Textus: „És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor (Simeon) karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára…” Lk 2, 25-31.

Kedves Gyászoló Családtagok! A fájdalomban együtt érző Gyülekezet! Szeretett Testvéreim a Jézus Krisztusban!  Most bocsátja el az Úr az ő szolgáját békességben, mi pedig lélekben tanúi lehetünk annak, hogy Koncz János presbiter testvérünk, aki velünk együtt járta e földi utakat, aki előbb volt itt valamennyiünknél, most fölkel, és elmegy az örök vigasztalás helyére. Nem véletlen az, hogy az idős Simeon igéje szólalt meg a Szentírásból, először is azért, mert János bácsi betegágya mellett ezt az igét juttatta eszembe Istennek áldott Lelke, és el is mondtam, a fülébe súgtam az eltávozónak, másodszor azért, mert életének útja, hossza, széle, magassága és mélysége valamiképpen hasonlítható ahhoz a Jeruzsálemben élő ismeretlen ismerőshöz, akinek az Úr megígéri, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja, ölébe nem veszi a Megváltó Jézust.

Ahhoz, hogy Isten valamit meg tudjon ígérni, ahhoz, hogy ezt valaki meg tudja hallani, ahhoz az Isten közelében, Vele közösségben kell élni. Isten közelében, a szerető mennyei Atyával szoros közösségben, de nem valamiféle bonyolult, dogmatikai alapon szerveződő kapcsolatban, hanem az őszinte, jézusi szeretet egyszerűségében kötődött az Istenhez és kötődött hozzánk Koncz János. Akinek éppen ezért valamennyi megnyilvánulása embertársai felé éppen úgy, ha négyszemközt beszélgetett, vagy ha 300 ember előtt szólalt meg a templomi Úrasztalánál, egyszerű, őszinte és rövid volt.

Mert a szeretet soha nem bőbeszédű, hanem az önmagán túláradó jézusi szeretet szavak helyett tettekben keresi a medrét. Ezért János bácsi egész életéhez, lelkületéhez méltó módon, ennek az igehirdetésnek – a tartalmas életutat nem számítva – nagyon rövidnek kellene lennie.
Törekszem is erre a rövidségre, szent egyszerűségre, és ehhez segítségül hívok valakit, illetve valakinek a szavait, aki már ugyancsak lélek, és akit földi életében Füle Lajosnak hívtak. Testvéri kapcsolat fűzte az eltávozót Füle Lajos költőhöz, részben a vásárosnaményi kötődés, részben pedig a református lelkiségnek azon egyszerűsége miatt, amit János bácsi is nagyon szeretett.

Az élet törékeny voltáról szól a református költő, amikor azt írja: Az őszi árny csak elfogyó derű, és a halál is olyan egyszerű, oly egyszerű és oly természetes! Minden fa tudja, hogy nem végleges.
Amikor húsvét után családtagjai segítségével János bácsi kijutott a naményi temetőbe szülei sírjához, ahogy azt korábban rendszeresen megtette, akkor azt mondta övéinek, hogy többet már nem fog kijönni. Mintha érezte volna…, mert minden fa tudja, hogy nem végleges.

De az ő élete is elfogyó derű volt, amin nyoma sem látszott a megkeseredésnek, mert mindig, minden helyzetben, sebzett szívű nagyapaként is, megözvegyült emberként is, megtalálta az új értelmet a megváltozott élethez. Mindig észrevette környezetében azokat, akikben túláradó szeretete medret talált, és akik viszont szerették. Talán ez a hosszú élet titka, talán a genetika, vagy a kettő, egybeszőve Isten szeretetével…

Megint a költőt idézem, aki az öregkort az őszi évszakkal házasítja, és ezt írja szívet-lelket melengetőn: „Színesedő lombok alatt járva fel-feltör szívemben a vágy: Amikorra el kell menni, de jó volna megszépülni. Színesedni, nem szürkülni, szelek szárnyán tovatűnni…”
Az az ember, akitől ma búcsúzunk majdnem háromszor érte meg a krisztusi kort, és akik közelről ismertük őt, akik közelről láttuk őt, akik a templompadban a közelében ültek, aki az Úrasztalánál megszoríthattam a kezét –  utóbb már minden születésnapján -, és aki példaként állíthattam a konfirmandusok elé, hogy: gyerekek itt van egy bácsi, aki 80 éve tett konfirmációi fogadalmat és megtartotta, nos, akik közelről ismertük őt, elmondhatjuk, hogy János bácsi szépült. Nem szürkült, hanem szépült. A tekintete tiszta volt, mint a tenger, és az arcán, homlokán az élet fényét nem törték meg mély barázdák. Genetika volt ez, vagy inkább a belső béke külső megnyilvánulása? A szeretet egyszerűségében megismert Isten Lelke élt benne, amely lélek által kisgyermek korától látta édesanyját a Biblia fölé hajolni, és látta édesanyja szeme világát meggyógyulni, mert késő öregkorára a mama egyre jobban látta az Írás betűit. Ez is egy csoda volt számára. És mennyit kaphatott abból az önzetlen anyai szeretetből, amiből 11 gyermeknek jutott, és soha el nem fogyott, és amitől ő az lehetett, aki volt.

Neki olyan Megváltója volt, aki nemcsak egyszer mutatta meg magát a világnak, és szerette a világot kereszthalálos szerelemmel, hanem aki egy édesanya szeretetében öltött újra testet, és megengedte, hogy egy sokadik gyermek a családi élet fészek-melegében, biztonságban nőhessen fel, és a sor végén se érezze magát elhagyottnak. Ebből a szülők által érkező, gyülekezeti, testvéri közösségben új és új erőre kapó isteni szeretetből élt Koncz János, és ezt adta át gyermekeinek, hogy majd ők is továbbadják a következő nemzedéknek; de egyáltalán nem biztos, hogy erre családotok minden tagjának 98 éve lesz. Mert bár elsóhajtjuk Füle Lajossal, hogy: élhetett volna még sokáig, van ki hosszú életet áhít, de hogy mennyit érdemes élni, azt nem hossza, mélysége méri.

Ezért hagyta ő meg a telefonkönyvben azt a néhány soros írást gyermekeinek, amit halála után találtak meg övéi, és engedélyükkel most felolvasom: „Kedves gyermekeim! Ha meghalok, ne sirassatok, oly szép hosszú életet éltem, amit a jó Istenemnek sokszor megköszöntem. Így búcsúzom Tőletek, szeressétek egymást, amíg lehet. Szerető Apátok”

Nincs és nem is lehet szebb örökségetek és értékállóbb hagyatékotok, mint ez a pár szó, hogy szeressétek egymást, amíg lehet. Befejezésül ismét a barát költő gondolata vezesse a mi gondolatainkat, és emelje megszomorodott tekintetünket az ég felé. Füle Lajos írja A repedések c. versében:

„A repedések egyre szaporodnak: “cserépedényem” egyre rozogább, és alázattal kell tűrnöm a rosszat, hogy békességgel mehessek tovább a sorsos úton, nem fogyó reménnyel, hogy él az ÚR és rám is vár az égben.”

Így legyen, ezzel vigasztalódjunk, ebből merítsünk erőt az elváláshoz és szeressünk, amíg lehet, méltó folytatásaként egy évszázados útnak! Ámen.