ALAPIGE: „Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Ezt mondva rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.”  Jn 20, 19-23

A zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak…

Kedves Testvérek! Szeretett Ünneplő Gyülekezet!  Vajon nem az történt-e a keresztyénséggel az elmúlt kétezer évben, hogy valakiktől, vagy valamitől való félelmünkben zárva maradtak az ajtók? És nem csupán katedrálisokba, székesegyházakba, vastag falú templomokba zárkóztunk be, mert ott éreztük biztonságban magunkat, hanem a saját lelkünkbe is bezárkóztunk? Vajon nem az történt-e, hogy jóllehet Jézus első húsvéti szavára ötven nappal később – az első pünkösdön – kimerészkedtünk a jeruzsálemi piactérre, és mertük bátran hirdetni az Isten szeretetének jóhírét, és meg is tért azon a napon mintegy háromezer lélek, de aztán nem úgy volt, hogy visszamenekültünk a templomokba, és még inkább a saját lelkünknek a rejtekébe, mert olyan nehezen tudtunk mit kezdeni azzal a meghasadt hit-tudattal, hogy akkor most üldözöttek vagyunk, vagy üldözők?

Ugyanis a Római Birodalomban a keresztyénség előbb üldözött vallás, aztán megtűrt vallás, azután elfogadott és végül kötelező vallás lett. És tudjátok mi lett ennek a folyamatnak a vége? Az üldözött egyházból üldöző egyház, inkvizítor egyház lett. A történet úgy indult, hogy aki a zsidókeresztyénség istenében hisz azt ki kell irtani! Néró császár volt ennek az első igazi képviselője. És az lett a vége, hogy aki nem hisz a zsidókeresztyénség istenében, azt kell kiirtani. Ezt a hatalmas változást a becsületes ember lelke soha, de soha nem bírta el. Ez volt az egyik oka annak, hogy a dogmák, a hittételek rendszere megszületett, mert minden korban meg kellett az egyház tagjainak magyarázni, hogy időnként az áldozatok oldalán állunk, máskor meg a feláldozók oldalán.

Talán éppen a zsidóktól való félelem miatt lettünk a zsidók szövetségesei abban, hogy a Jézus által szavakban és tettekben meghirdetett szeretet-vallás magára vette, és mindmáig magán hordozza a zsidóság jegyeit. A zsidóktól való félelmünkben visszamenekültünk hozzájuk. Hasonlóság által azonosulni azzal, akitől félünk...  És ez szinte ugyanaz a történet, mint amikor azt mondjuk, hogy mi annyira félünk az ószövetség rettenetes istenétől, hogy egyszerűen hozzá menekülünk. De félelemből még soha nem született szeretet. Szeretet csak bizalomból születik. Lelki növekedés, fejlődés, boldogság pedig csak a szeretet és a bizalom légkörében lehetséges. Ezért örülök nagyon a húsvéti történetnek, mert olyan istenien szókimondó, és ez az isteni szókimondás a kegyes mázak és vallásos külsőségek helyett az őszinteség ünnepi ruhájába öltözteti szívünket.

Azt olvassuk ugyan a Jelenések könyvében, hogy aki szívében ajtót nyit a zörgető Jézusnak, ahhoz Jézus bemegy és vele vacsorál (Jel 3, 20), és Vele közösségbe kerül, és úrvacsorára készülve talán azt érezzük, hogy olyan jó lenne ezt átélni. De valójában az a helyzet, hogy az ember önmagától soha nem nyit ajtót annak, aki kívülről zörget, mert az ember fél. Manapság még sokkal inkább, mint kétezer évvel ezelőtt az ember bizalmatlan. Nem enged be bárkit, és ha mégis előfordul, hogy valaki fondorlattal bejut a házba, akkor abból annyi baj lehet. Ismerünk ilyen rémtörténeteket.

Jézus tanítványai azokkal a félelmekkel a szívükben, hogy a mesterüket megölték, vajon beengednék-e a kívülről zörgető Jézust? Nem gondolhatnák-e joggal, hogy valamely felbőszült zsidó, egy báránybőrbe bújt farkas kérezkedik be hozzájuk, hogy Jézus nagypénteki sorsára juttassa követőit is? Nem, az ember nem nyit ajtót, mert az ember a saját gondolatai börtönében él, és most csak nagyon röviden, mintegy távirati stílusban hadd szóljak arról, hogy melyik az a négy, legszigorúbban őrzött börtön, ahová az ember bezárkózik önmaga elől.

  1. Az első a fájó, és terhelő múlt börtöne, amelyben az ember miközben felnőtt, a lelkébe, vagy akár a testébe is súlyos sebeket kapott. De ez a múlt lehet nem csupán az egyszemélyes, nehéz gyermekkori örökség, hanem lehet a kollektív múlt is, a saját nemzetemnek a története, amit népem fiaként magammal cipelek. Kölcsey Ferenc Himnusza ezt a nehéz múltat énekli meg, és tegyük hozzá, hogy egy zsidó zsoltár, a 130. zsoltár parafrázisaként, tehát a szívünk magyar himnuszának, ami egyébként csodálatos, egy kesergő zsidó ének adta az alaphangulatot. Aki a sötét múlt sötét börtönében lakik, abban kicsi a kezdeményező készség, mert attól fél, hogy a múlt megismétli önmagát, vagy ő követi el atyái bűneit újra, ezért nem mer a mában élni, hanem ha megszökhetne, akkor legfeljebb egy másik börtönbe menne, ahol pedig olyanok laknak, akik hisznek egy a mostani életnél sokkal boldogabb jövőben.
  2. Ez pedig már a második hely, a rózsaszín jövő börtöne. Majd ott minden szép és jó lesz, csak ki kell várni. Akik a rózsaszín jövő börtönében ülnek, azok sem megélni, hanem inkább túlélni szeretnék a jelent, hogy majd egyszer magától minden jó legyen.
  3. A harmadik börtön a szépséges és idilli múlt börtöne. Akik a foglyul ejtő gondolatnak ebben a zárkájában ülnek, azok folyton ezt mondogatják: bezzeg a régi szép időkben! Amikor még a fiatalok is jártak a… amikor vasárnap reggelente özönlöttek az emberek templomba. Amikor még a családok, a rokonok… és lehetne a sort a végtelenségig folytatni. Ők is, akik így gondolkodnak, feláldozzák a jelent, és szüntelen múltbéli ábrándjaiktól nem látják meg a mostani idők áldásait és lehetőségeit. Ha zárkájukban létszámleépítés lenne, akkor csak egy helyen tudnák elképzelni az életet, méghozzá a fenyegető jövő börtönében.
  4. Ez a negyedik hely, ahol gondolatai rabságában vergődik a ma embere. A fenyegető jövő börtöne. Akik itt töltik az időt azt mondják: lehetetlen, hogy az Isten sokáig tűrje ezt a sok igazságtalanságot! Lehetetlen, hogy ne forduljon ellenünk a kizsákmányolt természet! Lehetetlen, hogy a felforgatott univerzum ne nyújtsa be végül a számlát. Teljesen mindegy, hogy a négyféle börtön közül melyikben mulatjuk az időt, a lényeg az, hogy bármelyikért simán feláldozzuk a jelent. Mert vagy még nem élünk a mában, vagy már nem élünk benne. A gondolat rabságának bármelyik tömlöcében él is valaki, egészen bizonyos, hogy a zörgető Jézusnak nem nyit ajtót. A múltban élő a múltját, a jövőben élő a jövőjét nem akarja elveszíteni. Ezért nem nyit ajtót.

Ez egy kétezer éves történet. Mi változott azóta? Legfeljebb csak annyi, hogy egészen elmenekültünk a jelenből ebbe a két irányba. A múltba és a jövőbe.

És íme, a húsvéti jó hír.  Zárt ajtók ellenére jelenik meg Jézus, és azt mondja, hogy Békesség nektek! És ez a „Békesség nektek” a mában, a jelenben érvényes. És ezzel Jézus meggyógyítja a múltat, és azt mondja, hogy nem az emlékeid által válhatsz azzá, akivé lenni szeretnél, hanem a tetteid által. És a tettek között az első helyen a megbocsátás, az elengedés szerepel. Jézus megbocsátásra bátorító szavai által nem az intézményes egyház születik meg, mint sokan gondolják, hanem a jézusi ember.

Mert a jézusi ember a megbocsátó ember. Amikor azt mondja Jézus, hogy vegyetek Szentlelket, akkor egyértelműen a jelenre, a most-ra teszi a hangsúlyt. Lélegezzetek az Istenből! Vagyis örüljetek az életnek, és örüljetek egymásnak. A Jézus Istene és Atyja közelében szabad végre fellélegezni, és nagy levegőt venni, mert nem fog elpusztítani, nem fog eltaposni, mint egy férget, és nem fog a pokol örök tüzén sütögetni; sőt meg fog áldani, mert Ő az ÉLET Istene. Vegyetek Szentlelket, hogy legyen erőtök és bátorságotok mindent, de mindent elengedni és megbocsátani, hogy a múlt börtönéből végre kiszabaduljatok, és többé ne meneküljetek se hátra, se túlságosan előre, és ne áldozzátok fel ezt a csodálatos életet emlékekért és ábrándokért.

Eljön ma is Jézus, megáll a középen és ezt mondja el nekünk az Úrvacsorában. Ettől a boldog tudattól a múlt többé nem mérgez. Lehet, hogy fáj, de nem mérgez. És ettől a tudattól, hogy Ő kereszthalálosan szeret, a jövő sem nem fenyegető, sem nem rózsaszín, hanem több ennél. A jövő lehet reményteljes, és ettől boldog a jelen, mert nem vetődik rá sem a múlt, sem a jövő árnyéka, hanem csak a Jézus fénye, az Élet Világossága.

Mátészalka, 2017. április 16.