„De fölragyog majd az Igazság Napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” Mal 3, 20

OLVASMÁNY: „Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét. Ha a lovak szájába zablát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nekünk, egész testüket irányíthatjuk. Íme, a hajókat, bármilyen nagyok, és bármilyen erős szelek hajtják is őket, egy egész kis kormányrúddal oda lehet irányítani, ahová a kormányos akarja. Ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől. Mindenfajta vadállat és madár, csúszómászó és tengeri állat megszelídíthető: meg is szelídíti az ember; a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel. Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserű vizet? Avagy teremhet-e, testvéreim, a füge olajbogyót, és a szőlő fügét? Sós forrás sem adhat édes vizet. Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz!” Ámen Jakab 3, 1-13

ALAPIGE: Jézus mondja: „…Mert amivel csordultig van a szív, azt mondja a száj.” Máté 12, 34b

Szeretett Testvéreim! Kedves Gyülekezet! A világ minden teremtménye közül az ember hasonlít leginkább az Istenre, és erre a Bibliának az a magyarázata, hogy bennünket az Úr saját képére, hasonlóságára teremtett. Istenképűségünk egyik legjellemzőbb megnyilvánulása a beszéd. Isten beszélő Isten, az ember pedig beszélő ember. Ráadásul az általunk ismert világban nem csak, hogy mi ketten –Isten és ember – hordozzuk a beszéd képességét, hanem ezzel együtt a szavak teremtő erejét is birtokoljuk.

Mai újszövetségi igénkben Jakab apostol kétségbeejtő dolgot fogalmaz meg a beszéd erejével kapcsolatban, amikor azt írja, hogy a nyelv, mint az egyik legkisebb testrészünk milyen nagy károkat okozhat. Sok fájó tapasztalatunk erősíti meg, hogy Jakabnak mennyire igaza van. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy mekkora fegyver a beszéd, és hogy milyen mély sebeket lehet vágni vele. Egyszer sebzők vagyunk, máskor megsebzettek. Megsebzettek és újra sebzők. Ördögi körforgás ez, és egyszer csak azt veszük észre, hogy bennünk és körülöttünk már minden lángol, és a végén mi magunk is égünk olthatatlan tűzzel. Jakab apostol a nyelvet teszi felelőssé, és úgy minősíti, hogy fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel (8. vers).

Ezért a hívő ember dolga az – vonja le Jakab a következtetést –, hogy fékezd meg a nyelved, mert a lovat is a szájánál fogva vezetik, és a nagy hajót is egy egészen kicsiny kormányrúddal irányítják. Fékezd meg a nyelved, és akkor minden rendben lesz. Szinte önmagával kerül ellentmondásba az apostol, amikor pedig arról beszél, hogy ez a kicsiny testrészünk, a nyelvünk szinte fékezhetetlen. Fékezd meg a fékezhetetlent. Mintegy szélmalomharcra szólítja fel az Írás a keresztyén embert. De vajon miért is nevezheti Jakab az emberi nyelvet fékezhetetlenül gonosznak? A válasz nagyon egyszerűnek tűnik. Egészen bizonyos, hogy már ő maga is találkozott az emberi gonoszságnak a hazug, és rágalmazó beszédben megnyilvánuló erejével. Az élete lángnyelvek tüzébe került. Az apostol fáradhatatlan türelemmel próbálja ész érvek által meggyőzni hallgatóit, gyülekezetének tagjait, hogy hozzátok, mint istenfélő emberekhez nem illik a gonosz beszéd. Egyik szavatokkal az Isten áldjátok, a másikkal a felebarátot fúrjátok, átkozzátok? Ugyanaz a forrás adhat kétféle vizet? Ugyanaz a fa teremhet kétféle gyümölcsöt? Azt mondatja velünk a józan ész, hogy egy forrás csak egyféle vizet adhat, egyféle fa csak egyféle gyümölcsöt teremhet. De ha valaki ma odamegy egy italautomatához, akkor azt tapasztalja, hogy ugyanaz a csap nem csak kétféle, hanem akár 5-10 féle italt is adhat attól függően, hogy melyik gombot nyomja meg az ember. Aztán ha az ügyes kertész a fát oltókésével beoltja, akkor az többféle gyümölcsöt is teremhet. Ha a hívő ember áldásra nyitja ki a száját, akkor éneke betölti a templomot, de ha a szomszédot kell szidni, gyalázni, szava a tizedik házig is elhallatszik. Jakab apostollal együtt valljuk, hogy nem kellene ezeknek így lenni, de bizony a nyelvünk tud áldani és átkozni is. Imát mondani, és rosszindulatú pletykát terjeszteni is. Egy száj, egy szív, egy lélek teszi mindezt.

Amikor megpróbáltam Jakab apostollal mélyen együtt érezni, akkor azt kérdeztem magamtól, hogy a hit világa, az egyház világa, a hívő emberek közössége sem adhatja meg a biztonságnak azt a felszabadító érzését, hogy akkor végre megérkeztem az egyházba, és akkor végre, itt csupa jószándékú emberrel vagyok körülvéve? Sokakat éppen ez ábrándít ki, vagy tart távol az egyháztól. Ez a kétféle vizet adó forrás olyan visszataszító tud lenni!

De van egy jó hírem! Evangélium, örömhír, melyért az én Istenem ideállított elétek. Jézus a jó hír! Még szerencse, hogy keresztyének vagyunk! Azt mondja Jézus hallatlan isteni egyszerűséggel, hogy amivel csordultig van a szív, azt mondja a száj. Vagyis Jézus nem démonizálja az ember egyetlen testrészét sem, nem mondja, hogy fékezhetetlenül gonosz a nyelved, hanem a lényegre mutat rá. Mivel van tele a szíved? Mert amivel tele van, az csordul ki a szádon. Van egy kedves lelki ének, melyben azt kérjük Jézustól, hogy „új szívet adj, Uram énnekem…” Azért, hogy menthetetlenül el ne vesszünk, azért, hogy legyen az embernek jövője a földön, hogy legyen az egyháznak jövője a világban és a világért, hogy ne miattunk gyalázzák Isten nevét, és ne miattunk sodródjanak el, vagy maradjanak távol szomjas lelkek az egyháztól, valamit a gyógyulásunk érdekében végig kell gondolni, még akkor is ha fájdalommal jár 

A kétféle vizet adó forrás, a többféle gyümölcsöt termő fa nem mai találmány, az ember régóta az árnyékában él, és a forrás vizét issza, csak nem tud róla, mert nem akarják, hogy tudjon róla. De Jézus azt akarja, hogy te tudj róla. A keresztyén embernek van a legnehezebb dolga a világon, mert egyfelől van egy csodálatos Megváltója, Jézus, másfelől pedig van egy forrása, amely kétféle vizet ad, és van egy fája, amely sokféle gyümölcsöt terem. És ez a forrás, és ez a fa nem más, mint a Biblia. Mivel azt mondjuk rá, hogy Szent Biblia, ezért nem merünk hozzányúlni. Iszunk a vizéből és hűsölünk az árnyékában évezredek óta, és ez teljesen rendben van, de jár nekünk a tudás, a jézusi tisztánlátás kiváltsága.

Úgy érzem, hogy a szentség fogalmát kellene valahogy újra gondolni nekünk, ma élő embereknek. Azért, hogy ne jelentene többé a szentség érinthetetlenséget. Bizonyára nem véletlen az, hogy a keresztyénség korszakának első ezerhatszáz évében, az egyház úgy rácsapott volna a hívők kezére, ha hozzá mernek nyúlni a Bibliához. De nem is tehették, mert ennek nyelvi akadálya volt. Semmi közük hozzá, nem is értik. Latinul, meg héberül, meg görögül van írva. Elég csak a papoknak tudni, hogy mi van megírva abban a nagy fekete könyvben.

Nemzeti nyelvű Bibliát a reformáció adott a hívek kezébe. Hála Istennek már olvassuk, és bizonyos részeit értjük, más részeit nem értjük, és azt megmagyarázza nekünk az egyház, és minden egyháznak megvan a Biblia nehezen érthető részeire a maga sajátos magyarázata. De megmaradt az érinthetetlenség varázsa, amely a szentségből fakad. Vannak, akik gyermeki hittel vallják, hogy a Biblia minden szavát a Szentlélek diktálta. Ezt úgy mondjuk a teológia nyelvén, hogy verbális inspiráció. A református egyház vallja az isteni ihletettséget, de nem a szó szerintit. Azt mondjuk, hogy vannak szájhagyomány útján élő, és szüntelen formálódó történetek, amelyek egyszer csak leírásra kerültek, van egy társadalmi helyzet, van egy korszellem, a szentíró személyisége, műveltsége, lelkisége, és ezeken ragyog át az isteni üzenet, amennyire csak át tud ragyogni.

De ha legalább újra értelmezhető volna a Bibliának egy-egy régi üzenete, és nem csak az lenne a megengedett, ahogy őseink értelmezték. Ezért gondolom, hogy a szentség fogalmát kellene megváltoztatni, hogy a szent az elérhetetlenből végre elérhető, és szerethető legyen. Mit jelent ez? Közel menni a fiát feláldozni készülő Ábrahám történetéhez – ahogy ezt már meg is tettük egyszer –, és az Izsák szívével érezni át, ahogy a felnőtt szülő hitének próbája közben összetörik egy gyermeki lélek. Mert, ha szerethető lenne a szentség, ha közben kimondhatnám, amit érzek, akkor megismerhető lenne, és még inkább szerethetővé válna. Isteni, agapé szeretettel, ismerve szerethető lenne a szentség.

Én sokkal jobban szeretem a Bibliámat, amióta tudom Jézustól, hogy különösen az Ószövetségben mennyi emberi erőlködés van. Nem hiszek el mindent jónak, amit az Ószövetség hasábjain Isten nevében tettek. Mennyi gyarlóság, mennyi ügyeskedés, mennyi önérvényesítő vágy feszül az Ótestamentumban a kegyesség és szentség köntösébe öltöztetve. Ettől emberi és ettől hiteles a Biblia. Szerethető, ahogy Jézus is szerette és idézte is gyakran. De az Ószövetség gyilkos történeteit soha nem állította jó és követendő példának. Hányszor hallottátok Jézust mondjuk Dávid király dicső tetteit magasztalni? Mert meglehet, hogy Dávid már gyermekként nagyszerűen zenélt, és hogy zsoltárköltészete egyedülálló volt, de királyként hatalomvágyó gyilkos lett, akinek a kezéhez annyi ártatlan ember vére tapadt. Jézus soha nem nevezte magát Dávid Fiának.

Azért van a hívő keresztyénnek nagyon nehéz dolga, mert van egy könyve, amit először is Isten kijelentéseként, azután vallási dokumentumként, zsidókeresztyén kultúrkincsként félte őriz, de abban a drága könyvben bizony kétféle lelkület, egy ó- és egy újszövetségi lelkület feszül egymásnak.  Az a drága forrás kétféle vizet ad, és az az áldott fa sokféle gyümölcsöt terem, és amiképpen a középkorban ez a könyv, különösen az ószövetségi része jogosította fel az egyházat az erőszakos hittérítésre, ma is – mintegy megengedő módon, mert ott van benne –, mindenféle indulatnak helyet ad, egy-egy szentnek tartott cél érdekében. Az Ószövetség idején a cél szentesítette az eszközt, és erre éppen Dávid király a példa, akinek egy szent célért minden megengedett volt.

Testvéreim! Amíg ki nem mondjuk bátran, hogy a jézusi lelkület nem azonos az ószövetségi lelkülettel, és hogy a zsidók gyilkos istene csak fejben létezett, addig nem tud a szív békére lelni, és a lélek megtisztulni. Ha azonban Jézus felől nézem, és Jézus szeretetével magamhoz ölelem az egész Bibliámat, hogy végre igazán megismerjem, és még jobban megszeressem, akkor csordultig telik a szívem az Isten szeretetével, és az lesz a gondolatom, hogy MÉGIS szeret az Isten. Az álszentet, a farizeust, a nevében gyilkolót is szereti, és eljön érte meghalni a kereszten. És ettől a pillanattól kezdve az én forrásom csak egyféle vizet ad, a szeretet vizét, az örök élet italát, mert a halál gyilkos mérgét egyszerűen kiengedtem belőle a felismerés, a néven nevezés, és a valódi Jézushoz térés által.

Ilyen megtérést, Jézushoz fordulást kívánok magamnak, magunknak, velünk együtt újra vagy először közös munkába álló presbiter társainknak, gyülekezetünk egész közösségének. Lepleződjön le szívünk minden sebzettségből fakadó bosszúvágya és rosszindulata, és ha az életben bármikor rosszat kaptunk, akkor cserébe csak a jót adjunk tovább, ahogy ezt a Bibliánkban leginkább Jézustól láttuk.

Jézussal megszakad a karma, az adok-kapok örök körforgása, és a szeretet és a gyógyulás útja kezdődik el immár kétezer éve. Ideje hát, hogy Mesterünk nyomába szegődjünk, és mindenben Őt, Jézust tekintsük a hiteles mércének. Ámen.