Köszöntés: „A Bárány legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és az Isten letöröl szemükről minden könnyet!” (Jelenések 7,17)

Imádkozzunk! Megváltás Istene! Hálás a szívünk, hogy itt lehetünk; le tudtuk tenni a terheinket, feladatainkat; mindent, ami elválaszt attól, hogy testvéri közösségben rád figyelhessünk. Köszönjük, hogy ünnepet szentelhetünk neked, hálát adva mérhetetlen testi-lelki áldásaidért. Dicsérünk a befejezett és eredményes munkákért, az elcsendesült viharokért, a fájdalmak enyhüléséért. Magasztalunk minden szépért és jóért, aminek örülhettünk, s amivel örömöt szerezhettünk! Köszönjük a társakat, akik szeretnek, és akiket szerethetünk; segítőinket, s azokat, akiken segíthetünk; s hogy megvigasztaltak és vigasztalók egyaránt lehetünk. Megbocsátásodat kérjük rossz döntéseink, mulasztásaink, akarva-akaratlanul elkövetett vétkeink miatt. Oldozz fel, s emelj vissza magad mellé; tölts el jókedvvel, energiákkal, és tégy bölccsé minket! Jézus, Világ Világossága, ragyogd ránk fényedet! Ámen

Alapige: Márk 2, 22-28: Jézus mondja: „Senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való.” És történt, hogy Jézus szombaton gabonaföldeken ment át, és tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. A farizeusok így szóltak hozzá: “Nézd, miért tesznek szombaton olyat, amit nem szabad?” Erre ő ezt kérdezte tőlük: “Sohasem olvastátok, mit tett Dávid, amikor szükséget szenvedett, ő is, meg azok is, akik vele voltak?  Bement az Isten házába Abjátár főpap idején, és megette a szent kenyereket, amelyeket nem szabad megenni másnak, csak a papoknak; és azoknak is adott, akik vele voltak.”  Majd hozzátette Jézus: “A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért;  tehát az Emberfia ura a szombatnak is.”

Kedves Testvéreim! A mögöttünk lévő napokban sokféleképpen emlékeztünk hitünk hőseire. És visszatekintettünk veszteségeinkre. Azokra, akik mély nyomot hagytak bennünk, de már nincsenek velünk. Hálát adtunk az életünkbe fonódott életükért. Azért is, hogy mindaz, ami régebben sok szenvedést okozott, már kevésbé fáj. S most újra hálát adni gyűltünk egybe – a testi-lelki épülésünket szolgáló javakért: a földek terméséért, kezünk munkájáért, és a hitünk gyümölcseként krisztusivá formálódó életgyakorlatunkért. Ünneplésünkben a múltat, jelent és jövőt úgy kapcsoljuk össze, hogy az örök megújulást állítjuk figyelmünk középpontjába.

Jézus, a legnagyobb reformátor mai igénkben arról tanít, hogy az új bor új tömlőbe való. Először Dávidra emlékeztet, aki az ősök törvényeit áthágó, új generáció fia volt. Pásztornak született, de atyja házát, a családi hagyományt elhagyja. A szent kenyereket is megszentségteleníti, mégis király lesz; Isten támogatja és megáldja őt. Aztán itt vannak a Jézus jóváhagyásával szabályokat sértő tanítványok… Ezek a dolgok azért vannak együtt az evangéliumban, mert közös bennük a múlt korlátait szétfeszítő, növekedni, előrelépni akaró lázadás. A generációk közötti feszültség több ezer éves jelenség. Jézus pedig a fejlődés, változtatás mellé áll, sőt, Ő bátorít erre! Az örök értékeket, igazságokat letisztítja és kiteljesíti, új értelemmel tölt meg; s a kor fejlettségének, igényeinek megfelelően új formába önti. Erről szól a Jézus egész élete.

A generációk közötti konfliktusokat sokan csak a mi korunk jellegzetességének tartják. Azt gondolják, hogy régen minden utódnemzedék természetes módon engedelmeskedett az ősök hagyományainak, és eszébe sem jutott, hogy másképp is lehet élni – s így minden családot hit, békesség és boldogság uralt; mindenki tudta a helyét, a dolgát. (De akkor miért nem ez a tökéletes harmónia maradt ránk örökül?) Mások szerint az utóbbi századok fordították ki sarkából a világot, s az egyre gyorsuló tudományos–technikai fejlődést az emberi lélek és a társadalom nem bírja követni. (Mert talán nem elég erős a belső igény a fejlődésre…)

Szüleink világát még az határozta meg, amit nyilvánvalóan meg „kell” tenni. Egy egész generáció életerejét lekötötte a háborúk utáni újjáépítés kényszere. Új, szilárd alapot kellett teremteni, amely hordozni tudta a szebb és jobb élet álmát. Az emberek – nem mindig boldogan és magától értetődően – azt tették, amit szűk világukban muszáj volt, amit a felsőbb célok diktáltak. Életük értelme adott volt, az egyén elfogadta és magára nézve kötelezőnek tartotta a közösség és a gazdasági rendszer által szabott normákat és szerepeket.

A mai társadalomban régóta nem a cselekvéskényszeré, hanem az élményeké a főszerep. Korunk átlagemberét az élvezetre törekvés mozgatja! Sokkal többet érzékelünk a világból, el vagyunk árasztva információkkal. Ez gazdagítja a világról alkotott képünket, bár ezek csak másodkézből vett élmények: úgy látjuk őket, ahogyan a média értelmezi, s akarja elhitetni velünk. Folyamatosan befolyásolják, irányítani igyekeznek a gondolatainkat, és szünet nélkül bombázzák az érzelmeinket, hiszen azokon keresztül sokkal meggyőzhetőbbek vagyunk. Észrevétlenül hozzászoktunk, hogy állandóan ingerek, élmények érnek minket; már a világrengető eseményeken is egyre kevésbé döbbenünk meg – immunissá váltunk az információkra.

Mindennapjaink az élmény ellenállhatatlan vonzásában telnek; a szappantól a ruhákon át az autóig mindenből élményforrás lett. Egymással versengenek az ajánlatok, hogy minket egyre csodálatosabb élményekben részesítsenek. Az élménypiac virágzik. A korábbi, cselekvést legfontosabbnak tartó társadalomból élménytársadalom lett; ahol már nem az a fő kérdés, hogy mit kell tenni, hanem hogy mi a jó nekem, mi szerezhet új és szokatlan élményt? S nincs kötelező, kívülről diktált lépés; az ember: önmaga vezetője! Problémája az állandó bizonytalanság: nem döntött-e tévesen, nem szalasztott-e el egy „még nagyobb” élményt… Kialakul a félelem az élménytelenségtől, az unalomtól. Ami ugyanis egyszer már élvezetet nyújtott, később talán nem csillapítja az éhséget, a megszokás borzalmával fenyeget; s mindig ott lebeg a csalódás réme is. Kezd kirajzolódni, miért is unalmas sokaknak ma a mindig ismétlődő házimunka, a sok kötöttséggel és feladattal járó gyermeknevelés, vagy akár az olvasás. Hogy miért kevésbé kitartóak kicsik és nagyok egy-egy sport vagy hobbi művelésében; miért hagyják el oly könnyen egymást a párok; s változtatnak könnyebben lakóhelyet, állást, akik megtehetik…

A ma embere is a szebb életet keresi, de ezt az élmények válogatásával próbálja megtalálni, emiatt nem tud könnyen elköteleződni, küzdeni és kitartani… Fő a változatosság! S ha nincs élmény, nincs értelmes élet sem. Ezért kell annyira az igazi családélmény, közösségélmény, összetartás- és boldogság-élmény mindannyiunknak! Mert csak ezeken keresztül közvetíthetjük egymás felé, s örökíthetjük át gyermekeinknek a valódi tartalmakat: a keresztyén értékrendet, magatartás-mintát, az életszemléletünket! Tudományos tény, hogy csak az átélt, közvetlenül megtapasztalt dolgok mélyülnek el. Amit a mai ember példaként lát, átél, azt könnyen másolja; amiről csak hall, olvas, de nincs róla tapasztalata, az nem tud bevésődni – megszokta, hogy az információkat „testközelben” átéli. Az élmény-függőségben mindig új, készen kapott boldogságot keres. E hajszában veszélyesen összemosódik a látszat és a valódi, a játék és a kemény valóság… A fáradtságos – olykor fájdalommal járó – építés helyett a válogatás köti le a többséget, munka helyett az élményvadászat. A rengeteg lehetőség sokakat egyre önzőbbé tesz, az információ-áradat elleni védekezés pedig egyre érzéketlenebbé. A választás messzemenően ízlés dolga – mindenki keresi a neki megfelelő formákat, kereteket. Míg régen a társadalmi hovatartozás, a rokoni és munkakapcsolatok szülték a kisközösségeket, baráti köröket; addig az élménytársadalomra az ízlésközösségek, élménycsoportok jellemzőek. A szebb élet közös keresése hozza létre és tartja fenn ezeket, és ha már nem nyújtanak kellő élményt, feloszlanak.

Minden, ami szép és jó, biztonságot s erőt áraszt, mindig túlmutat önmagán: Isten közvetlen jelenlétét hirdeti. Aki Istent nem ismeri, az is érzi ezt, amikor azt mondja valamiről, hogy „ez tökéletes, mennyei, csodás”. A Mindenhatóra, az Abszolútra égetően szüksége van az embernek – az Isten-formájú űrt más nem töltheti be. Az egyház ebben sokat segíthet! A szebb jövő közös keresése és építése bibliai célkitűzés, Isten akaratával egyező. Tegyünk hát mi vonzó ajánlatokat az értelmes, szebb életre! Egyházunkba akkor tudjuk belegyökereztetni kortársainkat, s az utánunk következő generációkat, ha megértjük helyzetüket és igényeiket; s betöltjük a hiányaikat, gyógyítjuk sebeiket, eloszlatjuk a kételyeiket és félelmeiket – a nekik legmegfelelőbb módon! Velünk maradnak, ha ma megélhető, örökérvényű életmodellt tudunk nyújtani nekik: biztos talajt és a jó irányba fejlődés lehetőségét – hogy önmagukra, egymásra és Istenre találhassanak. Az örökkévaló értékeknek élménnyé kell testesülnie a jelenben, a mindennapokban! Ha nem tapasztalja meg az ember a saját bőrén azokat, akkor érthetetlenek, üres szavak maradnak. Csak átélve lehet megismerni, hogy milyen például az, ha mindenestől elfogadnak, feltételek nélkül szeretnek, vagy végérvényesen megbocsátanak. Az új esély, az egyenrangúság, a legmegfelelőbb segítség vagy a vigasztalódás isteni kincsei, ha nem válnak élménnyé, szintén nem jelentenek semmit – mint a tiramisu íze annak, aki még életében nem kóstolta ezt az olasz süteményt.

Az új nemzedéknek új keretekre van szüksége. Nem romlott az ifjúság – ahogy egykor mi sem voltunk azok – csak másképp nőnek fel (szülőként főleg rajtunk múlik, hogy hogyan; ha őket bíráljuk, magunkat bíráljuk). Útkereső fiataljaink biztonságra, kíséretre, támaszra vágynak, nem megbélyegzésre és ítéletre. A viták segítik őket, hogy ki tudják alakítani saját meggyőződéseiket. Jelzőfényeket akarnak látni, hogy el tudjanak igazodni. Van az életünkben elég fény, elég követhető példa? Vagy csak azt a következtetést tudják levonni, hogy „így biztos, hogy nem érdemes élni…” És tudunk-e a gyermekeink bőrébe bújni, s így átérezni az érzéseiket, megérteni a gondolataikat, tépelődéseiket, még a hibás döntéseiket is? És amint Jézus tette: feltétel nélkül elfogadni őket, bízni bennük, és mindig a jót feltételezni… Sok szülő ma is személyes sértésnek, a család szentsége elleni támadásnak veszi, ha a gyermeke egészen más utakon szeretne járni, mint amit ő elképzelt neki. Gondoljunk Dávid királyra! Ha a családja visszatartotta volna, s a családi „vállalkozást” folytatva, pásztorként éli le az életét, mi lett volna az akkori, filiszteusok szorongatta Izráellel? Mi történt volna, ha Keresztelő Jánost vagy Jézust az anyja féltő szíve nem engedi el, ha sikerült volna rájuk erőltetni az ősök hagyományait? A történelem csak akkor ismétli önmagát, ha nem merészkedünk messzebbre elődeinknél. A világot mindig azok viszik előbbre, akik bátran új utakra lépnek, vállalják és beteljesítik Istentől kapott küldetésüket… A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért” – mondja Jézus. Vagyis az emberért van a rend, a szabályok, a szokások; s nem azért, hogy az ember rabként szolgálja azokat. Ha elavulnak, át kell írni őket!

A gyermek nem lehet a család szolgája, és a szülő sem lehet a gyermek szolgája! Amint a gyermek felnőtté érik, szabadon kiválogathatja szülei és más tanítómesterei életpéldájából azt, amit követésre érdemesnek tart; s mellőzheti mindazt, ami számára elfogadhatatlan. Ő dönt, milyen mértékben hagyja érvényesülni az egykori hatásokat, s mennyire válik önálló, független felnőtté; vagy támaszkodik továbbra is gyermeki módon (egyre fáradó) szülei gondoskodására és kontrolljára. Fontos olyan megoldást találni, amely mindenki számára kényszermentes és boldogító! A kapcsolatok ott romlanak el, amikor az emberek már nem szeretni akarják egymást, hanem használni – saját önző céljaikra! Pedig nem egymást kellene kihasználni, hanem a lehetőségeket, melyek a közös boldogsághoz vezetnek…

A saját határainkat átlépni a legnehezebb, ám a legcélravezetőbb: a helyzetünk akkor változik, ha mi magunk változunk! Reformátusságunk gyakorlati alapelve: „Egyedül Jézus!” Saját határaimat átlépem, ha Jézussal, a legnagyobb reformátorral azonosulok. Jézus az akkori világrend rendkívüli felforgatója volt. Kiborította a zsákot, amit addig az emberiség magával cipelt, hogy kiválogassa és kidobja a használhatatlant, a hasznos örökséget pedig új kincsekkel egyesítse egy egészen szokatlan formában, új világrendben. Pontosan úgy, ahogyan Isten a teremtéskor nekünk szánta, de a történelem során sosem sikerült megvalósítanunk. Jézus a tájékozódási pont – a tökéletes életbölcsesség példája, aki „megigazít”, vagyis helyreállít a helytelen életfolytatásból. S Ő egyben a legkitartóbb társ! Azonosulni vele több, mint úgy követni, hogy egyes tetteit néha megpróbálom utánozni és időnként emlegetem a szavait. Azonosulni Jézussal azt jelenti, hogy mindenestől átveszem a viszonyulását, szemléletét, cselekvésmódját, ahogyan értelmez és érez! S közben folyamatosan kommunikálok vele; mindent együtt teszünk, mint akik összenőttek! Javaink, bölcsességünk, erőnk, örömünk és bánatunk: közös. Ő a másik felem, az isteni felem, mely egészen átjárja, áthatja lényem múlandó, emberi felét.

Evilági mivoltunkat e kettősség jellemzi: „isteni” és „emberi” – örökkévaló és múlandó – ötvöződik bennünk, s képes egyensúlyba kerülni; így teljesedhetünk ki, lehetünk egészségesek és boldogok. Az ember azonban kezdettől fogva abban a tévhitben élt, hogy „isteni” és „emberi” kizárják egymást, ellentétesek, örök harcban állnak. Feltételezte, hogy a test és a világ mindenestől rossz, bűnös. Meg kell gyűlölni a múlandó dolgokat; kerülni, büntetni kell az „emberit”, a „világit” – s csak az égiekkel szabad törődni… Később előtört a másik véglet is, mely a lelket tagadta meg. Emberi vagy isteni felünk megtagadása viszont egyaránt tudathasadáshoz vezet; mint az olyan elvált szülők gyermekénél, akit a másik szülő ellen hangolnak. Minden gyermek ösztönösen úgy értelmezi magát, hogy egyik fele: az anyja, másik fele az apja. Ha külső utasításra utálnia kell az egyik szülőt, akkor a saját maga egyik felét kell gyűlölnie, megtagadnia. Ilyenkor meghasonlik, talajt veszít, összeomlik. Önbecsülése, alkotókedve, még életereje is elvész; önállótlan, örökké függő báb lesz, akit madzagon rángatnak. S egyre gyűlik benne a feszültség – a kívülről betáplált gyűlölet önálló életre kel, s a legszörnyűbb utakra kergeti… Épp ilyen a meghasonlott hívő is, akinek lénye egyik felét, az Isten által jónak és értékesnek teremtett, emberi mivoltát kell megtagadnia – a világgal együtt, amiből nemcsak kiszakíthatatlan, de éppen oda szól a küldetése. S lesz belőle gyakran a legembertelenebb földi lény, ki vagy saját magát, vagy környezetét kínozza halálra. A földi dolgok gyűlölete még nem emelt senkit égi magasságokba…

A matéria istenítése, a lélektagadás is mérhetetlen károkat okoz. Ez esetben az ember a változónak teremtett földi dolgokat akarja maradandóvá tenni. Esztelenül harcol az ellen, hogy szépség, fiatalság, gazdagság és pozíció: múlandó, akár a szülői szerep, vagy a gyermeki függő állapot… Ugyanakkor az örökkévaló, égi dolgokat szeretné megtagadni, vagy múlandónak tekinteni. Visszavonhatónak akarja tartani pl. a szeretetet, hűséget, vagy megbocsátást. Istent pedig – amennyiben nem tagadja létezését – kiszámíthatatlannak állítja be… Aki múlandó dolgokat próbál konzerválni, örökkévalóvá tenni, az teremtményt imád a Teremtő helyett! Belső egyensúlya eltolódik: irgalmatlanul elhatalmasodik benne az „emberi” – s lényében az Istennek nem marad hely. Rejtve maradnak „isteni” vonásai, örökkévaló kincsei, képességei.

A gyötrő Isten-hiány a bálványimádó függőségek mellett is megmarad. Ezt sokan azzal próbálják leküzdeni, hogy „félelmetes istent” kezdenek játszani. Elnyomnak másokat, rájuk erőszakolják akaratukat, kihasználják, majd általában eldobják őket. Olyan istenséget testesítenek meg, aki leginkább elvesz, s alig ad – azt is számításból. Sejtjük, milyen tapasztalatok alakíthatnak ki ilyen istenképet. (Tömény valóság volt ez egy nemrég letűnt rendszerben, mely máig kísért…) A „félelmetes istent” játszók nem ismerik a Jézus Istenét, aki kizárólag ad, minden tökéletlenséget gyógyítani, jóvátenni segít… Emberi példák híján kimondhatatlanul nehéz az abszolút jóságot gyakorolni, mindenben és mindenkiben értéket keresni; minden rosszal farkasszemet nézni, megbocsátani, új esélyt adni! Egyszerűbb „kiborulni” az egyensúlyból – kiabálni, ütni-vágni, megalázni, bosszút állni, mindent másra fogni, s mártírként sírni. Behunyva „isteni” szemünket a még megmaradt, vagy soha fel nem fedezett értékeink előtt, szem elől tévesztve a számunkra igazán fontos embereket és teendőket…

Jézus elénk tárja a földi emberként megélhető isteni létmódot: isteni és emberi lényegünk tökéletes harmóniáját – mely tökéletlen földi körülmények között is lehetséges. Rávilágít, hogy égi és földi öröm egymásnak sosem ellentéte. Istennek az ember és a világ nem ellensége, sőt, e létformában minden mennyei érték csak földi dolgokon keresztül valósulhat meg. Örök és múlandó idelenn egymás nélkül nem is létezhet. A teremtett világ Isten csodás ajándéka arra, hogy jól éljünk vele: megszenteljük, égi célok szolgálatába állítsuk. A változatlan Isten és a változó világ egyaránt a társunk, barátunk. A múló időt nem lehet megállítani, átmeneti állapotunkat lehetetlen konzerválni. Fölösleges küzdenünk a világ előrehaladása ellen, inkább tartsunk lépést vele, sőt terelgessük a helyes irányba – örömmel! E földön semmi sem ellenség, hanem eszköz és lehetőség, mely fejlődésünk ezer módját rejti, s boldogságunk várát építi. Isten akaratába simulunk, ha egyformán elfogadjuk, szeretjük, becsüljük teremtettségünk folyton változó részét és lényünk örökkévaló magját, istenarcunk változatlan vonásait – melyek egymást erősítve juttatnak célba minket.

Te megtaláltad-e már magadban, s az életedben éginek és földinek finom egyensúlyát? Meg tudott-e szentelni minden földit benned az isteni lelkület? Az egyensúly érzékeny, mint a tenger hullámain ringatózó bárka – tőlünk függ, mennyire hagyjuk magunkat „kiborítani” belőle. Az egyensúlyt talált emberről harmónia sugárzik. Biztonság és bizalom árad belőle a legszörnyűbb küzdelmekben is, szenvedélyes szeretetét semmi sem törheti össze. Jézussal azonosuló, szilárd hite fönntartja a hullámok felett, azok bármilyen veszélyesnek is tűnjenek! Ámen

Imádkozzunk! Végtelenül szerető Istenünk! Fájó szívvel látjuk be, hogy társainknak gyakran a legfontosabb dolgokkal maradtunk adósok. Sokszor a szeretet, összetartozás tűnő pillanatok voltak, az ígéretek csupán szavak maradtak. Előfordult, hogy hallgattunk, amikor beszélni kellett volna; s többször kimondtunk olyat, amivel ártottunk. Nehezen viseltük, ha ellenünk fordultak azok, akiknek mellettünk kellett volna állnia – s olykor bántásra bántással, vagy elzárkózással feleltünk. Leteszünk most kezedbe minden gyötrő emléket: igazságtalanságot, meg nem értést, csalódást és szenvedést; amely családunk és nagyobb közösségeink boldogságát valaha is beárnyékolta, s a közös előrehaladást akadályozta. Köszönjük erődet a nehézségek idején, mellyel egyensúlyban tartottál minket; és gondoskodásodat, mellyel jóra fordítottál mindent. Szabadíts fel terheink alól, segíts a te lelkületeddel fordulni mindenki felé! Köszönjük, hogy benned összebékülhetnek világkorszakok, nemzedékek, s a legkülönbözőbb emberek. S köszönjük, hogy tiszta szívet és új kezdetet ajándékozol, és boldog kiteljesedésünket munkálod halálunk órájáig. Ámen

Áldás: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, sem ember szíve soha meg nem sejtett, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek!” (I. Korinthus 2,9) Ámen