Köszöntés: Teljes életünkben – boldogságunk és boldogtalanságunk, örömünk és szenvedésünk idején – az Atya Isten kezében vagyunk. Bűneinket és hiányosságainkat magára vállalta Jézus Krisztus. A Szentlélek vezessen el az életünk megújulásához! Ámen

Imádkozzunk! Teremtő és Megváltó Istenünk, Gondviselő Atyánk! Megállunk most a tőled kapott szép pillanatokat megcsodálni, áldásodban újra megfürödni. Ma elvonulnak lelkünkben a távozó év emlékei – a legszebbek napfénybe, a gyötrelmesek fekete fátyolba burkolózva. Megjelenik szeretett társak, barátok arca, kikkel nemcsak a kenyerünket, de a lelkünket is megosztottuk. Kedves embereké, akikkel egymás számára támaszt, vigaszt, bölcsességet és felüdülést jelentettünk. Hálát adunk végtelen szeretetet sugárzó, töretlen hitű szeretteinkért – azokért, akiket ma is magunkhoz ölelhetünk, s azokért, akik az elmúló évben lépték át az örökkévalóság határát. És magasztalunk minden megszületett gyermekért. Hálát adunk a megvalósult tervekért és az új álmokért; a tünékeny, de elérhető, boldog békességért. Köszönjük a mindennapi kenyeret, a szeretetet és a vidámságot; a sikeres munkát, és a megőrzött méltóságot. Voltak nehéz napok, volt veszteség és sírás, megtöretés és megaláztatás. Voltak lelketlen, bántó emberek; meg nem értettség és szomorúság. De ezekből felállva a szép még szebbé lett, áldásod még értékesebb. Többet kellett volna a fekete gondokat letenni, és súlytalan szívvel járni-kelni, angyalaidra visszamosolyogni. Többet kellett volna megállni, ajándékaidat csodálni; kezedet és egymás kezét többször megragadni, a nagy közös küldetésre végre rátalálni, és azt bátran, szenvedéllyel beteljesíteni. Dicsérünk, Atyánk, hogy te mégis mindvégig szerettél, tenyereden hordoztál, és fölsegítettél! Ámen

Alapige: 2 Sámuel 22. r. válogatott versei: Dávid éneke: „Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm. Istenem: kősziklám, nála keresek oltalmat. Pajzsom, hatalmas szabadítóm és fellegváram, menedékem, megszabadítasz az erőszaktól!  Körülvettek a halál örvényei, pusztító áradat rettent engem. A sír kötelei fonódtak körém, a halál csapdái meredtek rám. Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam. Meghallotta hangomat. Lehajlította az eget és leszállt. Fényözön jár előtte. Lenyúlt a magasból és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. Az Úr az én támaszom. Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem. Te vagy, Uram, a mécsesem; az Úr fénysugarat ad nekem a sötétségben.  Pajzsa ő mindazoknak, akik hozzá menekülnek. Olyanná teszi lábamat, mint a szarvasoké, magaslatokra állít engem.  Biztossá teszi lépteimet! Él az Úr, áldott az én kősziklám, magasztaltassék Isten: szabadító kősziklám!”

Kedves Testvéreim! Földi létünk szépsége, különleges értéke abban rejlik, hogy oly törékeny és múlandó. Erre emlékeztetnek az életünk soha vissza nem térő korszakainak emlékei, és minden év utolsó napja. Az örömökre, sikerekre, a boldog harmónia pillanataira nagyon jó visszagondolni. Ezekből újra és újra reményt, erőt merítünk, felemelnek minket a nehéz percekben. Mindaz a jó, amit tettünk, s amiben részesülhettünk; és minden hegycsúcs, amelyre a sötét mélységekből fel tudtunk jutni – megelégedést és önbizalmat ad. Ezeknek a gyönyörű emlékeknek a felidézése gyógyszer és erőforrás a tehetetlenség, gyengeség, s fájdalom idején. Mert kiemel a veremből és megmutatja, hogy mennyi mindenre voltunk már képesek a múltban, mennyi értékkel ajándékozott meg Isten, s micsoda gondviseléssel vett körül eddig is. A szép emlékeken át Isten biztat, hogy merjünk tovább tervezni! Ne zárjuk be magunkat semmilyen börtönbe, ne sodródjunk az árral, pusztán vegetálva! Ne csupán álmodjunk – éveken át a megfelelő pillanatra várva, hanem itt és most, merészen éljük az álmainkat!

„Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem. Te vagy, Uram, a mécsesem, az Úr fénysugarat ad nekem a sötétségben” – mondja Dávid király. Semmit ne felejts el észrevenni, szívedben megőrizni, hasznosítani abból, ami szép és jó volt, ami varázslatos, földöntúli volt ebben az évben; akár te küzdöttél meg érte, akár kaptad –  megmagyarázhatatlan isteni ajándékként!

A kimondhatatlan köszönet, hála érzése mellett fáj is mindaz, ami szép volt, de már csak emlék. Nehezünkre esik beszélni az elmúlásról, a halálról; pedig mindennel és mindenkivel, akit elveszítünk, s mindennel, aminek a végére érünk – egy kicsit mi is meghalunk. Ugyanilyen halálos fájdalmat jelenthet a kudarc, a kapott sérelmek, és a véletlenül vagy tudatosan adott rossz is. Sokan vannak, akik még a mások bántásainál is rosszabbul viselik, ha ők gondolnak vagy tesznek olyat akarva-akaratlanul, amivel ártanak. Szenvednek, ha nem tudnak megfelelni annak a magas mércének, amit maguk elé állítottak… Egyesek lelke csak egy pillanatra; mások lelke nagyon mélyen belehal minden befejezésbe, veszteségbe, kudarcba. Előbbi könnyebben új erőre kap, s megy tovább; utóbbi ember nehezen támad fel és születik újjá végtelen fájdalmából. A gyász a legnehezebb lépcsőfok az újjászületés felé, mert alapjaiban megrendíti az egész lényünket – legyen bármi is a veszteség: szeretett személytől való elszakadás, fontos értékektől, csodás élményektől való megfosztottság; elveszített egészség, fiatalság, munkahely, vagy elmulasztott lehetőségek, szertefoszlott álmok…

Ez az érzés ott van Dávid lelkében is:  „Körülvettek a halál örvényei, pusztító áradat rettent engem. A sír kötelei fonódtak körém, a halál csapdái meredtek rám.” Semmit se felejts el felhozni a lelked mélyéről, ami ebben az évben borzasztó volt, súlyos teherként rád nehezedett, ami kínzó fájdalmat okozott – akár tehet róla valaki, akár nem!  Ha elfojtjuk ezeket, vagy sikerül mást hibáztatnunk értük, s ezután igyekszünk tudomást sem venni róluk – akkor továbbcipeljük a terhet. S a feldolgozatlan szenvedés a legváratlanabb helyzetekben lendül támadásba; mint egy vulkánkitörés, féktelenül ömölhet rá az indulat, a bosszú ártatlan emberekre – újabb megbántást és feszültséget szülve.

Szembe kell nézni – legalább egyszer – minden rossz emlékkel, hogy megtalálhassuk a hasznát, az értelmét. És lezárva, úgy építhessük be az életünkbe, mint amit Isten a javunkra fordított – hiszen formálódtunk, erősebbé és bölcsebbé váltunk általa, vagy új ajtók nyíltak meg előttünk. Nincs olyan rossz az életünkben, ami ne fejlesztene, és ne üzenne valamit az életünk folytatására nézve. De ezt az üzenetet keresni kell! A kiindulópont az, hogy Isten: abszolút pozitívum, tökéletes és tiszta jóság, aki rosszat sosem akar és sosem ad senkinek! Szeretete, emberbe vetett bizalma oly végtelen, hogy egyikünket sem értékeli le soha, senkiről nem veszi le a kezét – újra és újra esélyt ad az újrakezdésre, a megújulásra mindenkinek. Ezt nyilvánvalóvá tette Jézus minden szavában és tettében. Erről tanúskodik igénk is: „Lenyúlt a magasból és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. Olyanná teszi lábamat, mint a szarvasoké, magaslatokra állít engem.” Felfoghatatlan, hogy Isten előre jót feltételez mindenkiről, fénye a legsötétebb dolgok közt is megtalálja azt a jót, amit meg lehet áldani; és jósága jóra: épülésünkre tud fordítani minden rosszat. Ám ebben is számít a mi aktív közreműködésünkre, hiszen társként és munkatársként tekint ránk! Mi is az a munka, amit a saját fejlődésünkért és Isten Országának az épüléséért el kell végeznünk – itt a térben, időben – a múltunk eseményeivel?  Fel kell dolgozni mindazt, ami történt. Jót is és rosszat is! Szerencsésebb, ha ezt tudatosan, folyamatosan tesszük, s nem torlódik össze sok feldolgozatlan, lezáratlan élmény egy éven vagy talán évtizedeken keresztül – terhelve, megmérgezve a jelent. De sosem késő hozzákezdeni!

Minden élmény feldolgozásának első lépése, hogy engedjük felszínre jönni, kiáradni a vele kapcsolatos érzéseket. Hogyan hatott ránk, milyen érzelmeket ébresztett bennünk? Sok embernek már ez is nehéz, hogy megengedje magának az érzelmek átélését. Még hatnak a régi, rossz ideálképek, hogy „erősnek kell lenni, el kell fojtani az érzelmeket, mert az a gyengeség jele.” Ellenkezőleg! Éppen ettől bátor, ettől válik emberré valaki. Az érzelmek éppen olyan fontosak, mint a gondolatok, vagy a pontos érzékelés. Az érzelmeinket ajánlatos vállalnunk, megélnünk; igencsak hasznunkra válik, ha beazonosítjuk és kimondjuk azokat. Aki boldog, merjen örülni, szárnyalni, ragyogni, ossza meg bátran csodás érzéseit! Akinek fájdalma van, kiáltsa ki magából, sírja el, hogy „ez iszonyatos, borzasztó, ez elviselhetetlen és igazságtalan”. Amikor pedig valami vegyes érzelmeket vált ki belőlünk, azt is nagyon fontos tudatosítani magunkban: „ez fantasztikus, de ugyanakkor félelemmel tölt el”, vagy: „ez nagyon fáj, mégis végtelenül örülök, hogy eljutottunk idáig”… Semmi értelme leplezni az érzéseinket és mást mutatni – magunkat csapjuk be és korlátozzuk vele. Szörnyű úgy élni, hogy „nehogy mások meglássák az örömömet vagy a bánatomat”. Micsoda energiapazarlás! És végül már magam sem tudom, hogy mennyire örülök, vagy szenvedek valójában. Ha elég értékes vagyok önmagam számára, és nem feltételezek rosszat – irigységet vagy kárörvendést – a környezetemről, akkor megengedem magamnak a hitelességet; mert nem a mások véleménye határozza meg, hogy hogyan kell éreznem magam és hogyan viselkedjek.

Amikor engedtem, hogy kiáradjanak az érzéseim egy eseménnyel kapcsolatban – felismertem, mi mindent érzek, kimondtam és ki is mutattam – akkor megnyugszom annyira, hogy már gondolkodni is képes vagyok. Ekkor következhet második lépésként az emlékek átgondolása. Bármilyen élmény is, amit átéltem, jó végiggondolnom – akár időrendben – hogy pontosan mi történt az én szemszögemből. Mintha csak fényképeket, vagy egy filmet nézegetnénk a lelkünkben. Tanácsos újra átélni minden mozzanatot, amit megőriztünk egy eseményből, sorba szedni minden apró dolgot is, ami számunkra jelentőséggel bírt. Miközben így rendszerezzük az emlékeket, szükséges értékelnünk: „ez szép volt, ez nehéz, ettől jó lesz megszabadulni, ez azért nagyon fog hiányozni. Ezt megbocsátom neki, ezt megbocsátom magamnak – köszönöm Istennek, hogy mindez Jézus óta lehetséges…” Ezek után talán néha még feltörnek az emlékekkel kapcsolatos érzések. De – mint az izzó hamuban újralobbanó, gyönge láng – hamar kihunynak; többé nem borítanak el, nem „borítanak ki”, mivel azelőtt már teret engedtünk nekik.

Mire az emlékeket szép sorjában végiggondoljuk, lecsendesedett érzéseink ölelésében az emlékkép egy lezárt egésszé formálódik; s kirajzolódik belőle a végüzenet. Igen, minden múltbeli eseménynek van egy végrendelete; egy olyan végső tanulsága, amit ha feltárunk, nagy segítséget ad a továbblépéshez. „Mit jelentenek nekem azok az örömök, sikerek, amiket elértem? Mit adott nekem az a merész változtatás? Mit üzennek az elveszített, szeretett személlyel megélt emlékeim? Ő mit akarna, hogyan éljek tovább? Mire tanít engem az a kudarcba fulladt dolog, az az értelmetlennek tűnő munka, vagy próbálkozás? Vagy mi lehet a haszna, tanulsága annak az elrontott beszélgetésnek, találkozásnak, annak a félreértésnek?” Amikor az átélt eseményeket az érzéseink és gondolataink segítségével elfogadtuk, feldolgoztuk, és üzenetüket megértettük, akkor az életünk értelmes részévé válnak. Hozzánk tartoznak, de többé már nem bántanak. Nem fájnak olyan mértékben, hogy itt-ott kitörve akadályozzák az életünk megújulását, vagy éppen a hiányukkal gyötörjenek… Mi a végüzenete számodra a 2017-es élettörténetednek?

Az utolsó lépés a megélt események feldolgozásában már előretekintő. „Hogyan tovább az új életben mindazzal, amivel a megélt örömök, sikerek gazdagítottak; mindazzal, amit bölcsességként tovább viszünk a nehézségekből? Hogyan tovább a letett terhek nélkül, vagy a fájó veszteségekkel? Milyen céljaim vannak? Merre megyek? Min kell változtatnom örömmel, vagy az erőmet a végsőkig megfeszítve?” De ezek a mélyreható kérdések már átvezetnek az újév hajnalára…

Ma még a visszatekintés a fő feladat; a hálaadásé és a köszönetmondásé az utolsó szó. Dicsőség Istennek azért, hogy utunk fölé, amelyet ebben az évben végigjártunk, oltalmazó szárnyát kiterjesztette! S biztató, hogy holnaptól sem kell egyedül járnunk, hiszen él az Úr, áldott a mi kősziklánk, aki biztossá teszi lépteinket; szerelme sziklaszilárd, hűsége végtelen! Ámen

Imádkozzunk a zsoltárossal!

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.
Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.
Ha a halál árnyéka völgyében járok is,
Nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy…
…És én mindig veled leszek,
Mert Te fogod jobb kezemet.
Tanácsoddal vezetsz engem,
S végül dicsőségedbe fogadsz.
Ha elenyészik is testem és szívem,
Szívemnek kősziklája és örökségem
Te maradsz Istenem, örökké.”  Ámen.

/Zsoltárok könyve 23. és 73. részéből (23,1-4, 73,23-24.26)/

Áldás: „Tisztítsátok meg lelketeket, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek, mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által!” (1 Péter 1,22)

Hozzon az új esztendő mindenkinek áldott kiteljesedést!