Köszöntés: „Amit Isten megígér, azt meg is tudja tenni!” (Római levél 4, 21)

Imádkozzunk! Élet Istene! Magasztalunk Téged, hogy egybegyűjtöttél most is minket – valódi találkozásra! Dicsérünk megújuló templomunkért, amelybe hazaérkezve egész lényünket átjárja az átalakulás különleges varázsa. Hatalmába kerít az elmúlás szomorúsága, amelyet mindig átélünk, amikor egy korszak lezárul – hogy többé már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Ugyanakkor ebben a szokatlan, átmeneti rendben elönt bennünket a változás reményteljes izgalma és öröme, hiszen az új formák, körülmények jobban szolgálják majd az aktuális céljainkat és szükségleteinket. Köszönjük a szakértő értelmet és az önzetlen segítő kezeket. Hálát adunk mindenért, amit kaptunk tőled egész életünkben: az apró és nagy csodákért, a hihetetlen fordulatokért, megmagyarázhatatlan gyógyulásokért, a szédítő lehetőségekért. És dicsőítünk ünnep-készítő szeretetedért, mellyel most is átölelsz. Bocsásd meg nekünk, hogy éltető jelenléted tiszta örömét olykor elfedik az aggódásaink, a csüggedésünk, testi-lelki fájdalmaink és félelmeink. Belátjuk, hogy túl nagy figyelmet szentelünk jelentéktelen dolgoknak; s miközben a részletekben elveszünk, elmulasztjuk a lényeget. Az eszeveszett rohanásban nincs időnk élni. Kicsit megpihenni vágyunk karjaidban, Atyánk; szeretnénk engedni, hogy átjárja minden sejtünket közelléted végtelen öröme, felszabadító energiája. Ámen.

Alapige: Római levél 8, 18-25: „Azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. A teremtett világ ugyanis hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik, és együtt vajúdik mind ez ideig. De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.”

Kedves Testvéreim! Mennyire tudjuk átérezni egymás fájdalmát? Még az is, aki volt már hasonló helyzetben, egészen másképpen élheti meg ugyanazt a szenvedést. Egyik ember iszonyú terhek alatt sem adja fel, úgy küzd, mint a misztikus főnixmadár, amely az áldozati tűzben elég, majd hamvaiból feltámad – újra és újra.  A másikat a legkisebb feszültség is halálra zúzza. Abban viszont egyformák vagyunk, hogy a szenvedés mindenki számára szörnyűség. Pál azt állítja, hogy „a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk”. Honnan veszi az apostol a bátorságot, hogy a szenvedést semmiségnek tartsa, azt mondja róla, hogy szóra sem érdemes? Nézzen szét a kórházakban, börtönökben, a természeti katasztrófa sújtotta vidékeken, a háborús övezetekben, vagy egy terrorcselekmény helyszínén! Vessen egy pillantást a néma vagy kiáltó, leírhatatlan borzalmakra, melyekben félelmetesen sokan vegetálnak, és az után mondja, hogy a jelen szenvedései semmit sem jelentenek! Kevés ember van a földön, akit mindez teljesen hidegen hagy… Vagy talán arra tesz kísérletet az apostol, hogy a szenvedőket egy jobb túlvilággal vigasztalja? El akarja feledtetni a jelen nyomorúságokat úgy, hogy álomba ringat egy csillogó ígérettel, hogy egyszer majd jobb lesz nektek a mennyben, ezért most csak tűrjetek!? Pál testileg és lelkileg is sokkal keményebben szenvedett annál, minthogy a szenvedést semmiségnek tartsa. Saját tapasztalatból tudja, hogy milyen értelmetlenek az olcsó vigaszok. Komolyan veszi a kínokat, és nem elkábítani akar, hanem igazi vigasztalást nyújtani, amikor figyelmünket a legnagyobb isteni ajándékunk felé fordítja, amely láthatóvá válik rajtunk. Ezzel a múlhatatlan, lenyűgöző örökséggel összehasonlítva bírnak kisebb jelentőséggel a jelen szenvedései, bármennyire megkötöznek és megtörnek is. Pál szerint százszorosan felülmúlja a jelen sötét nyomorát a bennünk kibontakozó dicsőség öröme.

Amikor Pál a tegnapot és a mát a jövő reménységében szemléli, túllátni segít a jelen bajokon. Nem ragad le a nyomasztó fájdalmaknál, melyek ma a lélegzetünket is elállítják; hanem abból indul ki, hogy Isten segítségével könnyebbül, majd megszűnik minden szenvedés. Vagyis isteni nézőpontból szemlélve a krízis átmeneti! Az, hogy Isten segítségével könnyebbül a teher, nem azt jelenti, hogy Ő majd mindent megold egyedül, mi pedig tehetetlenül siránkozva kivárjuk. Elengedhetetlen, hogy mi is keményen dolgozzunk azért, hogy a magunk és mások tökéletlenségeiből fakadó szenvedést felszámoljuk, amennyire csak lehet!

A kríziseknek gyakran előidézői is vagyunk: nem megfelelően értelmezünk és teszünk dolgokat, vagy másoknak túl sok mindent megengedünk – ezzel magunknak és a többieknek is ártunk. De éppen a krízisek bírnak rá arra, hogy végre másképp éljünk. Rajtunk is múlik, mennyire szenvedünk és milyen súlyos szenvedést okozunk! Ne zárkózzunk hát be a tehetetlen fájdalomba, csak a rosszra koncentrálva, s megannyi kincsünket feledve. Enyhítünk a gyötrelmeken, ha szembenézünk az igazsággal. Először az értékeinkkel, azzal, hogy kik is vagyunk Isten szemében. Majd azzal, hogy mi mindent tettünk rosszul, s vállaljuk érte a felelősséget. Elhisszük, hogy képesek vagyunk kézbe venni a sorsunkat és másképp tenni ezután mindazt, ami gátolta a boldogságunkat és előrehaladásunkat. Ha kell, az addigi életrendünket egészen felforgatjuk, és krisztusi mintára szabjuk át. Kidobjuk a hajóból a fölösleges terheket, megváltoztatunk mindent, amit szükséges, megtanuljuk minden körülmények között meglátni a fényt – a jót, az értékeset, a hasznosat; a célt, az utat, az isteni megoldást! Mindezt a Jézus szavai nyomán, aki ráébresztett, hogy legtöbbször mi magunk vagyunk a változás akadálya, s azt mondta: „minden lehetséges annak, aki hisz! (Márk 9,23)” Isten mellettünk áll, emberi erőforrásokat is küld mellénk, hogy aztán a legyőzött krízis jó irányba terelje az életünket, és kiteljesedésünk építőkövévé legyen! Ha valaki sok baj figyelmeztetéséből sem érti meg, hogy valami rosszul működik az életében, az csak tovább halmozza a szenvedést, s eljön a perc, amikor már túl késő, kifolyik a markából az élete. El sem tudjuk képzelni, hány halálos ágyon rebben fel a sóhaj jó emberek ajkáról is: „ha még egyszer újra kezdhetném, mennyi mindent másképp tennék!” Ha időben megértjük a jelzéseket, s merünk vágányt váltani, akkor maradandó sérülések nélkül élhetünk, egyre boldogabban.

A zsidó vallás a maga Istenének a szájába olyan szavakat ad egy népre vonatkozóan, hogy „nem lesz belőled soha semmi!” (Ezékiel 27,36) – elborzadva olvashattuk a mára kijelölt ószövetségi igeszakaszban. Ezzel szemben mi, keresztyének, olyan biztatást kapunk az újszövetség Jézusától, hogy „Istenek vagytok… mindnyájan!” (János 10,34; Zsoltárok 82,6) Óriási lehetőséget és felelősséget kaptunk tehát, hogy mi magunk irányítsuk az életünket, jóval többet tehetünk magunkért és egymásért, mint gondolnánk! S mégis mennyien hivatkoznak „megváltoztathatatlan” dolgokra, vagy emberekre, akik őket függésben tartják… Létezik emberek között érthetetlen és elszakíthatatlan kötelék, amely Istentől jön, földöntúli eredetű. Ez arról ismerhető fel, hogy megmagyarázhatatlan boldogságot okoz. A földi függőségben élők viszont panaszkodnak szörnyű sorsuk miatt, feketére festve az eget. Aztán, amikor szembesülnek azzal, hogy a ketrec, amit maguk köré képzeltek, nem is létezik – igenis, továbbléphetnek, változtathatnak, ráadásul nem is egy kiút lehetséges (!) – inkább már nem is akarnak változást. Inkább maradnak az ismerős rosszban, minthogy bátran belevágjanak az életük átrendezésébe, a javukat szolgáló átalakulásba. Kényelemből, félelemből, a küzdeni akarás vagy a kitartás hiánya miatt? Érthetetlen, mennyien beérik egy alig elviselhető élettel! Pedig Isten boldogságra teremtett minket! Az Ő segítségével könnyebbül, sőt megszűnhet minden szenvedés – és nemcsak odaát! Jézusnak a gyógyítási történetekben feltett kérdése mindannyiunkat szólít: „Akarsz meggyógyulni?” (János 5,6)

Űzd messze magadtól a jövő sötét fellegét, amely a rossz döntéseid súlyos következményét vetíti előre! Az az Élet, az a jövő ugyanis, amit Isten készített számunkra, jó és tökéletes! Lényege és tartalma igénk alapján a dicsőség, Isten fiainak nyilvánvaló, kézzelfogható dicsősége. „Dicsőség? Minek az?” – kiálthatnak fel azok, akik mindössze túlélni szeretnék a saját életüket, magukat meghúzva, valami langyos egyszerűségben. Csakhogy az lehetetlen. Mivel a dicsőség Isten ajándéka. Az ajándékot pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni: vagy elfogadjuk és használjuk, vagy visszautasítjuk! Vagy élünk a lehetőséggel, vagy nem. A „se veled, se nélküled” állapot nem élet, nem kapcsolat – nem működik sem Istennel, sem emberrel. Félig beváltott ígéret, félig-szeretet, félig-békesség, vagy félig-hűség sincs! Az örökérvényű értékek a „mindent vagy semmit” elvén működnek, fél szívvel nem lehet azokat gyakorolni. Az ember élete – akár a történelmi múlt – dicsőséges vagy dicstelen, isteni vagy istentelen, boldog vagy boldogtalan… Isten szétosztja közöttünk a dicsőségét, hogy rajtunk keresztül ragyoghassa be és emelje fel a világot.

A dicsőség sok ember számára azt jelenti, hogy mások csodálják őket valami nagy dologért, amit elértek. A kívülállók azonban nem mindig tudják átlátni, hogy milyen út vezetett valaki nagy eredményeihez – lehet mögötte hamisság, vagy felfoghatatlanul kemény munka és kegyetlen szenvedés… Emiatt ennél a másoktól nyert dicsőségnél sokkal fontosabb az a belső meggyőződés, hogy a magam szemében, Istennel összekapcsolt lelkem mércéje szerint hasznos és maradandó értéket alkottam, valamiféle örökérvényű kincset sikerült itt a múlandóság dimenziójában megvalósítanom. Munkánk tényleges eredményével nem is mindig lehetünk tisztában. Az eredmény mennyiségileg és minőségileg sem mérhető minden esetben, a hosszú távú hatásokról nem is beszélve. És legtöbbször el sem tudunk „mélyedni” az elért sikerben, mert amint valamit elvégeztünk, megoldottunk, máris újratermelődik a feladat. A háztartási teendőktől kezdve a tárgyakkal végzett munkán át az emberekkel foglalkozó hivatásokig mindenre igaz ez – egyet befejeztünk, vár a következő tucat. Ám közben folyamatosan érlelődünk, növekedünk, észrevétlenül is emelkedünk… Fontos, hogy tudjuk: jó emberek és jó szakemberek vagyunk, értelmes életünk célirányosan halad előre – s ezért örömmel dolgozzunk! Hiszen az örömmel végzett tevékenységből születik igazán jó eredmény, így rajzolódhat ki rajtunk Isten dicsősége, lehetünk munkánk által áldássá.

A dicsőség az Újszövetség alapján: kiteljesedés, beteljesülés. Égi és földi dimenziók találkozása bennünk, isteni és emberi harmonikus egyensúlya. A dicsőség az Istentől kapott, sokrétű földi küldetésünk betöltése. Nem szemfényvesztő külsőség, olcsó kacat, amit magára aggat az ember, vagy elfogad másoktól, s egy ideig benne tetszeleg. A dicsőség: felszabadult teljességre jutás – ebben nyer az életünk végső értelmet! Szabadon kiteljesedni, ledobva magunkról lepleket és bilincseket. Ez a folyamat már a Jézus eljövetelével és életművével elkezdődött. Kár kihagyni ezt az Istentől ajándékba kapott, mindent felülmúló lehetőséget, hogy mindenestől megváltott, szabad és kiteljesedett emberek lehetünk! Ha így élünk, mozgunk és vagyunk, Isten dicsőíttetik meg bennünk és általunk – szüntelen. A dicsőség egy olyan állapot, ahol nincs hiányérzet. Hiányérzet akkor nincs, ha életküzdelmeink megelégedésre vezettek. Meggyőződésünk, hogy minden, ami fontos, jó úton halad, s mindenből éppen annyi van, amennyi szükséges; mi pedig folyamatosan az aktuálisan tőlünk telhető legtöbbet és legjobbat adjuk magunkból, s nincs olyan dolog, amely ne a javunkat szolgálná. A dicsőség tiszta isteni fény, melyben választ nyernek a keserű kérdések, szertefoszlanak a félelmek, értelmet kap és enyhül minden borzalom. A dicsőség: újra megtalálása mindannak, ami elválaszt bennünket, minden meghasonlás, ellenségeskedés végső megbékélése. Egymásért élő összetartozás Isten, ember és minden teremtmény között.

Dicsőségünk legfontosabb alkotóeleme, mely itt a tér-idő világban szó szerint testet ölt – a családunk. A család a jövőbe kiterjesztett testi-lelki valóságunk. Gyermekeink továbbadják, ösztönösen újrateremtik a velünk megélt élményeket, széthintik a tőlünk kapott életbölcsességet, a géneknél sokkal meghatározóbb lelki, érzelmi, szellemi, örökséget. És nem mindegy, mit visznek tovább! A jó családi élet földi paradicsom – mennyei élettér – mely jelenné teszi az ígéretes, nagyszerű jövőt: megkönnyíti és felgyorsítja minden tagja számára a kiteljesedést. (A Krisztusi életbölcsességet gyakorló családmodellről részletesebben egy későbbi alkalommal hallhatunk.)

Kiteljesedésünk – dicsőségünk miután egész földi életünkben épül, odaát válik befejezetté. Itteni életünkben gyakran feszültséget okozhat, hogy meg vagyunk mentve, de a szabadítás testi valósága még nem érkezett el. Megváltva, de még nem készen – megállás nélkül a tökéletesedés útján, de még nem a célban. E kettősség szorításában bízunk s elbizonytalanodunk, erőre kapunk és elgyengülünk; örülünk, és néha elkeseredünk, megnyugszunk, majd újra aggódunk… Természetesen nem mindenki érzékeli ezt a feszültséget egyformán. Aki ereje teljében a legszebb éveit élvezi, akire sugárzó arcokról mosolyog a boldogság, bajoktól mentesen teheti a dolgát, az nem sóhajtozik szabadítás után. Akit nem visel meg a mások szenvedése, a gonosz erőszak és a hamis béke, vagy a nyilvánvaló igazságtalanság, az jót nevet magában és nem vágyik beteljesedésre. Aki viszont könnyek közt eszi a kenyerét, s az álmatlanságig zaklatják a borzalmak, az sóhajtozik – érzi a magáén túl az őt körülvevő teremtettség kínjait is, amely vele együtt sóvárog szabadulás és teljesség után… Előbb-utóbb azonban mindenki ráeszmél, hogy sorsközösséget alkotunk mindennel és mindenkivel – összefonódunk szeretetben és szenvedésben, és együtt fogunk célba érni is. Teljes dicsőségre jutott győztesek csak együtt lehetünk!

Addig pedig feladatunk ébren tartani a reménységet. A reménység meggyőződés a még láthatatlanról, hogy Isten megtartja, amit megígért: küzdelmünket megáldja, elhozza a végső szabadulást és teljességre juttat. Az állhatatos reménység nem álldogál, s várakozik tétlenül, hanem megfontoltan és elszántan cselekszik! A Jézustól tanult módon – az Istennel való intenzív kapcsolattartás mellett – teljes erőből harcol a szenvedés ellen, hogy mások sebei a mieinkkel együtt gyógyulhassanak!

Legyünk mi a megértők, megbocsátók, a kibékülés kezdeményezői! Legyünk elnézőbbek, nagyvonalúak! Tiszteljük mi a másik embert, egyszerűen csak azért, mert ő is ember: éppoly értékes, fontos, mint mi – akármilyennek látszik; éppúgy boldog akar lenni, s előre akar lépni, mint mi! Gondoljuk át, nem feltételezünk-e gyakran rosszat azokról, akiket nem is ismerünk; nem ragaszkodunk-e sokszor túlságosan a saját igazunkhoz, amikor a mások véleménye is hasznos lehet. Mennyivel könnyebb megoldani egy családi problémát, ha mindenki arra figyel, hogy mitől szomorú, vagy mire vágyik a másik… ha mindenki a másik helyébe képzeli magát, amikor valami vita támad és hajlandó engedni! Sok esetben már az javulást, örömöt hozna, ha egyszerűen csak beszélgetnének egymással azok az emberek, akik egymásra vannak utalva, hogy igazán megismerjék és megértsék egymást… Megannyi lehetőség van, hogy megmentett voltunknak örülve, mi is menteni tudjunk, ahol csak lehet – mígnem eljön a végső szabadság és a teljes dicsőség.

 A velencei Sóhajok Hídja a régi állami börtönig ível. Mi nem a vérpad felé menetelünk a sóhajok hídján, mint egykor az elítélt foglyok Velencében; hanem lépésről-lépésre, minden teremtménnyel együtt haladunk a szolgaságból a kiteljesedett szabadság felé, tehetetlen semmi-voltunkból a fontossá és értékessé válás felé, a múlandóságból a dicsőség felé. Nem a hóhér vár ránk, hanem a végső győztes Krisztus, aki átvezet a halálból az életre. S így már idelenn – sóhajok helyett – lelkesen, derűsen együtt épülhetünk és építhetünk a mindenséggel! Ámen

Imádkozzunk! Szabadító és kiteljesítő Istenünk! Hálát adunk neked, hogy Fiadban megdicsőítetted magadat, s hogy általa minket is dicsőségedben részesítesz. Köszönjük, hogy Ő megmutatta az utat, mely visszavezet hozzád, s helyet készített nekünk nálad. Áldunk, hogy a Jézus nyomában járhatunk, megtanított minket a szemeddel látni, bölcsességedet itt e földön használni, szíveddel érezni, s ezek fényében cselekedni – szüntelenül a Fényben járni. Magasztalunk, mert Benne helyreállítottad az elvesztett szabadságunkat, megtiport önbecsülésünket, visszaadtad az eltékozolt kincseinket. Segíts isteni önvalónkat kiteljesíteni, küldetésünket maradéktalanul betölteni, krisztusi emberhez méltó módon élni – a hétköznapokban éppúgy, mint a közelgő ünnepi időszakban. Szerető Atyánk, aki mindenedet, dicsőségedet és önmagadat is szétosztottad közöttünk, taníts megbecsülni és továbbosztani örökkévaló ajándékaidat! Áldd meg elszánt vágyódásunkat, és derűs munkálkodásunkat a feszültségmentes életért, a közös örömökért, a nyugalmat és biztonságot árasztó harmóniáért; s az egyre épülő, végső boldogságért! Ámen

Áldás: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté 5,16) Ámen