem az áldozat elfogadása volt legfőbb kiváltó ok, az egészen biztos. Mert alig tudom elképzelni, hogy aki annyira szerelmes a jóistenbe, hogy Neki nagy buzgón áldozik a szívét elöntő hála jeléül, az a következő pillanatban képes lenne ölni.

Szerető Mennyei Atyánk, ha ránéz erre a régi történetre, akkor talán azt mondja: Fiúk! Engem hagyjatok ki belőle, én ott sem voltam. Babits Mihály azt írja abban a gyönyörűséges versében: Kard, ha csörren, vér, ha csobban, csak az ember vétkes abban (Zsoltár gyermekhangra).

Van valami, amiről Káin nem beszélhet, mert vagy nincs kinek, vagy mert szégyelli, mert nem férfias kimondani, hogy valami nincs rendben az életében, és ezt ott csak egyvalaki tudja: az Isten. A mindent dolgot együtt látó, és minden körülményt figyelembe vevő Isten fölmenti a gyilkost és védő jelet tesz a homlokára, hogy senki meg ne ölje, mert Káinnak még dolga van, mint ahogy nekünk is mindig dolgunk van a bennünk lakozó Káinnal, hogy ezután senkinek ne kelljen ártatlanul szenvedni tőlünk és miattunk. Ámen.

Mátészalka, 2017. február 26.