Köszöntés: „Egyszer majd kilazul a szilárd helyre erősített szög, letörik és leesik. Az ÚR felforgatja a földet… Olyan lesz a szolga, mint ura; az eladó, mint a vásárló; a kölcsönadó, mint a kölcsönkérő, és a hitelező, mint az adós.” (Ézsaiás 22,25; 24, 1-2.)

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Gyakran hisszük, hogy sok minden megváltoztathatatlan: áttörhetetlen falak vesznek körül, szorító kötelek – élet-rabló szokások, szabályok, hatalmaskodók és ámítások. S reménytelennek látjuk a változást. Ugyanakkor félünk attól, hogy sok minden megváltoztatható. Rémiszt az igazság, a fejlődés sodrása, s a másképp cselekvés kockázata. S elszántan küzdünk, hogy megállítsuk az időt… Te kijelentetted, hogy minden földi dolog múlandó. Minden földi rend, törvény és hatalom csak átmeneti. S ha jól esik, ha rosszul: mi mindannyian egyformán emberek vagyunk a Te szemedben, isteni rendedben. Köszönjük a javunkat szolgáló változásokat, akár meglep minket, akár epedve vártuk. Hálát adunk, hogy a múlandó dolgoknak is Te adsz értelmet, szépséget, s hogy változók között változatlan vagy! Dicsőítünk, hogy időtlen javaidat szüntelenül megosztod velünk. Szikrázó napfénnyel s ragyogó tekintetekkel az elmúló héten is ránk mosolyogtál; madárcsicsergéssel, jó beszélgetésekkel felüdítettél; lágy szellővel és szerető szívekkel simogattál. Magasztalunk, mert vad hullámok közül felemeltél. Magányban társ voltál; új utakon fény, munkában siker és erő; veszteségben vigasz. Köszönjük, hogy elfogadsz, megértesz, szeretsz és erősen tartasz. Segíts, hogy végtelen titkaiddal együtt mi is elfogadjunk és megértsünk, lényünk teljességével szeressünk, és ne taszítsuk el soha áldó kezed!  Ámen

Alapige: Lukács 20,45-21,4: ”Miközben pedig az egész nép hallgatta Jézust, így szólt a tanítványaihoz: “Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek díszes köntösben járni, és szívesen veszik a köszöntéseket a tereken; szeretik a főhelyeket a zsinagógákban és az asztalfőn ülni a lakomákon; akik felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak. Ezekre vár a legsúlyosabb ítélet.” Amikor feltekintett, látta, hogyan dobják a gazdagok áldozati ajándékaikat a perselybe.  Észrevett ott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott abba, és így szólt: “Bizony, mondom néktek, ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe.  Azok ugyanis mind a feleslegükből dobtak az áldozati ajándékokhoz, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész vagyonát.”

Kedves Testvéreim! Serénykednek – és szerénykednek – e világban szakemberek. Ám azt is tapasztaljuk nap, mint nap mindenhol, hogy sokan csak eljátsszák, hogy szakemberek. Élnek közöttünk jó emberek, és sajnos sokan csak színlelik, hogy jó emberek. A „látóknak” nehezebb ezt elviselni, mint akik naivan mindent elhisznek, s nem látnak át azonnal a szitán…

Jézus szerint a legsúlyosabb „utolsó ítélet” azokat várja, akiknek jósága csupán színészkedés. Amint nemrégiben már beszéltem róla, Isten ítélőszéke elé kerülve, nem Isten büntetése lesz a legborzalmasabb, ahogyan az emberi bűntudat feltételezi. Elviselhetetlen gyötrelmet az okozhat, amikor meglátjuk leplezetlen önmagukat, egész földi életünket Isten elképesztő szeretetének, tökéletes jóságának a tükrében; s kiderül, vonásai mennyire rajzolódtak ki rajtunk idelenn – Ő, az Isten, milyen mértékben vált bennünk hús-vér földi valósággá. Tisztán látjuk majd a különbséget a között, amit Ő gondolt rólunk, és amit abból megvalósítottunk. Borzalom akkor boríthat el, ha a kettő között túl nagy a szakadék. Szemünk elé ömlik majd minden. Az elkövetett hibáink, melyekkel magunk és mások ellen vétettünk, s mindaz a jó, amire képesek lettünk volna, de nem tettük meg. Vagy idő előtt feladtuk a próbálkozást – kényelemből, kishitűségből, gyáván hivatkozva nevetséges akadályokra.

Évezredeken át félrevezettek minket, amikor az Isten büntetésével fenyegettek, s gigászi félelmet keltve próbáltak a jó cselekvésére bírni. Pedig a parancsszóra, kényszerből adott testi-lelki javak idő előtt megromlanak. S aki szörnyen fél a büntetéstől, az ráadásul önvédelemből kevesebb jótettet vállal, nehogy elrontson valamit (új utakra végképp nem merészkedik). Inkább nem szeret olyan szenvedélyesen, hogy ne csalódjon. Inkább nem épít annyi mély kapcsolatot, nehogy kudarcot valljon. Inkább nem fogad el jót, nehogy ne tudja viszonozni. A „büntetéstől” való értelmetlen félelem megöli a cselekvőképességet, megbénít és beszűkít…

Amikor tehát átlépünk ama másik létformába, s Isten, a Tiszta Fény majd a szemünkbe néz, szembesülünk azzal, hogy vegytiszta jósága nem torol meg semmit; végtelen szeretetét irántunk nem töri meg az, hogy földi életünkben gyarlók voltunk: csak takaréklángon szerettünk, nem mertünk elég bátran adni. Ott, az utolsó ítéletkor attól fogjuk magunkat pokolian érezni, hogy rájövünk, Isten az egyetlen, akitől soha nem kellett volna félnünk. Ő az egyetlen, aki mindig tökéletesen tisztán jót gondolt rólunk, mindig a jót kereste és erősítette bennünk, s a legmélyebbről is a legmagasabbra emelt. Ott és akkor attól érezhetjük magunkat pokolian, ha Isten szemének tükrében magunkat csak egy zsugori, gyáva, torz árnyéknak látjuk, akiben Isten alig volt felismerhető. Mert féltünk kibontakozni – emberi bilincseket magunkról ledobni, hasonlóvá formálódni a Jézusban megismert Istenhez, s közben másokat is formálni. Féltünk boldoggá lenni, s másokat boldoggá tenni…

Aki pedig megjátssza magát: embereknek hódol, emberi elvárások rabjaként sínylődik. Nem boldog, nem szabad, s nem tud fejlődni. Életenergiáit a mesterkélt megfelelés emészti fel – idejekorán. Jóval nagyobb energiapazarlás eljátszani azt, ami nem vagyunk, mint őszintén bevallani az állapotunkat, s addig küzdeni, míg valóságosan azzá válunk, amire mindig is vágytunk, de eddig csak színleltük. Így büszkén nézhetünk tükörbe, még Isten szemének tükrébe is! S ekkor nem taszítja az embereket az átlátszó felszín, hanem vonzza őket a jó irányú, valós életváltozás! Teljesen őszintén, hitelesen érdemes élni. Egyedül belső mércénknek, isteni önmagunknak megfelelni. Tudatában lenni ezernyi értékünknek, s mindvégig nyitottnak maradni a még szükséges fejlődésre.

A színlelésről szóló Jézusi véleményt igénkben az özvegyasszony két fillérjének híres adakozási története követi. Első olvasásra úgy tűnik: a gazdagok megszégyenítésére, a nagyravágyó írástudók leleplezésére íratott meg – szembeállítva a szegénységet és a gazdagságot. Durva leegyszerűsítés azt gondolni, hogy Jézus a szegényeket szerette, a gazdagokat pedig megvetette, mintha minden gazdag önző és érzéketlen lenne. Ha ez így lett volna, nem állt volna szóba a gazdag Zákeussal, s csak a szegények üdvösségéért halt volna meg, nem az egész emberiségért.

Természetesen rengetegen vannak a bibliai bolond gazdaghoz hasonló, csak magukkal törődő jómódúak ma is; és bőven találunk hatalomtól elvakult, mások nyomorúságán meggazdagodó, szívtelen harácsolókat – akik tökéletes színjátékkal vezetik félre és használják ki a rászorulókat. De beszélnünk kell a nagylelkű gazdagokról is! Mert bizony élnek közöttünk is olyan emberek, akik földi javak mellett örökkévaló értékeket is birtokolnak, lélekben is gazdagok! Ők azonban nem hirdetik fennhangon jóságukat, nem verik nagydobra, ha komoly összeggel támogatnak egy jó ügyet, vagy szüntelenül segítenek nehéz sorsú társaikon. Mindezt csendesen teszik, mert valóban a másik javát szeretnék előmozdítani, nem a saját dicsőségüket gyarapítani. Ezért nem hallunk annyit róluk, mint a dicsekvőkről; s azt hisszük, nincs is ilyen ember…

Sokfélék a szegények is. Az igazán rászoruló ember általában szégyelli súlyos helyzetét, inkább szenved ahelyett, hogy beismerné; mert megalázónak tartja, hogy mások könyörüljenek rajta. Lélekben gazdagabb annál, minthogy feladja emberi méltóságát. Ő küzd azért, hogy változtasson helyzetén. Nem ő áll sorba segélyért. Legtöbbször véletlenül vesszük észre őt, hiszen titkolni próbálja szegénységét – mert magát tartja érte felelősnek. A beletörődő szegény általában már feladta, hogy viaskodjon helyzete ellen. Elfogadta tehetetlenségét, hogy ő a maga vagy a környezete hibájából csak ennyire jutott, s másokra szorul. Gyakran panaszkodik, de elhiszi magáról, hogy nem is képes többre. Az élősködő, rátarti szegényt a legnehezebb szeretni. Aki odáig jutott, hogy a nála szerencsésebbekre oly mértékben irigy, s haragszik, hogy úgy véli, elégtételt kell vennie rajtuk. Szerinte minden jobb sorsúnak őt kell kárpótolnia! Ezért a létező összes segítő szándékú embert, intézményt ostromolja és kihasználja jogosnak tartott jussáért. Szegénységén, még ha tudna is, eszében sincs változtatni. Minden felelősséget másra hárít, mert meg van győződve, hogy mások és a rendszer felelős azért, hogy ő ide jutott…

Az átlagos anyagi helyzetűek sem egyformák. Közöttük is van nyíltan nyerészkedő és tenyérbe mászó kizsákmányoló. De rendkívül sok az örök elégedetlen, folyton panaszkodó is, aki szeret mások sajnálatában fürödni. Ő valójában fukar, s azt gondolja, hogy míg a többiek szánakoznak a szerencsétlenségén, eszébe nem jut senkinek, hogy tőle kérjenek. Ő nem ad, hiszen mindenre égetően szüksége van, amit megszerzett – szerinte jótékonykodjanak azok, akiknek van miből… Sokan markolják így a földi javakat, hívő emberek is; ragaszkodnak hatalmukhoz (vélt) birtokaik felett – legyenek azok élők, vagy élettelenek. Mások szemében szívtelenek, taszítóak, mert még egy mosolyt is sajnálnak – egyedül önmagukért élnek bezárt világukban. Nehezen tudnak kapcsolatot ápolni, mivel idegen számukra az önzetlen közeledés – minden mögött hátsó szándékot sejtenek. Mert nem tanulták meg elfogadni és viszonozni a jót. Hátborzongató, mennyi ember nőtt már fel így, hogy képtelen a legalapvetőbb emberi cselekedetre: jót adni, és a jót, amit kapunk, örömmel elfogadni. Pedig ilyen törékeny cserekapcsolatokról szól a földi élet, ez Isten áradó lénye – a Szeretet áramló tengere! S hányan hánykolódnak a tetején érinthetetlenül, jégtömbökbe fagyva! (És semmi nem tud annyit ártani, mint a fagyott szív…) Nem csak a testrészeink sorvadnak el idő előtt, ha nem használjuk őket, hanem a képességeink is! Életünk folyamán lelkünk mélyén végig ott ég a vágy, hogy valami izgalmasat tegyünk, ami kihívást jelent, amivel magunknak és másoknak is szebbé, jobbá tesszük az életét – amely mindannyiunkat felemel. Ez az Isten szíve bennünk. Szülők, Nevelők! Ne öljétek ki a gyerekekből a jótettek ösztönös vágyát, a jóság édes izgalmát – parancsokkal, tiltással és kritikával! Önző bezárkózásra, vagy a bűn izgalmára annak van szüksége, akit a jóság azért nem hoz lázba, mert egykor folyton kényszerítették rá, büntetéssel fenyegetőzve. Szabadon utánozható legyen a jóság izgalmas példája! Ez a keresztyén nevelés lényege.

Némely átlagos anyagiak között élőnek viszont túl nagy a szíve. Lelki gazdagsága, adni vágyása akkora méreteket ölt, hogy már a saját kárára halmoz el, szolgál ki másokat, s így kihasználják, visszaélnek önzetlenségével. Van, aki így nőtt fel, ez számára a természetes: adni, erőn felül, viszonzást nem várva – mert ő is ezt kapta. Van, aki viszont éppen azért ad meg másnak mindent, mert ő maga nem kapott semmit; s nem akarja, hogy más átélje az ő szenvedését. S miközben földöntúli örömöt szerez, repesve örül a másik örömének. De szíve néha vérzik, ha önfeláldozása nem talál viszonzásra. Lélekben mégis gazdagabb, kiegyensúlyozottabb és boldogabb a legtöbb embernél: Istennel harmóniában, a „mennyben” érzi magát így is – mint mindenki, aki szívből tud adni, jöjjön rá bármilyen felelet. Nem könnyű a középút: jól gazdálkodni földi és lelki javainkkal!

A történetbeli özvegyasszony anyagilag igazán rászoruló ember volt. Lelkiekben viszont példaértékűen, végtelenül gazdag. Önfeláldozásából látszik hihetetlen nagy hite: teljes mértékben Istenre tudta bízni magát, amikor magának semmit sem hagyva, mindenét a perselybe dobta. Anyagi forrás és támasz nélkül tengette életét, mint az ókori zsidó özvegyek. Munkát nőként nem kaphatott, mégsem féltette kis életét. Nem aggódott, hogy mit eszik majd, vagy milyen ruhát vesz fel. Odaadta az utolsó értékeit is egy jó ügyért. Megbízott Istenben és a gyülekezetben is, hogy az jól fog sáfárkodni az összeadott javakkal.

Ebben a történetben azonban nem a persely a lényeg, még csak nem is az, hogy valaki az anyagi lehetőségeihez képest mennyit adakozik vagyonából. Jézus arra kérdez rá, hogy mennyit adsz másoknak önmagadból. Nincs nincstelen és végleg tehetetlen közöttünk; mindannyian rendelkezünk testi és lelki javakkal, ránk vannak bízva múlandó és örökkévaló értékek! Képességeink egy része talán rejtve pihen bennünk, fel kell fedeznünk és használnunk kell őket; kifejleszteni viszont csak „élesben” lehet, „bevetés” közben! Ajándékaink jó részét pedig kizárólag arra kaptuk, hogy másoknak továbbadjuk, magunknak nem tarthatjuk meg – mert akkor semmivé lesznek… Áldásaink különböznek, embervilágunk ettől olyan lenyűgözően változatos. Abban azonban egyformának kell lennünk, hogy a kincseinkhez mérten a lehető legtöbbet adunk testi-lelki javainkból másoknak!

Annyi ember félti, őrizgeti magát s mindenét. Nem találja elég tökéletesnek, méltónak az őt körülvevő társakat és körülményeket, folyton az „igazira” vár – s közben kifolynak keze közül az értékei. Némelyek meg azért nem adják tovább javaikat másoknak, mert azt gondolják, „hátha jó lesz az még valamire” nekik – és összegyűjtögetnek számtalan fölösleges dolgot, melyet végül a rozsda és a moly emészt meg… Lehet élni állandóan álmokat kergetve, azokban szárnyalva, vigasztalódva. Lehet mindig csak álmodni szebbről és jobbról: amikor minden kifogástalan lesz, méltó arra, hogy a legtökéletesebbet adjuk magunkból. De ez csak a mennyben valószínű. Itt a földön éppen abban rejlik a felemelő jóság titka, hatalmas ereje, hogy nem csak ott használom s osztom szét a kincseimet, ahol arra méltó embereket és előnyös helyzeteket találok! Eldönthetem, hogy beteljesületlen álmokkal, vagy e helyett élményekkel gazdagon akarom-e befejezni földi pályafutásomat. Ezerszínű élményekkel, melyeket aközben szereztem, hogy folyamatosan adni próbáltam magamból a legjobbat, az „istenit”. Az ilyen életúton előfordul – nem is egyszer – hogy a gyöngyeinket disznók közé sikerül szórni, akik könyörtelenül megtapossák azokat – velünk együtt.  Előfordul, hogy az elbukottért a sárba lehajolva, az emberek szemével nézve talán mi is sárosak leszünk; s megtörténik, hogy jóságunkért cserébe köszönet helyett az életünket is elvennék, ha hagynánk… A jóság gyakorlásának igyekezetében olykor el is veszítünk dolgokat, és néha szeretett lényeket idő előtt kell elengednünk – ez szörnyen fáj, s úgy tűnhet, vesztesek lettünk. De mégis győzünk! Mert mindaddig, ameddig merünk jót adni, akár mindent kockára téve – Isten maga tart magasban minket – a mi kis világunkkal együtt! A legkisebb tiszta jóság, amit adunk, s valakiben visszhangra talál – égbe röpít…

Sokan semmit sem adnak magukból, életükből, folyton kevesellt vagyonukból – mégis nélkülöznek! Más pedig semmit nem sajnál, mégis gyarapszik! Mert minden jót, mit adtál, Krisztus visszaad! Gazdag, vagy szegény vagy? Csupán viszonyítás kérdése, attól függ, milyennek érzed magad saját belső, isteni mércéddel mérve!

A legnagyobb boldogságot jelentő gazdagság: a viszonzott szeretet; amikor azt a jót kapjuk vissza, amit adtunk – folyamatosan, hosszútávon. Mindig azzal építve, segítve a másikat, amire neki éppen valóban szüksége van. Mert mit ér egy tábla csoki meghallgatás helyett, mit ér az új játék ölelés helyett, mit ér a parfüm csók helyett, vagy a nagy lakoma őszinte szavak helyett? Talán a koldus csak egy emberi szóért jön, a gyermek csak egy mosolyra vár; a társ csupán arra, hogy figyelmesebb légy; a barát annyira, hogy megoszthassa veled bánatát. A munkatárs nem akar tőled mást, csak egy dicsérő pillantást, a szomszéd mindössze azt, hogy emberszámba vedd! Kifogyhatatlanul gazdag az, aki tudja, mikor mit adjon a másiknak, hogy mindkettőjüknek öröme legyen; hogy eltűnjön köztük a pillanatnyi különbség, mely abból adódik, hogy az egyik éppen rászoruló, a másik ajándékozó. Így lesz „olyan a szolga, mint ura; az eladó, mint a vásárló, a kölcsönadó, mint a kölcsönkérő.” A leggazdagabb ember az, aki mély, valódi kapcsolatot ápol Istennel, s mély, valódi kapcsolatai vannak embertársakkal – közöttük a szeretet oda-vissza szabadon áramlik, folyamatosan. Így él isteni életformát emberi testben, a Jézus nyomán… Légy az, aminek Isten tart téged – egyedi, különleges, értékes ajándék! Add mindazt a világnak, amit Ő akar adni rajtad keresztül! Szeress, és Isten testet ölt benned! S a végén elmondhatod: a legnagyobbat tetted le a világ asztalára, mit ember letehet! Ámen.

Imádkozzunk! Atyánk! Köszönjük, hogy sokkal fontosabbak vagyunk Neked, mint gondoljuk, és minden értünk van. Minden történés a Te nagy kozmikus hálódba van beleszőve, és valamennyi rezdülő szál egy másiknak válaszol. Végtelen biztonságot és nyugalmat ad, hogy Te, aki a hálót velünk együtt szövöd, átlátod művedet, és ujjad rajtatartod minden részleten. Nem építhetünk, s nem rombolhatunk nyomtalanul, nem dalolhatunk, és nem sírhatunk visszhang nélkül – és ez így jó nekünk. Bárcsak mindent annak tudatában tennénk, hogy a mindenség együtt él, mozdul és lélegzik velünk… Megértettük, Végtelen Jóság, hogy ennek az évezredek óta készülő szövedéknek, melyben mi is egy-egy minta vagyunk, az a rendeltetése, hogy kiszűrje a világból a tökéletlenséget – nemcsak azt, amit mi bűnnek nevezünk, hanem mindent, ami útjában áll a végtelen boldogságnak és szeretetnek. Segíts, hogy tisztán lássunk és halljunk, sokkal éberebbek legyünk; hogy könnyen és természetesen nyilatkozzon meg általunk a jóság, gyengéden bontakozzon ki bennünk a szeretet és az igazság. Erősíts, hogy leküzdjük a terhelt örökséget: a túlzott ragaszkodást az anyaghoz, mely sötét leplet borít ránk, és tehetetlenné tesz. Hadd legyünk újra teljesek: önmagunkat és Téged szétosztva, végtelen jóságot adva s elfogadva, eggyé lehessünk egymással, s Veled! Ámen

Áldás: „Akié a Fiú, azé az Élet, akiben nincs meg Isten Fia, az Élet sincs meg abban!” (1János 5,12)