Lekció: „De egyszer csak egy angyal érintette meg Illést, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél! Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél ott van egy forró kövön sült lángos és egy korsó víz. Evett, ivott, majd újra lefeküdt. Az Úr angyala másodszor is visszatért, megérintette, és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted! Ő fölkelt, evett és ivott, majd annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig. Itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az Úr igéje: Mit csinálsz itt, Illés? Ő így felelt: Sokat buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. Az Úr ezt mondta: Gyere ki, és állj a hegyre az Úr színe elé! És amikor elvonult az Úr, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az Úr előtt; de az Úr nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az Úr nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az Úr nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott.” I. Kir 19, 5-12.

Alapige: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi élt akkor Jeruzsálemben, akik a föld minden nemzete közül jöttek. Amikor ez a zúgás támadt, összefutott a sokaság, és zavar támadt, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén? Pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól. Megdöbbentek mindnyájan, és tanácstalanul kérdezgették egymástól: Mi akar ez lenni?” Apcsel 2, 1-13

Kedves Testvéreim! Szeretett Ünneplő Gyülekezet! Amikor egy kicsi gyermeket örökbe fogadnak, vagy akár nevelőszülők a családjukba vesznek, akkor igen bölcsen teszik, ha annak a gyermeknek attól a naptól fogva két születésnapját kezdik ünnepelni. Az egyik születésnapja természetesen az, amikor megszületett, de a másik pedig az a nap lehet, amikor az új családba megérkezett. Ez a második születésnap, ha az elsőhöz hasonló hangsúlyt kap, akkor később igen fontos lehet a gyermek számára, mert ez az ő el- és befogadásának a bizonyítéka. Azt fogja érzeni, hogy nevelő-, vagy örökbefogadó szülei számára annyira fontos az a nap, amikor hozzájuk megérkezett, hogy minden évben megünneplik. Ugyanis eljön egy pont, amikor a gyermek kérdez, hogy valójában neki miért is van minden évben két születésnapja, amikor másoknak csak egy van? Ez egy nagyon jó alkalom lehet arról beszélni, hogy minden rosszból lehet valami jót kihozni, és hogy a hiányt és a veszteséget bár nem Isten adja, de mennyire meg tudja áldani.

A reformáció 500 éves, illetve a magyar reformátusság 450 éves évfordulóján az egyház második születésnapját ünnepeljük. A jubileumi évben a Szentlélek ünnepének különös jelentősége lehet. A Szentlélek volt az, aki közösségé formálta a Jézusban hívőket kétezer éve, és ugyancsak a Szentlélek volt, aki a reformátoroknak a lelkébe isteni felismeréseket adott. Van egy keresztyén anyaszentegyházunk, amelynek két születésnapja van. Amikor azt mondjuk, hogy 500 évesek vagyunk, akkor nem mondjuk el a teljes igazságot, és amikor azt mondják katolikus testvéreink, hogy ők pedig hozzánk képest kétezer évesek, akkor ők sem a teljes igazságot mondják, mert elfelejtik, hogy az első ezerötszáz évben az úton együtt haladtunk. Tehát mi reformátusok is kétezer évesek vagyunk, csak nekünk két születésnapunk van, nekik meg csak egy!!! Valójában az egyik legfontosabb dolog, ami megkülönböztet minket a katolikus testvéreinktől az az, hogy nekünk két születésnapunk van, nekik pedig csak egy. Az első születésnap a pünkösd, a második a reformáció.

A 16. században pénzbálvány-imádó, hatalomvágyó szülők utcára vetett, kitagadott gyermekei lettünk. Ott és akkor a Szentlélek karolt fel minket, és arról győzte meg hitvalló őseinket, hogy mi is Isten gyermekei vagyunk. A pápai átok után, amikor a középkori egyház ajtaja bezárult mögöttünk, akkor egymásban kerestünk menedéket és vigaszt, és átéltük, hogy Isten az Atyánk; a jézusi megváltásban, az egyedül Krisztus által, kegyelemből hit általi megigazulásban hívők lelki közössége pedig az édesanyánk, mi meg egymásnak testvérei vagyunk.

Akkor vagyunk tehát hűségesek önmagunkhoz, reformációi örökségünkhöz, ha az első és a második születésnapunkat is ünnepeljük. Ezt a fontos gondolatot szeretnénk megüzenni a protestáns egyházak, a 16. században második születésnappal is megáldott hívők egész világra kiterjedő közösségének. Másfél ezer évig együtt mentünk az úton, de 500 éve, mikor a Szentlélek reformátorainknak helyreigazító felismeréseket adott, akkor a hatalom középkori (f)egyháza az ősi dogmák, és pápai tanok megkérdőjelezőit eltorzult képű, zsidókeresztyén istene nevében kiátkozta.

A jubileumi évben, az első, minden keresztyénnel közös születésnapunkon idézzük fel a lángot, a születésnapi gyertya lángját, hogy a fényénél visszalássunk valameddig, ameddig az Isten Lelke, és a mi hitünk megengedi.

Jézus végrendelkezése szerint együtt vannak a tanítványok és az Atya ígéretének teljesülésére, a Szentlélek eljövetelére várnak. Milyen feszült várakozás előzi meg az első pünkösdöt. Vajon hogyan jön el az Isten? Vajon miként teljesül be az Ő ígérete? Az Ószövetségben egyfelől olyan sokféle módon jelent meg az Úr, másfelől annyi természeti jelenség és sorcsapás volt, amiről pedig úgy gondolták, hogy abban ott van az Isten, és nem volt benne. Erre kiváló tanulsággal szolgál Illés próféta története, amikor a felzaklatott lelkű ember egyedül van a pusztaságban, és félelmei barlangjában megszólítja és találkozásra hívja egy hang. Illés a barlang rejtekében vészeli át a sziklákat tördelő szélvihart, a hegyeket megrázó földrengést, és a pusztító tűzvészt, de egyikben sincs ott az Úr, mert örök tanulsággal egy halk és szelíd hang szól, és abban van ott az Isten.

Az első pünkösdkor valami hasonló történik, mert mintha szélvihar zúgna, és mintha tűz szállna le az égből, de sem nem szél, és sem nem tűz, mert Lukács evangélista a leírhatatlan elbeszélésekor ugyan kínos pontosságra törekszik, ám mégis csak annyit tud mondani, hogy a Lélek olyan mintha szél lenne, és tűz lenne, és mégsem az.

Pünkösdkor az Isten nyelve száll alá, és az Isten nyelve osztódik szét, és adja a szólás, a nyelveken szólás ajándékát tanítványainak. Isten nyelve az Istenről való hiteles közlésnek, az evangélium hirdetésének ajándékát adja övéinek. Azt az ajándékot kapják Jézus tanítványai, hogy úgy tudjanak szólni Istenről, hogy akik hallják, azok közelebb kerüljenek Hozzá. Akik hallják azok meg ne rémüljenek, félelmükben be ne zárkózzanak, legfeljebb az isteni szeretet tökéletes tükrébe nézve megszomorodjanak bűneik miatt, és lelkük szomjúságával Istenhez kiáltsanak. Ezt az ajándékot hozza Isten nyelve a földre, hogy Róla követői helyesen szóljanak, és hogy minden szavukkal, és minden gondolatukkal Jézusra mutassanak.

Az Isten nyelvét mindenki érti, mert az Isten nyelve a szeretet nyelve. Az első Pünkösdön valahogy feledésbe merül a héber nyelv, amely nyelven olyan hosszú időn keresztül a gyilkos és vérszomjas isten képét közvetítette egy nép, hogy már-már azt hittük: zsidóisten teremtette a világot, és lehet, hogy mi, a többi nép is helyet kapunk ebben a világban, de lehet, hogy nem! Hát lehet-e ilyen kétségek között hinni és bízni, és a hitben növekedni? Bizonnyal nem lehet. Vannak, akik ma sem akarják, hogy a hitünk bizalom legyen, hanem csak azt, hogy a hitünk félelem legyen, mert akkor kívülről vezérelt emberiség leszünk és maradunk.

Pünkösdkor végre kiderül, hogy nem csak héberül tud az Isten, hanem tud pártusul és médül, és beszéli a krétaiak és az arabok nyelvét, és beszéli a magyarok nyelvét.  És az a pünkösdi csoda, hogy Isten egyik nép nyelvén sem szól, bár mindegyiket tudja, hanem a szeretet egyetemes nyelvén szólal meg, és aki hallja érti, s mivel a saját nyelvén hallja és érti, ezért, de csakis ezért van bátorsága közeledni az Istenhez. Mert az Isten, aki az Atyám, az anyám nyelvén szól hozzám. Ennél nagyobb szeretet-, és egységélmény nincsen! Illetve van, de csak egy: amikor valakinek a földi szülei is az isten nyelvét beszélik.

Ez a legfontosabb pünkösdi üzenet, hogy aki hallja az Isten szeretetének egyetemes nyelvét, annak van bátorsága közeledni az Istenhez, aki nem pusztító szélvihar, és nem emésztő tűz, hanem halk és szelíd hang, amelyik azt mondja: Itt vagyok és a te szabad döntésed által az életed része szeretnék lenni. Itt vagyok és a sebeid gyógyítója, a jóra vezérlő mestered szeretnék lenni, aki téged belülről vezérel. Ámen.

Mátészalka, 2017. június 4.

Becsei Miklós lelkipásztor