Lekció: „Amikor a filiszteus nekikészült, és egyre közeledett Dávidhoz, Dávid is kifutott gyorsan a csatasorból a filiszteus elé. Belenyúlt Dávid a tarisznyájába, kivett belőle egy követ, a parittyájával elröpítette, és úgy homlokon találta a filiszteust, hogy a kő belefúródott a homlokába, és arccal a földre zuhant. Dávid tehát erősebb volt a filiszteusnál, bár csak parittyája és köve volt: legyőzte a filiszteust, és megölte, pedig még kard sem volt Dávidnál. Azután odafutott Dávid, rálépett a filiszteusra, fogta annak a kardját, kihúzta a hüvelyéből, megölte vele, és levágta a fejét. Amikor látták a filiszteusok, hogy meghalt a vitézük, megfutamodtak.” I. Sám 17, 48-51

„Az az idő, amíg Dávid a filiszteusok mezején lakott, egy esztendő és négy hónap volt. Egyszer felvonult Dávid embereivel együtt, és megtámadták a gesúriakat, a gézerieket és az amálékiakat. Ezek voltak ősidőktől fogva annak a földnek a lakói Súr felé menet Egyiptom országáig. Valahányszor Dávid betört egy területre, sem férfit, sem asszonyt nem hagyott életben, és elvitt juhot és marhát, szamarat, tevét és ruhaneműt, azután visszament Ákíshoz. Amikor Ákís ilyenkor megkérdezte, hogy most éppen hová törtek be, Dávid ilyeneket felelt: Júda déli részére! A jerahmeéliek déli területeire! A kéniek déli területére! Dávid nem hagyott életben, és nem vitt Gátba sem férfit, sem asszonyt, hogy ne mondhassák el: Ezt meg ezt csinálta Dávid! Ez volt a szokása egész idő alatt, amíg a filiszteusok mezején lakott. I. Sám 27, 7-11

Alapige: „Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, Timeus fia ült az út mellett. Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam! Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus megállt, és ezt mondta: Hívjátok ide! Odahívták a vakot, és ezt mondták neki: Bízzál! Kelj fel! Hív téged! Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy újra lássak. Jézus pedig így szólt hozzá: Menj el, a te hited megtartott téged. És azonnal visszanyerte látását, és követte őt az úton.” Mk 10, 46-52

„Amíg a farizeusok együtt voltak, megkérdezte tőlük Jézus: Mit gondoltok a Krisztusról? Kinek a fia? Ezt felelték: Dávidé. Ő azt kérdezte: Hogyan nevezheti akkor Dávid a Lélek által urának, amikor ezt mondja: „Így szól az Úr az én Uramhoz: Ülj az én jobbomra, amíg lábad alá nem vetem ellenségeidet!” Ha tehát Dávid Urának nevezi őt, miképpen lehet a fia? De senki sem tudott neki válaszolni egyetlen szót sem, és attól a naptól fogva senki sem merte őt megkérdezni többé.” Mt 22, 41-44

Mit gondoltok a Krisztusról? Kinek a fia? – kérdezte egyszer Jézus a farizeusokat. Annyira érdekes és izgalmas, hogy sem Jézus eljövetele előtt, sem akkor, amikor itt járt a Földön, sem pedig azóta senki meg nem kérdőjelezheti Jézus dávidi leszármazását, mert a zsidók messiás-királyt vártak, a Megváltó születésekor azt látták benne, és az utókornak pedig elhinni kötelező, hogy a zsidó királyság egyszer világkirályság lesz.

Senki meg nem kérdőjelezi, egyedül csak Jézus, hogy Ő Dávid fia lenne. Ez az egész párbeszéd Jézus és ellenségei között (Mt 22, 41-44) mintha arról szólna, hogy Jézust próbálják beleilleszteni egy szerepbe, a Messiás-király szerepébe, aki hatalmas kézzel győzi le Izrael minden ellenségét, de ha Jézus ezzel nem tud azonosulni, akkor megölik idő előtt. Ő pedig nem akart idő előtt meghalni, hogy elvégezhesse az Atya által rábízott küldetést. Amikor eljön az a rettenetes óra, hogy kifeszítik ég és föld közé, akkor keresztjére ezt írják: A ZSIDÓK KIRÁLYA, és ebben a mondatban benne van Pilátus és így egész Róma cinizmusa. Hát ez lett a királyotokból! Mégiscsak Róma, mégiscsak a császár az úr mindenek felett!

A zsidókeresztyén hagyomány pedig ezzel a nagypénteki kudarccal mit sem törődve örök időkre megszilárdítja a dávidi ágat, és Jézus a „Dávid Fia”-ként marad benne az egyházi köztudatban, és a keresztyén lelkiségben. Ezen változtatni kétezer év után már nem lehet. Ennek az igehirdetésnek sem célja egy tanítást megcáfolni, amelynek az egyetlen erénye, hogy régi.  De szabad közösen gondolkodni arról, hogy mit jelent Jézusra úgy tekinteni, mint Dávid fiára, és annak milyen hosszú távú következményei vannak.

Minden népnek és minden időben szüksége volt arra, hogy elődei közül utólag kitermelje a hősöket, hogy megteremtse a hős mítoszát. A múló idő a mítoszteremtés egyedüli melegágya, mert a felmagasztalt személy negatív tulajdonságai feledésbe merülnek, az erényei pedig követendő példaként kerülnek leírásra. Az utókor már úgy emlegeti őket, mintha csak erényeik lettek volna! Áldjuk az Isten az örökségül hagyott Bibliáért, az Ószövetségért és az Újszövetségért, hogy a hősök jellemrajzában megőrizte a sötét színeket is. Amikor Jézus világossága vetül az ószövetségi elbeszélésekre, akkor egyszerre porba hull a hősök mítosza, és képesek leszünk felülemelkedni a két évezredes zsidókeresztyén kultúra által bebetonozott szemléleten, amelyik Dávidból hőst kovácsolt, és egészen közel megyünk a pásztorfiúból lett királyhoz.

Ki volt Dávid, a pásztorfiú? Apja nyáját őrizve egészen természetes volt, hogy jószágait megvédi a veszélytől, és ez legtöbb esetben csak azon az áron történhetett meg, hogy kioltja a vadállatok életét. Egy olyan korban született Dávid, amelyben az emberölés is természetes volt, mert a törzsi kultúrák fennmaradásához hozzátartozott a háború. Hősies helytállását a gyermekek egyik kedvenc történetéből, a filiszteus Góliát legyőzéséből ismerhetjük meg. Én ugyan nem ezt tartom a legszerencsésebb gyermeknevelő történetnek, mert nem csupán Isten nevében való győzelem, hanem hatalmas brutalitás is van benne. Szabad ezt így kimondani? Lelkünk egészségének védelmében, és a tisztánlátás érdekében feltétlenül szükséges. Az elbeszélés szerint Dávid háromszor öli meg az óriást. Homlokon találja, a kő a homlokába fúródik és ettől elvágódik és meghal. A történetíró megjegyzi, hogy Dávid kard nélkül öli meg ellenségét. Aztán odamegy hozzá, elveszi tőle a kardját, azzal megöli másodszor, és azután a kardjával még elválasztja a fejét a testétől, hogy ilyen tapintatosan fogalmazzak a közöttünk lévő drága gyermekek miatt. Vagy a történetíró volt ilyen brutálisan túlzó, hogy a zsidó harcmodor könyörtelenségét hangsúlyozza, vagy a pásztorfiúnak volt sok elfojtott agressziója, amit e kegyetlen gyilkosságban végre kiadott magából. Mindkét eshetőség nagyon kétségbeejtő.

Gyermekkoromban volt egy kutyám, akit nagyon szerettem, de csínytevései miatt a körülöttem élő felnőttek halálra ítélték, és attól való félelmemben, hogy egyszer tényleg megölik, hatalmas lelki nyomás terhe alatt nekem kellett végrehajtanom az ítéletet. Vannak egész életre szóló gyermekkori lelki sebek, ilyen lehetett Dávid „dicső győzelme” is a filiszteus felett, amely csatában a saját lelke is megsérülhetett. Mindenesetre a pásztorfiú hőstette megalapozza későbbi dicsőségét, és azt is, hogy minden dicsőségéhez vérontás útján jut hozzá. Még feleséget is így szerez magának.

Azért olvastam fel egy későbbi történetet – sokat lehetne még – mert abból világosan látszik, hogy miféle ember volt Dávid. Egyszer a filiszteusokhoz menekül Saul haragja elől, és az ember egy ilyen menekülő, szorongatott helyzetben nagyon sokféle dolgot tehet, ami a feszültségét oldja. Például gyilkolhat is, ahogy Dávid tette. Dávid a filiszteusoknál egyre-másra sorozatgyilkosságokat követ el.  Nőt, férfit, gyermeket, öreget egyformán kardélre hány katonáival együtt. És arra nagyon gondosan ügyel, hogy ne legyen szemtanú. Csak sírva-zokogva lenne szabad olvasni ezeket a sorokat, de a zsidókeresztyén szemlélet azt tanítja, hogy ezek a szomszédos népek, akiktől a zsidók elvették a hazát, mind vadpogányok voltak, és halálra méltók. Vagyis a zsidók nem követtek el bűnt, amikor a pogányokat kiirtották! Mikor ébredünk végre föl a csipkerózsika álomból, hogy kikkel lett végérvényesen összeboronálva a Jézusi szeretet-vallás?! Ma miért nem öljük meg a pogányokat? Hátha megtérnek? Az Ószövetség idején nem volt hosszútűrő az Úr? Nem adott esélyt a pogányoknak? De bizony esélyt adott volna számtalanszor, ám a zsidók előbb öltek, mintsem az Isten szóhoz jutott volna. Nyíljon meg a szemünk e mélységek meglátására drága testvéreim!

És ezért is hangzott el az Újszövetségből egy gyönyörű történet, amikor a jerikói vak könyörületért kiált Jézushoz: Jézus, Dávid fia könyörülj rajtam! Miért hívja a vak koldus Jézust Dávid fiának? A válasz nagyon egyszerű. Azért, mert vak. Mert az iskolában így tanították, és ő elhitte amit tanítottak neki, és a szemével nem győződhetett meg az ellenkezőjéről. Bartimeus elhitte, hogy valaki, akit Dávid utódaként emlegetnek, akinek a legendás hírű, minden dicsőségét vérontással szerző Dávid király az őse, majd vele irgalmasabb lesz, s mivel zsidó, őt biztosan nem fogja bántani, hanem segíteni fog rajta.

Annyira más megvilágításba kerül most Jézus válasza: a hited megtartott téged. Vajon miféle hit volt ez?  A Dávid Fiába vetett hit? Ugye tudjuk már, hogy mit jelent a Dávid Fiába vetett hit? Azt, hogy ha zsidó vagyok, akkor a zsidóságomért könyörül rajtam Jézus.

De Jézus esetében ennek a személyválogatásnak az árnyéka sem merülhet fel, hiszen ő egyetemes Megváltónak érkezett. Az evangéliumok leírják, hogy Jézus soha nem tagadta meg a segítséget azoktól, akik Izrael határán kívül éltek. Ki tudja, hogy mennyi hasonló történet került elhallgatásra, amikor Jézus nem zsidókkal tett csodát… A hited megtartott inkább azt jelenti, hogy hittél a szeretet és az irgalom győzelmében, és hittél abban, hogy a világon a legfontosabb dolog látni, tudni és érteni, és értelmes döntéseket hozni. Ez még az alamizsnánál is fontosabb. Kérhettél volna tőlem annyi alamizsnát, amennyi egész hátralévő életedre elégséges, de te Bartimeus, látni akartál, a dolgoknak mögé látni és érteni, és ez a hit nem maradhat válasz nélkül, mert megtérni azt jelenti, hogy valamit megérteni és ettől megváltoztatni a gondolkodásmódot.

És akkor lássuk, hogy ki volt Jézus, kinek a fia? Egyszer Jézus megkérdezi tanítványait, hogy kinek mondják őt, és akkor előáll Péter, egy a tizenkettő közül és azt mondja, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia (Jn 6, 69).

Most akkor Dávid Fia, vagy Isten Fia? Vagy mindkettő? Vannak olyan egyházi tanítások, amelyek megdönthetetlenek. Ilyen a Dávid Fia tanítás is. Ha valaki megkérdőjelezné, akkor azt az egyház üldözőbe venné, úgyhogy ne tegyük. De legyen ez a Dávid Fia kifejezés inkább olyan zsidókeresztyén kultúrkincsünk, mintsem hitvallásunk. Mert, ha hitvallásként hangoztatjuk, akkor nem a jézusi szeretet végső győzelmét helyezzük kilátásba, hanem a zsidóság világuralmi törekvéseinek készítjük elő az utat. Ez pedig merénylet volna Isten abszolút jósága és Jézus tiszta szeretete ellen. Mi inkább Isten Fiaként hívjuk segítségül, mert a szemünket Ő nyitotta meg arra, hogy így lássuk és ekként magasztaljuk Őt.

A református egyház 450 éves évfordulóján nekem kimondhatatlanul sokat jelent az, hogy vallásomban ugyan zsidókeresztyén hagyományokat ápoló, de elsősorban és mindenek felett magyar református keresztyén vagyok, akire reformátor ősei azt a szent küldetést bízták, hogy életemet, szemléletemet, gondolkodásmódomat ne az ószövetségi vérszomjas, hatalomvágyó, középkori egyházban pedig újraéledő lelkülethez, hanem egyedül és kizárólag Jézus Krisztushoz igazítsam. Isten áldjon, oltalmazzon és vezessen ebben mindannyiunkat, ma élő reformátusokat!

Mátészalka, 2017. június 25.

Becsei Miklós lelkipásztor