Köszöntés: „Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten… a Názáreti Jézus szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit!” – mondta Péter apostol. (ApCsel 10,34.38)

Lekció: Máté 4, 18-22, 8,21-22 és 9, 9-12: „Amikor (Jézus) a Galileai-tenger partján járt, meglátott két testvért, Simont, akit Péternek hívtak, és testvérét, Andrást, amint hálójukat a tengerbe vetették, mivel halászok voltak. Így szólt hozzájuk: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Ők pedig azonnal otthagyták hálóikat, és követték őt. Miután tovább ment onnan, meglátott két másik testvért, Jakabot, a Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hajóban atyjukkal, Zebedeussal együtt rendezték hálóikat, és őket is elhívta. Ők pedig azonnal otthagyták a hajót és atyjukat, és követték őt. … Egy másik tanítvány pedig ezt mondta neki: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat.” De Jézus így szólt hozzá: „Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!” …Meglátott egy embert ülni a vámnál, akit Máténak hívtak, és így szólt hozzá: „Kövess engem!” Az felkelt, és követte őt. Sok vámszedő és bűnös jött oda, és letelepedtek Jézussal és az ő tanítványaival együtt. Meglátták ezt a farizeusok, és szóltak tanítványainak: „Miért eszik a ti mesteretek vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?” Ő pedig, amikor ezt meghallotta, így szólt: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.”

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! A szenvedő enyhülésre vár, a magányos társra, a tehetetlen csodára. Akit szorongatnak emberek, bajok, félelmek, az szabadulásra vár. A szülő hazavár, a gyermek és felnőtt új lehetőségekre, álmai beteljesülésére, és szüntelenül szeretetre vár. Minden ember boldogságra és igazi békére vár. E föld újra megváltásért kiált. Pedig már keresztre küldted Fiadat, megtettél mindent, mi rajtad állt – megváltásod itt van, elfogadásunkra vár!  Hála Neked ezért! Mozdíts meg minket, hogy amire vágyunk, azt akarjuk is, s amit akarunk, azt meg is tegyük, ajándékodat el is vegyük! Rázz fel, hogy ne csak sóhajtozzunk a változás után, hanem mi változzunk és változtassunk – magunk és mások hasznára, s örömére! Köszönjük, hogy eközben közösséget is ajándékozol nekünk, mindazok jelenlétét és segítségét, akik ugyanígy keresnek Téged, mint mi. Dicsérünk az elmúlt héten elvégzett, sikeres munkáért, a szeretetteljes találkozásokért, az előttünk megnyíló ajtókért. Magasztalunk életünk lezárult korszakáért, és az új kezdetekért.  Kiöntjük szívünkből fájdalmainkat, bűntudatunkat, a sérelmeinket. Te segíts megbocsátani magunknak és egymásnak! Dicsőség legyen Neked minden újjászületésért, töretlen reményért, s életet megmentő, gyógyító tettekért! Ámen

Alapige: ApCsel 5,12-16: „Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan a Salamon csarnokában tartózkodtak egy akarattal, de mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni. A nép azonban magasztalta őket. Az Úrban hívők száma egyre növekedett, férfiak és nők tömegével. A betegeket is kivitték az utcákra, ágyakra és fekvőhelyekre tették le őket, hogy ha arra jár Péter, legalább az árnyéka vetődjék rá valamelyikükre. Összejött a Jeruzsálem körüli városok népe is, hoztak betegeket és tisztátalan lelkektől gyötörteket, s ezek mind meggyógyultak.”

Kedves Testvéreim! Jézusnak szüksége volt munkatársakra, akik itteni életében vele dolgoznak, s földi létformából való távozása után továbbfolytatják, amit elindított. Jézus a tanítványok kis gyülekezetével kezdte el munkáját. Rávilágított ezzel, hogy a Krisztus-követés csak közösségben tud megvalósulni, mert lényege a minőségi kapcsolatokban rejlik; egyszerre jelent minőségi kapcsolatot Istennel, az emberekkel és önmagunkkal. Jó tudatosítanunk, hogy a tiszta keresztyénség: a minőségi kapcsolatok kultúrája.

A szűk tanítványi kör létszámával – amely az ószövetségi Izráel 12 törzsére emlékeztet – Jézus kifejezte, hogy szorosan kötődik a zsidó nép történetéhez. Azonban amíg az Ószövetségben a prófétatanítványok elsősorban a prófétát szolgálták, csupán érte tevékenykedtek; addig az újszövetségi tanítványok feladata az emberekért végzett szolgálat: a Mester tanításának és életmódjának gyakorlatban történő továbbadása – segítő, sőt életmentő céllal. A tanítványok közössége Isten országa első gyülekezete, mely a küldetését nem teljesítő Izráel helyére lépett.

A tanítványok kiválasztásánál Jézus minden esetben az egész éjszakát átvirrasztva imádkozik, alaposan megfontolja döntését. Az elhívás ugyanis halálosan komoly küldetéssel jár együtt. A tanítványok nemcsak befogadói az Istenről szóló igazságoknak, hanem azonnal „terepgyakorlatra” is megbízást kapnak – erre utal az „apostol,” vagyis „kiküldött” név. „Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét” – tudósít Márk (3,14). Ezek az emberek élő „adathordozók“ voltak, akikre rábízta Jézus az evangéliumot. Hiszen akkoriban kommunikációs technológiák még nincsenek, óriási az írástudatlanság, a tanításnak nem akad más eszköze a beszéden kívül. A földi életében rá is érvényes tér-idő korlátok miatt Jézus hangja kevés embert érhetett el, üzenetet továbbítani pedig jobb híján csak személyesen lehetett. Így szüksége volt emberekre, akik elmentek oda, ahová ő nem jutott el; s mint a kor hírvivői, követei, hírül adták királyuk érkezését és üzenetét.

A „kiküldeni” görög igéből származó „apostol, küldött” szó olyan embert jelöl, aki mindig „határokat” feszeget és lép át, kilép a biztonságos keretek közül. Eddig egymástól elzárt területeket, kultúrákat, közösségeket tesz átjárhatóvá, s mint híd, összeköt. Mindig borotvaélen táncol, állandó veszély kíséri, mivel a megszokottól eltérően gondolkodik, beszél és viselkedik. Példátlan új dolgokkal áll elő, amellyel hagyományok, szokások, akár törvények kereteit feszíti szét – kiküldője követségében. Botrány és csodálat, dicsőség egyszerre övezi. Az apostol mindig valakit képvisel. Sosem a saját neve fontos, hanem a küldetéséhez illő adottságai, annak megfelelő, kiforrott személyisége, és a szükséges mértékben kiművelt képességei. Megbízójának lényével minél jobban azonosul, annál hitelesebben tudja megjeleníteni, közvetíteni őt és üzenetét másoknak. A küldött velejéig-lelkéig átszellemül, átformálódik elküldője képére; átvéve szemléletét, hozzáállását és cselekvési módját. Részesül a fényből, melyet megbízója áraszt – átveszi kisugárzását és erejét, képessé válik küldője lényének egy darabját rekonstruálni.

Egyszer egy ötödikes, sci-fi rajongó hittancsoportomban így összegeztem ezt a Péter apostol gyógyításáról szóló, Ékes-kapui sánta története kapcsán: „Olyan ez, mintha az apostolok „sugár-fertőzötté” váltak volna a Jézus sugárzó lényétől; és amerre csak mentek, mindenütt sugárral fertőztek. Csakhogy attól nem félni kellett, mert nem pusztított, hanem jót tett!” Bár egyre többen lennénk az Isteni Fénytől „sugárfertőzöttek”, belülről s kívülről egészen átrendeződve, jótékony hatását önkéntelenül is szétszórva a kitárult világban…

Jézus elhívta a tanítványokat és azok azonnal vele mentek. Egyszerűen magához vonzotta őket sugárzó lénye; vágytak együtt lenni vele és volt bátorságuk csatlakozni hozzá. S Jézus nem félt ezekkel az iskolázatlan, galileai halászokkal egy szintre helyezni magát, testvéri közösségben. Amellett, hogy Megváltójuk és tanítójuk volt, a legjobb barátjuk is. Teljesen átformálta őket, a lehető legjobbat hozta ki belőlük, és általuk meggazdagította a világot. Terepgyakorlatukról általában nagy diadallal tértek vissza: „Uram, még az ördögök is engednek nekünk a Te neved által“ (Lukács 10,17). Ehhez a sikerhez azonban Krisztus ügyét kellett életük középpontjába állítani. Korábbi életvitelükkel fel kellett hagyniuk; egyik helyről a másikra vándoroltak, hegyet másztak, vízre szálltak Jézussal – akinek a fejét sem volt hová lehajtania; s mindvégig Isten Országa építésére tanították az embereket. Eközben egyedül Jézusra hagyatkoztak, és osztoztak mindenben vele – aki „szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit” (ApCsel 10,38). Jézus egyszerre Megváltó és tökéletes példakép. Magát koldusruhába rejtő, hontalan hatalom; „szürke senki”, aki mégis felülmúlhatatlanul több mindenkinél… Tanítványnak lenni – egykor és ma – nem egy hitvallás elmondása és tantételek bevésése csupán, hanem az Ő Emberségét másoló, egészen új életforma. A Krisztus-követés „felülről” irányított, mindent felforgató reform – ahol a régi viskóból „kő kövön nem marad”; ám a selejtezéskor megtartásra érdemes régi, és az újonnan szerzett kövek – valami kimondhatatlan harmóniában – ragyogó kastéllyá újjáépülnek…

Miért éppen halászokat hív Jézus? A halászokat életkörülményeik „eleve” Isten karjaiba űzték. Mivel napról napra kénytelenek voltak szembenézni a természet elemi erőivel, félelmükben valóságosan kötődtek Istenhez. Életüket a viharos vízen élték, naponta kockáztatták – bátrak voltak. Jézus olyan embereket választott munkatársnak, akik számára Isten: élő valóság; s akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy „mint juhok, a farkasok közé” menjenek. (Máté 10,16). A halásznak emellett türelemre és kitartásra volt szüksége, hiszen gyakran csak sok várakozás után került hal a hálóba. Munkája sokszor bizonyult hiábavalónak, ám a kudarc nem szeghette kedvét, másnap új reménnyel telve mindent elölről kellett kezdenie. Mindazonáltal a halásznak nem ártott bölcsnek lennie, hogy munkáját megfontoltan tervezhesse, a váratlan helyzeteket pedig jól kezelje – hogy ne veszítsen többet, mint amennyit nyer… Ezek a képességek jó alapot adtak az életeket mentő „ember-halászathoz.”

Talán feltűnt nekünk, hogy rokonokat, köztük több testvérpárt is kiválasztott Jézus – nem véletlen ez sem. Az ókorban a mainál sokkal erősebben dúl az idegen népek gyűlölete, amelyet az ismeretlentől való gigantikus félelem táplál a javak féltése mellett. Gyanús mindenki, aki messziről jött, így vagy úgy „határ-átlépő”, vagy szokatlan, új dolgokkal áll elő – vagyis aki „nem a mi fajtánk”. A család ősidők óta a bizalom fészke (kellene, hogy legyen), ahol a velünk született, lélekvilágból hozott ősbizalom nem megfogyatkozik, hanem megerősödik – Isten abszolút jóságába vetett hitté, kiforrott önbecsüléssé és mások megbecsülésévé alakul, s a világ potenciális jóságának reményévé formálódik. A testvérek jól ismerik, feltétel nélkül elfogadják és megértik egymást; igen sok mindenben hasonlóak, megbíznak a másikban, szeretni képesek egymást és összetartanak – főképp, ha a szüleiktől jó példát láttak mindezekre. Egyik könnyen meggyőzni a másikat, élvezik egymás társaságát, együtt biztonságban érzik magukat… Jézus ezért választhatott tanítványai közé testvéreket, akik közül többen ráadásul egyben az ő szülőcsaládjának vérrokonai is voltak. És azért is, hogy emlékeztessen: Isten első gyülekezete a családból indul el szerte a világba, hogy újrateremtse és megsokszorozza magát! Ideális esetben minden ember számára a család az elsődleges gyülekezeti kisközösség, a mindenben Krisztust követő, így istentiszteletként folyó életével, ahol begyakorolhatjuk és kifinomíthatjuk a minőségi kapcsolatok építését, ápolását. S amely azután az isteni fényt továbbragyogva, betagolódik a nagyobb gyülekezeti és társadalmi közösségbe.

A 12 tanítvány között nem találunk farizeust, írástudót, és senkit a nép vezetői közül. Ennek oka, hogy a nép tanítói és elöljárói olyan önigazult büszkeségben éltek, hogy képtelenek lettek volna elfogadni Mesterüknek egy szegény galileai tanítót. Oly mértékben fanatikusak voltak – megkövesedett függésben az atyák torz írásmagyarázataitól és a korabeli társadalmi-politikai rendtől, hogy alkalmatlanok voltak a Jézus társává válni küldetésében. Ők nem érezték szükségét az Istennel való állandó, közvetlen kapcsolatnak; emberek tanításai és emberek törvényei láncolták le, s tartották távol őket az élő Istentől. Jézusnak olyan emberekre volt szüksége, akik nem gondolják magukról azt, hogy már „készen vannak”. Akik nyitottak a fejlődésre, készek tanulni a galileai Mestertől, kiváltképp, ha felismerték benne a Messiást. Jézusnak olyan munkatársak kellettek, akik nem magukkal akarnak dicsekedni, hanem képesek a Mesterre irányítani a figyelmet. Ennek feltétele volt, hogy az élet minden területén, a legapróbb megmozdulásukkal is a jézusi bölcsességet és magatartást tükrözzék. A Jézussal töltött három év „kiképzés” az elméleti képzés mellett a gyakorlatban – tapasztalat és élmény útján is – bemutatta az Isten országa elveit (tisztán áll itt előttünk a „modern” élménypedagógia módszere). A Krisztus-hirdetés lényege tehát első perctől maga a jézusi életgyakorlat volt! Ha az Újszövetség jól értett szövege, a hitvallások, s tantételek nem válnak olyan életgyakorlattá, melyben Krisztus egyértelműen és folyamatosan felismerhető, akkor az a hívő ember, vagy az az egyház méltatlanul bitorolja a keresztyén nevet – silány hamisítvány csupán: kenyér helyett kő, hal helyett kígyó (Lukács 11,11), ölelés helyett ölés; álmok szárnyait szegő földbedöngölés… A keresztyénség: elrejthetetlen ragyogás. Vagy mindig látszik, mindenen átüt, átdereng, vagy soha nem látszik, mert nincs! „Mindent vagy semmit” a Krisztusi lelkület szerint – nem lehet kétfelé sántikálni! Az ember mindig áraszt valamit, mindig sugároz, hiszen lélek. Ez csak kétféle lehet: világos vagy sötét. Átmenet nincs. Forró vagy hideg lehetsz, langyos nem (Jelenések 3,16)! Ahol fény támad, ott eltűnik a sötét. Ahol tüzet gyújtanak, ott felolvad a jég, a meleg szétárad, s mindent betölt. A Lélek lángja egészen áttüzesít, teljes világosságot támaszt, nem maradhatnak bennünk sem jégsziklatömbök, sem sötét zárkák…

Az apostolságra kiválasztottak teljes mértékben hétköznapi emberek. Volt, akit gyászból hívott el, másokat a kudarcokkal teli munkából, mint a halász Simon-Pétert – aki később az egyház-felépítésében vezető szerepet kap; éppígy a munkában szólítja meg testvérét, Andrást, továbbá Fülöpöt. Volt, akit a bűneitől való megcsömörlésből hívott ki, mint Máté-Lévit, a vámszedőt, akinek azután egy evangéliumot köszönhetünk. Akadt köztük kíváncsi, és a tiszta tanításokat védő bölcselkedő, mint Bertalan – másik nevén Nátánáél, és Júdás, az Alfeus fia, egyik újszövetségi levelünk írója. Ő és testvére, Jakab, Jézus unokatestvérei voltak. Jó tudnunk, hogy görögül és arámul egyaránt fivérnek és nővérnek mondtak minden féltestvért és unokatestvért is. Ha Jézusnak lett volna egyetlen édestestvére is, akkor a kereszten végrendelkezve, az akkori szokásjog szerint nem bízhatta volna édesanyját Jánosra, a legfiatalabb tanítványra, aki nem volt rokona. Az unokatestvér Jakab, az Alfeus fia viszont külsőre és természetre, lelkületre nézve is a megtévesztésig hasonlított Jézusra, „mintha csak ikertestvére” lett volna – olvashatjuk történészek tollából… A sort folytatva, volt a 12 között folyton kételkedő, bizonyíték-hajhász tanítvány, mint Tamás, és túlbuzgó, mint a zélóta Simon. Egyesek nehézfejűnek bizonyultak közülük, mások könnyen befolyásolhatónak, sőt megvesztegethetőnek, mint Júdás Iskáriótes, az áruló. De megtaláljuk a tanítványi körben a haladó eszméket már azelőtt is kedvelő, mélyen gondolkodó útkeresőket is. Ilyen a három, eredetileg Keresztelő János-tanítvány: András, a Zebedeus fia Jakab, és a testvére, az evangélista János, a „szeretett” tanítvány, aki a Jelenések könyvét is írja. Ezeknek a Zebedeus fivéreknek már az édesanyja is Keresztelő János-tanítvány volt, aki megfelelően előkészítette fiai bölccsé érlelődését.

Jézus követéséért feladták megszokott, kiszámítható életüket, s mindent. Családjuk elé kellett helyezni a Mestert, s felülkerekedni az éppen válságos élethelyzetükön, vagy pillanatnyi lelkiállapotukon. A gyász tehetetlenséggé hatalmasodott fájdalmából éppúgy kimozdította és fölemelte őket Jézus, mint a betegség fogságából, vagy a bűnök mocsarából: „Kezdj új életet velem, örökké szerető, mindig veled lévő, javadat segítő Isteneddel!” Nincs még egy ilyen meghívás a világon, mely soha nem avul el, s mindig éppen annak szól, aki hallja! De nekünk is mindent ott kell hagyni Istenért? Csak a fölösleges terheket, a nem működő életmódot, a rossz megoldásokat, gyilkos színjátékokat és az értelmetlen áldozatvállalást. Csak a rosszat, a láncainkat! Nekünk nemcsak lehetséges, de ajánlatos szárnyra kelni, magasztos álmokat valóra váltani, ragyogni – a család és hivatás cserbenhagyása nélkül is! Sőt, éppen így adhatunk a legtöbbet a világnak, ha a saját helyünkön tudunk mindent másképp, az Isten nyelvén érteni, és aszerint cselekedni ezután.

Senki sem mert hozzájuk csatlakozni” – mondja az Ige a csodatévő  apostolokról. A zsidók megtorlásától való félelem mellett utal ez arra az örök borzongásra, amelyet átélünk, amikor cáfolhatatlanul az Isteni megnyilatkozásával találjuk magunkat szembe. Csodálat és remegés egyszerre ébred a Földöntúli Tökéletessel való találkozáskor, s valahogyan a csodákban közreműködő földi munkatársak is emberfeletti magasságokba emelkednek, elérhetetlennek tűnnek. Emiatt sok egyháztudós kimondta, hogy ezek a csodák egyszeri, korhoz kötött események voltak, s az apostolok utánozhatatlan, különleges szentek. Pedig Jézus pontosan ezt akarta elkerülni azzal, hogy a leghétköznapibb emberek közül választotta őket. Egyértelműen apostoli küldetést adott minden megváltottjának a missziói paranccsal és jelenlétének ígéretével. Jézus összes követője egyúttal a tanítványa is! Ha Ő Lelke által minket is átjár, s átformálódunk a képére, akkor nem vagyunk kevesebbek, mint tanítványai egykor. Nem inkább a hihetetlen lehetőségeink ijesztenek meg? Meggyőzzük magunkat, hogy nem hívattunk mi nagy dolgokra, s csak messziről sóvárgunk a „nagyok” csodái után? Aki mer bízni a Benne lakó, kiküldő Isten csodatévő erejében, az maga is elképesztő csodák közvetítője lesz!

Az Isten számtalan csodában ölthet ma is testet köztünk és bennünk, melyre bármelyikünk képes. Mind csoda, ha megteszed, amit csak krisztusi ember tehet – néha „csak azért is”, meglepően s érthetetlenül, akár botránkoztatóan. Minden csoda, ami Isten akaratába simulva, egyszerre többeknek jót tehet. Ha a jót viszonzod, de a rosszat vissza nem adod. A bántás mögé látva a másikat csupán szánod, és nem állsz bosszút dühöngve. Túllépsz a jelentéktelenen, de észreveszed a valós értéket. Az igazság ellen nem tiltakozol; a változhatatlant elfogadod, a változtathatóért a végsőkig küzdesz. Bizony hatalmas csoda kitartani, s nem adni fel félúton. Mindig valamiért, és sosem valami ellen harcolni. Ellenségből baráttá lenni, kicsinyesből nagyvonalúvá; és tökéletes helyett beérni az elég jóval. Többet adni szívvel, mint szóval… Isteni csoda a rozsdát és mohát magunkról lefejteni, gyermeki lélekkel újat, nagyot gondolni és tenni – bilincs-szaggatót, falat áttörőt, égig röppenőt. Összelapátolni romokat, lecsapolni mocsarakat, ácsolni merész hidakat… Világjobbító csoda Krisztust lüktetni – úttá válni, mely célba visz. Talajjá, melybe gyökerezni jó; fává, mely elrejt, s fészeknek ad helyet; langyos esővé, amely átmos és felüdít. Sugárrá, mely megkeres, huncutul rád nevet, megsimít, s átmelegít…

A csoda: a hiányok betöltése. Adni, amink van, annak, akinek nincs, s akinek épp erre van szüksége. Egyik bölcsesség híján van, másiknak az elismerés hiányzik. Ki egészség, társaság, vagy segítség híján van, másnak az hiányzik, hogy támogathasson valakit. Egyik ölelés után sóhajt, a másikban túlcsordul a szeretetvágy. Mind szenved. Keresi folyó a medrét; madár a légterét; sötétség a fényt, jég a tüzet. A csoda: ezek találkozása. Egésszé s eggyé válik az, ami egymás nélkül aligha létezhet. S így, mi egyensúlyát eddig sosem lelte, most hirtelen egyensúlyt talál. S ha összekapcsolódik végre, ami összetartozik: egybenyílnak a dimenziók – eggyéolvad az „idelenn” és az „odafenn!” Ámen

Imádkozzunk!

Megváltó Krisztusom!

„Nem híg romantikát,
nem múló hangulatot,
nem szalmaláng-tüzet –
de azt kérem, Uram:
hűséggel, komolyan
járhassak mindig veled.

Hétköznapokon át
és súlyos terhek alatt
lépteim úgy vezesd,
legyen fénylő jelem:
hittel vállalt jelen…
– követlek mindenen át.” (Siklós József: Hétköznap Jézussal – részlet)

Segíts, Jézusom:

„Egészet adni – sohase felet.
Vállalni mindent – bármit is jelent.
Egészet adni – mindent, ami van,
Ami csak vagyok – maradéktalan!” Ámen.  (Szent-Gály Kata: Krisztus követése)

Áldás: „Akiben nem ismerhető fel, nincs meg Isten Fia, élet sincsen abban!” (János 1. levele 5,12) „Növekedjünk fel…, míg eljutunk a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra!”  (Efézus 4,15.13)