„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” Mal 3, 20

OLVASMÁNY: Jézus mondja: „Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen” Mt 6, 9-13

ALAPIGE: „…és ne vígy minket kísértésbe …” Mt 6, 13a

A legszentebb dolog a világon az a pillanat, amikor az ember imádkozik. Amikor az ember alkotójával beszélget. Az istenképűségünknek az egyik, ha nem a legkifejezőbb vonása az imádságnak a képessége. Az imádság magasabb rendű mozzanata az életnek, mint az imádás. Mert az imádásban leborulunk az Isten előtt, megvalljuk hatalmát, bölcsességét és szeretetét. De az imádságban beszélgetünk az Istennel. Ezért a legszentebb dolga az életnek az ima. A lélek lélegzetvétele. Az imában elmondott szavak nem a világűrbe szállnak el, hanem sokkal messzebb jutnak: az Istenig érnek és visszatérnek. Viszik a gondolatainkat és hozzák az Isten gondolatait. De mekkora is ez a távolság, hány fényév az embertől az Istenig? Kimondhatatlanul hosszú és elképesztően rövid egyszerre. Mert ez a távolság ugyanakkora az embertől az Istenig, mint amekkora távolság van az eszünk és a szívünk között. Azt mondják az a leghosszabb út, mire az ember önmagához megérkezik. És a teremtés csodája az, hogy egyszerre érkezünk meg Istenhez és önmagunkhoz.

A középkor egyháza azt tanította: távolodj el önmagadtól, utáld meg önmagadat. Úgy tekints magadra, mint aki mindenestől fogva gyarló, esendő és menthetetlen bűnös vagy! Ha utálod magadat, akkor az élő (benned élő) Istennel soha nem lesz valódi találkozásod. A középkori egyháznak ezen porba sújtó szándéka mögött mindig hatalmi érdek feszült. Mert az élő, a bennünk élő Istennel találkozni azt jelenti, hogy önmagamra, értékes voltomra, küldetésemre, életem értelmére rátalálni, és egy korszakalkotó nagy felismerésre jutni: az Isten szeretet. Abban a pillanatban megdőlne az egyház és a papok hatalma. A véres Isten képét évezredek óta magasba tartó intézmény hatalma dőlne meg lelkek tízmilliói felett. Erre még nincsen készen a világ. Az emberiség még nem érett meg a szabadságra. De teljesen természetes az, hogy a mélyből időnként a felszínre tör a szabadság- és szeretetvágy. Ezek ketten ikertestvérek.

Szabadság és szeretetvágy szülte a mai prédikációt. És ebben a szabadság és szeretetvágyban én kérem az imádságomat! Az igazit!

Kérem az imádságomat, amelyben a bennem és benned élő, a minket egymáshoz mindig közelebb terelő, és soha szembe nem fordító Istent és Atyámat szólíthatom meg. Kérem az imádságomat! Kértem az imádságomat, imában kértem az imádságomat, közvetlen vonalat az élő és egyetlen Istenhez. Mennyei telefonszámot kértem, a kimondhatatlanul távoli és elképesztően közeli Isten számát kértem, és mondtam sok megtanult, és rutinból és lelketlenül is mondható imát, és válaszként nem jött más, csak ennyi: a hívott számon élő fizető nem kapcsolható… És én még mindig kértem az imádságomat, és ekkor ragyogott fel előttem a Jézus imádsága. Hiszen a Megváltó nem csupán örök érvényű gondolatokat, és szeretettől vezérelt tetteket, hanem imádságot is hagyott hátra. Nem is csak egy imát, hanem többet. Örömben és bánatban, és a kettő között elmondható imádságokat.

De mindegyik között van egy, ami az evangéliumi elbeszélés szerint egy különleges környezetben születik. Mester, taníts minket imádkozni! – mondták egykor tanítványai. Jézus pedig így vezeti be a Miatyánkot: Ti azért így imádkozzatok! Vagyis: Gyerekek! Ez a kötelező ima! És mondjuk és mondjuk évezredek óta, és része lett a sejtjeinknek, a genetikai állományunknak, és nem kizárt, hogy abban a génspirálban vannak olyan aminosavak vagy más parányi részek, amelyek a Miatyánkért felelősek. És vannak az életben olyan nehéz helyzetek, olyan halálra nyíló küszöbök, ahol az átlépő a Miatyánkot mondja, mert a jézusi ima az utolsó lélegzetvétel imája. S mivel ez így van, a Miatyánkhoz hozzányúlni nem szabad. Nem is fogunk, csak beszélünk arról az egyetlen bizonytalansági tényezőről, ami azért benne van, és amikor néven nevezzük, akkor talán az az egy bilincs is lehullik a szívünkről, ami lehet, hogy éppen az utat nyitja meg a szívben lakozóhoz. Amíg ezt nem tesszük meg, addig olyan, mintha zörgetnénk egy ajtón, ami felőlünk van zárva.

Miközben a Miatyánknak erről az egyetlen bizonytalansági tényezőjéről beszélek, szeretnék olyan óvatos lenni, mint akinek a kertjébe madár repült, és csak akkor lehet ez a madár az ő kertjének tartós vendége, ha lelkében megőrzi a csendet. „Vigyázz a madárra, ha kertedbe repül, őrizd meg a csendet el se menekül. Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll…”

Lássuk hát ezt az egyetlen bizonytalansági tényezőt!

NE VÍGY MINKET A KÍSÉRTÉSBE!

Miért is mondja ezt Jézus? Egy igazi szeretetkapcsolatban van bátorsága az embernek mindent megkérdezni, mert a megkérdezni és a megkérdőjelezni nem ugyanazt jelenti. Bár én hiszem, hogy Istenünk szeretete még azt is kibírja, sőt időnként elő is segíti, hogy megkérdőjelezzünk dolgokat. Csak úgy tudunk a saját hitünkre rátalálni, ha rákérdezünk mindenre, amit nem értünk, miként a gyermek. Ne vígy minket kísértésbe? Hát olyan istenünk van nekünk, aki kísértésbe visz? Bizonyára nem. Az elmúlt kétezer évben olyan gazdag magyarázata és olyan mély lelki irodalma született annak, hogy miképpen is kell értenünk ezt a félmondatot, hogy aki ezen a ponton szeretne megnyugodni, az bizton talál magának megfelelő választ e magyarázatok között. Én is mondok most egy olyan választ, amit elődeimtől tanultam, és 5 évvel ezelőtt egy igehirdetésben el is mondtam. Ezzel a félmondattal – ne vígy minket a kísértésbe – azt „kérjük az Atyától, hogy minden olyan helyzettől óvjon és mentsen meg minket, amelyekben fokozott kísértésnek, bűnre való csábításnak vagyunk kitéve. Óvjon meg minket minden olyan helyzettől, amire még nem vagyunk eléggé felkészülve, amire még nincs elég lelki erőnk.” (Ne vígy minket a kisértésbe 2012.11.03., Mátészalka, Kossuth tér)

Ma már nem nyugtat meg ez a válasz. Mert ma már ez a rövid félmondat számomra bizonytalansági tényező. És tudjátok miért? Azért mert, ha kezd felragyogni az Igazság Napja, akkor észrevesz az ember olyan apró kis mozzanatokat is, amiket a vallásos félhomályban nem. Ti azért így imádkozzatok?! Először ez a mondat lett gyanús. Ugyanis az a Jézus, Akiben a szeretet és a szabadság lelke olyan hatalmasan munkálkodott, majd pontosan Ő fog határt szabni az imádságunknak? Ti azért így imádkozzatok és csak így imádkozzatok?! De még ezzel sem volna semmi baj. Ha elmondaná Jézus azt az imát, amivel a lélek szabadon szárnyal, és a másodperc töredéke alatt körbe repüli a mindenséget, és megérkezik önmagához, a benne lakozó istenhez. Igen, mondhatná bárki, hogy a Miatyánk egy ilyen ima, és az is lenne, ha az az egy, parányi bizonytalansági tényező nem volna benne: ne vígy minket a kísértésbe! Vihet? Bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy az Atya úgy dönt, miként döntött Jób felől: sátán kezébe adlak!? Vagy miként döntött Izsák felől: apád kezébe adlak?! Dönthet így is a kiszámíthatatlan úr?! Ha így van, akkor megmondom mi történik. Akkor az imádságommal nem fogok felszállni, mert lehet, hogy a magasban szárnyalva lelőnek valami idegen vadászgépek. Ha ez így van, hogy akár kísértésbe is vihet, bár kérem, hogy ne vigyen, de vihet, akkor a lelkemben soha nem fogok felszállni, hanem laposkúszásban járom végig az életem útját, mert az a biztos, és onnan már nem lehet nagyot esni. És laposkúszva imádkozom, és laposkúszva élek és járok, és bocsánat, hogy élek, és kegyelem, hogy élek, és ilyen példát mutatok a gyermekeimnek. Így lehet az európai keresztyénség idegen kultúrák áldozata, ha laposkúszásban éli meg a hitét, mert milliók jönnek, akik sokkal bátrabban élik meg a hitüket! Nem kicsi a tét! Ébredj Európa! Ébredj Magyar Nemzet!   

Azt érzem, hogy ebbe a legszentebb, kétezer éves imába, a jézusi tiszta hangba talán belevegyül a magyar nyelvre konvertált zsidó ószövetség hangja, hogy az Isten kísérthet. Ne tegye, de kísérthet, mert hatalmában áll. A teljes református énekkincsünk megannyi énekéből visszatükröződik a gondolat, hogy Ő, az Isten bármikor és bármit megtehet. Ami önmagában lehet igaz, de a Jézusban bemutatkozó Isten nem kiszámíthatatlan. Mert a bizonytalanságnál százszor és ezerszer építőbben hangzik az, hogy a jó és rossz tetteinknek egyformán van következménye, de következmény mindig egyensúlyban van azzal, amit megtettünk, vagy elmulasztottunk. És minden következmény célja a megjobbítás, és soha nem a végső megsemmisítés. Jézus megismertette velünk a kiszámítható Istent, akinek legfeljebb csak az áldásai nem követik az emberi logikát, mert sok gyarlóságunk ellenére ajándékait gazdagon, és szinte tékozló módon adja.

Én nem tudom, hogy miképpen került bele a Miatyánkba a ne vígy minket a kísértésbe kérése, vagy kinek állt szándékában elferdíteni az eredetileg talán másképpen hangzott imát, de egészen bizonyos, hogy tudat alatt lefékezi a léleknek azt az önfeledt szárnyalását, amivel szabad lenne közlekednünk magunk és mennyei Atyánk, illetve magunk és embertársaink között.  Hiszen amikor imádkozunk, akkor lenne igazán megélhető a lélek szabadsága. Egyáltalán nem azért, hogy elszálljunk magunktól, hanem hogy egy-egy imádság után úgy fogjunk dolgainkhoz, ahogy azt Jézusunk tette: megújult testtel és erővel. Ennek a bizonytalansági tényezőnek a feloldásában az ősi magyar lelket hívjuk segítségül, amely léleknek egy csodálatos megoldása született a Miatyánk ezen kérésére.

Magyar Miatyánk vagy hun Miatyánk néven is ismeretesek azok az imádságok, amelyek kora, eredete homályba vész, de a szándék és a lelkület a fontos, ami közvetítenek.  Ezek az egymástól alig eltérő imák az alábbi mondatokkal hidalják át ezt a nehezen elfogadható szövegrészt: a.) ne hagyj minket kísértésben, b.)  ne hagyj minket kísértésbe jutnunk, c.) a Te kezed vezet kísértéseken át.

A rovásemlékeket gyűjtő Bél Mátyás, tudós evangélikus püspök 1718-ban publikálta egy olyan régi változatát a Miatyánknak, amelyben a „ne hagyj minket kísértésbe jutnunk” kérést találjuk.

A Gyimesekben a 90-es évek végén egy csángó család akkor már nagyapa korú tagja visszaemlékezett a Katona-Miatyánkra, amelyben szintén a ne hagyj minket kísértésben forma szerepel. Miről is szólnak ezek a magyar fordítások, vagy ferdítések? Arról, hogy az igaz és jószándékú magyar lélek mindig is érezte, hogy Jézusnak egészen biztosan nem kellett kérni szerető mennyei Atyjától azt, hogy ne vígy minket kísértésbe, mert az Isten soha senkit nem kísért. (Jak 1, 13!) Helyette próbáltánk kitalálni eleink, hogy mit is kérhetett és mire is taníthatott minket Jézus ebben a mintaimádságban.

Ezért hát szeressük a jóra vezérlő magyar múltat, és szeressük a szándékosan vadpogánynak bélyegzett ősi magyar lelkiséget, mert bizony közelebbi lelki rokonságban van Jézussal, és a jézusi szeretettel, mint a testvérgyilkos káini lelkület. Befejezésül a magyar Miatyánk egyik fennmaradt – talán 5. századi –  változatát idézem:

MIATYÁNK ISTENÜNK / BENNÜNK VAN ORSZÁGOD / ELŐTTÜNK SZENT NEVED / S TÖRVÉNY AKARATOD / MINDENNAPUNK GONDJÁT MAGADON VISELED / BŰNEINKET, MINT MI MÁSNAK- NEKÜNK ELENGEDED / TE KEZED VEZET KÍSÉRTÉSEKEN ÁT / S LEFEJTÉ RÓLUNK A GONOSZ JÁROMÁT / TIÉD A NAGYVILÁG ÖSSZ-HATALMA ÜDVE / MINDÖRÖKTŐL KEZDVE LEGYEN MINDÖRÖKRE! Ámen.

Mátészalka, 2017. szeptember 17.

Becsei Miklós lelkipásztor