Köszöntés: Jézus mondja: „Ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul!” (János 16,20b)

Imádkozzunk! Áldd meg, Isten, a világot, és mindent, ami azt kitölti! Áldd meg a házakat és lakóit: az asszonyt, férfit és a gyermekeket; a szemeket, szíveket és kezeket. Áldd meg a reggeli ébredést, serény munkálkodást, a lelkes szeretetet, és az éj nyugalmát. Add, hogy barátságosan jöjjön felénk utunk, ne kelljen széllel szemben mennünk, a kereszteződésekben jó irányba térjünk! Napfény ragyogja be arcunkat, töltsön el melegével minket. Gazdag eső itassa földünk; s bármi következzen, tartsd hatalmasan óvó kezed fölöttünk. A Krisztus derűjét, bölcsességét és békéjét kívánjuk, aki a mi derűnk, a mi bölcsességünk és a mi békénk – minden időkre. (ősi keresztyén áldások nyomán) Ámen

Alapige: Zsoltárok 42. és 55. r. válogatott versei: „Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal. Örvény örvénynek kiált zuhatagjaid hangjában, minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Ezt mondom Istenemnek, kőszálamnak: Miért feledkeztél el rólam? Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség? Bánatomban bolyongok és sóhajtozom. Szívem vergődik keblemben. Félelem és reszketés lepett meg, borzongás járt át. Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék? Sietve keresnék menedéket a szélvész és a vihar elől…  Istenhez kiáltok, és az Úr megsegít engem. Bár reggel, délben, este gondban vagyok és sóhajtozom, Ő meghallja hangomat. Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az Ő szabadításáért!  Vesd az Úrra terhedet, és Ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz.”

Kedves Testvéreim! „Leszel a barátom?” – kérdezi az egyik kis csöppség a másiktól az óvodában, s egy kacér mosollyal odavetett bólintás után már futnak is, hogy boldogan belefeledkezzenek együtt a játék örömeibe… „Ezt a szörnyeteget egyszerűen nem lehet kibírni!” – borítja ki dühét otthon a felnőtt – kiszámíthatatlan főnöke miatt. Embertársaink életforrások és fájdalomforrások. Ki inkább az egyik, ki inkább a másik; van, aki mindkettő egyszerre. Életforrások, vagy fájdalomforrások – egyaránt felsőbbrendű célok eszközei: a fejlődésünkért és boldogságunkért vannak. És nekik is „emelkedni” szükséges, talán épp általunk. Rajtuk és rajtunk sem a bosszú, sem a gyűlölet nem segít; csak az új esélyt adó bocsánat, a közös öröm, és a közös előrelépés lehetőségének állandó keresése.

„Könnyű és gyönyörűséges az iga”, amikor olyan emberekkel járhatjuk utunkat, akikkel egymás számára életforrások lehetünk. Ellenben szörnyű szenvedést okozhatnak emberek, ha fájdalomforrást jelentenek; elszívják energiáinkat, viszonzatlanul hagyják szeretetünket, törődésünket; nem becsülik és óvják az igazán jót, elűznek maguktól sok esélyt, sok csodát. Fájdalomforrásaink – Isten bölcsességének köszönhetően – mégis a javunkat szolgálják. Túl kell látnunk a tetteken és mulasztásokon, kutatni a mélyebb összefüggéseket, a szenvedés okát és értelmét; s lázasan keresni az abban rejlő fejlődés útjait. Keveseknek sikerül így a bajok fölé emelni fejüket, Isten szemébe nézni, s földöntúli tekintetének minden körülmények között foglya maradni. A többséget mélybe taszítja a szomorúság, s láncra veri a depresszió sötét tehetetlensége. A szemekből eltűnik a fény, az arcról az őszinte mosoly, a testből-lélekből a bármit legyőzni kész, lelkes lendület. Magát se bírja elviselni az ilyen ember. Reménye, öröme s álmai szertefoszlottak. Minden mindegy, semminek sincs értelme már számára, túlélő üzemmódba kapcsolt át.

A depresszió, a búskomorság szinte népbetegség. Hogy miért ilyen súlyos a helyzet, annak okai közül csak azt említem meg, amivel munkám során a leggyakrabban találkozom. A mai felnőtt generáció többsége az egykori tekintélyeknek engedelmeskedve, nem tanulta meg kellően kifejezni az érzelmeit, vágyait, felvállalni a meggyőződéseit; mert leginkább ezek elfojtására volt kényszerítve – önállótlanságra, függésre ítélve, másoknak kiszolgáltatva. S tudjuk, ha valakinek mindig megmondják, mit tegyen, mit gondoljon és érezzen – mit „muszáj” és mit „tilos” – akkor az az ember a hirtelen rátörő szabadsággal nehezen tud mit kezdeni. Legtöbbjük még sosem gondolkodott arról, hogy a lelke mélyén mire is vágyik igazán, milyen érzelmek dúlnak benne, s mi a legőszintébb, saját véleménye. A generáció néhány merész tagja örül az önállóságnak és bátran próbál ki új utakat az élet minden területén – belebukik, vagy nem, de legalább tapasztal, s tanul hibáiból. Még az is lehet, hogy sok próbálkozás után, ha veszteségek árán is, de rátalál a legjobb megoldásokra, a boldog és elégedett életre. A függő állapothoz túlzottan hozzászokott bátortalanok viszont a nagy függetlenségben folyton kapaszkodót keresnek; mert „muszáj” függniük valamitől vagy valakitől, nekik kell a külső irányítás. Az elképesztő méreteket öltő, legkülönbözőbb szenvedélybetegségek ugyanazt a hatalom alá vetettség érzést nyújtják, mint az egykori tekintélyek. Az elvonási tünetek éppúgy diktálnak, beosztják a kiszolgáltatott ember idejét, gazdálkodnak energiáival és javaival, mint egy kapcsolatfüggőségben az őt uraló másik ember. A fejüket így önként igába hajtók egyre bizonytalanabbak, gyarapodnak kétségeik, egyre kilátástalanabbnak látják sorsukat. Életük s lelkük káoszával egyedül kínlódva, úgy hiszik, megértő bölcsességre nem találnak; nincs, ahol kiöntsék szívüket, hogy azután minden a helyére kerülhessen az életükben. (Pedig emberként magamban rendet csak úgy tehetek, ha mindent kiöntök, majd „számba veszek”: értékelek, mérlegelek, „átrágok”…) Ha a hatalmas szeretetvágy éppúgy bennreked, mint a rengeteg gyötrelem, akkor jön a mélabú, a fagyott szomorúság, majd az üresség – aztán a testi betegségek…

A „materialista ésszerűség” talaján behódolásra tanított, érzelmi kiskorúságban rekedt nemzedék ma életvezetési hibaelhárításra szorul! Égetően szükséges ebben segítenie az egyháznak, ez minden mai Krisztus-követő ember legfontosabb küldetése! Reménykeltő, követhető életvezetési példát kell nyújtanunk, s együttérző megértést, miközben elősegítjük a megfelelő egyéni megoldások megtalálását. Ez sosem konkrét tettekre kényszerítés, hanem főként élmény-adás – arról, hogyan szeret az Isten; emellett látókör-szélesítés: a dolgok átértékelése isteni nézőpontból, vagyis a jézusi alapelvek és lehetőségek megmutatása! (Nem föntről kiáltok le a gödörben lévőhöz, s diktálom, hogyan „húzza ki magát”, hanem lemegyek a gödör aljára mellé, s együtt mászunk ki…)

A depresszióban szenvedőkön a keresztyén egyházi gyakorlat hosszú időn át úgy próbált segíteni, hogy bűnvallásra késztette őket és bűnbocsánatot hirdetett. Ám ők a bűneik bevallása és a bocsánat elfogadása után is ugyanolyan értéktelennek érezték magukat és életüket. Sőt, elégtelenség-érzésük még fokozódott is azáltal, hogy úgy tapasztalták, rajtuk még Isten bocsánata sem segít. Isten és a boldogság így még távolabb került tőlük. Aztán az ezredforduló előtt a keresztyén lelkigondozás a társtudományokkal összefogva felfedezte, hogy milyen összefüggésekben szükséges szemlélni a depresszív állapotot, és milyen sokrétű segítséggel lehet szembeszállni vele. Kiderült, hogy a bűntudat nem oka, hanem következménye, tünete a depressziónak. Így a bűnbocsánat valójában csak „tüneti kezelés”, mely önmagában nem hoz gyógyulást. A depresszió kialakulási folyamata nagyon leegyszerűsítve így fest: „Semmi sem sikerült elég jól az életemben, ezért egyre inkább elhatalmasodott rajtam a keserűség, s végül mindenért magamat kezdtem okolni”. S hiába mondják ilyenkor: „Valld be, amit elrontottál, és nyugodtan bocsáss meg magadnak, hiszen az Isten is megbocsát!” Ez önmagában kevés. A dogmatika nyelvén ez a „megigazulás” mozzanata. Az ember eljut odáig, hogy mit tett rosszul, bocsánatot is nyer arra, de továbbra sem tudja, hogyan éljen ezután másképp, mi mindenen és hogyan változtasson, hogy az életébe az öröm és elégedettség végre elérkezzen. A valódi továbblépést – a „megszentelődést” – a szemléletbeli és életviteli hibák felszámolása jelentheti!

Mindezek mellett az Istent képviselő segítségnyújtás tehet még valami különlegeset, amely a végső lökést megadhatja a mélypontról való kimozduláshoz. Ugyanis mindennapos tapasztalat, hogy: „Igen, értem, itt, fejben tudom, hogy min és hogyan kellene változtatnom, de mikor oda kerül a sor: egyszerűen elgyengülök, mégsem bírom rávenni magam… Talán félek, hogy úgysem menne hosszú távon, elegem van a kudarcokból, magamban sem bízom igazán, másokban sem… mintha valami még hiányozna nekem… ” De vajon mi?

A depresszív állapotban a szenvedés központi magja az, hogy az ember teljesen „áldatlan állapotként” tapasztalja meg az életét. Ha viszont a probléma gyökere az áldatlan állapot, akkor a gyógyír – a depresszió ellenereje – az áldásban van! Az áldás megadhatja a végső lökést a kimozduláshoz! Alátámasztja ezt a Zsoltárok könyvében sokszor leírt depressziós állapot és az abban kért isteni segítség vizsgálata. Felolvasott igénk szerzője áldatlan állapotában emlékezteti magát az Isten többször tapasztalt áldására, szabadítására; és a holtpontról annak biztos tudata mozdítja ki, hogy Isten a jövőben is megáldja őt: „Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!” (Zsoltárok 42,6). Az áldás-közvetítés nem magától ható mágia, hanem „keresztyén többlet”, a depresszióban szenvedők gyógyításának sajátos, reményt keltő eleme a segítő beszélgetések mellett.

A remény az élet és a vallás központi pillére. A reményt nem a vallási ismeretek táplálják, hanem a vallási élmények, más szóval az Isten-élmények: a védettség, a feltétel nélküli, biztonságot adó elfogadottság saját bőrünkön való megtapasztalása. Ezt először a szülő közvetíti, szeretetének ezerszínű kifejezésével. Nem a vallásos tanítás teszi tehát a gyermeket minden és mindenki iránt bizalomteljessé, hanem az áldott – Krisztus-követő – szülői életvezetési példa: a gyakorlati megélése a hitnek, mely minden viselkedésen, viszonyuláson szüntelenül átdereng!

Óriási jelentőséggel bír a szülői áldás is. Már a legkisebbek is érzik a szeretetteljes biztonságot a szülők szavaiban, amikor a mindennapos elköszönések során Istenre bízzák őt: „Isten áldjon!” Az ószövetségi vallásgyakorlatban rendkívül fontos a szülői áldás. Ez Jákób és Ézsau történetében éppúgy megmutatkozik, mint Jákób harcában az angyallal: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem!” (1Mózes 32,27). Szülői áldás nélkül áldatlan az élet… A szülői áldás a szülőt is figyelmezteti: a gyermek nem azért van a világon, hogy az én követelményeimet, s beteljesületlen vágyaimat valósítsa meg. Isten ajándékként bízta őt rám azért, hogy segítsek neki megtalálni a saját életét. Szörnyű következményekkel jár, ha valaki nem kapja meg ezt az önállósító, jóváhagyó, útra bocsátó áldást. E nélkül egy életen át őrlődhet a szülői álmokból fakadó elvárások és az azokkal ellenkező küldetéstudata között. Így olyan krónikus konfliktus alakulhat ki az ember lelkében, amelyre a depresszív életforma lesz a válasz: „kényszeredetten, örömtelenül tengetem a szüleim akaratától függő életem.”

A felnőttkori depresszív állapotot az jellemzi, hogy az ember „kép-telen” (talán jó mintakép híján) felnőtt módon élni: fizikailag és lelkileg érzékenyebb, mint kortársai, és függő. Felnőtt létére, mintha újra gyermekessé válna bizonyos képességeiben, viselkedéseiben – ez visszafejlődés. Hasznosnak bizonyulhat a visszaesés, ha az ember ilyenkor megfelelő érzelmi visszhangra talál egy segítőnél, s ez hozzásegíti a pozitív változáshoz. A Biblia is ismeri a jótékony visszaesést: „ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mehettek be a mennyek országába” – mondja Jézus (Máté 18,3). Vagyis időnként nem baj, ha a nagy, erős, bölcs felnőtt a terhei alatt földre roskadva, rövid ideig szárnyaszegett kismadárként vergődik; míg eljut odáig, hogy újra tud kérni, mint a gyermek. S engedi, hogy áldó szívek és kezek visszasegítsék derűs, lelkes önmagához, akár új utakra tereljék, hogy még följebb léphessen… A jótékony visszaesés a továbbfejlődés lépcsőfoka, a krízis mindig legnagyobb értékeink csiszolója! A vallásokban közvetített áldás innen, a mélypontról képes kimozdítani a maga rituális többletével.

Mi ez a többlet, amit az áldás ad? A bibliai áldásokban megjelenő kép- és szimbólumrendszer a depresszív kórkép ellentéte. A legismertebb az ároni áldás: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” (4Mózes 6, 24-26) Ennek az áldásnak ősi, héber nyelvű szövege ritmikus. Egy-egy lélegzetvételnek felelnek meg a sorok, melyek egyre hosszabbak lesznek, így az erő fokozódása átérezhetővé válik. A folyamatos erősödés, védettség, s az Isten feltétel nélküli jóakaratának gigantikus képeivel az erőnyerés biztos ígéretét nyújtja az erőtlen embernek. Nem szembesít a depresszív állapotot behálózó bűntudattal, hanem Isten felemelő, megújító jóságát közvetíti. Az ígéret teljesüléséről Isten gondoskodik, minden feltétel és emberi teljesítmény nélkül. A magát tehetetlennek érző embernek nem kell mást tennie, csak fogadni az áldást!

Az Isten felénk forduló, ránk ragyogó arcának szimbóluma visszautal az egyik legfontosabb kisgyermekkori élményre, amikor a szülők „ráragyognak” gyermekükre, így fejezve ki a kimondhatatlant, hogy mennyire örülnek létének; elfogadják, jónak és csodálatra méltónak tartják őt. Az áldás gyengéden átöleli az embert visszaesése állapotában; s felidézve a kora gyermekkori elfogadottság, védettség, és növekedés vágyát-élményét, pótolni képes azt, ami hiányzik – a lélek legmélyebb dimenzióját érintve meg.

Az ároni áldás a „békesség” – héberül „schalom” – kívánásával zárul, amely jóval többet jelent, mint a mi kultúrkörünk béke szava. A „schalom” a sikeres, teljes élet vízióját vetíti előre, bármilyen is a jelen helyzet. Azt fejezi ki, hogy az életünk a konfliktusokkal, kudarcokkal, betegséggel és szenvedéssel együtt, mindezek ellenére révbe ér: kiteljesedéshez, egész-séghez vezet. Az áldás azáltal, hogy szembeállítja a depresszív tetszhalállal a teljessé váló életet, a továbblépés valós tényét jeleníti meg; és felel arra is, hogy honnan kaphatunk erőt hozzá.

Az áldáshoz a széttárt karok is kapcsolódnak. Ez is eszünkbe juttatja a szerető szülők kitárt karját, amelybe a gyerek örömmel vagy sírva beletemetkezhet; ahol erőt, vigasztalást, biztonságot talál. És amely azután megáldva, szabadon útjára engedi őt – sorozatosan és mindig ugyanúgy, mely már önmagában is az állandóság biztonságérzetét adja (mint minden rítus, mely életünk eseményeit rendszerbe foglalja). Az áldás tehát felébreszti és felduzzasztja a szunnyadó reményt, s életenergiáinkat!

Egyetlen közismert nyelven sem hangzik olyan szépen az áldás szó, mint magyarul. Magánhangzói – rendkívül kifejezően – gyönyörű nyelvünk legnyitottabb hangzói. Az „á” hang: lelkünk szélesre tárt kapuja, szabad folyást enged érzelmeinknek. Ez az a hangzó, amelyen ösztönösen felüvöltünk, amikor szörnyű fájdalom ér, s ugyanígy kiáltjuk a világba kimondhatatlan örömünket. Ezzel a hanggal nyugtatja-ringatja anya kisbabáját, kinek sírásában, kacagásában, s első szavaiban is legfőbb hangzó az „á”. Használjuk ellenvéleményünk megerősítésére, de még csodálkozásunknak is így adunk hangot… „Áldás” – miközben kimondjuk, már megnyílik a lelkünk, hogy azon át be- és kiáradhasson a mindent felülmúló JÓSÁG. Mert az áldás megnyílásra késztet. Zárt ajtókról lepereg, onnan eltávozik. Csak oda tud beáramlani, ahol fogadják… Az áldás mindig mozgásban van. Felhalmozni és lakatra zárni nem lehet, hisz hömpölyög, mint a folyó, s akkor dagad tengerré, ha egyre csak áramlik tovább és tovább, lélektől-lélekig, élettől életig.

Áldott akkor vagy, ha te magad áldás vagy: valami Istenit adsz e világnak. Isteni küldöttnek lenni azt jelenti, hogy „angyalai” vagyunk egymásnak. Ez az emberek között lehetséges legmagasabb rendű kapcsolat. Nem szennyezik be földhözragadt érdekek, alantas szándékok és vágyak, nem kötik feltételek, elvárások, előítéletek. Egymás angyalának lenni: minden földi mércén felülemelkedő kötelék. A legtisztább, legnemesebb; nemtől független és kor-talan; rend-kívüli, akár Isten maga. Az egymás angyalaivá váló emberek Isten-élményt adnak egymásnak. Az angyalod veled van akkor is, ha nem érzékeled; szeme kísér, őriz téged. A végsőkig tiszteli szabadságodat, önállóságodat, de ha szükséged van rá, a semmiből ott terem. Nem akar föléd kerekedni, bármiről győzködni, ám, mikor választ keresel, bölcsessége szelíden várja kérdésed. Nem tolakszik, de repesve örül hívásodnak, s készségesen siet hozzád. Elkap, ha zuhansz, még ha majdnem összetörik is a súlyod alatt. Angyalod nincs terhedre, hanem leoldozza terhedet. Nem veszi magára bántásodat, hanem látja lelked mélyén a sebeket, s gyógyítani igyekszik szívedet. Az angyalok: nem cselédek, nem kihasználhatók és eldobhatók! Az angyalok megbecsülésre és viszonzásra érdemesek. Ezen a földön, mi emberek, csak kölcsönösen lehetünk egymás védő, szerető, segítő angyalai! Kölcsönösen adhatunk isteni jót, Isten-élményt egymásnak. Viszonzás híján csalódás, cseléd-élmény, áldozat-sors nyomorít, amit Isten nem kíván: „Ha pedig valaki nem fogad be titeket…, hagyjátok ott, s még a port is verjétek le lábatokról!” – intett Jézus (Máté 10,14).

Csodás dolog „angyalainkra” találni, velük együtt Isten Országát életre kelteni, ahol kölcsönösen áramlanak az isteni energiák közöttünk. S ez az áldás-özön túl is ragyog rajtunk, mások hasznára és gyönyörűségére. Nagy szükség van erre, hisz rengetegen fáznak, reszketnek, félnek, sötét fellegek alatt élnek… Múlt vasárnap csodás jótékonysági koncertünk volt a Talán Teátrum jóvoltából. Kicsi fiam a végén odafutott hozzám; s mivel látta, hogy remegek (a gyönyörűségtől, meg a hűvös széltől), rögtön tanácsolt egy jó megoldást: „Anya, hozzuk le a Napot – egy vödör hideg vízben, mert tudod, forró – és akkor majd senki sem fog fázni!” Testvéreim, én sem tudom szebben mondani. Hozzuk le egymásnak a Napot, hogy senki se fázzon! Ámen

Drága Mennyei Atyánk a Jézus Krisztusban! Köszönjük, hogy Isteni Jóságod semmire sem kényszerít, hogy boldogságunk vagy boldogtalanságunk a saját kezünkben van, a mi döntésünk lehet. Mi itt mindannyian a boldog kiteljesedés útját szeretnénk járni, mégis milliónyi módon tudjuk kínozni magunkat és egymást, s olykor hagyjuk összegyűlni a fekete fellegeket fejünk felett. Köszönjük, hogy emlékeztetsz: a szomorú szív halálba visz; ám ha magunkra, s utunkra vigyázunk, azzal egymásra vigyázunk – hiszen szükségünk van egymásra. Kérünk, szabadíts ki a pusztító bilincsekből! Tudjuk, hogy bosszú csak bosszút szül, átok csak átkot hoz; az áldás viszont áldást fakaszt. Add, hogy áldássá lehessünk; egymás angyalaivá – családban, baráti társaságban, munkatársi és gyülekezeti közösségben! Hadd legyünk ború oszlatói, viharok lecsendesítői, tetszhalottak feltámasztói; sebeket begyógyítók, tűnt álmokat életre keltők, egymást felemelők! Dicsérünk e végtelen bölcsességgel megteremtett világért, melyben a gonosz jóval legyőzhető, ám a tiszta jóság megtörhetetlen, ellenállhatatlan. Azokért könyörgünk most, akiknek a lelke szárnyaszegett madár, élete csupa rabság, örömtelen űr, erőtlen tengődés. Szálljon rájuk áldás általunk is, hozhassuk el nekik örök fényedet, hogy lelkük tüze újra égjen! Ámen

Áldás: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” (4Mózes 6, 24-26) Ámen.