Köszöntés: „Közeledjetek az Istenhez és ő közeledni fog hozzátok!” (Jakab 4,8)

Lekció: 2 Korinthus 5,1-10: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, zálogul adta nekünk a Lelket. Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól; mert hitben járunk, nem látásban. De bizakodunk, és inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki. Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.”

Imádkozzunk! A virág bezárja szirmait, ha elhagyja őt az éltető Fény alkonyatkor. Szívünk dermedten vacog fényed nélkül, Istenünk. A legjobbnál is több kell, mert Rád éhezünk. Nélküled minden oly sötét és fájdalmas; érints meg gyöngéden, éltető Sugár! Hiányzol mindig, amikor nem érzünk: erőnk ellankad, bölcsességünk fakul, derűnk szertefoszlik; maradj velünk örökké, inspiráló Fény, röpíts magasba! Tőled minden más; egyszerre minden gyönyörű, tündököl és ragyog! A te mérlegeden könnyebb a nehéz, értelmet nyer a szörnyű, több lesz a kevés; Veled a botladozó is célba ér. Tarts karjaidban, égi Fény, hadd lássunk boldogságot! Ámen

Alapige: János 15,12; 15-17: Jézus mondja: „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Titeket barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezeket azért parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást.”

Kedves Testvéreim! Oly sokszor túlzásokba esünk, lehetetlenül magas mércéket állítunk magunknak, azt gondolva, hogy ezt mások „elvárják” tőlünk – s közben tönkremegyünk. De ki diktálja ezt nekünk? Legtöbbször nem az embertársaink, akikre ráfogjuk, hanem a bennünk élő, torz kép róluk, amely csak a mi fejünkben létezik! Hajlamosak vagyunk úgy élni egymás mellett, hogy nem a másik embert akarjuk megismerni a maga folytonos változásában; valójában nem is vele, hanem a róla festett képpel folytatunk kapcsolatot. A másikra vetített képet szeretjük, vagy gyűlöljük; s ragaszkodunk meggyőződésünkhöz akkor is, ha ő közben már régen megváltozott, vagy sosem volt olyan, mint amilyennek gondoltuk. Így folyton-folyvást feszültség adódik a kapcsolatban, hiszen a felek a saját fejükben lévő, külön kis világban élnek, ábránd- vagy rémképek között. Nem csoda, ha gyakran összeütközik a fantázia és a valóság, s a megoldhatatlannak tűnő ördögi körből nem sikerül szabadulni…

Emellett számtalan érthetetlen cselekvésre, furcsa viselkedésre késztet bennünket az a kép is, melyet Istenről őrzünk magunkban, s amely nem azonos Istennel! Embertársaink is túl bonyolultak ahhoz, hogy mindenestől megértsük, elfogadjuk, sőt szeretni tudjuk lényük végtelenbe fonódott teljességét. Hát még Isten mennyire felfoghatatlan, hiszen bármennyire közel van s áthat, mégis hozzáférhetetlennek tűnő világosságban lakozik! Támpontokra van szükségünk ahhoz, hogy viszonyulni tudjunk egymáshoz és Istenhez. Ezért alakítunk ki – biztosnak tűnő információk alapján – fix képeket az emberekről és Istenről; mert csak így tudunk kapcsolatba lépni velük. De a kép sosem azonos azzal, akiről festettük!

Egy fénykép, szobor, vagy egyéb módon készült alkotás mindig csak egy átmeneti állapotot rögzít az idő keresztmetszetében. Az emberről azért hiányos ez a pillanatkép, mert e tér-idő világban folyamatosan változunk, fejlődünk – testen túlterjedő lényünk teljességében. A rögzített kép mindössze egy mozaik a kirakósból, a teljes kép rólunk csak az életünk végén áll össze, csak akkor értelmezhető, értékelhető. Erre utal az „isteni ítélőszék”, mely elé odaállunk igénk szerint. Ebben nem az „elítélés” hangsúlyos, amivel évezredeken át fenyegettek. Isten ítélőszékének az időpontja a lényeges, amely a halál után várható! Ez óv mindenfajta bíráskodástól: nem ítélhető meg senki életútja, míg az véget nem ér! Jézus sokszor figyelmeztet arra, hogy egymás rosszindulatú méregetése, legkisebb bántása is gyilkosság, Isten szeretet-országának rombolása – hisz tudásunk egymásról annyi, mint vízcsepp a tengerből. (A mérhetetlen nagyságot egyébként is csak a mérhetetlenül nagyok tudják felfogni és értékelni…) Mindenki a maga harcát vívja. Ő tudja, mit miért tesz; hogyan keresi a boldogságot, s kikkel járja a maga fejlődési útját – ezekről maga dönt, s maga ad majd számot. Bírálni senkinek nincs joga, legfeljebb jó példát adni, jó szándékkal távlatokat nyitni: használható megoldásokat, helyes irányt mutatni! Kritizáló, tiltó, parancsoló szótól még senki nem lett jobb ember. Jó példával és dicsérettel azonban finoman terelhető, attól rohamosan gyógyul, épül, szárnyra kap! (A facebook-on is azért várják annyira a like-okat, mert ki vannak éhezve a dicséretre!) Váltsunk vágányt! Köszönjük meg gyakrabban szeretteinknek, hogy e földi úton társaik lehetünk; adjunk hálát egyszerűen azért, hogy vannak! Lássuk meg bennük a hatalmas kincseket, és engedjük el a vágyat, hogy a mi mércénk szerinti tökéletességre jussanak! Ne hangoztassuk folyton az apró hiányosságaikat, miközben szót sem ejtünk a rengeteg értékükről! Akarjuk ŐKET megismerni és csodálni, s ne a fejünkben létező képhez igyekezzünk őket hozzáigazítani! Ha hibáznak, s vállalják a felelősséget, dicsérjük őszinteségüket. Ha valami nem sikerült, de nem adták fel, értékeljük a kitartásukat! Ha valami új, nagyszerű dologra szánják magukat, jegyezzük meg bátorságukat! Vegyük észre, ha kevesebbet panaszkodnak, kedvesebbek és figyelmesebbek; s mondjuk el, mennyire jól esik ez nekünk! Öntsünk szavakba minden jót, amit gondolunk és érzünk velük kapcsolatban! A soha ki nem mondott szép szavak nem boldogítanak… Osszuk meg magunkat egymással! Akkor társainknak is könnyebb minket, s nem a rólunk formált képet szeretni!

Mi folyton fejlődésben vagyunk, ezért nem lehet sosem tökéletes képet festeni rólunk, ezért vagyunk egymás számára olyan rejtélyesek, megfoghatatlanok. Isten ellenben maga az örök változatlanság, tökéletes stabilitás: „Ő tegnap, ma s mindörökké ugyanaz.” (Zsidó 13,8) Mégis kiábrázolhatatlan, mert mindent magába foglaló lénye a végtelent kitölti; s amit belőle itt, e tér-idő kalitkában érzékelünk, az elenyészően kevés. Milyen földi formába is lenne önthető hitelesen az Abszolút Jóság? Számtalanszor adtam felnőtteknek és gyerekeknek azt a feladatot, hogy rajzolják le, vagy formázzák meg gyurmából, vagy mutassák be élő szoborcsoportként – a lehető legteljesebben – az isteni szeretetet. Nem igazán sikerült. Mert az örök mozgásban lévő végtelent véges formákba rögzíteni nem lehet; ez értelmetlen torzítás. Emiatt tiltja az Ószövetség az Isten képének materiális megformálását, bálványkép vagy szobor készítését a 2. parancsolatban. Az Újszövetségben azután Isten megmutatja az Abszolút Jóság földi formába öntésének egyetlen helyes módját – az ember Jézus életfolyamatában. Nem festmény, faragvány, vagy bármi más tárgy, esetleg néhány nemes cselekedet közvetíti tehát Isten lényét, hanem az életmódunk – mindenestől! A példa világos és követhető: életfolytatásunk teljességében tudjuk kiábrázolni az Istent! Ez lehetséges. „Istenek vagytok” – idézi a Zsoltárok igéjét Jézus (János 10,34), viselkedjetek is úgy! Minden embertársunk számára szüntelenül Istent jelenítjük meg ezen a földön akaratlanul is, közvetítsük hát a Krisztusban megismert Isten képét! Ahelyett, hogy dühöngő, önkontrollra és higgadt gondolkodásra képtelen, bántó, vagy örökké zsörtölődő istent hirdetnénk mindennapjainkban! Mert amilyen a te életed, minden megmozdulásod – olyan a te személyes istened, akit önkéntelenül is hirdetsz!

Amikor első alkalommal érkezik hozzám lelki gondozásra egy kisgyermek, általában magával hozza a kedvenc babáját vagy plüssállatát. Amikor megkérdezem a kedvenc játék nevét, s megkérem, meséljen róla – csodálatra méltó válaszokat kapok. Hihetetlen meggyőződéssel mondja el róla a gyermek mindazt, amit mi, felnőttek – jó esetben – Istenről hiszünk. „Mindig velem van, vigyáz rám, mindentől megvéd, mert mindenkinél erősebb! El lehet neki mondani mindent, mert ő teljesen megért; s bármit megtesz, mert neki semmi sem lehetetlen…” Mi is mindannyian hordjuk magunkkal – mint egykor az első plüssmackót – a magunk „Jóistenkéjét”: személyes, egyedi Isten-képünket. Ezt a képet rossz és jó emberi tapasztalataink és meggyőződéseink alakítják ki, így elsősorban rólunk szól – előfordulhat, hogy Istenhez alig van köze. Ezért fontos megvizsgálnunk, milyen Isten-kép él bennünk, s az miért éppen olyan!

Az ősbizalom – hogy valaki mindig velem van, aki nélkül nem tudnék élni – tapasztalattá testesül az anyaméhben, majd az édesanyánkkal való kapcsolatunkban. Az ő szemében látjuk azt az örömteli ragyogást, mely életre szóló tapasztalatot ad arról, hogy szeretetre méltók és szeretetre képesek vagyunk. A vallásos hit ennek az önbecsülésnek az utódja: tudom, hogy mindenestől Isten ajándéka vagyok, önmagamért értékes, szeretetet adni és szeretet elfogadni képes. A vallásgyakorlat lényege – Isten országának építése – az, hogy bizalomteljes kapcsolatokat ápolunk! Az önmagunk, társaink és Isten iránt táplált bizalom ugyanannak a bizalomnak a háromféle arca. Aki Isten szemszögéből megismeri magát, az elfogadja, szereti és becsüli magát. Ez vezet nyitottsághoz, erős kapcsolódási vágyhoz mások és Isten felé; ez tesz képessé szeretni és értékelni őket is. Aki önbizalomhiánnyal küzd, az másokban és Istenben sem tud bízni. Fontos kiderítenie, miért nem tudja magát reálisan látni, elfogadni, értékesnek tartani és szeretni! Talán nézőpontot kell váltania, mert nem az Élő Isten szemével néz és nem az Ő szívével érez, hanem olyan emberek mércéjével mér, akiket már régen el kellett volna engednie – de bálvánnyá kövültek számára, s még mindig nekik hódol…

A gyógyító istenképek felszabadítanak, a megbetegítő istenképek megkötöznek. A velünk született, ősi istenképünkre rétegek rakódnak, amelyeket életünk során mi vetítünk rá az emberektől begyűjtött tapasztalatainkból. Ezek lefejtése vezet el ahhoz az Istenhez, aki úgy jelenti ki magát a Bibliában, hogy „Vagyok, aki vagyok”. Ha nem jutunk el Hozzá, akkor az Élő Isten helyett démon-képek uralják az életünket, Isten félreértett, eltorzított formái. Lássuk a négy leggyakoribb istenkép-torzítást!

  1. Isten irgalmasan szeret, s mindig jót ad. Ennek démoni torzítása a büntetőbíró-isten képe. Nemzedékek nevelkedtek abban, hogy Istent szeretni és félni kell. Mintha egyik nem zárná ki a másikat (a szeretet a Biblia szerint is kiűzi a félelmet)! Az Istentől való félelem miatt a gyermeklélek úgy érzi, hogy gyűlöli azt, aki ilyen félelmet kelt benne, ezért még jobban fél. Majd egyre megalázottabban és hálásabban fogadja, hogy az ítélet-végrehajtást ez a büntetőbíró-isten még egy kicsit elodázza… Ez fényévekre taszít a szerető és szerethető Istentől! Ehhez társul a mindenkit egyformán szerető Atya képének elferdítése önkényes, szigorú, mindenható Atyává. Aki – kemény, földi apáról mintázva – kedve szerint rendelkezik felettünk, ellentmondást nem tűr, és csak a „jó” gyerekeket szereti – azokat is hűvösen, hisz „azt bünteti, ki szeret”. (A jó földi apa viszont engedi felnőni maga mellé gyermekét, nem akarja örökké uralma alatt tartani, hagyja őt szabadon önmagává fejlődni, s kettőjük viszonya barátsággá alakul át.) Az előbbi, torzult istenkép kihat az egész életre, s önbüntetővé teszi az embert. Aki ítélőbírónak gondolja Istent, az a büntetéstől való félelem miatt inkább önként lemond a normális életről, „előre bűnhődik” azért is, amit el sem követett. Ilyen a munkamániás is – nem engedi meg magának a pihenést, kikapcsolódást, az életfontosságú, valódi örömöket. Azzal segíthetünk rajta, hogy a feltételek nélkül szerető Istent közvetítjük számára, aki őt embersége korlátaival és szükségleteivel együtt elfogadja. Ez az Isten a félelembe, munkába, s örömpótlékokba beleveszett gyermekeit szerető Atyaként magához öleli, megértően megbocsát és továbbsegíti a jó úton. Büntetést nem ad, hisz már megbűnhődtek: a bűn maga volt a büntetés (a héber nyelvben ugyanaz a szó jelöli mindkettőt). Istent nem az ember bűne, hanem az ember élete érdekli! Nem alázza meg a rossz döntései által már megalázottat. Visszaadja az ember méltóságát úgy, hogy szeretetébe fogadja, ünnepi harmóniába (ld. tékozló fiú) – hogy előrejusson, egész élete magasabbra emelkedhessen… Az utolsó ítélet másként lesz borzalmas, mint eddig hittük. Borzalmát az adja majd meg, hogy felfedezzük és megtapasztalhatjuk Isten elképesztő szeretetét, amelynek ilyen hatalmasságában – földi testben élve – hinni sem tudtunk; és onnan visszanézve, rájövünk, milyen kicsinyhitűen tengettük az életünket, mely sokkal többre lett volna hivatott!
  1. Az Élet Istenének torzítása a démoni halál-isten képe. A gyermekben, akivel (otthon, vagy máshol) éreztetik, hogy ő mekkora gondot, terhet jelent – a „létezés bűnének” alapérzése alakul ki. Az istenképben ez úgy jelentkezik, hogy az ember arra vágyik: „vegye már végre magához az Úr”. Ez részben halál-vágy, részben halál-félelem. A halál-istent szolgáló ember a halál árnyékában él. Mindennapjait gyakran végletes maximalizmus jellemzi, mintha egyszerre akarna a halálért megszolgálni, és azt megszolgálni, hogy élhet… Egyesek úgy „áldoznak” a halál-istennek, hogy tudatosan és folyamatosan életveszélyes helyzeteket keresnek; extrém sportokat űznek, halálveszéllyel járó hivatást választanak, vagy káros szenvedélyeknek hódolnak. Agresszív formában pusztításvágy vagy öngyilkossági törekvések jellemezhetik az ilyen istenképpel rendelkezőt. Ez a démoni halál-isten uralkodik azokban is, akik az életet – nyilvánvaló ok nélkül – elviselhetetlen tehernek érzik. Sokszor egy egész élet kell nekik ahhoz, hogy a keresztségben kapott életre-hivatottsághoz eljussanak; belássák: a keresztvíz annak is szimbóluma, hogy Isten beiktatja az embert az „Élet folyamába”. Jézus az Élet forrása és az Élet ereje (ApCsel, János ev.). Benne a halál legyőzetett, ő az Élet garanciája – a földi élet mulandósága ellenére is: Ő maga a feltámadás és az Élet! A helyreigazításra szorulónak a halál-isten legyőzésében szavak helyett jobban segít a tapasztalatszerzés – együttlét olyan életörömmel és életvággyal teli emberekkel, akik által az Élet Istenével találkozhatnak.
  1. Isten a Jó Pásztor. E kép meghamisítása a főkönyvelő-isten képzete. A főkönyvelő-, vagy „adóügyi főfelügyelő-isten” mindent mindig felügyel és feljegyez, ő a mindennel fillérre elszámoltató könyvelő, a könyörtelen számonkérő és végrehajtó. A szülők, felnőttek gyakran mondják a gyerekeknek, hogy „Isten szeme mindent lát” (Zsoltárok 33,18; Jób 36,7). De biblikus értelemben ennek nem bűn-lajstrom vezetését kellene jelentenie, hanem üdvös boldogságot; minthogy Isten a legapróbb jót is észreveszi, és mindennek a jóra fordításán munkálkodik. Akit egykor állandóan azzal fenyegettek, hogy Isten mindent lát, az automatikusan démoni istenképet alakít ki magában. Büntetéstől, méltatlannak bizonyulástól való félelmében szüntelenül azt érzi, hogy mindig mindenért nagy árat kell fizetnie, s jobb lemondania, amiről csak lehet. Vagy pedig mindig többet tesz a kelleténél, mert fél, hogy adós marad és megbüntetik. Életét a rettegés irányítja: nehogy „híjával találtasson”. A démoni könyvelő-istennel szemben a Jó Pásztor képe áll. Célja nem az állandó számonkérés, hanem a védelem (Ézsaiás 40,11). Nem büntetést szab ki és hajt végre, hanem magára vállalja az emberi elégtelenségeket, vétkeket, és azokért a teljes árat megfizeti. Tartozik? Nem, kiegyenlítve! Követel? Nem! Adni akar, mert szeret!
  1. Isten emellett a Termékenység Istene. Ennek a képnek szörnyű deformálódása a teljesítmény démon-istene, mely a (jó) cselekedetek, igyekezetek végzetes eltúlzására, az egyéni képességek és erő határainak lebecsülésére csábít – így életromboló. Gyökerei abban a nevelési hibában rejlenek, hogy valakit akkor tekintenek „jó gyereknek”, ha „többre” viszi, mint szülei: eléri azt, amire ők hiába vágytak. A gyermek így szülei „képére és hasonlatosságára” teremtődik át, elveszti saját életét, istenképűségét. A teljesítmény démon-istene sok hívőt a saját életét megnyomorító, túlhajszolt „felebaráti szeretetbe” űz, a jótékonykodás, önfeláldozás csapdájába. Erre legtöbbször nem a másik szükséglete indítja, hanem saját belső késztetése. Mellékhatása, hogy a másikat önállóságában és fejlődésében korlátozza, túlgondoskodik… Hogy hol van a teljesítmény démon-istene? Az anya így szól: „Egyél még, nőnöd kellene!” Az apa úgy véli: „Lehetnél ügyesebb!” A tanár követel: „Törd jobban a fejed!” A pap int: „Légy erkölcsösebb!” Biztat a barát: „Légy már végre bajnok!” Majd a főnök sürget: „Teljesítsen többet!” Aztán Isten így szól: „Hasonmásom vagy, szeretlek!” A Termékenység Istene emlékeztet: a magvető hagyja magától nőni a vetést, s közben pihen (Márk 4,26kk)! A kívánatos teljesítményt és a szükséges személyes fejlődést Jézus így foglalja össze: „szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!”

Az Istenről alkotott képünk megtisztításához érdemes feltennünk néhány kérdést: „Szüleim (és más felnőttek) mely tulajdonságait, beállítottságát vetítettem át az istenképembe? Milyen parancsokat, tiltást, kritikát adtam akaratlanul Isten szájába? Milyen démoni istenképet alakítottak ki ezek bennem és ez hogyan akadályozza az életemet? Hogyan próbáltam gyermekként Isten elismerését és jóindulatát megszerezni? Hol volt Isten, amikor szenvedtem?” Ezekre válaszolva, felismerjük, hogy Isten egészen más, mint amilyennek képzeltük. Eddig torz kép élt róla bennünk, démon-istent szolgáltunk: büntetőbíró-istent, halál-istent, főkönyvelő-istent, vagy a teljesítmény démonát! Ezt a képet most elengedjük, elbúcsúzunk tőle. Végiggondoljuk, mi mindent kell kitörölnünk istenképünkből, s hogyan rajzoljuk át, hogy hasonlítson az Élő Istenre – aki nem ítél, nem ural; nem szigorú. Irgalmasan, korlátainkkal együtt, mindannyiunkat egyformán szeret.  Nem aláz meg, nem bűneinket hangoztatja, hanem az egész életünk jobbá tételét segíti. Nem gyötör és nem pusztít – Ő az Élet Istene, örömben és bánatban áldást hozó, abszolút Jóság. Nem elszámoltat, követelőzik s erőszakkal elvesz; a Jó Pásztor megvéd, és mindig ad. A Termékenység Istene azt akarja, hogy teremtésben való létünket ne öngyilkos munkaszolgálat, s más, őstől örökölt szenvedélyek uralják, hanem legyen az valódi örömökben kiteljesedett ünnep! Ámen

Imádkozzunk!Istenem! Hiszem, hogy te egészen más vagy, mint gondoljuk, hogy magadat képekbe szorítani sosem engeded. Hiszek benned, a szent élet-erőben, a bölcsességben és jóságban, hogy sem szenvedés, sem nyomorúság tőled el nem választ. Hiszem: a menny és a föld, a mindenség tőled van; az életet te adod, hogy jóságát élvezhessük. Hiszek Jézus Krisztusban, a názáretiben, szereteted emberében; aki belőled és benned él; fiad és nekünk testvérünk. Aki Máriától tőled született; szeretve téged – és minket, embereket – halt meg a kereszten. Eltemették, és te a halálból életre keltetted, örökkévalóra! Hiszek a szent Lélekben, a szeretetadóban. Hiszem, hogy keresztyén egyházainkat megújítod és megszenteled, és hogy szívünk nyíltságára vársz, hogy a föld lakható maradjon. Hiszek minden ember közösségében, akik téged különböző néven keresnek, mert te vagy isteni teljesség, te szentelsz meg és gyűjtesz egybe minket. Hiszem, hogy minket feltétel nélkül fogadsz el – nőként vagy férfiként, fehér vagy színes bőrűként, gazdag vagy szegényként, felnőtt gyermekedként. Hiszem, hogy megbocsátasz és hontalanná teszed a bűnt az életben. És hiszem, hogy a halál alagútján át örök életre és örömre hívsz minket.” (Dr. Hézser Gábor: Hitvallás) Ámen

Áldás: „Istenek vagytok, a Felséges fiai mindnyájan! Higgyetek a Világosságban, hogy a Világosság fiai legyetek!”  (Zsoltárok 82,6; János 12,36)