Köszöntés: „Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem!” (Zsolt 18:17, 20)

Imádkozzunk! Istenünk! Kincsek között nincstelenként, világosságban vakon tapogatózva, forrás mellett halálra szomjazva tengetjük napjainkat. Téríts magunkhoz – Hozzád, amikor csúcsokon állva attól rettegünk, hogy elnyel a mélység. Téríts magunkhoz – Hozzád, amikor ragyogó napsütésben reszketünk, hogy meglep a sötétség; mert a szakadékot nagyobbnak látjuk, mint a hatalmas hegyet, amit megmásztunk; az apró felhőnek hagyjuk, hogy elfeledtesse velünk a szikrázó fényt; a csipetnyi rossznak, hogy megmérgezze a tengernyi jóságot. Téríts magunkhoz – Hozzád, ha engedjük, hogy a lényegtelen hiányosság elhomályosítsa a rengeteg értéket, egy kósza indulat keresztülhúzza a dicséretet, az aggódás megsemmisítse az örömöt. Téríts magunkhoz – Hozzád, Istenünk – minden lélekvesztő pillanatban, amikor bárminek nagyobb jelentőséget, erőt és hatalmat tulajdonítunk, mint neked – ezért félni, kapkodni kezdünk, s esztelen erőlködésünk pusztulásba visz. Segíts kitörölhetetlenül a lelkünkbe vésni, hogy semmi sem lehet nagyobb nálad, Örök Szeretet; sem kudarc, sem csalódás, sem bűnök, sem fájdalom, sem veszteség, sem hiány – még a halál sem kerekedhet fölénk, s nem választhat el minket Tőled! Ámen

Alapige: Mózes 1. könyve 1. rész válogatott versek: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság , elválasztotta tehát a világosságot a sötétségtől. Azután ezt mondta Isten: legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket. És úgy történt. Azután ezt mondta Isten: gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a száraz. És látta Isten, hogy ez jó. Azután ezt mondta Isten: növesszen a föld növényeket: füvet, amely magvakat hoz, gyümölcsfát, amely fajtájának megfelelő gyümölcsöt terem. És úgy történt. És látta Isten, hogy ez jó. Azután ezt mondta Isten: legyenek világító testek az égbolton, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és meghatározó jelei legyenek az ünnepeknek, a napoknak és az esztendőknek. És látta Isten, hogy ez jó. Azután ezt mondta Isten: pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt. És látta Isten, hogy ez jó. Azután ezt mondta Isten: hozzon létre a föld különféle élőlényeket: barmokat, csúszómászókat és egyéb földi állatokat. És úgy történt. És látta Isten, hogy ez jó. Akkor ezt mondta Isten: alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására, férfivá és nővé teremtette őket. Megáldotta őket, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó…”

Kedves Testvéreim! A teremtéstörténet nem egy helyszíni közvetítés archivált dokumentuma, hanem a zsidó nép hitvallása. Kr. előtt majdnem ezer évvel jegyezték le, miután több évszázadon át szájhagyomány útján őrizték. Tekintve, hogy egy ma felröppent hír pár óra alatt milyen eltorzított pletykatengerré képes duzzadni, igencsak csoda, hogy az előttünk álló ősi szövegen átragyoghat Isten lényének néhány vonása. Elénk tárul a legmagasabb rendű intelligencia – az isteni logika – a mindenség megalkotásában, melyet háromezer évvel később a természettudomány is alátámaszt: felismeri a különleges párhuzamot, mely szerint a teremtési napokban leírt fejlődés és a kutatók által feltárt földtörténeti korszakok egymással megfeleltethetők. Emellett – ami számunkra ma a legfontosabb – tisztán átsugárzik a teremtéstörténeten az Isten öröme. Isten látja, hogy amit alkotott, igen jó; vagyis gyönyörködik keze munkájában. Az alkotásaiban való gyönyörködés újabb és újabb alkotásra indítja. Minden egyes részlet elkészültével elégedetten győződik meg annak megfelelőségéről, jóságáról, s ismét örül. Világteremtő műve megkoronázásaként alkotja meg képmását, az embert, akire barátként, teremtőtársként, felelős munkatársként számít ezután. S útjára indítva a Nagy Rendszert, a „gépezetet”, Isten a hetedik napon megpihen. Ám nem hagy minket magunkra a mindenséggel, nem örökre elpihen, mint a megtört szívű Madách szavai sugallják az ember tragédiájában. Isten, miután örök létezése végtelenjébe ágyazta a véges világot, azzal elválaszthatatlanul összeforrva munkálkodik szüntelenül. A fejlődőképesnek teremtett világban együtt épít tovább az emberrel, kit magáról mintázott, saját lényegével felruházott, s maga mellé állított.

A Biblia számtalan helyen elmondja, hogy Isten gyönyörködik bennünk, emberekben, amikor önmagát látja kiteljesedni bennünk és általunk a világban. Ez a hit, ez a Krisztus-hordozás: Isten földi valósággá testesülése bennünk és általunk! Ez nem rejthető „szív mélyére”. Ahogyan az anya méhében növekvő gyermek sem sokáig rejtegethető, úgy a bennünk növekvő Isten is azonnal láthatóvá válik! Évezredek egyházi öröksége – Jézussal ellentétben – a hitet, mint Isten-félelmet állította elénk követelményként. Pedig akitől félünk, azt titkon gyűlöljük! A gyűlölet pedig betemethetetlen szakadékot hasít közénk, végleg eltaszít egymástól. Az újszövetségi, Krisztus-követő hit nem lehet félelem az Istentől, mint diktátortól, akinek parancsai, tiltásai és kritikája örök gyermekségben, megfelelési kényszerben és büntetéstől való rettegésben tart. Abban a kínzó tudathasadásban, hogy „Tőled rettegve, Hozzád menekülök! És sosem tudhatom, hogy versz majd, vagy ölelsz…” Az újszövetségi hit nem lehet egy kényúr kegyelméért való, reszkető könyörgés! Ezeket emberekről, rossz szülőkről, önző, erőszakos „tekintélyekről” vetítették át Istenre generációk százai. Jézus szerint a hit nem Isten-félelem, hanem azonosulás Istennel! Eggyé válni azzal, aki gyönyörködik bennünk, s akit lényünk teljességéből, szabadon szeretünk, s önként mindenben követünk – az „isteni” legjobbat kihozva magunkból, egymásból és mindenből. Az újszövetségi hit: világszemlélet. Értelmezési keret, mely által Istennel összefüggésben, az Ő szemével nézve értelmezünk mindent az életünkben – magunkat, egymást, minden történést! Emellett a hit: kapcsolat; lényünk legnagyobb mélységeit is átható, érzelem-teli, élő kapcsolat Istennel, mely aztán az emberekhez való kötődésünket is magasba emeli. Hitünk a lényünk magjában, a lelkünkben megnyílt ajtó, melyen át földöntúli energiák közlekednek; maga Isten árad!

Isten gyönyörködik bennünk, amikor lényünk és életünk az Ő földi otthona lehet; amikor Ő bennünk élhet, s mi Őbenne! Mi is ekkor érezzük igazán „otthon” magunkat testünkben-lelkünkben, saját életünkben – bárhová vetődjünk is e földi vándorúton. S ahogyan Isten gyönyörködik bennünk, s minden alkotásában, úgy gyönyörködhetünk mi is egymásban, s a világban – ezt a képességet is örököltük Tőle.

Nem lehet teljes, és nem lehet boldog, aki nem tud gyönyörködni! Oly sokan mindenben és mindenkiben csak a rosszat látják, folyton zsörtölődnek, panaszkodnak, áskálódnak; igyekeznek másokat is mélybe rántani, megfosztani az örömtől – embertelenül és istentelenül viselkednek. Jézus szemével nézve ők olyan sebesültek, akik a sebeikből nem tudtak kigyógyulni, még mindig azok irányítják őket! Talán egykor nem övezte őket elfogadás, megértés, nem figyeltek szükségleteikre, nem értékelték a lényüket, legfeljebb csak a teljesítményüket; sokuknak hiányzott a biztonság, a kiszámíthatóság. Bizalmatlanságuk szorongóvá, aggodalmaskodóvá, önvédelemből támadóvá tette őket, a figyelem és törődés kierőszakolójává… Akit sűrűn elutasítottak, vagy bántottak, az mindig rosszat feltételez, a simogatástól is összerezzen. Nem kockáztat, hogy kérjen, azt hiszi, mindent ki kell bírnia, mindent egyedül kell megoldania. Nehezen fogadja el, hogy ő is fontos és értékes lehet; hogy benne bárki gyönyörködni, bízni tudna, s együtt érezne vele – ezért hideg, kemény és szomorú… Akinek erején felüli szenvedést okoztak, az könnyen válik bajkeverővé. Tovább osztja a kapott sebeket, hogy megkönnyebbüljön; s mivel a „normális” élet idegen neki, igyekszik folyton újrateremteni az ismerős, rossz helyzetet… Jósággal is lehet sebezni, nemcsak gonoszsággal. Az elkényeztetés eredményeként az ember képtelen lesz önálló életvezetésre; és megelégedésre, hisz hozzászokott, hogy túl sokat kap. A szigorú, tökéletesen erkölcsös nevelés okozta sebekből pedig gyötrelmes egyszerűség és boldogtalanság származik – mert az ember nem enged meg magának semmilyen örömöt… A gyógyulatlan sebekből bűnök születnek – indulatok, kíméletlen ítélkezés, önzés, bosszú, mártírság… – az ember másokat bánt, vagy magát. Ha a lélekből kihuny a gyönyörködni tudó élet-szenvedély, gyakran a test lesz szenvedélybeteg – álruhás gyönyöröket kergető; vagy önmagát emésztve, betegségek vészkijáratán távozik…

Így vagy úgy, kivétel nélkül minden ember sebesült. A különbség csak az, hogy ki mit kezd a sérüléseivel! Ki tud-e mozdulni a holtpontról? Felismeri-e, hogy mi történt vele, s ennek hatására milyenné vált? Akar-e meggyógyulni és továbblépni, beépítve az életébe, személyiségébe a már feldolgozott szenvedést, a tanulságot, a közben kibontakozó képességeket? Vagy sebeiben marad inkább? Reménytelenül behódol a szenvedésnek, bálványozza a rosszat azzal, hogy azt megváltoztathatatlannak, legyőzhetetlennek látja? Hogyan segíthetünk?

Jézus sebesülteknek tekintette a bűnösöket! Nem elítélte őket, hanem emberszámba vette; s a jót kereste bennük! Nehéz együtt érezni azokkal, akik be nem gyógyult, vagy sosem kezelt sebeik nyomán bűnösökké lettek. Ilyen megértésre csak a saját sebeinkből való gyógyulás során juthatunk. Felismerjük, hogy a gyógyulatlan sebek fertőznek, bűnökre új bűnöket szülnek; nem hordozhatjuk őket következmények nélkül egy életen át!  A begyógyult sebek viszont gyógyítanak, megtörik a sebek kényszerű osztogatásának ördögi láncát! Új világot teremtenek, ahol a tökéletlenségünk, fogyatkozásaink ellenére is boldog és hasznos lehet az életünk. Erre szabadított fel Jézus a sebei által! A sebek akkor gyógyulnak, amikor észrevesszük: szenvedésünkben nem vagyunk egyedül, Jézus velünk hordozza terheinket, hús-vér társak megértésén, törődésén át is. A sérüléseink akkor gyógyulnak, amikor kezdjük megérteni azokat az embereket, akik okozták – meglátjuk az összefüggéseket tetteik mögött; s elfogadjuk, hogy a helyzetükben nem tudtak jobb megoldást találni. És ezért szánni kezdjük őket; régi haragunk lassan elszáll. Képessé válunk megbocsátani akkor is, ha az új esély és gyógyító jóvátétel már nem lehetséges… A gyógyulás útján előrehaladtunk, amikor meg tudjuk fogalmazni, hogyan vált javunkra a keserűség, mi volt a célja és értelme a szenvedésünknek!

A sok sebesült nem arra vágyik, hogy az állapotát elemezgesd, a te gyógyulásoddal példálózz, s bölcs tanácsokat zúdíts a fejére (hogy ez mennyire nem segít, azt a Jób könyve tanúsítja).  Először ki kell mozdítani a holtpontról!

Távol Afrikában, egy bennszülött törzsben van egy érdekes szokás. Ha valaki bűnt követ el, kiállítják a falu közepére, s az egész törzs köré gyűlik. Ám nem megbüntetik! Ehelyett két napon keresztül folyamatosan sorolják neki mindazokat a jó dolgokat, amiket valaha is tett. A törzs ugyanis hisz abban, hogy minden ember jónak születik, szeretetre, békére és boldogságra vágyik, csak néha az erre való igyekezetben eltéved. A törzs segít a bűnt elkövetőnek újra megtalálni önmagát, „isteni” énjét, élete fonalát. Azzal, hogy gyönyörködnek benne! Ez a bűnössel való bánásmód igencsak krisztusi.

A sok sérült ember mind arra vár, hogy valaki együtt érzően mellé kuporodjon; s őszintén, mélyen érdeklődjön iránta, az ember iránt – nem a baja iránt (!) – és így előássa belőle az értékeket, amikben gyönyörködni lehet! Mert az a legnagyobb gondja, hogy nem gyönyörködik benne senki; nem a konkrét terhek, amiket oly régóta tűrve cipel! Belefáradt abba, hogy küzdjön azért, ami hiányzik neki. Belefáradt abba, hogy küzdjön az ellen, ami rossz neki. Nem bírja már folyton bizonygatni, hogy ő is a világon van! Inkább elszökne innen, valahová messze, a szivárványon túlra… ahol örökös harcok nélkül is észreveszik, szeretik és becsülik, ahol béke és nyugalom van… Légy számára Isten szeme, szíve, s gyönyörködj benne te! S a belőled áradó isteni energiák rohamos gyógyításba kezdenek. A szenvedő kimozdul a holtpontról; a te törődésed, gyönyörködésed az ő önbecsülésévé válik, visszanyeri élet-vágyát, s lassan képes lesz szembenézni a helyzetével.

Gyönyörködni – egymásban, a világban, alkotásainkban, Istenben – annyi, mint egyszerre emelni és emelkedni. Ezt a csodásan csengő szó gyöngyként guruló, csupa magas magánhangzója is kifejezi. Gyönyörködni: a földöntúli energiák leghatékonyabb áramoltatása. A legősibb és legnagyobb cselekvés! Minden ember képes rá, bármilyennek is született, s bármennyire taposta-tépte az emberi tökéletlenség megannyi következménye! Mert a gyönyörködés a lélek működése. A mindenkinek járó boldogság előszobája. Általa feltöltődünk és közben másokat is feltöltünk!

Szenvedélyes élet-szerelemmel jövünk a világra, melyet a gyönyörködés táplál. Első élményünk – jó esetben, hogy szüleink, rokonaink gyönyörködnek bennünk, csodának tekintenek. Csecsemőként visszatükrözzük ezt: mi is gyönyörködünk bennük, mert ők közvetítik számunkra Isten parányi lényünket becsülő, feltétel nélkül szerető elfogadását, megértő gondoskodását. Azután, ahogyan növekszünk, gyönyörködünk a világ sorra feltáruló szépségeiben, a rendben, bölcsességben, a sok új ismerőstől kapott jóságban. Gyönyörködünk mindaddig, míg boldogságunkat le nem törik bántások, értelmetlen harcok, szabályok, jogtalan megtorlások, és gyötrő hiányok. Ha kevesebbet kapunk, mint amire szükségünk van, úgy érezzük: megloptak. Ha többet kapunk, azt az önállóságunk megtiprásaként éljük meg… Mi mindenben csak addig tudunk gyönyörködni, amíg az szabad, s nem kötelező. Addig fogadjuk el, hogy valami veszélyes, kevésbé előnyös, fájó következményekkel járhat; amíg lehet távol maradni tőle, de nem tilos! Addig törekszünk lelkesen följebb és följebb a fejlődés útján, míg dicsérve biztatnak; de azonnal kedvünket szegi a kákán is csomót kereső kritika, mely bolhányi hibát elefánttá növel, s minden értékünket megkérdőjelez. Munkakedvünk addig van, míg vannak, akik gyönyörködni tudnak annak gyümölcsében. Azonban hanyatlani kezd az odaadásunk az életünk bármely területén, ha igazságtalanság ér: ha kevesebbre tartanak, mint amennyit érünk! Gyönyörködni egymásban – ez építi az önbecsülést és egymás megbecsülését, ez élteti a tartós boldogságot, ez hozza létre az igazi elégedettséget. Ez inspirál újra és újra alkotni, jót adni egymásnak, s együtt a világnak.

Gyönyörködni csak úgy lehet valamiben és valakiben, hogy erőszakmentes szeretettel és egyenrangú tisztelettel kapcsolódunk hozzá. Ezek az embervilág legnagyobb kincsei. Mind erre vágyunk. Szeretni minden helyzetben úgy, hogy az ne fájjon – se a másiknak, se nekünk! Mert nem krisztusi szeretet az, ami kényszerít, elvár, zsarol. Nem krisztusi szeretet az, ami parancsol, tilt, kritizál! Nem krisztusi szeretet az, ami farag, lesújt, és bilincsbe ver ahelyett, hogy finoman kísérne mozdítható korlátok között! Az erőszakmentes szeretet sosem okoz szenvedést, nem követel áldozatokat, mert képes arra, hogy egyszerre mindenki javát keresse, s közös nevezőre hozza.

Erőszakmentes szeretet csak akkor születhet, ha magunkat és társainkat egyenrangúként tudjuk tisztelni; ha úgy szeretjük és éppen olyan fontosnak tartjuk egymást, mint magunkat. Ekkor állunk egymás mellett. Kizsákmányolás és mártírság helyett mindannyian azt a legjobbat adjuk másoknak, amit mi is kapni szeretnénk! Gyönyörködni sem alárendelt, sem fölérendelt helyzetből nem lehet. Gyönyörködni csak abban tudunk, akiben földöntúli ajándékot fedezünk fel, s ezért olyan nagyra becsüljük, mint magunkat, akivel „egy szinten” vagyunk. „Magasról” csak le-nézően lehet viszonyulni: öntelten, lekicsinylően… És alávetettként gyönyörködött-e bárki is valaha az őt elnyomóban, a felsőbbrendűben? Szíve mélyén inkább megvetette. Minket, embereket a legkevésbé tölt el gyönyörűséggel, ha valaki olyasmivel rendelkezik, ami bennünk nincs meg; sokkal inkább irigység, félelem és gyűlölet vesz erőt rajtunk. A gyönge nem gyönyörködik az erejét fitogtató erősben, az oktalan a fennhéjázó okosban, vagy az alattvaló felettese mindenhatóságában. Ebből legfeljebb bálványozás fakadhat, amelyben az örök elérhetetlen utáni sóvárgás keveredik a saját kicsinység és kiszolgáltatottság állandó érzésével. A vallásos bálványimádás lényege ugyanez: az ember fél valami nála nagyobbtól, mert eleve rosszat feltételez róla. S féltve „férgecske” önmagát, mindenféle áldozattal megpróbálja manipulálni az istenséget, hogy az az ő érdekeit szolgálja. Emberi természetünk, hogy ha valakiről úgy gondoljuk, hogy fölénk kerekedett, akkor megpróbáljuk mielőbb magunk alá gyűrni – mert az egyensúlynak helyre kell állnia. Ez is bizonyítja, hogy mellérendelő kapcsolatokra lettünk teremtve! Alá-fölérendelt helyzetben ezért fordul olyan könnyen a kocka. Emlékszünk: Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!” Minden, amit adtál, visszatér hozzád…

Lehet „felnézni” valakire? Felnézni valakire nem hajbókoló, megalázkodó, remegő csodálkozást jelent – az bálványimádás! Felnézni valakire azt jelenti: figyelemre méltónak tartani! Bölcsebbekre, erősebbekre, bármiben előrébb járókra csak akkor tudunk „felnézni”, ha egyenrangúként velünk egy szintre állnak. Mindenestől elfogadnak, megértenek, becsülnek minket – és nem akarnak fölénk kerülni. Mellettünk vannak, s nem ellenünk! Attól kezdve, hogy a szabadságunkat és önbecsülésünket a legkisebb mértékben is megnyirbálják, varázsukat – és emberi méltóságukat – vesztik a szemünkben.

Jézus a régi szövetséget érvényteleníti, és új alapokra helyezi az Istennel és az egymással való kapcsolatunkat – „helyre tesz” minket. Leleplezi a zsarnokságot; és berekeszti a bálványimádó vallásgyakorlatot (mely retteg Istentől, de manipulálni próbálja). Megmutatja: Isten mellettünk áll, nem felettünk és nem alattunk! Ha Ő mellettünk áll, akkor mi sem állhatunk egymás fölött! Isten legyőzhetetlen, de nem akar „legyűrni”; nem követel, nem büntet, de nem kihasználható. Szabaddá tesz mindentől, felszabadít mindenre. Velünk él, velünk szenved, és velünk együtt cselekszi a jót; s nem dönt nélkülünk az életünkről! Jézus bemutatja, hogy mi, oly különböző emberek, hogyan állhatunk egymás mellé; hogyan gyönyörködhetünk kölcsönösen egymásban, erőszakmentes szeretetben, egyenrangú tiszteletben, miközben eltűnik köztünk minden szakadék. Rávilágít, hogy egy embert akkora tisztelet övez, amekkora jót tesz a rábízottakkal. Így járhat mások előtt, de mások fölött sohasem! Az előrébb tartó vonzó, jó példáját az egyenrangú rábízottak örömmel, szabadon követik – otthon, oktatási-nevelési intézményben, munkahelyen, baráti és egyéb környezetben mindenütt.

Elöljáró! Gyülekezetben, családban, és az élet minden területén – arra hívattál, hogy szeress és gondoskodj! Nem dicsőségre és hatalomra, hanem hogy hasznos légy! Aki elől jár, többlet képességekkel, tapasztalatokkal és lehetőségekkel bír az egyenrangúak között. Azért, hogy ezáltal elősegítse mások javát. A keresztyén elöljáró fájdalommentesen szeret, és mindenki mellé társként állva, gondoskodik. Őszinte érdeklődéssel, mély megértéssel és együttérzéssel viszonyul társai iránt, akik felhatalmazták tisztségére. Mindent és mindenkit a Krisztus szemével néz – mindenkit egyformán fontosnak és értékesnek tart, s mindig jót feltételez. Így keresi a problémák isteni megoldásait, a közös legjobbat – s közvetít áldást. Élj hát úgy, hogy életed részesei gyönyörködhessenek benned! Ámen

Imádkozzunk! Teremtő Atyánk! Elküldted egyszülött Igédet tökéletes szentségében közénk az évszázadok sötétségébe, hogy általa minden jó kiteljesedjen. Jézusban az életforrás: ölelő anyai szereteted ereszkedett alá. Szelídségével visszavezetett az életbe minket, akik a bűn szennyébe bukva, képtelenek voltunk elveszített szentségünket megtalálni. Mellettünk állt szenvedésben, veszélyben, örömben.

Táplált, gyógyított, példát adott, hogy boldogan élhessünk. Ő a legmélyebb, leggyöngédebb irgalom, mely a valódi önmagunkhoz való hazatérés új útját mutatta meg. Általa az ősi fészekbe visszahelyeztél, hervadhatatlan harmóniába magadhoz emeltél. Hálánk kifejezhetetlen. Lényünk, életünk hadd legyen e földön otthonod mindhalálig! Ámen

Áldás: „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” (Zsoltárok 37, 4)