Köszöntés: „Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket. Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul. Mindenki a saját szőlőjében vagy fügefája alatt ülhet, senki sem rettenti őket. Azon a napon – így szól az Úr – összeszedem a sántákat, összegyűjtöm a szétszórtakat. A sánták meg fognak maradni, a gyengék erős nemzetté lesznek, és az Úr uralkodik fölöttük mostantól fogva örökké.” (Mikeás 4. rész válogatott versei)

Lekció: Lukács 15, 4-6: „Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, hazamegy, összehívja barátait és szomszédjait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat.”

Imádkozzunk! Örök fejlődés és boldogság Istene! Legyen csillag, hajnalpír, vagy déli nap az égen, lelkem Lelked ölelésére vágyik. Nincs percem, mely ne kiáltana értelem után, utánad. Cél, út és lendület egyszerre vagy. Minden vagy! Olthatatlan tűz, áldott változás, boldog újrakezdés. Fénytelen fájdalom űzője, messzire néző félelem szertefoszlatója, mindent szeretetbe rendező. Ki egymáshoz tereled s összeolvasztod, ami kettéhasadt, s nélküled eggyé válni nem képes – adj bátorságot kezedbe simulni. Áldott légy minden szépért és jóért; minden rosszért, ami elviselhető,  erőnket meg nem haladó s végül javunkra lévő. Áldott légy álmokért, célokért, vágyakért, csendesülő kínokért, téged közelhozó lélektársakért. Emésszen idő, korlátozzon tér – Lélek-teli szerelemmel, szerelem-teli lélekkel küldj egymáshoz, Istenünk, hogy égi módon szeressünk: időtlenül, töretlenül, kimondhatatlanul. Ámen

Alapige: Lukács 15, 11-31: „Azután (Jézus) így folytatta: „Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Ekkor magába szállt és ezt mondta: „Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.” És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.” Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: „Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára!  Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” És vigadozni kezdtek. Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. Mire a szolga így felelt: „A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt.” Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta az apjának: „Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.” Ő azonban ezt mondta neki: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”

Kedves Testvéreim! Legjobban a veszteségtől félünk. S azért, hogy megakadályozzuk, a legésszerűtlenebb rendszereket és magatartásformákat alakítjuk ki. Pedig éppen amiatt ér olyan sok veszteség, mert annyira félünk tőle! Amit görcsösen szorítunk, az összeroppan a kezünk között, vagy kiszökik belőle! A veszteségtől való félelem képtelenné tesz a győztes, kiteljesedett életre. Aki nem kockáztat, sok mindenbe bele sem vág, nehogy veszítsen; hogyan is nyerhetne? A legtöbben pedig túl könnyen lemondanak arról, amit elvesztettek. Ahelyett, hogy kitartóan keresnék, inkább álmegoldásokba menekülnek: illúziókkal, káros szenvedélyekkel kábítják magukat. Miért is nem keressük az elveszettet? Legtöbbször félünk bevallani, hogy mi is hibáztunk. „Ezt tetted, mondja az emlékezet.

Ezt nem tehetted, mondja a büszkeség, és végül az emlékezet feladja…” (Nietzsche).

Pedig a változtatás Krisztus szerinti mestereivé csak úgy leszünk, ha vállaljuk a veszteségben való felelősségünket, s egykori téves utunkról képesek vagyunk áttérni egy másik, jobb útra! Kimondjuk, hogy: „Volt, amit nem jól tettem.

Akkor ugyan azt láttam a legjobbnak, most viszont tudom, hogy van jobb megoldás is, ezért már másképp cselekszem!”

Lukács evangéliumában a veszteség: boldogtalanság, amelyet alapos keresés követ. Az elveszett darabnak van a legnagyobb értéke. Amint előkerül, és a helyére kerül, öröm és boldogság születik.     

Minden ember boldog akar lenni. A boldogság azonban nem hull az ölünkbe; mi magunk teremthetjük meg! Sokan földi javaktól, tökéletes teljesítménytől, vagy más emberektől várják, hogy tegyék őket boldoggá. Nem sikerül.

A földi javak halmozódása egyre elégedetlenebbé tesz. Általában minél több van valakinek, annál többre vágyik, annál önzőbb, fukarabb, lelketlenebb lesz – igen ritkán válik nagylelkűvé, másokhoz lehajlóvá. Nagy anyagi álmok beteljesülésekor gyakran mennek tönkre a kapcsolatok; a felek keserűen tapasztalják, hogy mindaz, amit megszereztek, nem hozott boldogságot, továbbra sem tudnak mit kezdeni egymással. Minden boldogság-pótlék káros függőségbe ránt; sosem hoz hosszú távú elégedettséget, igazi, tartós harmóniát, csak a hiányérzetet növeli: egyre több és több kell belőle. A folytonos félelem pedig, hogy nem sikerül időben biztosítani az utánpótlást – kifordít magunkból, s állandó feszültséggel terhel meg.

Vannak, akik szerint az elvárások tökéletes teljesítése a boldogság kulcsa. A teljesítmények határtalan fokozása viszont – miközben mindenki fölé emel – mérföldekre el is távolíthat a többiektől; akik azután meg sem kísérlik, hogy utolérjenek – sokkal inkább kihasználni és lehúzni igyekeznek. A teljesítményt hajszolva ráadásul hajlamosak vagyunk megfeledkezni emberi korlátainkról és igényeinkről; elhitetjük magunkkal, hogy sem pihenésre, sem szórakozásra nincs szükségünk, az mind időpazarlás. Emiatt idő előtt elfogynak az életenergiáink.

Aki pedig a másik embertől várja, hogy tegye őt boldoggá „kötelességből”, furcsa módon akkor sem lesz boldog, ha mindent maradéktalanul megkap. Mert felnőtt emberként a boldogságot nem lehet ajándékba kapni, csak közösen létrehozni. Érett korban (18+) senkitől sem várhatjuk, hogy kényelmes, gyermeteg vágyainkat – szüleinket pótolva – kiszolgálja. Ha boldogság-építésből jó szülői példát vihetünk tovább, adjunk hálát érte. Ha nem részesültünk a jó példa áldásaiban, akkor nekünk kell a boldogsághoz vezető utat – egyéniségünkhöz és körülményeinkhez igazítva – megterveznünk és megteremtenünk. „Süssünk-süssünk valamit, azt is megmondom, hogy mit: lisztből legyen kerekes, töltelékes, jó édes. Sodorva, tekerve, túróval bélelve: csigabiga rétes, kerekes és édes.” A magyar népi játékdal nemcsak egy sütemény közös készítésére hív, hanem azon túl, lélek-mélyben, igen korán arra is tanít, hogy a „kerek”: a teljes, édes élet – vagyis a boldogság – mindig alkotás; verejtékes, néha könnyekkel teli munka. Közös „sodrás, nyújtás, tekerés, jóval kibélelés…” „Hozzávalókat” kapunk ajándékba Istentől, szüleinktől, vagy más, jó emberektől; „alapanyagok” és lehetőségek kerülnek utunkba véletlenszerűen – de boldogságot mi gyúrhatunk ezekből nagyon is tudatosan, vállalva a kockázatot és küzdelmet. A felnőtt ember maga felel a boldogságáért, és társával együtt felelős kiskorú gyermekei boldogságáért. Istentől kapott küldetésünk, hogy családot alapítva, biztosítsuk minden tag (magunk, társunk és gyermekeink) számára az egyéni határokon belül lehetséges maximális fejlődést, és közben folyamatosan építsük-ápoljuk a lehető legnagyobb boldogságot.

A tékozló fiú története bemutatja, hogy boldogság-teremtő utunk nem egyforma. Egyesek úgy akarnak boldogságra jutni, hogy igyekeznek megelőzni a fájdalmat és boldogtalanságot, mások az intenzív gyönyörérzet hajszolásával akarják elérni.

Az idősebb fiú egész életében jó gyerekként szolgálta az apját. Az önállóság kockázatára gondolni sem mert; saját vágyaira, barátaira még egy kecskét sem „pazarolt”. A boldogtalanság elkerülését a szüleivel való együtt-maradásban látta, ez jelentett számára igen szerény boldogságot. A legnagyobb függőséget és közelséget kereste, hogy legyőzze az elhagyatottságtól való félelmét. Arra vágyott, hogy lehetőleg minden maradjon a régiben. Nem alakított ki saját szemléletet, életmódot, hanem a szülei biztonságosnak tűnő útját járta, annak egészen alárendelte egyéniségét, szükségleteit, vágyait – az ő életüket élte, nem a magáét. A szüleinek való engedelmesség, megfelelni akarás mozgatta. Mindig nagyon közel állt az apjához, felnőttként is „istenítette”, hiányzott belőle a távolságtartás, az önállósághoz vezető „engedetlenség”. Öccse visszatérésekor tudott először kritikusan eltávolodni tőle. Amikor meglátja, hogy öccsét hercegként fogadják vissza, rádöbben, hogy eddig mennyire függővé tette magát apjától. Életében először fellázad ellene, dühös lesz rá, és ellentmond az ünnepre invitálásnak. De éppen ebben, eddigi függőségének felismerésében van felnőtté válásának az esélye.

A fiatalabb fiú más, számára nincs az a szülői parancs, tiltás vagy kritika, ami megakadályozná, hogy kövesse szívét; heves vágyai űzik, hogy saját ösvényt vágjon, saját boldogságot keressen. Nem ész nélkül ugrik a mélyvízbe! (Az az ember, aki ösztönösen ismétli elődei életmódját, sokszor sokkal kevesebbet gondolkodik, mint aki változatni akar azon!) A kisebb fiú mérlegel, és elszántan szabadulni akar a számára unalmas, örömöt nem hozó régi rendből, melyet börtönnek érez; s meg akarja találni saját magát. Biztonság helyett gyönyörteljes szabadságra vágyik. S úgy véli, fizikailag is ki kell tépnie magát szülei kezéből, hogy ezt elérhesse. (Gyakran ma is a távolságot választja sok felnőtt gyermek, hogy szüleitől merőben más életét szabadon élhesse.) A szülői háztól messzire merészkedett fiú a történetben azonban nem tud élni szabadságával, a szalmaláng-örömök gyorsan ellobbannak, s az első komoly nélkülözés térdre kényszeríti.

A tékozló és bátyja mindketten szenvednek. Aki otthon marad, azért; aki elmegy, az azért… Ketrecben élni, másoktól túl erős függésben lenni felnőttként éppen olyan nehéz, mint a nagyvilág szabad ege alatt sodródva, hulló csillagoktól várni az álmok beteljesülését. Fogság és végtelen szabadság, régi, mély kerékvágásban döcögő szekér és magányos vándorbot – egyaránt gyötrelem. Mindegyik helyzetben nagy küzdelemmel jár a boldogsághozó változás. Ez két véglet, mely között ott van valahol a számunkra legjobb, egyedi megoldás. Maradni vagy továbbmenni, az ősök felfogását, életmódját továbbvinni, vagy sajátot kialakítani – fizikailag ugyanott, vagy akár helyet is változtatva… nagy dilemma. Milyen könnyű aztán a döntést a befolyásolhatatlan körülményekre fogni! Nem vállalva fel, hogy ma már más a jó és helyes, mint régen; s nekünk személy szerint egészen más a megfelelő és boldogsághozó, mint az elődeinknek. Talán kevesebben repülnének ma oly messzire a szülői háztól „indokolatlanul”, ha a szülők kezdettől fogva elfogadnák s tiszteletben tartanák, hogy gyermekeik merőben más emberek, mint ők. Ha engednék őket egyedi, különleges önmagukká formálódni, egyéni küldetésüket megtalálni, s nem akarnák minden áron a saját képükre formálni őket, rájuk erőltetve életmódjukat, s akaratukat! Hiszen az utódoknak egy másik korban, egy új világban kell majd önállóan, tökéletesen helyt állniuk – előre elképzelhetetlen kihívások között. A legbüszkébb szülő ma az lehet, aki fel tudta készíteni gyermekét a folyamatos fejlődésre, a változásokhoz való állandó alkalmazkodásra, és a boldogság megteremtésére minden körülmények között! Az ilyen szülő az önállóságra érett gyermekét egyenrangúként tiszteli és elismeri, bármennyire különbözik tőle és más utat jár; barátként szereti, s ha olykor szükséges, segíti.

A kisebb fiú visszajön. De nem folytatódik minden úgy tovább, mintha mi se történt volna! Többé semmi nem lesz ugyanaz – hála Istennek! Az elveszett előkerülése kirobbanó örömöt okoz azokban, akiknek igazán hiányzott. Megalázkodása, mellyel képes lenne szolgaként behódolni apjának, a réginél is alacsonyabbra kerülve a hierarchiában, apjában ellentétes hatást kelt, aki szülőből hirtelen baráttá változik – nem fölötte álló hatalom többé, hanem egyenrangú társ. (Az ellentétes hatások kihasználását megtanulhatjuk Jézustól: amikor nagyon szeretnénk, hogy valaki „változzon”, fogadjuk el úgy, ahogy van, s ennek a feltétlen elfogadásnak a biztonsága teszi majd képessé a legnagyobb változásra!) Az apa hideg, hatalmi pozíciójának álarca szertefoszlik, s mindent elfelejtve, önfeledten ölel. A krízis és a katarzis egyaránt feltöri a szív zárjait. Az elveszett fiát épségben meglátó apa kiesik a szerepéből, s a forgatókönyv szerint várt büntető szigor helyett magához szorítja a bűnöst, aki az „ősök törvényei” alapján szolgasorsot érdemelne. A fiú döbbenten látja, hogy apjának van szíve. (Talán ha annak idején több ölelést kapott volna tőle, kínzó hiányaival nem menekült volna naivan világgá, hitványok ölelésébe). Az apa többé nem képes elfojtani az érzelmeit; egyszerre ott látja a fiában saját magát, aki egykor éppen így vágyott „kitörni”. Megérti őt, együtt érez vele; talán nem is tud rá haragudni, hiszen fia egyszerűen csak meg merte tenni saját magáért azt, amit ő nem: megszakított egy ősi láncolatot. Felvállalta, hogy amiben él, az neki nem jó, hogy másra vágyik, s megtette az első lépést a változtatásért. Ettől mindketten megváltoznak.

A krízisek – akár rajtunk kívül álló okokból történnek, akár mi idézzük elő, a jót keresve – mindig közelebb visznek egymáshoz; egymást jobban megismerjük és mélyebben tudjuk szeretni általuk. A „rendben lévő világ”, melyben elkerülnek a bajok, ha betartjuk a szabályokat, önáltatás. A világ körülöttünk és bennünk folyton mozgásban van – ahogy a dalocska mondja: „tekeredik a kígyó, rétes akar lenni; tekeredik a rétes, kígyó akar lenni”. Vagyis a mi külső-belső világunk csak akkor van rendben, ha mi rendben tartjuk – a hozzánk tartozókkal szüntelenül együttműködve, folyamatosan rendezkedünk benne! Ne féljünk hát a problémáktól, ne tagadjuk le a feltartóztathatatlan változásokat, mert egyedül a kétségbe ejtő és kiábrándító valóság képes kimozdítani az isteni önmagunkká válás felé, és kapcsolataink javítása felé. A krízisek valódi megoldásaként egyeztessük meggyőződéseinket, hangoljuk össze vágyainkat, és rendezzük át együtt az életünket; bánjunk ezután másképp egymással – s akkor amellett, hogy mi magunk is fejlődünk, a közös boldogságunk is egyre épül!

A történetben az események hatására az idősebb fiú legmélyebb vágyai is vulkánként törnek fel. Ledobja végre a jelmezeit, amiben annyi éven át játszotta szótlanul a ráosztott szerepet szülei házában. Felvállalja magát, őszintén kimondja a sérelmeit, s azt, hogy mire vágyik – ezzel ő is elindul a boldogság felé, elkezdi saját útját.

A kisebb fiú volt a „bomba”, ami szétrobbantotta a többgenerációs együttélés idilli álvalóságát, s lerántotta a leplet az alá-fölérendelt kapcsolatrendszerről, az ősök „megmásíthatatlan” törvényeinek, életvitelének igazságtalanságairól.

Mi lehet a folytatás, a jézusi jó megoldás? Jézus nem a többgenerációs nagycsaládok együttélése ellen beszélt, minthogy az is működhet jól: egymást kölcsönösen tisztelő, baráti szeretetben, ahol parancsnak, tiltásnak, kritikának helye nincs. Ahol mindenki épp olyan fontosnak és értékesnek tartja a másikat, mint saját magát; s így a harmónia a dicséretből, a jó példák másolásának szabad lehetőségéből, és a „közös legjobb” folytonos kereséséből táplálkozik.

Talán a történetbeli fivérek vették a bátorságot és rászánták az időt, hogy megismerjék egymást mélyebben. Talán beszélgetni kezdtek magukról egymásnak, s megosztva lelküket, rájöttek, hogy nem is annyira különböznek, mindketten csupán boldogok akartak lenni, csak azt más utakon képzelték. A tékozló fiú a családját áldozta fel magáért, őket vette semmibe; a bátyja meg saját magát vette semmibe, s áldozta fel a családért. Egyik a családját nem szerette annyira, mint magát, a másik saját magát nem tudta úgy szeretni, mint a családját. Jézus szeretetparancsát, miszerint: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – mindegyik megszegte, leginkább a megfelelő szülői életpélda hiányában… Rengeteg kapcsolat megy csődbe ma is azért, mert a felek ezen a ponton nem tudnak továbblépni. Egyik a pusztító önfeláldozás örökségét hozza, másik a mindenkin átgázoló, lázadó önzés útját járja. Mindkettő boldogtalanságba taszít, és váláshoz, vagy gazdasági közösséggé alacsonyodott együttéléshez vezet. Ki kell gyógyulni az elődök ma már élhetetlen életmódjának ismétléséből éppúgy, mint az az ellen lázadó önzőségből, felelőtlen gyönyör-hajhászásból. El kell jutni odáig, hogy kapcsolatainkban mindannyian egyformán fontosak vagyunk, minden pillanatban! Összeegyeztethető a biztonság és a szabadság, az elköteleződés és a boldogság!

A bibliai testvérek a történet végén örömünnep részesei. Lehetőségük adódott közösen ünnepelni, egymásnak örülni. Ha megengedjük magunknak, hogy örüljünk egymásnak, és nemcsak testben, csupán villanásnyi időkre találkozunk – különös dolgokban részesedhetünk. Megtapasztalhatjuk, hogy „minden út összefut”, ha a „világ két végéről” indultunk is – eddig külön utakat jártunk is – növekedésre vágyó boldogság-keresésünkben, akkor is jól érezhetjük együtt magunkat, formálni tudjuk egymást. S helyünkön maradva is kötődhetünk egészen másképpen egymáshoz, megváltozhat az életünk, mindegyikünk javára. Egyikünk tanulhat a másiktól bátor önállósodást, kötelei leoldozását, önszeretetet – mint az idősebb fiú. Másikunk pedig felfedezheti, hogy az ősi értékek közül nem kell mindent kidobni; van, ami ma is hasznos, ha magunkat és másokat egyformán becsülve használjuk. S hogy végeredményben nem is az a fontos, hogy megyünk, vagy maradunk a korábbi életterünkben, hisz a problémáinkat mindenhová cipeljük magunkkal – jönnek velünk bedobozolva vagy kicsomagolva. Az számít, hogy a szemléletünkön, életmódunkon és kapcsolatunkon tudunk-e úgy változtatni, hogy közös sorsunk jobb legyen – akarunk-e egy irányba növekedni a közös boldogság útján, s ezért megteszünk-e mindent mindannyian. Mert az élet fája ott szökken szárba, növeszt lombot, s hoz gyümölcsöt, ahol az életüket megosztó társak megállnak, múltjuk szennyezte fehér ruhájukat kimossák, s bármiben is sínylődtek, ezután tisztán folytatják tovább. Közös új útjukat kövenként építve, Isten arcát ragyogva egymásra, s a világra. Áldott változást, boldog újrakezdést mindenkinek! Ámen.

Imádkozzunk! Szerető Atyánk! Áldd meg úton járásunkat és célba érésünket; félelmekbe s féltésbe tévedő, hű szeretetünket, együtt épített utunkat, boldog örömünket! A félreértés, bántás, és magány árnyait segíts messze űzni. Akiket ránk bíztál, taníts megbecsülni: hadd formáljuk egymást bízó szeretettel, jót kereső szemmel, őszinte derűvel. Vigasztaló, védő biztonságod áraszd, lelkünk fényes lángját tápláld, igazítsad. Áldd meg a munkánkat, mit külön, s együtt végzünk, kövesse pihenés, s édes nevetésünk. Köszönet a magasba emelő percekért, s az együtt érzően kísérő könnyekért. Minden élményünkért, mely felegyenesít, jeget tör, tüzesít, lelket felszabadít. Taníts egymásnak adni téged szüntelenül, ki bennünk élsz örökké, feledhetetlenül. Hozhassunk a súlyos gondok közt megoldást, szomorú szemeknek végre új ragyogást, a fájó sebeknek jelentsünk gyógyulást; megtörtnek épülést, magasba repülést. Életnek vize, oltsd el a szomjunkat, töltsd meg a medrünket, adj boldogság-teremtő erőt, bölcsességet! Ámen

Áldás: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához! (Jelenések 22, 13-14)