„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” Mal 3, 20

OLVASMÁNY: Kezébe vette hát a botját (Dávid), és kiválasztott a patakból öt sima kövecskét; beletette azokat a tarisznyájába, és parittyával a kezében közeledett a filiszteushoz. A filiszteus is elindult, egyre közelebb jött Dávidhoz, és előtte ment a pajzshordozója. Amikor a filiszteus rátekintett, megvetően nézett Dávidra, mert fiatal volt, pirospozsgás és jó megjelenésű. Ezt kérdezte a filiszteus Dávidtól: Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? És szidni kezdte a filiszteus Dávidot Istenével együtt. Ezt mondta a filiszteus Dávidnak: Gyere csak ide, hadd adjam a testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak! Dávid így felelt: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a Seregek Urának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma kezembe ad az Úr, leváglak, és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének a hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom, hadd tudja meg mindenki a földön, hogy van Isten Izráelben. És megtudja ez az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az Úr. Mert az Úr kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket.

Amikor a filiszteus nekikészült, és egyre közeledett Dávidhoz, Dávid is kifutott gyorsan a csatasorból a filiszteus elé. Belenyúlt a tarisznyájába, kivett belőle egy követ, a parittyájával elröpítette, és úgy homlokon találta a filiszteust, hogy a kő belefúródott a homlokába, és arccal a földre zuhant. Dávid tehát erősebb volt a filiszteusnál, bár csak parittyája és köve volt: legyőzte a filiszteust, és megölte, pedig még kard sem volt Dávidnál. Azután odafutott Dávid, rálépett a filiszteusra, fogta annak a kardját, kihúzta a hüvelyéből, megölte vele, és levágta a fejét. Amikor látták a filiszteusok, hogy meghalt a vitézük, megfutamodtak… Dávid pedig fogta a filiszteus fejét, és Jeruzsálembe vitte, fegyvereit pedig otthon helyezte el.” 1. Sám 17. rész válogatott versei

ALAPIGE: Jézus mondja: „Az Emberfia emberek kezébe adatik, és megölik őt, de miután megölték, a harmadik napon feltámad.” Márk. 9, 31 b

Kedves Barátaim! Nehéz helyzetbe kerül az ember, ha az Ószövetségnek olyan történeteit kell példaként állítani a gyermekek elé, amelyeknek nem lehet minden mozzanatát nyugodt szívvel elfogadni, mert azok messze meghaladják a jó érzés határait. Itt van például Dávid és Góliát története. Az elmúlt héten a negyedik osztályos hittanosokkal tanultunk róla. Dávid, a pásztorfiú a bátorság jó példája, hiszen a hitéből merített erővel indul legyőzni a filiszteus Góliátot. A hatalmas testi fölénnyel rendelkező filiszteus ellenfél vereséget szenved, mert az ügyes pásztorfiúnak egyetlen jól célzott sima kövecskéje homlokon találja, és a porba dönti. Ezzel el is dőlhetne a csata, de a történetben sajnos további túlzásokról, brutalitásokról olvasunk. Dávid odamegy a legyőzötthöz, kivonja annak kardját, és kardja segítségével elválasztja az óriás fejét az óriás testétől. Aztán magával viszi Góliát fejét. Ezzel voltam én nehéz helyzetben, hogy mit is lehet kezdeni a gyermekek hitre való nevelése során egy ilyen brutális történettel? Az teljesen rendben van, hogy az alsós korosztálynak a hittankönyv még nem meséli el a történet horrorisztikus elemeit, és az is, hogy gyermekénekeknek komoly gyűjteménye született Dávidról és Góliátról, de mi van akkor, ha kérdez a gyermek, vagy megkéri a nagymamáját, hogy olvassa fel neki a Szentírásból Dávid és Góliát történetét, vagy akár maga is elolvassa azt? Azt fogja megtanulni, hogy a Bibliánk első felében a zsidó győzelem az a vérontás győzelme, méghozzá a brutális vérontás győzelme? Nem is beszélve arról a felnőttfejjel is nehezen feloldható ellentmondásról, hogy olyan, mintha Isten ennek a kegyetlen brutalitásnak a pártján állna, ugyanis Dávid a pásztorfiú, Isten nevében, a seregek ura nevében indul Góliát ellen.

Kicsoda ez a seregek ura? Azt mondja Dávid a mészárlás előtt, hadd tudja meg mindenki, hogy nem karddal és nem lándzsával szabadít meg az Úr! Mert hiába a sok fegyver, a győzelmet Isten adja. De hogyan ad Isten győzelmet? A filiszteusok oldalán a kard és a lándzsa nem használ semmit, de a zsidók oldalán a parittya és kard mindent eldönt? A zsidók oldalán a fegyverek meg vannak áldva, de a filiszteusok oldalán nincsenek? Nincs itt valami igazságtalanság? A seregek ura az elrettentő vérontás győzelmét adja, és csak félve reméljük, hogy a seregek eme hatalmas ura nem azonos Jézus Krisztus Istenével és Atyjával. Mert ő a zsidó seregek ura. Ez egy nagyon-nagyon „gázos” történet, ember legyen a talpán, aki ezt a gyermekeknek „eladja”, és azt hozza ki belőle, hogy mennyire szeret az Isten. Ha jó leszel, akkor a fejed a helyén marad…

Michelangelo a 16. században II. Gyula pápa megbízásából ezt a történetet is odafesti a keresztyén világ egyik legjelentősebb szellemi központjának, a híres vatikáni Sixtus-kápolnának a falára. Méghozzá az a mozzanat kerül bemutatásra a mennyezeti freskón, amikor Dávid fölemeli legyőzött ellensége kardját, és készül arra a szomorú, lesújtó mozzanatra. Mit üzen ez a kép a pápaválasztásnak is helyet adó templom falán félezer éve a világnak? Mit üzen vele az egyház az odalátogató turistáknak? Ha jó leszel, akkor a fejed a helyén marad? Nem volt egy pozitívabb és hívogatóbb történet abban a Bibliában? – kérdezhetné egy jóérzésű látogatója a Sixtus-kápolnának. Talán azt üzeni, hogy az óriások sorsa ez? Hogy nem éri meg vállalni az erkölcsi nagyságot? Hogy nem éri meg vállalni a zsidókénál magasabb erkölcsiséget, amelyik kard és brutalitás helyett, ész érveket is képes felmutatni bizonyos kérdésekben?

Dávid és Góliát történetét összefüggésbe hozni a hittel, bizalommal és a szeretet Istenének nevében learatott győzelemmel, egyenesen abszurd vállalkozás. A Góliátot legyőző Dávid lehet a zsidó nacionalizmus hőse, de soha nem lehet a jézusi hit hőse. Tudom, hogy aki ezt kimondja, vagy egyáltalán kigondolja, az fejvesztésre van ítélve éppen úgy, mint Dávid legyőzöttje. Vagy mint Keresztelő János, Jézus előhírnöke, akinek szintén a vették a bibliai hagyomány szerint.

De van egy jóhírem! A lefejezettek feltámadnak. Nem mondanám, ha nem láttam volna. Én bizony láttam feltámadni Góliátot, méghozzá egy református templomban. Az erdélyi Szilágyságban van egy falu, Szilágylompért a neve. Református temploma 1777-ben épült. Néhány évvel később készült el festett kazettás mennyezete is, amelyik az egész Kárpát-medence egyik legszebb gyűjteményét tartalmazza. Az egyik festett kazettán ott találjuk Góliátot, méghozzá a magyar Góliátot! Magyar, mert mellkasát nemzeti színek takarják be.  Öltözéke királyi viselet, vagy mindenképpen egy nemesember ruhája. Ez nem a pogány Góliát, vagy ha igen, akkor csak abban az értelemben, hogy nem zsidó, nem is filiszteus, hanem magyar. Magyar Góliát. A magyar óriás. Nem volt róla közeli képem, csak egy információ-töredékem, és a technika jóvoltából a szilágylompérti lelkész egy órán belül a rendelkezésemre bocsátotta a magyar Góliátot ábrázoló festett kazetta fotóját. A honlapon közzétett prédikációhoz mellékelem a képet.

A felvételen nagyon jól látszik néhány árulkodó jel az általam magyarnak tartott Góliáton. A „mennyező” mester, ahogy a kazetták festőit hívják, talán azt üzente az utókornak, hogy a magyar lelkiséget nem lehet kiirtani, a magyar szellemiséget nem lehet lefejezni, a magyar örökséget nem lehet megsemmisíteni.  Az ábrázoláson aránytalanul nagy feje van Góliátnak, amely a hős óriás mivoltának ábrázolása mellett, mintha arra hívná fel a figyelmet, hogy nem veszíthetjük el a fejünket, és nem dobhatjuk el szellemi nagyságunkat, és azokénál magasabb rendű erkölcsiségünket, akik szándékosan programozzák át a gondolkodásunkat, és akik mindig is le akarták fejezni magyar nemzettudatunkat.

Ha a magyar Góliáton keresztül nézünk rá az ószövetségi történetre, akkor valahogy egészen más fényben látszik, hogy miért is kell elpusztítani Dávidnak az óriást? Azért, mert Dávid iszonyatosan fél az óriástól. És nem a fizikai fölénytől retteg, hanem mástól. Talán a többlet tudástól, amihez föl lehetne nőni, amit meg lehetne tanulni. És itt már nem a filiszteus harcmodorra gondolok, mert talán az sem volt különb, mint a zsidóké, hanem arra, hogy ez az ószövetségi történet messze túlmutat önmagán.

A reformációt követő századokban, amely egybeesik a török uralommal, amikor minden elveszni látszott, a magyar nép lelkében próbálták újra éleszteni reményt, hogy nem veszett el minden a magyar szellemi örökségből, és hogy a magyar Góliátok legyőzhetetlenek, vagy haló poraikból is képesek újraéledni és fennmaradni az irodalomban, művészetekben, a népdalokban.

 A magyar Góliát festett kazettáját átlósan átszelő lándzsa a Nyilas csillagképre emlékeztet, és az egyetemes csillagászati hagyomány szerint a Nyilas a reménység embere, aki képes elhinni, hogy az életünk nem céltalan, hogy nem egy ismeretlen erőknek kiszolgáltatott világban élünk, hanem szerves része vagyunk a mindenségnek, amelyet egy igazságos és értelmes erő éltet, amely erőt mi keresztyének, a Szeretet Jézusi Atyjaként ismerjük.

A szkíta-nyilas népeknek egészen az ókortól kezdve mostanáig a magyarság jelölője a Nyilas csillagkép – írja Bereczki Zoltán nyugalmazott tudós lelkipásztor Ősképeskönyv című művében (62. o.) Ezen a szálon elindulva akár a legendás, magyar eredetmondai Nimródig is elvihetne minket a szilágylompérti Góliát, de ez már egy másik történet…

Ekképpen hirdeti tehát a nyitott szemmel és szabad lélekkel járóknak a magyar Góliát, hogy nem a fizikai és lelki erőszaké a végső győzelem, nem a vérontás győzelme az igazi győzelem, hanem egyedül a szeretet ereje az, amely legyőzhetetlen.

 Ha a szeretetnek van tovább élése, akkor a magyar keresztyénségnek is van tovább élése, és a magyar hittudatnak is van feltámadása. Isten adja és mi tegyünk érte, hogy így legyen! Ámen.