LEKCIÓ: „Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Bethesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben, és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett. Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni? A beteg így válaszolt neki: Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj! És azonnal meggyógyult ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat. Ő így válaszolt nekik: Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj! Megkérdezték tőle: Ki az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd fel, és járj? De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled. Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította. Azért üldözték a zsidók Jézust, mert szombaton tette ezt. Jézus így szólt hozzájuk: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. Ezért azután a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.” Jn 5, 1-18.

ALAPIGE: „Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett.” Jn 5, 4

Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Éppenséggel nagyon szomorú is lehetek ma, mert az elmúlt héten egy zempléni kis faluban családtagként kellett odaállnom egy ravatal mellé. Az unokaöcsémet búcsúztattuk, aki 5 és fél évet kapott ebből a földi életből, és akinek az életéért 72 nehéz napot küzdöttek a legkiválóbb orvosok és a legszeretőbb szülők és nagyszülők.  Ha most én is játszadozó gyermek lennék és nem tudnék azzal a fájdalommal mit kezdeni, ami ér, és nem is érteném, hogy mi történik körülöttem, akkor egészen biztos, hogy belebújnék a mesékbe, elrejtőznék valami igazi, magyar népmesébe, ahogy gyermekkoromban is tettem. Most is ezt teszem.

Amilyen egy nép lelkülete, az tükröződik vissza a meséiben, mondáiban. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a valódi magyar népmeséket, tehát nem az idegen kultúrákból magyar nyelvre fordított történeteket, hanem a magyar lélekből született magyar meséket, akkor az a tapasztalatunk, hogy szinte kivétel nélkül mindegyik jól végződik, és itt nem egyszerűen valami olcsó, nyugati „happy end”-ről van szó, hanem a jó, az a teljességet jelenti. Az a jó, ami a hosszú távon jó, ami mindenkinek jó, és ami az ÉLET szolgálatában áll. A magyar népmesék a jó végső győzelmét hirdetik, és a hozzá vezető út tanulságait. A mesehős, aki valami csoda folytán egyszerre lehet az író, és a meseolvasó, vagy mesét hallgató ember, nem csak egyszerűen megküzd a sárkánnyal, hanem közben végig járja azokat a tanulóutakat amelyek megérlelik a lelkét, és kész lesz elfogadni, és a helyén kezelni a sikert és a győzelmet. A végső cél elérése közben éhező állatokat kell megetetni, partra vetett halat a vízbe visszasegíteni, érett gyümölcsöt a fáról leszedni, idős embert a folyó túlsó partjára átvinni. A mesék célja általában az, hogy az életben megbomlott egyensúlyt helyreállítsák, és a hőst olyan tanácsokkal lássál el, amelyek segítenek a helyreállított egyensúlyt egy életen át megőrizni. Ezért nem szabad megkegyelmezni az utolsó feje épségéért könyörgő sárkánynak, mert a mesék az életünk fonalát szeretnék a kezünkbe adni, és nem csak átmeneti megoldásokat kínálnak. Amilyen a nemzet, olyanok a meséi. Vannak gyógyító mesék, építő mesék, és vannak félelmet keltő, örök bizonytalanságban tartó, az embert már kora gyermekkorában megmérgező, lelket foglyul ejtő mesék.

Amikor elcsendesültem a Bibliám fölött, akkor beleütköztem egy zsidó mesébe, ráadásul egy istenes mesébe, és amikor átengedtem a lelkemen, akkor azonnal beleképzeltem magamat azoknak az embereknek a helyzetébe, akiknek a körében élt ez a mese. Akik éltették ezt a mesét, és akiket ez a mese éltetett…

Jeruzsálemben vagyunk egy korabeli „krónikus osztályon”, vagy elfekvő részlegen, ahogy manapság mondani szokás. A Juh-kapunál van egy vízgyűjtő medence, amelynek öt oszlopcsarnoka, öt „kórterme” van, amelyekben vakok, sánták, sorvadásosak, halálra ítéltek tömege fekszik, és várják a csodát.

Van egy meséjük, a csodaváró hitük alapja egy mese, egy istenes mese, egy kicsit „jobb a semminél” mese, és ebben bíznak. A mese tartalmát valaki mondta, valaki átélte, vagy csak álmodta (?) nem számít! Azt mondják igaz, megtörtént, valaki elhiszi és valaki nem… Minden mese és minden legenda valamiből merít, vagy abból, ami megtörtént, vagy abból, ami megtörténhet. Bibliatudósok szerint a bethesdai vízgyűjtő medence vizét egy gyógyító forrás táplálta, amelyik időnként alulról felbuzogott, megpezsdítette a vízfelszínt, a fáradt vizet talán ismét gyógyerővel ruházta fel, és valaki – egyszer – meggyógyult. És mitől pezsdül fel a víz? Erre nincs az ottlévők körében elfogadható természettudományos magyarázat.

Talán angyal szárnya kavarta fel a vizet… és megszületik a mese, és terjed a mese beteg lélektől beteg lélekig, vágyakozó szívtől vágyakozó szívig, szájról-szájra… És mikor jön újra az angyal? Ki tudja. De a mesének van egy „megnyugtató”, pontos időmeghatározása: időnként angyal száll le a medencére, és a szárnyával felkavarja a vizet.

Ám ebben a mesében nem is igazán ez az angyal érdekes, hanem az Úr, akinek ilyen angyala, és az Úr, akinek ilyen terve van. Időnként jön, és a nyomában felvillan a gyógyulás reménye. Aki elsőnek lép be a medencébe… Versenyfutás az életért ott, a halál árnyékának völgyében, ahol természetesen mindenki arra vágyik, hogy versenyt fusson az életért…; vagy inkább arra, hogy még a következő lélegzetvételhez is legyen ereje? És ahol csak azoknak van esélye, akiket mások odasegítenek.

Olyan valószerűtlenül kegyetlen ez a mese az Istenről, aki lehet, hogy segítEz a mese egyszerre élteti, és egyszerre öli meg a reményt. A beteg zsidó lélek beteg meséje ez az elérhetetlen Istenről, akinek áldásaiból csak azok részesülhetnek, akiknek szerencséjük van. A kiválasztottak. A többieknek csak ez a szánalmas mese marad, hogy azzal valahogy kibírják az életet.

Képzeljük el az Istent, aki fentről nézi, hogy a nyomorultak tömege előtt megcsillan a gyógyulás reménye. Leküldi angyalát, aki a vizet felkavarja, és aztán indult a keserves küzdelem ott, a nyomorultak között az életért, és egy, csak egy nyeri el a gyógyulást, és az összes többinek a lelkében tovább nő a szakadék az emberileg lehetetlen és az Istennél minden lehetséges között. Milyen Isten az ilyen, akinek van egy kiválasztottja, és megszámlálhatatlan elvetettje? Ez nem más, mint a beteg zsidó lélek bálvány istene.

Ebbe az áldatlan világba érkezik Jézus, és odalép a 38 éve beteg emberhez, és azt kérdezi tőle: akarsz-e meggyógyulni? És azonnal kiderül, a beteg válaszából kiderül, hogy éppen a hite áll a gyógyulása útjában.  Mert az ő beteg hite abban állt, hogy kellenek emberek, kellenek közbenjárók Isten és közém, hogy közvetlen út nincs az Istenhez, és még ez a kerülőút is olyan esélytelen és olyan bizonytalan, hogy amikor majd, egyszer felkavarodik a víz…  Jézus semmit nem mond erre a használhatatlan hitre, hanem azonnal gyógyít: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj! Mintha csak azt mondaná: támadj fel a halott zsidó mesékből, és vedd a kezedbe sorsodat!

Mintha csak azt mondaná Jézus urunk az igazi reformációra, valódi megújulásra vágyó népének, hogy vedd a kezedbe az Ószövetség egész világát, mert az csak mélybe húzó halott fekhelyed neked, és ne tartson téged fogva az Ótestamentum félelmetes istene, hogy vak, sánta és sorvadásos maradj, mert ha elküldené is angyalát, nem biztos, hogy elég gyors leszel elsőként érni a vízbe, hanem te tartsd a kezedben, és elmédben a tudást, a bizonyosságot, a kristálytiszta, fényben fürdő jézusi szót: vedd és járj! Az Ószövetséget, a zsidó nép eredetmondáját fel kell emelni, és a fény felé tartani.

Az Úrnak jézusi, keresztyén népe! Emeld föl ószövetségi fekhelyed és tarts a fény felé, hogy sok megbetegítő, és félelemben és bizonytalanságban tartó történetre ráragyogjon a Jézus fénye, és közben megtanuljunk valami nagyon-nagyon fontosat.

Nevezetesen azt, hogy jóllehet a kétezer éves zsidókeresztyén hagyomány a zsidó régiséget és Jézus evangéliumát összeragasztotta azért, hogy a keresztyénség is a zsidóság szekerét tolja, de Mózes szekere nem az üdvösség felé igyekszik, hanem világhatalomra tör. És egyszer azt mondják majd a Mózes szekerére felkapaszkodott keresztyéneknek, hogy nektek nincs itt semmi helyetek!

Minden népnek van előtörténete, eredete, ószövetsége, nekünk, magyaroknak is. Nem a vadpogányságból emelt ki minket a nyugati keresztyénség. Jézus születése előtt is az önzetlen és önfeláldozó szeretet volt elődeink vezető erkölcse. A szeretet és a jóság végső győzelmében hittek eleink is, és ezt a lelkiséget őrzik az agyagtáblák történetei, ezt őrzi a magyar mese- és mondavilág, az ősi magyar kultúra minden lenyomata. Nem a tűz és a vas, nem a fegyver és az erőszak honosította meg a magyarok között a keresztyénséget, hanem a jézusi szeretet talált visszhangra a tiszta, és jóra vágyó, és mindig jót remélő magyar szívben.

Ezért én jobban hiszek a magyar, mint a zsidó mesékben, és hiszek a Szentírás fölött álló Jézusban, és a jézusi szeretet végső győzelmében! Ámen.