Köszöntés: Jézus mondja: „Eljövök hamar. Tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat!” (Jelenések 3,11)

Imádkozzunk! Drága Mennyei Atyánk! Magasztaljuk nevedet, hogy újra átélhetjük a reményteljes várakozás napjait. Bevalljuk, hogy a sok fény, csillogás, lázas készülődés közepette tele vagyunk bizonytalansággal: vajon mindent meg tudunk-e tenni a szép ünnepért, vajon minden jól sikerül-e, amiért fáradozunk. Talán sokan közülünk úgy érzik: fogytán az erejük arra, hogy mindent tökéletesen előkészítsenek. Mások szörnyű fájdalommal a szívükben arra gondolnak, hogy mennyi minden másképp is lehetne. Istenünk, látod kettős érzéseinket, hogy milyen könnyen átváltozik az örömünk, megelégedésünk aggódássá, boldogságunk félelemmé. Köszönjük, hogy előtted vállalhatjuk a gyengeségeinket és a gyötrődéseinket. Velünk vagy a legszebb perceinkben éppúgy, mint az életünk legtragikusabb eseményeiben. Mellénk állsz, és továbbsegítesz az úton, legyen az számunkra derűs és könnyű, vagy elviselhetetlenül fájdalmas és átláthatatlanul bonyolult. Örök Társunk, aki létünk magasságaiban és mélységeiben osztozol velünk, erős karoddal gyöngéden átölelsz és magasban hordozol; vigasztalj, biztass, adj új távlatokat, s tégy bölccsé minket! Fiadért kérünk, hallgass meg! Ámen.

Alapige: János 5, 1-9: „Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Bethesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett. Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” Jézus azt mondta neki: „Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!” És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát és járt. Aznap pedig szombat volt.”

Kedves Testvéreim! Történetünk szerint ünnep van Jeruzsálemben. Mindenki a nagy ünnepre siet. Jézus viszont, amikor a Juh-kapunál bemegy Jeruzsálembe, nem a városközpontba siet, hanem eltér egy tó felé, ahol a betegek nagy sokasága fekszik. Az ünnep idején Isten Fia az ünnepnélküliek felé fordul. Jézus sohasem magáért az ünnepért ünnepelt. A nagy, mennyei ünnepből, az öröklét tökéletességéből karácsonykor a múlandó földi lét törékenységébe érkezett, hogy e gyűlölködő, beteg, ünneptelenül szenvedő világba ünnepet hozzon. Amikor Jézus a földön járt, nem a gazdagok palotáiba ment, hanem megkereste az ünnepteleneket, felkutatta az elesetteket és a nyomorultakat, a legsúlyosabb betegeket – s meggyógyította őket, hogy ünnepet ajándékozzon ünneptelen életüknek. Amikor vége felé közeledett földi életének az ideje, elhordozta értünk a keresztet, hogy mindannyiunknak örök ünnepet szerezzen.

A mellette megfeszített bűnözők egyike ott, a legnagyobb gyötrelemben kérte, hogy része legyen a végtelen örömben, s meg is kapta az ígéretet: „Még ma velem leszel a paradicsomban!” (Máté 27,43) Ezek szerint az ember a tetteiért bűnhődve is, és mélységes szenvedésben is ünnepelhet? Isten Jézusban örömre hív minden körülmények között – ez az evangélium lényege. A veszteségek olyan erővel, és sokszor oly hirtelen csapnak arcul minket, hogy úgy érezzük, összedőlt a világ. Vége, nincs tovább értelme semminek! A földre rogyva, magunkon kívül zokogunk kimondhatatlan kínjaink között. És Isten odatelepszik mellénk. Szelíden törődve megérint, arcunkat maga felé fordítja, majd pedig a megmaradt kincseink felé. Feltárja előttünk, hogy a legszörnyűbb veszteségek közepette is maradtak még olyan értékek, magasztos célok, amelyek értelmet adnak az életünknek, amiért érdemes felállni, továbbmenni és küzdeni. Megtenni, amit csak mi tehetünk, szeretni, ahogyan csak mi szerethetünk, használni a világnak, ahogyan csak mi tudunk…

Ott a Bethesda tavánál öt tornác volt. Azokban feküdt a betegek, vakok, sánták sokasága – várva a víz megmozdulását; mert amikor a víz felzavarodott, aki először lépett bele, meggyógyult. Időszakosan felbuzgó gyógyforrás lehetett ez. Amíg a víz nem kavarodott fel, addig beszélgettek egymással, mindenki elmondta a maga betegségét, nyomorúságát. Lehet, hogy sajnálták, vigasztalták is egymást. De amikor a víz felkavarodott, egyszerre megváltoztak: ellenséggé, riválissá váltak: mindenki megindult a víz felé, hogy ő legyen az első. Ekkor az erősebb keresztültaposott a gyöngén, az erőszakosabb félretolta a szerényebbet – mindenki számára saját maga lett a legfontosabb. Eltűnt belőlük a szánalom; aki tehette, áttiport mindenkin, hogy első legyen. De akinek nem volt segítsége, az lemaradt, és sosem jutott el a gyógyulásig… Így ülnek ma is az emberek a világ öt tornácán, a világ öt földrészén. Szomorú, kétszínű ez az emberiség. Ilyenkor karácsony táján jobban odafigyelnek egymásra, többet beszélgetnek, igyekeznek megérteni egymást – szeretni akarják a másikat. Ünnep után viszont, amikor újra felkavarodik a víz, amikor arról van szó, hogy én gyógyuljak meg, én legyek gazdag, az én érdekem érvényesüljön – akkor egyszerre nincs sehol a sok nemes cél, az együttműködő, megértő szeretet. Sokakból a pénz- és hatalomvágy egészen kiölte a lelket; összezúzta szívük és értelmük ragyogó kincseit, s azokat visszahozhatatlanul elfújta a szél…

Jézus ebbe az önző, másokat eltipró, beteg világba jött, az öt tornác világába. Megállt az egyik beteg előtt, aki már 38 éve szenvedett, és megkérdezte: „Akarsz meggyógyulni?” „Hogyne akarnék” – felelte a beteg és elsírta neki a bánatát: „Uram, nincs emberem, hogy amikor felkavarodik a víz, bevigyen engem a tóba, mindig más megy be előttem.” Nincs emberem! Ismerős? Hányféle helyzetben hangzik el azóta is! Mondják egyedül maradt, ritkán látogatott öreg szülők: „Van gyermekem, és még sincs!” Máshol a pár tagjai egymás mellett, befelé hulló könnyekkel sírják el: „oly régóta házasok vagyunk, és még sincs társam; annyira magányos vagyok!” Talán elmondják a gyerekek: „Vannak szüleim, és még sincs apám, se anyám. Minden testi szükségletemről maximálisan gondoskodnak, de a lelkükből nem adnak egy darabkát sem!” Az ilyen szülőknek nincs idejük arra, hogy leüljenek és beszélgessenek a gyermekükkel, együtt sírjanak és nevessenek, közösen tevékenykedjenek és közösen szerezzenek szép élményeket… Nagyon sok gyermektől nem kérdezik meg, hogy mi a véleménye, mit érez, mire vágyik; hogyan éli meg a legapróbb mindennapi küzdelmeit és örömeit. Vagy rutinból megkérdezik, adnak egy percet a válaszra, de közben már mással foglalkoznak. Mások azt várják a gyermektől, hogy legyen tekintettel szüleire, várjon a sorára: „majd megbeszéljük később” vagy „majd meglátjuk” – mondják. Ezzel bizonytalanságban, feszültségben tartják őt, türelmet várnak el tőle (ami nekik nincs), hiszen a felnőttek dolga halaszthatatlan! Ebből a gyerek azt szűri le, hogy őt nem tartják elég fontosnak és értékesnek. Ki sem derül, miben ügyes, s miben szorul segítségre – így nem is dicsérhetik. Pedig a bizalmunk csak akkor épül, ha ismernek és elismernek minket; az életbölcsességünk úgy gyarapszik, ha életharcainkban mellénk állnak és jó példával előttünk járnak. Az a gyermek tud ma tekintettel lenni a szüleire, akire szülei mindig is tekintettel voltak – s ő ezt visszatükrözheti. Akkor figyel minden idegszálával, és akkor hallgat a szülőre, ha rá is így figyelnek, és őt mindig meghallgatják. A szellemileg és érzelmileg elhanyagolt gyerekek azonban minőségi holmikba bújtatva, hatalmas játékkupac tetején is gyakran keseregnek: „Vannak szüleim, és még sincsenek! Miattam – hogy mindenem meglegyen – nem érnek rá velem foglalkozni…” Bár ráébrednénk, hogy nem az a legtöbb, amit tehetünk a ránk bízottakért, hogy megosztjuk velük a földi gazdagságunkat, hanem hogy feltárjuk előttük a saját, belső gazdagságukat! És előbb-utóbb mindent visszakapunk: amilyen komolyan vesszük őket, olyan komolyan vesznek ők is minket!

Talán mi is azt érezzük: „Uram, nincs emberem!” Valahányszor felzavarodott közelünkben a víz, mindig más lépett be előttünk, mi mindig kívül maradtunk, elhagyottan, becsapottan… Nincs emberünk! De Jézus ott áll a beteg mellett, minden fájó szívű ember mellett, és mellettünk is! Miközben nincs emberünk, van Istenünk, Jézus Krisztusunk, aki várakoztatás és feltételek nélkül azonnal segít, ha akarjuk és elfogadjuk! A kincs, amit felkínál nekünk: a boldogabb élet. A kincset az szerzi meg, aki eléggé akarja, s az tudja megtartani, aki igazán becsüli! Sokszor nem az a legnehezebb, hogy a szörnyűségeket elfelejtsük, hanem, hogy újrakezdjünk. Ezt akarni kell. Mondd, akarsz boldog lenni? A boldogság-vágy – a lelki-szellemi értékekkel teljes élet igénye – olyan, mint az éhség: ideig-óráig leküzdhető, de újra és újra felüti a fejét, és belülről mar… Vannak, akik a boldogság elérhető, egészséges lehetőségeit sem akarják észrevenni. Félnek a boldogságtól, mert azt hiszik, később majd „meg kell fizetniük” érte. (Vajon milyen emberek nevelték egykor, vagy tartják láncon ma is azt az embert, akinek bűntudata van attól, hogy éppen jól érzi magát, s fejvesztve fürkészi, hogy ezért majd hogyan fog bűnhődni?) Sok ember azért nem él a köré szórt, apró boldogságmorzsákkal, mert ő kizárólag valami gigantikus (és irreális) boldogságot tudna elképzelni magának. Így folyton csak sóvárog, lélekben mindig máshol jár, mint testben; és vakon elsétál a testközelben lévő, jelenvaló jó mellett. Ismét mások az elmúlás valóságát nem bírják feldolgozni. Mindent, ami boldoggá teszi őket, birtokolni akarnak; nem tudják elfogadni, hogy az életünk szüntelen befogadás és elengedés. Mindig jön valami új, s valamitől mindig búcsúzunk. A boldogságot (mint a sikert is) kiküzdeni, építeni, élvezni lehet, birtokolni nem – és folyton újra kell teremteni. Isten csodálatos ajándéka, hogy ez minden körülmények között lehetséges. Ha valaki nem él vele, mert neki nem kell a boldogság – a kiégés útjára lép, léleklángja hamar ellobban…

Amikor a 38 éve fekvő beteg elmondja a bánatát Jézusnak, akkor ő így felel: „Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!” Ez az ember hitt Jézusnak. Mondhatta volna – mint sok mai önsorsrontó – hogy „Uram, ne tégy nevetségessé, 38 éve beteg vagyok már, hát hogy tudnám én felvenni az ágyamat, és hogy tudnék én járni? Mindenki kigúnyolna, ha megpróbálnám, és nem sikerülne!” Ha nem hitt, s nem kockáztatott volna ez az ember, sohasem gyógyult volna meg. Ésszerű magyarázat nincs rá, hogy miként erősödtek meg a csontjai. De Isten, aki mindennek teremtője, miért ne tehetne csodát, miért ne írhatná felül a mindenség törvényszerűségeit, ha éppen az szolgálja jobban a világ felemelkedését? Az, hogy Isten fia azt mondja egy embernek: „vedd az ágyadat és járj”, valós lehetőségre utal! Mennyire meggyűlölhette ez a 38 éve fekvő beteg azt az ágyat, miközben várta, hogy meggyógyuljon, s újból és újból csalódnia kellett. Jézus szavára most boldogan felvette, és büszkén hordozta azt.

Terheket hordozunk mindannyian. Sokan azt hiszik, hogy a mások „keresztje” könnyebb – leginkább azért, mert felszínesen ismerik őket. Néha meggyűlöljük a súlyt, amely ránk nehezedik. Úgy érezzük: összetöri a vállunkat is, a lelkünket is, és valamiért nem tudunk szabadulni tőle. Ám, ha Jézus azt mondja, hogy „kelj fel, fogd az ágyadat és járj”, akkor az nem lehetetlen! Nem a bajok, terhek uralnak minket, hanem mi uralhatjuk a szenvedésünket! Amint a beteg az ágyát a történetben, vegyük végre kézbe a nyomorúságunkat! Próbáljuk azt isteni nézőpontba emelni: megkeresni benne Isten áldásait. Hogyan lett hasznunkra a szenvedés, mi lett jobbá, teljesebbé általa az életünkben? Ha így átgondoljuk az életünk eseményeit, és meglátjuk Isten segítő kezét mindenben, akkor hálát tudunk adni a nehézségekből kibontakozó ajándékokért. A bajban talán közelebb kerültünk Istenhez, megtapasztaltuk biztonságot adó jelenlétét, erejét és bölcsességét; amellyel lecsendesítette szétgurult, kínzó gondolatainkat, enyhítette félelmeinket, magányunkat… Lehet, hogy a gondok közelebb vittek minket a családtagjainkhoz, és szenvedő embertársainkhoz. Egyszerre fontossá váltunk egymás számára; együtt érzőbbek, jobb vigasztalók, erőforrások lettünk, s közben mi is gyógyultunk – hiszen „aki másokat felüdít, maga is felüdül” (Példabeszédek 11,25). Bölcsebbé is lettünk, az igazi értékek felé fordultunk. Olyan titkok, összefüggések váltak valósággá számunkra szenvedésünk során, amiket eddig csak az eszünkkel tudtunk: hogy az igazi, teljes örömöt csak akkor ismerhetjük, ha már megjártuk a legnagyobb mélységeket… Az élet legcsodálatosabb értéke a halál árnyékában ragyog fel… És csak az tudhatja, mit jelent valójában a felszabadítás, megváltás, aki átélte, minden porcikájában érezte a kiszolgáltatottság, tehetetlenség kínjait…

A gyógyulás a Biblia szerint nem ugyanaz, mint ahogyan a mi kultúránk érti. Mi a test gyógyulására gondolunk. A Biblia viszont egész emberben gondolkodik: minden összefügg mindennel. Ahogyan tapasztaljuk is: a rossz érzések, sötét gondolatok, lelkünk bánata megbetegíti a testünket. A bizalom, a szeretet, a megbocsátás felszabadítja, gyógyítja lelkünkkel együtt a testünket is. Nem létezik csak testi gyógyulás, vagy csak lelki gyógyulás! Ha szíved egy kicsit is vigasztalódott, egy kis öröm, remény költözött bele – a közérzeted máris jobb! A remény pedig az, hogy történjék bármi, alakuljanak bárhogyan is a dolgok, mindennek értelme van az életünkben! Gondviselő Istenünk nem szűnik meg munkálkodni azon, hogy mindenből jót hozzon ki számunkra! Ez a remény töltse el szívünket az ünnepre készülődés forgatagában, s emeljen mindennapi gondjaink, terheink fölé, hogy tiszta szívvel örülhessünk! Ámen.

Imádkozzunk! Teremtő Istenünk, Örök Világosság! Hálát adunk mindenért, amivel felruháztál, elhalmoztál egész életünkben; s mindazért, amit most megérthettünk. Dicsérünk, mert szereteted oly végtelen, tiszta, hogy mi képtelenek vagyunk felfogni azt. Bocsásd meg, hogy annyira emberi módon gondolkodunk gyógyító hatalmadról. Sokszor úgy véltük: hitünkért cserébe köteles vagy elvenni a testünk és lelkünk nyomorúságait. És ha ez nem történt meg, magunkat marcangoltuk kishitűség miatt, vagy az erődben kezdtünk kételkedni. Nem értettük, hogy te az egész emberi valónkat, teljes életünket akarod meggyógyítani, megváltoztatni, a saját képedre átformálni. Köszönjük, hogy akkor is elfogadsz, amikor félünk, elbizonytalanodunk, kételkedünk; s még világosabban megmutatod hatalmadat, még közelebb vonsz magadhoz minket a nehéz időkben. Köszönjük, hogy úgy teszed teljessé, egészségessé az életünket, hogy mindent, amit átélünk, a javunkra fordítasz. Taníts minket meglátni a jót, a nekünk készített ajándékaidat mindenben és mindenkiben! Áldj meg mindannyiunkat ünnepre készülésünkben, békéljen meg benned a világmindenség!  Ámen.

Áldás: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők nem választhatnak el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban!” (Róma 8,38)