Köszöntés: „Tudjátok meg, hogy az Úr csodákat tesz hívével! Meghallgat az Úr, ha hozzá kiáltok.” (Zsoltárok 4,4)

Imádkozzunk! Hallgass meg, ha hozzád kiáltok, igazságos Istenem! Szorult helyzetemből adj nekem kiutat, könyörülj rajtam, hallgasd meg imámat! Nagyobb örömöt adsz szívembe azokénál, akiknek bőven van búzájuk és boruk. Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek! Te, Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem. Hangosan kiáltok az Úrhoz, és ő meghallgat szent hegyén. Ámen (Zsoltárok 4,2. 8-9; 3,4-5.)

Alapige: Máté 27, 42-46: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni? Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: „Isten Fia vagyok.” A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták. Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: „Éli, éli, lammá sabaktáni!” – azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Kedves Testvéreim! Egy kemény férfi – aki abban a szemléletben nevelkedett, hogy „a pénz, vagy egy Aszpirin mindent megold” – kórházba kerül, s pár nap múlva hozat magának egy Bibliát. Barátja meglátogatja, s az ágy melletti kisszekrényre pillantva, elcsodálkozik: „Nem is tudtam, hogy te vallásos vagy!” – „Á, dehogy… csak ha valami bajom van…” – hangzik a félszeg válasz…

Bizony a szenvedés a Földöntúlihoz hajtja az embert, és menthetetlenül rákérdez a hitére. A szenvedés az emberlét lényegéhez tartozik. Nem lehet nem szenvedni – amint nem lehet nem kommunikálni. Emberlétünk kikerülhetetlen velejárója akkor is, ha egyre kevésbé vagyunk hajlandóak vállalni manapság, s azt hisszük, létrehozható a szenvedésmentes élet. Drasztikusan csökkenne, de nem szűnne meg a szenvedés akkor sem, ha hirtelen egyszerre a Föld összes lakója tökéletesen Isten-képűvé változna, mindenben maradéktalanul Isten szerint élne, a legjobbat hozva ki magából és mindenki másból. Mert akkor is visszahúzna a múltban ütött sebek számtalan következménye; hatással lennének a saját, be nem gyógyult sérüléseink, melyeket néhány évtized alatt szereztünk, az emberiség évmilliókon át gyarapodó sebeivel együtt. Akadályozza a szenvedésmentes életet a természeti környezetünk mára súlyossá vált állapota, az idők során elburjánzó társadalmi, szociális és gazdasági problémák, a testi adottságok korlátai, stb., amelyek kiiktatására nincs személyes befolyásunk…

A szenvedés sosem tud „magánügy” maradni. Valójában senki sem gyötrődik magányosan, állapota állandóan hatással van a környezetére. Fordítva is igaz, ha valaki egy kisebb vagy nagyobb közösségben szenved, az mindig a közösségtől való szenvedés is… A testi kín azonnal kihat a lélekre, a lélek fájdalmas küszködése pedig rögtön megjelenik testi tünetekben is. De jó lenne magunkat mindig a test-lélek elválaszthatatlan egységeként vizsgálni, amikor valami bajunk van!

A szenvedés rövid időn belül kínzó kérdéseket vált ki nemcsak viselőjében, hanem azokban is, akik körülveszik őt. „Hogyan engedheti meg Isten a szenvedést? Miért éppen én? Hogy lehet, hogy mások sokkal gonoszabbak, mégis jobb soruk van? A szenvedésért csak mi vagyunk a hibásak? Isten büntet? Kis szenvedés kis bűnért, nagy szenvedés nagy bűnért? Ha Isten szeret, miért hagyja, hogy szenvedjek? Van egyáltalán értelme a szenvedésnek?” Nincs, aki ne tenné fel azonnal ezeket a megrendítő, égető életkérdéseket, elszántan kutatva szenvedése okát és értelmét. Értelmet keresni és találni pedig már hit… Szenvedés és a hit tehát nem létezik egymás nélkül, minden aktuális életkérdés egyben hitkérdés is. A hit minden dolgon átdereng, így minden tettünk tulajdonképpen vallásos cselekmény. Az a te hited, amely testet ölt a hétköznapi cselekvéseidben; amely szüntelenül sugárzik az emberekhez és történésekhez való viszonyulásodból! Az életkérdések megoldásra várnak. Gyakorlati megoldásra! Nem eszményi elméleti magyarázatra, mert az könnyen erkölcsi és hitbeli csapdához vezethet – leegyszerűsített, felszínes, rossz válaszokhoz.

Azt, hogy ki hogyan szenved – hogyan próbálja értelmezni szenvedését – emberi tapasztalatok, s az Istenről és magunkról kialakított képünk együtt határozzák meg. Vegyünk szemügyre néhányat azokból a válasz-kísérletekből, melyek ősidők óta jelen vannak a világvallásokban a szenvedésre vonatkozóan. Némely értelmezésmód ezek közül úgy beitta magát a világ kultúrájába, hogy mi is felfedezhetjük hétköznapjainkban, akár saját reakcióinkban. Lássuk, hogyan próbál meg értelmet találni a mindenkori szenvedő a szenvedésében!

A hinduizmus a szenvedés vállalását szorgalmazza; azért, hogy az embernek a lélekvándorlás folyamán egy következő életben már ne kelljen elviselnie ugyanazt a szenvedést – vagyis fejlődjön, magasabb szintre jusson az által. Az újjászületések addig ismétlődnek, amíg végül egy szenvedésmentes létformába jut el az ember, s egyesül a „Világlélekkel”. Szenvedni, hogy fejlődjünk… Meglepően emlékeztet erre a nálunk is honos meggyőződés: „Teher alatt nő a pálma” – vagyis a gyermekségünktől kezdve ránk zúduló gondok esélyt jelentenek, hogy éretté, erőssé, bölccsé váljunk, s így „magasabb szintre jutva”, kevesebb szenvedéssel kelljen majd megküzdenünk további életünkben. Ám kevesen tudnak a szenvedéstől túlterhelt életükkel úgy megbirkózni, hogy ettől erősebbé és bölcsebbé váljanak; a többség olyan súlyosan sérül, hogy később másoknak osztja tovább a sebeket – akár egy életen át. Másrészt a sokat szenvedett, s ettől valóban magasabb szintre jutott, érettebb emberek életében egyáltalán nem biztos, hogy kevesebb a szenvedés; csak másképp, sokkal „istenibb” módon tudják kezelni: képesek abból a lehető legjobbat kihozni, maguk és mások javára fordítani.

A hinduizmusban a szenvedés nem az isteni hatalomtól származik, nem annak büntetése. Oka az alapvető földi törvényszerűség, hogy minden fizikai és szellemi cselekedetnek következménye van. Szenvedni: tetteink következménye… Ez ott van kultúránkban, hitünkben, sőt vérünkben is. Megtaláljuk Jézus tanításaiban, melyek Isten büntetésmentes, abszolút jóságát hirdetik, ezzel együtt a tetteink törvényszerű következményeit és a felelősségvállalást hangsúlyozzák. S ott van a magyar kisgyermek lelkében, aki két évesen a kis szilvafáról leesve, anyjához rohan, s könnyes szemmel szipogja: „Megbüntettem magamat! Veszélyeset csináltam, és most vérzik a lábam. Bekötöznéd?” Mi mindenre taníthat minket a csöpp gyermek! Veleszületett hitével Istent látja a szülőben, akitől nem elfut, ha rosszat csinált, hanem bizalommal rohan hozzá. Mert tudja, hogy Isten abszolút jó: a bűnöst – aki viseli tette következményét, és vállalja érte a felelősséget – azonnal megvigasztalja, sebeit pedig meggyógyítja…

Egy másik nagy világvallás, a buddhizmus meggyőződése az, hogy a szenvedés oka az ember telhetetlen sóvárgása és görcsös ragaszkodása a materiális javak, az élet-élvezet, valamint a hatalom iránt; mely külső-belső konfliktusokat szül. Megoldás a szenvedésre a buddhizmus szerint, ha az ember felhagy azzal a kényszerrel, hogy mindent meg akar szerezni, megmagyarázni és hatalma alatt tartani, mert így eljuthat a szent nyugalom, a vágy nélküli elégedettség állapotába. Ez a nirvána… Nem kell bemutatni, hogy nálunk is mekkora tömegeknek okoz szenvedést az anyagi dolgok és a hatalom imádata. Ugyanakkor bőven találunk a buddhizmuséhoz hasonló megoldást választókat konzervatív keresztyén körökben is, akik a szent nyugalmat keresve, vágyaikról, legalapvetőbb igényeikről is lemondanak, s a világtól elfordulva, valami ősi, természetes egyszerűségben próbálnak élni. Ez azonban ma megvalósíthatatlan. A folyamatos lemondás pedig nem a vágy nélküli elégedettséghez, hanem teljes önbecsülésvesztéshez vezet – „Hát én már ennyit sem érdemlek?”

A kínai taoizmus „istene”, a „tao” nem teljhatalmú lény, hanem maga az ős-misztikus rend, a kozmoszt és embert átható, mindent harmóniába foglaló „Legfőbb Valóság”. A szenvedés oka itt a Renddel való szembefordulás – erkölcsi bűnök, vagy a természetnek ártó tettek következtében felborul a rend… Az örök rend keresésének vágya felbukkan ma nálunk abban, hogy sokan problémáikkal olyan testi-lelki gyógyítókhoz fordulnak, akik az embert s az életét teljességében vizsgálják, kezelik. De a szemlélet, hogy a szenvedés a „mindenható rend” sárba tiprásából származik, ott rejtőzik a tökéletesség keresésének mélyén is. Feltételezve, hogy ha tökéletes lenne a test, a teljesítmény, a család, ha kifogástalan lehetne a munkahely, lakókörnyezet, stb., akkor biztosan kevesebbet kellene szenvedni! Ez élteti az embertelen rendszabályozást és a tisztaságmániát is. Hit abban a féligazságban, hogy ha a rendetlenséget megakadályozzuk, akkor a szenvedést akadályozzuk meg. Pedig a maximalizmus, az értelmetlen szabályok, az életidegen rend és tisztaság sokkal több szenvedést okoz, mint amitől megőriz!

Fekete-Afrika természeti vallásaiban a szenvedésnek az az oka, hogy valaki megsértette az istenek érdekeit. Idáig egyet is érthetnénk, hiszen mi is valljuk, hogy az Isten érdekeit sértő, szeretet-ellenes, élet-ellenes tettek szenvedést eredményeznek. E természeti vallások azonban hiszik, hogy ha az egyén vagy a közösség egy természetfeletti hatalom (pl. istenek vagy démonok) érdekeit megsérti, akkor az a bűnöst szenvedéssel sújthatja. S ha az istenségek büntethetnek, akkor az ember is – gondolják. Emiatt mindig konkrét felelőst hibáztatnak a szenvedésért, akit kellően meg is büntetnek. Ismerősen hangzik ez, hiszen az Ószövetség is tele van ilyen megtorlásokkal – és sajnos az életünk is… A fekete-afrikaiak továbbá vallják, hogy az ember olyan hatalommal is bír, hogy kényszerítheti a természetfelettit (pl. szellemeket) arra, hogy másoknak ártsanak. Mindezekre erősen emlékeztet jó néhány mai, nagyon is hétköznapi megnyilvánulásunk. Pl.: „a szenvedésünkért csakis más a felelős”. „Megvert az Isten ezzel a bajjal…”, vagy „azért vagyok beteg, mert tönkretett a párom, az anyósom…” A büntetést célzó, legkülönbözőbb bosszúálló praktikákról nem is beszélve – a kegyetlen megtorlástól az átkozódásig.

Szomorú, hogy Jézus egyértelmű kijelentései még mára sem tudtak kimozdítani sok hívő keresztyént a természeti népek előbbi meggyőződéséből. Krisztus nevéről beszélnek, de Krisztust félre tévő hitet gyakorolnak, amikor kijelentik, hogy ha Isten „sértve lett”, akkor büntet, bosszút áll. Ha pedig nem tenné, akkor nemcsak könyörögnek hozzá a bosszúért, hanem be is segítenek neki a bosszúállásba. Jézus nélkül hogyan is láthatná az ember, hogy Isten soha nem akarja teremtménye pusztulását. Ő mindegyiket egyformán szereti, mindnek a meg-épülését akarja, és nem áldozza fel bosszúból egyiket a másikért – inkább magát adja Jézusban minden teremtményéért. Ne feledjük: Jézus nem teremtmény, Ő Isten maga, aki többek között azért kapott kölcsön teremtmény-testet, hogy a felfoghatatlant felfoghatóvá, érzékelhetővé tegye az embervilágnak…

Meg lehet sérteni Istent, hogy magából kikelve törjön-zúzzon? Isten, mint Szentlélek: bölcs életenergia. Isten, mint Fiú: tökéletes barát, az „isteni” ember prototípusa. Isten, mint Atya: a legtökéletesebb szülő. Mindent jóra fordít kifogyhatatlan szeretetével, legjobbat feltételező és legjobb utat mutató türelmével; örök biztatásával, megértő együttérzésével. Sosem fitogtatja felsőbbrendűségét, sosem kényszerít. Nem követel, vagy erőszakol semmit. Nem a maga javát, kényelmét keresi. Mindig teremtményei felé fordul – ráér figyelni ránk, míg értünk dolgozik; s mindig azt adja meg nekünk, ami éppen a legszükségesebb… A legszeretőbb szülőt meg lehet sérteni? Az egyre tökéletesebb szeretet megsérthetetlen, mert tudja: ő értékes és jó, bármi történjen is körülötte, aminek hullámai megcsapják. Látja az ártó hullámok mögött a sokszor szánni való emberi gyengeséget, sebeket, hiányokat, s azokat rögtön orvosolni próbálja – azonnal segít, szüntelenül szeret – nem várja el, hogy a vergődő, aki megütötte, bűnhődjön, vagy vezekeljen. A legjobb szülőnek fáj, ha szörnyűségeket tesznek egymással gyermekei, de szeretete – mely fájdalmánál nagyobb – nem engedi, hogy emiatt ártson bármelyiküknek, lemondjon egyikről a másikért… Istennek is bizonyára fáj minden, ami romboló, hisz az mind ellene is irányul, Ő mégis megmérgezhetetlen szeretettel, töretlenül dolgozik azon, hogy a pokolból paradicsom legyen – mindenkinek!

Az iszlámban a szenvedés: büntetés amiatt, hogy az ember hagyta magát a gonosztól elcsábíttatni, de lehet a Földöntúli kifürkészhetetlen rendelése is. A vallás késői formájában nagy hangsúlyt kap a vezeklés. Napjainkban visszaköszön ez a felfogás az önmarcangolóknál, akik vállalják a felelősséget bűneikért, hogy hagyták: mások rossz utakra vigyék őket; s a szenvedésüket megérdemelt vezeklésnek tekintik. Ha valaki a szenvedését vezeklésnek, vagyis „méltó büntetésnek” fogja fel, akkor abban az a csapda, hogy meg sem próbál változtatni a helyzetén, nem jut el a jóvátételig. Nem jut el olyan új, jó megoldások kipróbálásáig, a Krisztus-követő viselkedés begyakorlásáig, amely akár meg is szüntethetné szenvedését!

Az iszlám vallás szerint továbbá a halálos szenvedés a gyönyörűséges túlvilág belépője. Ennek a gondolatnak a gyökerei a keresztyénségben is megtalálhatók. Az egyháztörténelem mártírjai mellett mutatja ezt a régmúltból jelenbe átszivárgó életfelfogás is: „nem baj, ha itt csupán szenvedünk, miért is küzdenénk ellene; kibírjuk, ahogy elődeink is kibírták, mindent úgy teszünk, ahogy ők csinálták, hisz odaát majd úgyis boldogság vár a mennyben…” Hány nemzedék fosztotta meg magát így a fejlődéstől éppúgy, mint a boldogságtól?! Pedig azokért érkeztünk a földre!

A mi kultúrkörünkben a szenvedés leggyakoribb oka, magyarázata a „jó” és a „rossz” között történt, előnytelen választás… Ez is csak féligazság. Bár rendkívül nagy a felelősségünk, sajnos nem minden kizárólag a mi jó vagy rossz döntésünkön múlik. Ki kell hát kerülnünk a tévedés ama csapdáját, hogy ha „jól, helyesen élek”, akkor soha nem fogok szenvedni!”. Az élettapasztalat másról vall. Mert nemcsak mi vagyunk a világon, s még az sem mindegy, hol és mikor élünk. Egymásra hatva változunk – jó vagy rossz irányba, s boldogságra találni is csak együtt tudunk, egy hatalmas élő rendszer részeiként, mely Istenben lüktet. Ha a nagy egész együtt tud emelkedni, akkor csökken a szenvedés. Amennyiben a te kis közösségeidben, melynek része vagy, tudsz jó irányú változások, növekvő életöröm elősegítője lenni a mindennapokban, hozzájárultál a nagy egész fölemelkedéséhez! Aki viszont akármilyen indokkal árt, fájdalmat okoz környezetében, mások örömét és haladását akadályozni próbálja, az sürgős gyógyításra szoruló lelki beteg, aki süllyeszti a nagy hajót!  A másokat bántó ember – a pletykástól a gyilkosig – hiányokkal, sebekkel, kudarcokkal van tele, amikkel nem tud mit kezdeni. Szenvedésébe belefulladva, irigy mindenkire, akiről úgy látja, hogy nála boldogabb, s többre jutott; mert neki nem megy sem a továbblépésért, sem az igazi boldogságért való, megspórolhatatlan, kemény küzdelem. Gyógyításra, szemléletváltásra, élete megváltoztatásához gyakorlati útmutatásra szorul – így épülhet fel a lelke mélyén titkolt, tehetetlen boldogtalanságából, ha akar. Belátva, hogy a maga szenvedését nem megszünteti, hanem inkább halmozza azzal, ha másoknak is szenvedést okoz.

Bibliánk az élet könyve, több ezer év élet-tapasztalatának gyűjteménye. Az embert és az életet megkísérli földi valóságában leírni és megmutatni, hogyan lehet kezelni az életproblémákat. A Bibliában két vallásforma szenvedés-értelmezéseit találjuk: az Ószövetségben a zsidó vallás, az Újszövetségben a keresztyénség válaszait.

Az Ószövetségi zsidó vallásban sok minden megjelenik az említett világvallások meggyőződéseiből. Abban viszont rendkívül különbözik azoktól, hogy az élethez végsőkig ragaszkodva, tiltakozik a szenvedés ellen! A „panasz-zsoltárok” nem sopánkodások, hanem annak bizonyságai, hogy az ember a szenvedést élet-ellenesnek tartja és lázad ellene, Istent is kérdőre vonva. A szenvedést úgy magyarázza a Jézus előtti(!) Ószövetség, mint valamilyen bűn „természetes” következményét, máshol, mint Isten akaratából bekövetkező büntetést. Emellett értelmezi úgy, hogy a szenvedésnek nevelő célja van, amellyel Isten rá akarja vezetni a népet vagy egy tagját valaminek a megváltoztatására. De ismeri az Ószövetség az ártatlan szenvedést is, amelyben semmilyen cél vagy értelem nem fedezhető fel, pl. Jób történetében; s ezt a mennyei próbatétel kategóriájába sorolja. És kirajzolódik a népével együtt szenvedő Isten képe is – a fogságban szerzett tapasztalatok eredményeként. Az ártatlan szenvedés tapasztalata már az Ószövetségben elvezet a kérdéshez: „Miért engedi, vagy akarja-e Isten a szenvedést? Esetleg az Tőle függetlenül lép fel?” Erre nem válaszol az Ószövetség!

Az Újszövetségben leírt keresztyén vallásban feltűnnek a korábbi értelmezési minták, de a legerősebb az együtt szenvedő, az ember szenvedésében közösséget vállaló Isten képe. Isten nemszuper-hatalom”, Jézus nem szupersztár, és nem szuperhős! Hatalma isteni szeretetében rejlik, melyből fakadóan osztozik az embersors teljességében. Eközben megtanít, hogy ha felvállaljuk a szenvedést, s megküzdünk vele, akkor győzhetjük le! A szenvedés nem Istentől rendelt büntetés! Isten nem adja, hanem éppen hogy elvenni, megszüntetni akarja a kínokat; úgy, hogy mellénk áll a szenvedés elleni küzdelmünkben! Ezért a gyötrelmeket nem szabad feltétel nélkül elfogadni, hanem szembe kell szállni velük. Azt a kegyességet, amely a szenvedést dicsőíti, mondva, hogy „ha örömmel szenvedsz, jó keresztyén vagy!” – el kell utasítani, mert Isten akarata ellen való; csupán emberi érdekeket szolgált mindig is! Kényszeredett mosollyal belenyugodni a szenvedésbe, azt Isten akaratának tartani: istenkáromlás!

A szenvedéshez való viszonyulás bibliai példája a tiltakozó panasz-zsoltárok mellett a „szenvedés kelyhét” elutasítani vágyó Jézus, aki a kereszten vádlón kérdőre vonja Istent: „Én Istenem, miért hagytál el engem?!”

Érdekes gondolat, hogy Isten hibáztatása a szenvedésért: védi az életet. Ugyanis az ember hajlamos „magán kívül” keresni a hibásokat szenvedéséért; ám kevesebbet gyilkol bosszúból idelenn, ha Istent teheti felelőssé odafenn…

A szenvedés elleni tiltakozás építő, biblikus keresztyén formája az, hogy amennyire lehetséges, előzzük meg, és számoljuk fel a szenvedést, de mindenképpen csökkentsük! Ha segíteni próbálsz a szenvedőnek, s ő megkérdezi tőled, hogy „hogyan engedheti meg ezt Isten”, akkor valójában nem elmélkedni, vitatkozni szeretne, hiszen gyötrő, kavargó érzéseitől nem is tud tiszta fejjel gondolkodni. Nem tudományos vagy kegyes választ vár tőled – akár írásos formában. Téged akar! Azt, hogy légy vele, törődj vele! Nem a szavak fontosak, hanem hogy ne hagyd egyedül fájdalmában! És nemcsak veled keresi lázasan a kapcsolatot; Istent is akarja! Érezni, hogy szenvedésében is szeretetre méltó, teljes értékű ember, akit elfogadnak.

Befejezésül hadd érzékeltesse egy kis történet, milyen lehet a szenvedéshez való keresztyén hozzáállás. Tíz kegyes zsidó törvényt ül Isten felett Auschwitzban. Vádat emelnek Teremtőjük ellen, mert elhagyta népét, hűtlenné vált ígéretei iránt. Éjszakákon át folyik a törvényszéki tárgyalás. Végül megszületik az ítélet. A rabbi felolvassa: „Isten bűnös.” Halotti csend. Suttogva teszi fel valaki a kérdést: „Akkor most mit teszünk?” „…Imádkozunk Hozzá!” – érkezik a válasz. Hogy mi ebből a tanulság? A szenvedés végső értelme az lehet, hogy felvesszük a kapcsolatot Istennel. Valóságosan. Nem Róla társalgunk, hanem Vele! És a Krisztusi Szeretet mérlegére téve mindent, rendbe hozzuk az életünket. Ámen!

Imádkozzunk! Felfoghatatlan Jóság! Köszönjük, hogy sokkal szeretőbb Atyánk vagy, mint azt valaha képzeltük. És szenvedéseink leküzdésében velünk harcolsz, akár megtaláljuk annak okát, akár nem. Dicsérünk, mert oszlatod tévedéseinket. Rávezettél, hogy bűn és szenvedés között nincs mindig egyértelmű összefüggés; s hogy nem a szenvedés jobbít meg, hanem a hozzáállásunk, s a bajokkal való megküzdés emel fel minket! Ha gyötrődésünkben elöntenek a kérdések, irányítsd tekintetünket a lényegre, hogy ne elméleti magyarázatokat gyártsunk, s megváltoztathatatlan, külső okokra hivatkozzunk, hanem foglalkozzunk végre igazán saját életgyakorlatunkkal. Szemedbe nézve, merjünk szembenézni magunkkal; lássuk meg, hol tartunk, s milyen irányváltással lépjünk tovább – hogy ne szenvedjünk bolondulásig, hanem szeressünk! Ámen

Áldás: „Változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata. Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust!” (Róma 12,2; 13,14.)