Köszöntés: „Áldott a mi Urunk, Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által… Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is.” (Efézus 1,3-7a)

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy ma is láthatjuk szövetséged szivárványívét az égen! És mi mégis:

„…Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfákat.
Mindig kettőt, sose hármat.
Egyet felállítunk jobbról, egyet felállítunk balról, s amiként a világ halad: egyszer jobbról, egyszer balról fölhúzzuk rá a latrokat. Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat, mindig csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik, mint ki dolgát jól végezte: Nagypéntektől Nagypéntekig térdelünk a kereszt alatt – húsvéti csodára lesve. Egyszer a jobbszélső alatt, másszor a balszélső alatt, éppen csak hogy a középső, az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül, nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk évszázadok sora óta ezért nem tud Húsvét lenni…”

(Wass Albert: Nagypénteki sirató – részlet)

Segíts, Atyánk, hogy ezután másképp legyen! Ámen.

Alapige: Zsidókhoz írt levél: 9,13-18: „Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.  Így tehát új szövetség közbenjárója lett Krisztus, mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét.  Mert ahol végrendelet van, ott a végrendelkező halálának is be kell következnie; mert a végrendelet csak halál esetén érvényes; amíg a végrendelkező él, addig érvénytelen. Innen van az, hogy az első szövetséget sem léptették életbe vér nélkül.”

Kedves Testvéreim! A Jézus keresztje földi érzékeinknek kellemetlen véres valóság. A Biblia írói több olyan elbeszélést hagytak ránk, amelyeket olvasva úgy érezhetjük, mintha Krisztust egészen testközelben, közöttünk feszítették volna meg. Az evangéliumok híradásai ellenállhatatlan lendülettel sodornak végig a szörnyű esemény állomásain; apró, élethű részleteket tárnak fel, súlyos szavakat idéznek – s egyszer csak ott állunk magunk is a kereszt alatt… Mindig bénultan hallgatjuk Jézus nagypénteki szenvedésének mozzanatait; mélyen megrendülünk, amint a Biblia betűi gondolatainkban, fantáziánkban életre kelnek. Ennél is nagyobb hatással vannak ránk a Jézus élettörténetét feldolgozó filmek, vagy művészeti alkotások, mivel ezek – mint minden képi vagy zenei megjelenítés – közvetlenül az érzelmeinkre hatnak, azonnal lélekből-lélekbe hatolnak. Kihagyva gondolkodó elménket, amely a lelki egyensúlyunk érdekében a borzalmakat mindig kisebbnek akarja feltüntetni a valóságosnál! Az elménk így igyekszik távol tartani minket az irtózatos tényektől, hogy mélyen bele sem enged gondolni a szörnyűségekbe – mert igen nehezen nézünk szembe a véres valósággal… Viszont ami történt, megtörtént, azt halálosan komolyan kell vennünk, mindenestől. De nem kell ott ragadnunk a testi valóságban, tovább kell lépnünk! A materiális sík csak felszín, az Élet magasabb rendű dimenziójának: a földöntúlinak csupán eszköze. Minden anyagi-testi dolog – legyen az jó vagy rossz – csak akkor nyer értelmet, ha előrébb segít a szellemi-lelki fejlődés útján, közelebb visz a kiteljesedéshez és az igazi boldogsághoz…

Olyan részeket is olvashatunk a Szentírásban, ahol már nem érzelmileg próbál megragadni minket a fizikai valóságot ábrázoló evangélista; hanem egy elvont gondolkodásra késztető szerző emeli világméretű távlatokba a nagypénteki eseményeket. A Zsidókhoz írt levél teológus szerzője – évtizedekkel a Jézus halála és feltámadása után – már értelmezi is a történteket. Világrengető fordulatként fogja fel azt, és megrajzolja a vonalakat a megfeszítéstől egészen a mindenségre kiható, hosszú távú következményekig. Egyetlen lényeges fogalom köré építi fel magyarázatát, amely így hangzik: „végrendelet.”

Azt mondja, mióta világ a világ, a végrendelet addig nem érvényes, amíg él az örökhagyó. Csak akkor lép „életbe”, amikor meghal a végrendelkező. A Bibliában a „végrendelet” és a „szövetség” fogalmát egyetlen szó jelöli, mint ahogyan magyar nyelvünkben is mindkettőt egyszerre jelenti a latin eredetű „testamentum” szó. Régen azt mondták, amikor valaki még életében végrendelkezett, hogy „elkészítette a testamentumát”. A testamentum általában írásba foglalt, jogi értelemben vett megegyezést, szövetséget jelentett; abban a sajátos formájában is, amikor valaki a halála utáni dolgokra nézve kötött szerződést az utódaival. A Zsidó levél szerzője erre hivatkozik, amikor kijelenti, hogy az „első szövetség”, vagyis az ótestamentum idején sem volt érvényes semmilyen megtisztító-megszentelő cselekmény vér és halál nélkül. Az ószövetség embere fontosnak tartotta folyamatosan észben tartani, hogy a bűn-adósság – az ember eladósodása Isten előtt – nagyon komoly dolog, amit nem lehet néhány dénárral, imával, s némi jótékonykodással elintézni. Talán az ótestamentumi ember túl sötéten látta Istent, de magát meglepően reálisan szemlélte. Megállapítása szerint az ember halálosan vétkes, egészen eladósodott, teljesen elrontotta az életét; emiatt az embernek meg kellene halnia ahhoz, hogy valahogy tiszta lappal indulhasson, újjászülethessen. De mégsem ő, hanem az Istentől rendelt páskabárány hal meg helyette (Mózes idejétől kezdve); annak vére folyik, azt kenik az ajtófélfára, hogy „be ne jöjjenek a bosszúálló angyalok a vétkes ember lelkéért”.

A Zsidó levél írója úgy vélekedik tehát, hogy nagypénteken nem kenetes, szép beszédekről, magasztos hangulatról van szó. A Golgotán vér folyt, mert a halálos eladósodást valaki a saját vérével drágán megfizette. Sokba került Istennek helyreállítani az embert! Bűn az – tudjuk jól – ami ember-ellenes. Bűnöket elkövetni – megengedni magunknak, hogy rossz utakon tévelyegjünk – ön- és közveszélyes, mindig súlyos következményekkel jár! A lelkiismeretünk vészcsengőjét azonnal bekapcsoló bűnök mellett vannak „örökölt” bűneink is, amiket hajlamosak vagyunk „természetesnek” tartani, s átgondolás nélkül, ösztönösen utánozni. Mindaddig, amíg rá nem ébredünk, hogy lehet azt másképp is tenni, nem muszáj a következményekbe belepusztulnunk! Péter apostol így figyelmeztet ezekre: „Nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (1Péter 1,18-19). Ha az őseinktől másolt „hiábavaló” – a fejlődést gátló és boldogság-romboló – életvezetést még mindig folytatjuk; akkor nekünk nincs Krisztusunk! Akkor nem fogadtuk el Jézus megváltását és nem tettük magunkévá az iránymutatását, a példáját, hogy hogyan kell az életet helyesen élni! Ez esetben szövetségen kívüliként viselkedünk.  A bakok és bikák vére egykor engesztelést szerzett a tisztátalannak vagy megszentelendőnek, minket pedig „mennyivel inkább megtisztít a Krisztus vére” – ha akarunk Isten szövetségeseként re-formálódni…!

Egyszer egy 20. századi francia filozófusnő dühösen kifakadt, s az ellen tiltakozott, hogy a magunk szenvedéseiről azt mondjuk a Bibliára hivatkozva, hogy „keresztek”. Azt kérdezi: „Hogyan merészeljük a magunk szenvedéseit a Jézuséval egyenlővé tenni, vagy egyáltalán ahhoz hasonlítani?” A keresztből egy volt a világtörténelemben, és azt még a szánkra sem vehetjük nyomós ok nélkül; nem használhatjuk „amulettként”, hogy megvédjen a szerencsétlenségektől; és el sem lehet mögé bújni a felelősség elől! Hány szülő mondja bármilyen problémára: „Isten büntet ezzel, ez az én keresztem…” A gyermeke pedig egyből átlátja, hogy a szülő ezzel takarózik, ahelyett, hogy végre megoldást keresne, változtatna az életén. Ez a gyermek anyjában-apjában és Istenben egyszerre csalódik! Csodálkozunk, ha nem vágyik a gyerek ilyen „keresztyénségre”?  A kereszt a Jézus keresztje, és akármennyire vannak kibírhatatlan testi és lelki fájdalmaink, ne mondjuk azt, hogy az a „keresztünk”! A kereszt nem követel tőlünk önpusztító áldozat-hozatalt, értelmetlen terhek cipelését vagy átvállalását! Az, hogy viseljük a magunk és mások tökéletlenségeinek a következményét, nem Isten büntetése vagy kérése, hanem a földi élet törvényszerűsége! Ő nem ránk pakolni akar terheket, hanem ellenkezőleg, könnyíteni, levenni akarja azokat! A Golgotán történt ártatlan bűnhődés egyszeri és megismételhetetlen a világtörténelemben, ezért nem kell keresztet viselnünk! Éppen ez alól szabadított fel Jézus nagypénteken, ezért szégyen magunkat sajnálva és sajnáltatva élnünk! Amin lehet változtatnunk – és sokkal több mindenen lehet, mint gondolnánk (!) – azon hatalmas hittel változtatnunk kell! A kereszten történt méltatlan bűnhődés nem követendő példa, hanem világmegváltó isteni tett. Jézus ott – földi életében még egyszer utoljára, vérével aláhúzva – rámutat a bűn felvállalásának a fontosságára! Lelkünkbe vési, hogy minden bűn csak a felvállalása által nyerhet bocsánatot! A kereszt emellett az új esélyt adó megbocsátás példája. Ezt kell „továbbvinnünk” a keresztből. Nyitottságot a bűnökkel való szembenézésre és megküzdésre, és képességet az új esélyt adó megbocsátásra – magunknak és másoknak!

Az új szövetség attól érvényes, hogy MEGHALT az ÖRÖKHAGYÓ, ránk hagyva a legnagyobbat: az újrakezdés és a teljes élet lehetőségét! Isten a maga részéről ennyire komolyan veszi ezt a szövetséget! Vegyük ennyire komolyan mi is a Vele való szövetségünket. Érvényes végrendelet – az érvényes új szövetség – hatálya alatt élni azt jelenti, hogy mindenekelőtt komolyan vesszük magunkat. Az igenünk legyen „igen”, a nemünk legyen „nem”, vagyis ne legyünk egy kicsit kint is, meg bent is ezen a vérrel kötött szövetségen. Az odaszánásunk legyen odaszánás, a házasságunk legyen házasság, a hivatásunk pedig hivatás. Ha tanítványok vagyunk, akkor legyünk valóban taníthatók, s tényleg tanuljunk és fejlődjünk! Egyszóval legyünk hitelesek! Félszívvel nem lehetünk keresztyének. Ami belül van, úgyis az látszik kívül is, már a megjelenésünk leleplez minket! És a ránk bízottak, akiket feladatunk a Legfőbb Jósághoz vonzani, éles szeműek! Becsüljük és vegyük komolyan őket is! Felszabadult szeretettel és javukat elősegítve forduljunk feléjük – mert Jézus komolyan vett mindannyiunkat és egymásra bízott minket Nagypénteken!

Ezt csak úgy tehetjük, ha szembenézünk a bennünk élő Jézus-gyilkos tulajdonságokkal. Vizsgáljuk át a lelkünket, tetteinket: van-e bennünk türelmetlenség és kapzsiság, mint Júdásban, aki árulásával fel akarta gyorsítani a hatalmi döntéseket, a választást… és persze a saját önző érdekeit mindenek fölé helyezte! Mennyi türelmetlen intézkedés, mennyi fennhéjázó egymás szavába vágás, mennyi ki nem várt esemény, imádság nélküli, istentelen sietség – ezekkel mi magunk is átszegezzük Őt!

Jézust gúnyolták: „másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni?” Előfordul-e, hogy valakinek a kárán örülünk, vagy lebecsüljük őt; felszínességből, igazi megismerés, s megértés nélkül egyszerűen és keményen megítéljük embertársukat? Ha pedig azt kaptuk Istentől, hogy tisztán látunk igazságokat másokról, azokat miért nem segítségnyújtásra használjuk? Vigyázat! A begyűjtött információ, mely nem válik gyógyszerré a kezünkben, könnyen fegyverré lesz! Ez is mind Jézusra zuhog a kereszten!

Aztán ott a gyávaság, amit Pilátustól látunk! Akit elég annyival zsarolni, hogy „nem vagy a császár barátja, ha nem feszíted meg!” – vagyis megyünk Rómába és beárulunk, ha nem bünteted meg azt, aki hatalomra tör! És Pilátusnak elég a karrierjére, egzisztenciájára apellálni, máris megkorbácsoltatja Jézust és elítéli. Kizárólag gyávaságból, állását és hatalmát féltve. Mi mit féltünk jobban, minthogy a Jézus szemléletét, példáját kövessük? Egy kis zsarolás, s már nem is olyan fontosak a hitből fakadó felismeréseink, döntéseink, a tiszta és világos isteni üzenetek? A gyávaság, zsarolás, az álmegoldásokat és örömpótlékokat adó bálványimádás mind Jézusra mért ütés!

S hatalmába kerít-e néha téged a kételkedő hitetlenség? Ők azt mondták, „szálljon le a keresztről, ha Isten Fia!” Mert az ember csak a látványosban és sikeresben tud hinni. Azt hiszi, ott az igazság, ahol fizet, s ahol vannak elismerések és van taps! De ahol valaki a végsőkig tisztán küzd, és önként ingyen áldozatot hoz, az „hihetetlen” és persze szóra sem érdemes. „Szálljon le a keresztről, és hiszünk neki.” Mert ahhoz már hit kell, hogy a szenvedést vállaló, mindenkin segítő, háttérbe húzódó csendes hűség is lehet érték; nemcsak a fényűzés, s a behódoló tömeg. Nézzünk rá a kereszten függő Jézusra! A fájdalmak férfia utált és emberektől elhagyott, elcsúfított testtel – olyan, hogy inkább elfordítjuk tőle a tekintetünket – mert nem jó a gyötrelmet látni, a halált végképp nem… Ha kételkedtünk Benne, magunkban, s bárki másban – akkor Ő a bizalmatlanságunk kínját is viselte!

De semmiképpen ne álljunk meg itt. Vegyük észre a Jézus áldozatának, a megkötött új szövetségnek az érvényességét is, mert mi ennek a hatálya alatt élhetünk. Olyan nagy kincset hozott ebben nekünk Szabadító Jézusunk, hogy azt soha nem bírjuk eltékozolni. Mindig van belőle, mindig lehet meríteni abból! Ne mondd, hogy nem bírod tovább, elég volt! Használd azt a hatalmas ajándékot, amit Tőle kaptunk, mindannyian! Nincs olyan élethelyzet, amiben ne lehetne meríteni belőle megbocsátást, mely magunkat és másokat felszabadít; Nincs olyan élethelyzet, amelyben ne nyerhetnénk belőle erőt és építő bölcsességet az újrakezdésekhez, a rossz eltemetéséhez, a rég szükséges változtatásokhoz; mindezekhez pedig ne kapnánk édes biztonságot és gyógyító vigaszt! Ne tegyük hát a Krisztus keresztjét hiábavalóvá magunkban!

Így ünnepeljük most a Nagypénteket, szívünkben gyásszal, s mégis pompával. Fejet hajtva a szent szeretet előtt, amely halálosan komolyan vett bennünket, embereket. Fejet hajtva saját Jézus-gyilkos vétkeink miatt is, igaz bűnbánattal, mert mi is átszegeztük őt számtalanszor. És fejet hajtva örömmel és hálaadással is, hogy mindez értünk történt. S mindez már a miénk, a véren szerzett új szövetség megváltott népéé; s ezért gyökeresen megújult életet élhetünk! Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk Urunk Jézus, szégyenkezve hajtjuk meg fejünket golgotai szenvedésed előtt, mert „mind, ami kín s ütés ért, magunk hoztuk reád.” Nincsenek szavaink, nincsenek érveink, csak megrendültségünk van és a szívünk fájdalma érted, aki ártatlanul szenvedtél; aki korbács és szegek helyett figyelmet, tiszteletet, dicsőítést érdemeltél volna. Bűnbánó szívvel valljuk meg Neked, hogy saját magunkat látjuk viszont a Téged gyalázó, hitetlen nagypénteki tömegben. Mi vagyunk azok, akik Rád a szenvedést és a halált hoztuk, és ezért gyötri lelkünket a vád. Bocsáss meg nekünk és terjeszd ki felénk irgalommal és szeretettel ölelő karodat. Tedd, hogy míg Nagypéntekre emlékezünk, szívünk megteljen jóságoddal és tisztaságoddal. Megfeszített Krisztus, segíts, hogy érintésedet sose feledjük el, sose dobjuk el magunktól! Tégy bennünk megújító csodát, adj nekünk fényben fürdő, másokért égő, új életet! Ámen.

Áldás: „Nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.  (Péter első levele 1,18-19)