Köszöntés: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítelek, és igazságom jobbjával támogatlak.” (Ézsaiás 41:10)

Imádkozzunk! Fénysugaram, Istenem! Hangzavarban fáj a süket csönd, ha Téged nem hallunk. Nyüzsgő forgatagban fáraszt a giccses zsúfoltság, ha Téged nem látunk. Köszönjük, hogy a közeledben jónak, szépnek, egésznek érezhetjük magunkat. Újra és újra belevágunk világ-jobbító munkákba, sokszor vetődünk sötét szakadékba, szennyes alagútba, hogy továbbadjuk kincseidet, felemelő erődet, bölcsességedet. S néha szenvedünk kicsit – nem néha, nem kicsit – mert éjszakát járva, úgy hiányzik a Fény! Szemed sugarában megfürödni, közeledben átmelegedni, magunkat feltétel nélkül elfogadottnak, szeretettnek érezni, minden fogyatkozás ellenére is teljesnek! Örömteli, új tavasz ragyogott ránk, új kihívásokkal, új örömökkel. A szüntelen körforgásban és örök változásban add, Idő Ura, hogy a remény ne szürküljön meg, s ne váljon köddé! Semmiről se mondjunk le, ami épít s boldoggá tesz; semmitől se zárkózzunk el, ami földöntúli élmény, természetfeletti érték – isteni ajándékod e világban. De engedjünk el mindent, ami kötöz, lehúz, romba dönt. Rügyfakasztó tavaszi erőd lobbantson lángra, s tegyen áldássá! Ámen

Alapige: Ézsaiás 43,1; 1 János 4,8 és 18: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! …Az Isten: szeretet. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet!”

Kedves Testvéreim! Ézsaiás próféta csodás módon tolmácsolja Isten biztatását: „Ne félj, mert… az enyém vagy!” Ha ma íródna a Biblia, vajon milyen példázat hozná közel hozzánk az ember-teremtő Isten szívét? Talán az előrehaladott korú várandós története, akit genetikai tanácsadásra küldenek, ahol számszerűsítik a magzati rendellenességek kockázatát. A különféle vizsgálatok egy része saját felelősségre visszautasítható, amit írásba kell adni. Aki így dönt, vállalja a kockázatot – akár az Isten az ember megalkotásakor: „Megszülöm és szeretni fogom, akármilyen lesz, mert az enyém. A világrajövetel viszontagságaitól elgyötörve is a legszebb lesz a világon, mert az enyém! Engem magában hordozó lény, akiben tovább élek, egyre jobban kiteljesedek, magamat kiterjesztem térben-időben, boldogságban. Úgy lesz gyönyörű és tökéletes számomra, ahogy van, és hiszem, hogy szeretetem a legjobbat hozza majd ki belőle! …Ne félj, mert az enyém vagy!” …Ne félj! – hangzik több mint százszor a Bibliában. És mi mégis félünk…

A kisgyermek, amikor járni kezd, veleszületett, töretlen ősbizalmával vakmerőn igyekszik meghódítani a világot: előtte nincs akadály, felmászik bármilyen magasra, bejár hatalmas távokat, hihetetlen találékonysággal lép át minden határt. Mert nincs félelemérzete. Tökéletesen bízik a mindenség s benne e földi lét jóságában, biztonságában. Lélekvilágból hozott erős hite szerint mindenhatónak tartja nemcsak Istent, a szüleit, hanem saját magát is; mert még a mindenséggel egybeolvadva, Isten és a szülei részeként érzékeli magát, nem külön személyiségként. Természetes hite ez a gyermeknek: Isten és a szüleim, én s mi mindannyian egymás elválaszthatatlan részei vagyunk! Ezért bízik tökéletesen mindenben és mindenkiben, ezért nem ismer lehetetlent – amíg le nem törik a bizalmát… Nem fél, mert nem szembesült még ennek a világnak, az emberlétnek, saját kis testének a törékenységével, fájdalmaival… A félelem nem születik velünk, itt szerezzük!

A félelem bizonyos korlátok között védelmező érzelem, amely nélkül az emberi faj nem maradt volna fenn – az előember legyalogolt volna a szakadékba, besétált volna a ragadozók szájába, s követte volna kíváncsiságát a mérges kígyók felé. A reális félelem valós veszélyt jelez, aztán annak megszűnésekor elillan, s hagyja élni „gazdáját”. Így működik ez a természetben, és a természettel harmóniában élő népeknél. Ezért irigyeljük néha az állatokat is; elcsodálkozunk azon, hogy egy madárnak micsoda szabadsága van „élni”: dalolni, szárnyalni, békésen csipegetni, fészket rakni. Közben nem kell félnie, hogy például elég jó lesz-e ő maga, s az élete… Csak néha retteg egy-egy rövid ideig, amikor épp ragadozó leselkedik rá. Irigyeljük, hogy nem gondolkodik fölöslegesen, amint az „egyszerű”, természeti ember sem.

A félelem, a beszűkülés és szorongás érzése, mint az emberlét alapvető adottsága, sokféle formát ölt. A szeretet elvesztésétől és az éhezéstől-szomjúságtól való félelem igen korán kezdődik, s mindvégig elkísér minket. Hasonlóan a hibázástól, elbukástól való félelem is. Az anyagi biztonságért való aggódás ugyancsak folyamatosan jelen van, ahogyan a betegségtől, fájdalomtól és az elmúlástól való félelem is. Az élet védelmét szolgáló, külső veszély szülte félelem mellett a bensőnkből is fakadhat félelem. Okozhatják mélyről feltörő, ösztönös késztetéseink. Ilyekor magunktól félünk, hogy egy-egy helyzet miféle viselkedéseket hozna ki belőlünk, ha gondolkodás nélkül megtennénk, amire vágyunk. A veszély ilyenkor a külső körülményektől teljesen független, vagyis a félelem irreális… Egy életen át hajlamossá tesz félni az is, ha gyermekkorunkban a legfontosabb személyekhez fűződő kapcsolat kiszámíthatatlan. Ugyanez történik túlzott kötödés esetén, melynek következtében nem az önállóság vágya, hanem a másik elvesztésétől való félelem uralja a viselkedést. Az elhatalmasodott félelem lemásolt rossz példa is lehet, ha valaki olyan környezetben nő fel, ahol a félelem irányít. És ez nemcsak testi bántástól való félelem lehet, az elvárásoknak való maradéktalan megfelelés ugyanilyen gigászi félelemmel jár – minden tiltás, parancs és kritika félelembe taszít!

Hogyan veszi át a félelem az ember élete felett az irányítást, s hogyan dől össze a világ egy jelentéktelen apróságtól? A túl sok gondolkodással terhelt képzelet – amely szűklátókörű s nem reálisan érzékel – folyton eshetőségeket vetít az illető elé, s olyan következményeket, amelyek talán soha nem történnek meg. De „aki a száját egyszer megégette, az utána az aludttejet is fújja” – tartja a mondás. Vagyis a félelem többet nyom a latban, mint a kiváltó esemény: az emlékezetben sokkal jelentősebbnek tűnik, mint amilyen valójában volt. Gyakori eset az ilyen gyerekkori élményen alapuló bénító félelem, amely bolhából elefánttá nőtt a gyermek szemében. Ő még akkor kicsi volt, kiszolgáltatott, valaki „nagy” rákiabált, aki elvileg meg is ölhette volna őt; eltaposhatta volna, mint egy hangyát. Felnőve úgy találja, hogy nem képes elviselni hasonló helyzetet, mert megsemmisítő félelmet érez, hogy „meg fogják ölni”. Talán az eredeti konfliktus egy csoki miatt volt, de felnőttként átviszi ezt bármely, számára kívánatos dologra. Így tehetetlen bénává lesz, aki képtelen a legegyszerűbb lépésekre is a boldogságáért – csupán azért, mert egyszer rég szörnyen megfenyegették, amikor egy csokiért nyúlt…

A földi élet korlátai mellett tehát a bűn tanít meg félni. Mások bűne, amivel nekünk ártanak: a jótetteik hiánya, amit nem tesznek meg velünk, és a rossztetteik, amivel akarva-akaratlanul vétenek ellenünk. S a magunk bűne is félelmet ébreszt. Aki „sáros”, az retteg – az igazságtól, a felelősségvállalástól, a következményektől.

A közfelfogás szerint a félelem ma is gyengeség. Ezért igyekszünk tőle megszabadulni, de legalábbis mások elől eltitkolni. A félelmet főként elhárítani próbáljuk: elfojtjuk, tagadjuk, szenvedélyek által elaltatjuk, vagy átfordítjuk túlzott magabiztosságba, vakmerőségbe, agresszióba. Aztán a mélyben lappangó, vagy „átfestett” félelem lelkileg és testileg túlterhel, megbetegít. A betegségnek mindig köze van a félelemhez! Pl.: „félek, hogy nem leszek elég jó, ha nem teszek meg mindent, nem bírok ki mindent, amit elvárnak; és akkor elvesztem a munkámat, elvesztem a páromat, vagy a gyerekeim szemében a fontosságomat, stb. A félelem, mint negatív érzés, önmagában is rengeteg energiát szív el, hát még a miatta vállalt hajsza! A félelemből fakadó túlterhelődésre először kisebb jelzések utalnak: a test időben üzen. Ha nem történik gyors szemlélet- és életmódváltás, akkor állandósulnak a testi tünetek és jönnek a visszafordíthatatlan elváltozások…

Sok függ attól, hogyan értelmezzük a félelemkeltő helyzetet, hogy mit és milyen mértékben érzünk, minősítünk félelemnek. Ha egy indokolatlan félelem elharapódzik és átveszi az életem felett az irányítást, akkor minden jót meggátol, mindent elront! A felszabadulás kulcsát ez alól az jelenti, ha vállalom a szembesülést: bevallom, hogy bizony, félek és megvizsgálom, hogy tényleg van-e rá okom! Egyre mélyebbre ások; ízekre szedem, hogy mitől, vagy kitől is félek valójában. Pontosan, tárgyilagosan érzékeltem a körülöttem lévő dolgokat, s embereket; és valóban reális külső veszély fenyeget engem? Vagy a lelkem mélyéről tör fel valami befojtott, gigászi félelem, aminek nincs is köze a jelenhez, csak épp, mint a vulkán, újra és újra kitör, s megmérgezi a legértékesebb kapcsolataimat, vagy fékezi a munkateljesítményemet. S ha reális a félelmet keltő fenyegetettség, mérlegelnem kell, hogy mi a legrosszabb, ami történhet. Ha megteszem azt a bizonyos lépést, tényleg „meg fognak ölni”? Ez a vizsgálat szétválasztja egymástól a szikláról való lesétálás félelmét egy randi-meghívás elfogadásának vagy egy pluszfeladat visszautasításának a félelmétől. A félelmeinkben való alapos „rendrakás” világossá teszi, hogy az érzéseink őszinte megosztása, problémáink felvállalása és képességeink használata nem „vadállat torkába gyaloglás”. Miután megállapítottuk, hogy a félelem indokolatlan, vessük el azt és nézzünk előre! Egy alaptalan félelem tehát úgy iktatható ki, ha kétségbe vonom – „nincs miért félnem!”

A félelem mélyén a semmi lappang: tárgya mindig valamely, a jövőben bekövetkezhető veszteség, azaz valaki vagy valami hiányozni fog. Gondoljunk bármire, amitől félünk. Itt van? Most jelen van? Nincs. Nem is lehet! Az életünk időbe ágyazott. Az idő pedig a jelenpillanatok egymásutánja. A múltam már nincs: amit megtettem, nem tehetem meg nem történtté, s amit nem tettem meg, nem tehetem megtetté. A jövőm csak a reményeimben él – semmi biztosítékom sincs, hogy akár a következő pillanatot is megérem. A múlt már nincs, a jövő még nincs (ha lesz egyáltalán). Csupán a jelen adott számomra tenni vagy nem tenni! A félelem a semmi kettőzése: nemcsak a tárgya a hiány, hogy valami nincs, hanem a létezési “tere”, a jövő is a semmi mezeje – merthogy még nincs. Félni annyi, mint tönkretenni a meglévőt, a „van”-t azzal, ami nincs. Döbbenetes tény, hogy szenvedéseink és félelmeink mélyén a „semmivel” nézünk farkasszemet. A minket gyötrő rém, a „sötétség fejedelme” – a „nincs”. Hiszen a sötétség is hiány: a fény hiánya! Ahogyan a hideg a meleg hiánya, a betegség az egészség hiánya, a bűn a jóság hiánya; a pokol pedig a menny, vagyis Isten Országának a hiánya!  És mégis félünk: a “semmi ágán” ülő szívünk “hangtalan vacog” (József Attila), míg „mindenét”: az Istenét meg nem találja – magában, társaiban, s e világban…

Kora gyermekkorunk keserves felismerése, hogy szívünk nyitottságával a környezetünk visszaél; hogy törékeny mécses őrzi szívünk szeretetlángját. Minden érzelmi zsarolás, minden “haragszom rád”, „csak a gond van veled”, vagy „nem vagy elég jó” kijelentés sebet ejt rajtunk, összetör. Ez távolságtartásra késztet. Kiépítjük a védelem erős falát, hogy senki össze ne törje többé szívünket. A „nagy fal” erőt, védelmet jelent, és iszonyatos magányt. Kifosztástól való félelmünkben mi is kidolgozzuk elvárásainkat azon kevesekkel szemben, akiket hajlandóak vagyunk beengedni lakatra zárt belső világunkba. Elvárjuk, hogy a másik a mi meggyőződésünk szerint cselekedjen. Ezzel mi is zsarolóvá válunk – továbbosztva a sebeket, amiket kaptunk! S ezzel meg is rendeztük a félelemből fakadó elvárások drámai szerepjátékát. Csakhogy ebben nem ember találkozik emberrel, csupán elvárás találkozik elvárással! Belső világunk fájdalmasan érintetlen marad. Közben pedig egyre jobban kínoz a vágy, hogy végre a szívünket, egész lényünket megoszthassuk… A szerepjáték, az elvárásoknak megfelelni akarás kölcsönös vállalása nem más, mint keserves szeretet-koldulás, könyörgés a befogadásért, elfogadásért. Erre kényszerülünk, erre kényszerítünk kikukucskálva védelmi falunk mögül, melyet a félelem emelt. Pedig az elvárás – lealacsonyító léthazugság! Nincs, ki ne érezné: létezésünk ajándék – egytől-egyig mindenkié. Egyformán méltó ajándék, egyformán csoda! És abszolút ingyenes. Kiteljesedésünk abban van – akkor válunk EMBERRÉ – ha ajándékká tudunk válni! Mindannyian ezt akarjuk; egy lángolásban odaadni magunkat, kimondani: „a tiéd vagyok, Boldogságom, Mindenem.” Szabadságunkból ered, hogy ez csak önkéntes lehet. Mindenkinek magának kell felégetnie védelmi erődjét, hogy ingyenes ajándékként odaadja magát a másiknak – ez sosem kérhető! Csak adni lehet, önként, a tőlünk aktuálisan telhető legtöbbet, legjobbat magunkból – ez a szabad akarat és a szeretet közös törvénye! S milyen csodás, ha ez az ajándékozás kölcsönös! És e csoda nem is csak három napig él, ha minden elvárást és kritikát félretéve, azt az embert akarjuk igazán megismerni, feltétel nélkül elfogadni, s önmagáért szeretni, akit ajándékként beengedtünk az életünkbe!  A másik befogadásában saját létezésünk csodáját becsüljük, magunkat tartjuk méltónak! A múlt sebeiből táplálkozó, irreális félelem: szeretet-gyilkos és egészség-gyilkos. Az egész-ség nem más, mint a másik védőfalak nélküli, határtalan elfogadása, és a magunk határtalan odaadása – egyszóval: szeretet.

Az idők folyamán a kultúra és a vallás fontos célja volt, hogy segítsen kezelni a mindennapos élet-félelmeket. Ez hol jobban sikerült, hol kevésbé… A vallás a félelmet mindig is kishitűségnek vagy hitetlenségnek minősítette, gyengeségnek, démoni gonoszságnak tartotta. Így a félelmét szégyellni, tagadni kényszerülő ember számára szinte lehetetlenné vált a félelemmel való megküzdés! Ha huzamosabb időn át elfojtunk egy érzelmet, egy idő után elfelejtjük, hogyan kell kifejezni! Ha pedig már szavaink sincsenek rá, nehezebbé vagy egyenesen lehetetlenné válik az érzelem felismerése és felszínre hozása… A vallásgyakorlat ellenben fel is oldhatja a félelmet – az Isten „végső és feltétlen jóságába“ vetett hit közös megvallása útján. Modern egyházi lehetőségek emellett a rétegalkalmak és az egyéni lelkigondozás alkalmai, ahol nyíltan szembe lehet nézni a félelmekkel, és szakmai segítséggel, személyre szabottan fel lehet dolgozni azokat. A „hétköznapi“ félelmekkel való megküzdésben (pl. betegségtől, sikertelenségtől, magánytól rettegés, stb.) már a gyülekezeti tagokkal, családdal, barátokkal folytatott bizalmas beszélgetések is megoldást nyújthatnak.

A végső megoldáshoz a bibliai félelem-kifejezést megvizsgálva jutunk. Az Ószövetségben félni annyi, mint szorongattatásban lenni. A zsoltárok írója képekbe önti ezt a kimondhatatlan érzést. A képes nyelvezet lehetővé teszi az imádkozó számára, hogy kifejezze a kifejezhetetlent, másrészt a képek az érzelmeitől való távolságtartást is biztosítják (mese közben a gyermek hasonlóan dolgozza fel élményeit). A félelemmel kapcsolatos képek az érzelmekre hatva oldják a félelmet. A szorongattatás és a szabadítás képeinek harca, a belső harc kivetítése, kibeszélése eredményezi a feszültségoldást. A félelemmel való megküzdés ősidők óta leghatásosabb módszere áll itt előttünk: a megfogalmazás és kimondás.

Az Evangélium pedig a lehetőségek megnyitása: szabad őszintén mindent annak tartani, ami, mert akkor kezdhető vele építő módon valami! A kereszt szimbóluma feltárja a titkot, hogy a legmélyebb gyalázatnak, szégyennek és félelemnek a FELVÁLLALÁSA jelenti egyúttal azok legyőzését – a szabadítást, az Isten-élményt! Az evangélium szerint a félelem tehát megkísértettség, amelyből Isten-tapasztalat születik…

Pál apostolnál a félelem olyan szorongattatás, amely az embernek Istenhez mért töredékességére, múlandóságára utal, s ebből kifolyólag Istenre szorultságára. A páli Isten-félelem tehát nem Istentől való félelem, ahogyan gyakran félreértették, hanem Istenre-utaltság! A különbség nagy! Akitől félünk, azt képtelenek vagyunk szeretni, mert a félelem jege végérvényesen kioltja a szeretet lángját. Az Istentől félő ember nem tudja szeretni az Istent, az Istenre rászorult ember viszont igen! Ez a szorongattatás nem ellentétes a hittel, hanem annak része. Érzelmi állapot, mely nem tönkreteszi, hanem Istenhez űzi az embert, s ott a végső bizonyosság által feloldást nyer – vagyis az Istenre szorultságom betöltött űrré lesz Istennel. Olyan érettségre kell tehát eljutnunk, ahol indokolatlan félelmeinket kiiktatjuk, végső biztonságért kiáltó jogos félelmeinket pedig átértelmezzük Istenre-szorultsággá. Ez karjaiba űz, hozzá visz közel, aki magához ölel mindenestől, hogy Vele eggyé válva félelmünk egyre mélyülő bizalommá formálódjon át – Istenbe vetett bizalommá, egyben önbizalommá, embertársakba, s a világ jobbá tételébe vetett hitté! „A bennünk kiteljesedő Isten – vagyis a „teljes szeretet” így „űzi ki” a félelmet és nyújt végső biztonságot. Ámen

Imádkozzunk! Bizalom Atyja, Biztonság és Nyugalom Istene! Köszönjük, hogy megérthettük: vannak életünk védelmét szolgáló félelmek, és földi korlátainkból fakadó jogos félelmek, melyek Hozzád hajtanak. Indokolatlan félelmeink pedig a múlt kísértetei, a jelent megrontó, temetetlen halottak. Segíts kidobni életünk hajójából a fölöslegesen cipelt félelem-terheket, mielőtt mindenünket felemésztik, s végleg elsüllyesztenek. Ébressz fel, ha a félelem álarcokra, színjátékokra késztet, vagy szenvedélybetegségekbe űz! Józaníts ki, ha a rettegést vakmerőségre, agresszióra festjük át; emlékeztess a kényszerítés kínjaira, ha magunkat másokra erőltetnénk!  Segíts kitisztult elmével gondolkodni, az érzéseket fölhozni a mélyből és átélni annyira, hogy eltűnjenek a gátak, s megtörténhessenek a csodák. Adj bátorságot, hogy vállalni merjük létünk értelmének, ajándék mivoltunknak a megélését; hogy akadálytalanul adjuk magunkat és mi is befogadók lehessünk, kiteljesedett életet élve. Segíts, hogy csak az élet-védő és bizalom-építő félelmeket engedjünk meg maguknak – hogy maradjon, sőt gyarapodjon energiánk élni és szeretni! Ámen

Áldás: Jézus mondja: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! Ne félj, csak higgy!” (János 14:27, Márk 5:36)