Újévi igehirdetés az Apostolok Cselekedetei könyve 17. részének 22-33. versei alapján: 22Pál ekkor kiállt az Areopágosz közepére, és így szólt: “Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, 23mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek. 24Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, 25nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent.  26Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, 27hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; 28mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek: Bizony, az ő nemzetsége vagyunk. 29Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség.  30A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. 31Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.” 32Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: “Majd meghallgatunk erről máskor is.” 33Pál ezután eltávozott közülük.”

Kedves Testvéreim! Szeretett Ünneplő Gyülekezet! Az új év első istentiszteletén érdemes leporolni régi értékeinket, hogy értük hálát adva induljunk neki az új, számunkra még ismeretlen jövendőnek. Ilyen régi érték a mi református vallásunk, és a felolvasott ige alapján azt mondom, hogy emeltünk egy oltárt az ismeretlen Istennek, és ezt az oltárt úgy hívjuk, hogy református keresztyén vallás. S ebbe a remekműbe, mert ez egy remekmű, minden belefér, és minden benne van. Belefér minden emberi gondolatunk, minden tapasztalatunk, minden vallásos meggyőződésünk, örömünk és bánatunk, egyszóval: minden. Belefér a múltunk öröksége, az elődöktől átvett nagy igazságok ismerete, az új dolgok felfedezése, az emberi lélek mélységeinek megismerése, de a jelenlegi világ eltompult érzéketlensége is. Beleférnek a babonás hiedelmek, amelyeket az évezredek során átszőtték a bibliai tanítások is. Ezek mind ott vannak az oltárban, amelyet az ismeretlen Istennek állítottunk, és úgy hívjuk tehát, hogy református keresztyén vallás. Ezért van az, hogy sokan még vallásos emberek is azt mondják, amikor életüknek valamilyen sikeres dolgáról beszélnek, hogy: „hála Istennek, hogy lekopogjam.” Azt mondtam nemrég valakinek, aki ugyanezt mondta, hogy te az egyik félmondatoddal agyoncsaptad a másikat. Az egyik félmondatoddal az Istenhez imádkoztál, a másikkal az ördöghöz. Az egyik kioltja a másikat. Azt mondta Jézus is, hogy nem szolgálhattok két úrnak. Belegondolni is döbbenetes, hogy mennyi mindent rejt magába a vallásosságunk, és mennyit ártott (vagy használt) neki egy-egy kor filozófiája. Lassanként felismerjük, és néven tudjuk nevezni vallásosságunk elemeit, és ez jó. Tetten érjük a babonát, és a valódi tapasztalatot, tetten érjük a neveltetésünket, és a bennünket ért hatásokat, tetten érjük a személyiségünket, lelki alkatunkat, és el tudjuk mondani magunkról, hogy milyen is az én vallásosságom. S még arra is választ találunk, hogy miért olyan, amilyen. Miért van az, hogy valakit megelégít az otthoni imádkozás, és azt mondja magáról, hogy ő is hívő ember, valakit a nagy ünnepeken való templomba járás, és valakit csak a rendszeres templomba járás. S van válaszunk arra is, hogy valakinek miért van többre is igénye; mondjuk otthoni bibliaolvasásra, egyéni imádságra, lelki testvérekre, és arra, hogy ne csak a lelkével higgyen, hanem a cselekedeteiben is megmutatkozzék a hite. Ezt a nagy és régi oltárt, ami a mi református keresztyén vallásunk, az elemeire tudjuk bontani.

Én is megtettem ezt. A magam vallásosságát az elemeire bontottam, és egyre világosabbá vált előttem, hogy mit miért hiszek és miért teszek. Beleéltem magam különböző szerepekbe és feltettem magamnak a kérdést: miért is járok én templomba? Ha gondnok, vagy presbiter lennék, akkor lehet, hogy ezt mondanám: mert a presbitereknek illik templomba járni. Ha egy idős ember lennék, akkor lehet, hogy ezt mondanám: „ebbe(n) nőttünk fel tiszteletes úr!” Megszoktuk. Gyerekkorunkban jönni kellett, megszoktuk. Ha a közép-, vagy fiatalabb korosztály egyik tagja lennék, akkor talán ezt mondanám: a közösségélményért jövök, és azért a megmagyarázhatatlan többletért, ami itt van. Ha konfirmandus lennék, akkor azt mondanám, hogy muszáj jönni, mert tiszteletes bácsi elrendelte. Kötelező, de már csak néhány vasárnap… Ha gyászoló család egy tagja volnék, akkor azt mondanám, hogy itt vagyok, mert hívtak, és igenis jólesik a lelkemnek a megemlékezés, és az imádság.

Miközben ezeken a dolgokon tűnődtem magamban, észrevettem, hogy az én vallásom oltárának, vagy ha úgy tetszik emlékművének nemcsak építőkövei vannak, hanem van rajta egy felirat is: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. A vallás ezért született, hogy kikutassa, hogy megkeresse, kikérdezze az ismeretlen Istent. Az a feladatunk, hogy megfejtsük a feliratot. Kicsoda ez az ismeretlen Isten? A vallásunk alkotóelemeiről egyre többet tudunk, de egyre kevesebbet az Istenről.

Van egy jó hírem, hogy ez a felirat megfejthető, de mindenki csak a sajátját tudja megfejteni. A másik ember felismeréséből nem lehet megélni. Én azt szeretném, ha az igehallgatók között sokan tudnák ezt kérni velem együtt az új évben is, hogy mutatkozzon be nekünk egyenként az ismeretlen Isten.

Pál ezzel a mondattal tudta egy rövid időre magára vonni az athéni hallgatóság figyelmét. Nem volt könnyű dolga abban a görög világban, ahol több volt a templom, mint a ház, és több volt az isten, mint az ember. Azt olvastam, hogy több kötetre való istene volt a görögöknek. Azon a földön járt Pál apostol, amelyet valóságos, és mondai hősök alakjai népesítettek be. Azon a helyen járt, ahol született a politika, a demokrácia, (a görög joghurt…) ahol olyan igazságkereső bölcsek éltek, mint Platón, Arisztotelész, Szókratész, Thalész. Az apostolnak egy olyan kultúrában kellett megszólalni, amely kultúra megtanította a világot gondolkodni. Egy ilyen környezetben kellett ennek a kicserzett kezű, sátorponyva készítő iparosnak Jézus Krisztusról bizonyságot tenni. Első hallásra úgy tűnik, hogy jó fogást talált Pál az athéniak lelkén, amikor ezt mondta: amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek. Amiről én most beszélek, kedves athéni polgárok, az belőletek, közületek indul. Észrevettem nálatok valamit. Az ismeretlen Isten oltárát. Ezt is megalkottátok gondolva arra, hogy hátha őt még nem ismerjük, és hátha éppen ő ment meg minket. Sosem lehet tudni: ha nem használ, nem is árt.

S ezen a ponton következik az athéni beszéd pálfordulása, amikor azt mondja az apostol, hogy ti alulról fölfelé haladva akartátok megragadni az Istent, de ez nem sikerült. Hol a tudománnyal, hol a művészettel, a szépséggel, az esztétikummal, filozófiával, vagy bármilyen bravúros agytornával, de nem sikerült. Ha sikerült volna, akkor a tudomány, a gondolkodás által olyan mértékben hozzáférhetővé vált volna az Isten, hogy ma minden tudós keresztyén volna, és Európa és a világ keresztyén volna, és a politika keresztyén volna, de egyik sem az.

A tudósok között vannak szép számmal keresztyének, de nem azért lettek istenhívők, mert kikutatták az Istent, hanem mert elértek a tudományban bizonyos határokat, ahonnan nincs tovább, vagy megláttak csodálatos összefüggéseket, és levették a tudomány „saruit” úgy, mint Mózes az égő csipkebokornál, és az mondták, hogy: van Isten.

Pál athéni beszédének a lényege az, hogy nem lehet Istent megismerni alulról indulva, hanem csak úgy, hogy ez az Isten Jézus Krisztusban alászállt, és emberré lett. Istent csak úgy lehet megismerni, ha Ő maga bemutatkozik az embernek. Isten pedig Jézusban mutatkozik be, és azt mondja, hogy én vagyok. Mózesnek milyen homályos istenismerete van, amikor azt mondja neki az Úr, hogy vagyok, aki vagyok. Isten Jézusban azt mondja, hogy én vagyok. Ennyire közel vagyok, benned vagyok, körülötted, és érted vagyok. A másik emberben is én vagyok. Akivel jót, vagy rosszat tettél, abban is én vagyok. Akihez irgalmas lehetnél, az is én vagyok. Isten Jézusban eggyé lett az emberrel. Rajta kívül is létezik, de az emberhez kötötte magát. S ezért Jézus Krisztus óta nincsen istentisztelet emberszeretet nélkül. Tudjátok, a görögök számára ez csak csacsogás volt. Üres beszédnek hitték.

Érdemes észre venni, – bár sok üldözésben volt része idáig Pálnak – hogy az athéniak, még ha nem is értenek egyet, de nem verekszenek. Eszükbe sem jutna! A Bibliában olvastuk, hogy Filippiben jól megverték az apostolokat, majd börtönbe zárták, de az athéniak intelligens emberek. Ők már megtanultak gondolkodni, és az érzéseiken uralkodni. Pál beszédének a végére elfáradtak, és csak ennyit mondtak: “Majd meghallgatunk erről máskor is.” Nem csigázta föl érdeklődésüket az ismeretlen Isten.  Mindent összevetve: nehéz dolga volt Pálnak! Legalább olyan nehéz dolga volt, mint manapság minden igehirdetőnek egy gyökerestől megváltozott világban.

Nem kell már az Isten. Mert ma éppen úgy van, mint egykor Athénben, hogy több az isten, mint az ember. A 21. századi ember önmagát isteníti. S mit ad Isten? Jön és bemutatkozik, és azt mondja: ember elszámoltad magad, mert nem önmagadban, hanem a másik emberben kellene fölfedezni Isten arcát. A másik ember mosolyában látod, hogy milyen az Isten mosolya. A másik ember szenvedéseiben látod, hogy milyen az Isten szenvedő arca, s ha nem mozdulsz végre a másik ember felé, akkor végképp elveszíted szemed elől az istenarcot.

Ismeretlen Isten? Ez egy nagy illúzió! De sokan emelnek ma szobrot az ismeretlen Istennek. Az önmagának élő embernek mindegyiknek ismeretlen istene van. Ez a legolcsóbb vallás, az ismeretlen isten vallása. Nem kell érte semmilyen áldozatot hozni, csak önzőn és kényelmesen leélni az életet. De a végén nagyon meg kell érte fizetni, amikor Isten Jézus által ítéletet tart az egész földkerekségen. Az ítélet már ebben az életben elkezdődik. Az önzés halálos bűn. Nincs rá bocsánat sem itt, sem pedig a másvilágon. De boldog ember az, akinek Isten bemutatkozik, és akire ráragyog az istenarc, mert feloldozást nyer a bűneiből, amikre csak itt van bocsánat. Hogy is mondta Jézus: Az emberfiának van hatalma itt a földön bűnöket megbocsátani. Odaát már nincs bocsánat. Ott már csak szeretet és ítélet van. Pál ezt mondta az athéni embereknek: 30A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. 

A megtérés iránymutató gondolatai ma a következők. Ha valaki szeretne megtérni, gondolja át ezeket: az Isten az emberben lakik, és ezért ott kell szeretni, de először nem magadban, hanem a másikban. A másik majd szereti a benned lakó Istent. Isten bennünk él, de rajtunk kívül is létezik, és ezért úgy kell viszonyulni hozzá, mint egy valósággal élő személyhez, mert az Isten bennünk van, de nem oldódik fel bennünk. Bennünk is van és felettünk is, mert Ő Isten. Nem mi teremtettük Őt, hanem Ő minket. Az ő alkotásai vagyunk, ezért Neki a szeretetünkkel és a hálánkkal tartozunk. A megtérés erre való ráeszmélés, a megtérés ebben való kijózanodás.  Így mutatkozik be nekünk az év első napján ismeretlen, de megismerhető Isten. Ámen.