Köszöntés: „A mi Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek Őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, s milyen gazdag az ő örökségének dicsősége!” (Efézus 1, 17-18)

Imádkozzunk! Istenünk, aki bölcs szerelemből megalkottál, földi élettel megajándékoztál, küldetéssel és kellő kincsekkel felruháztál, magaddal betöltöttél! „Születésünk csak álom s feledés. Létünk csillaga: a lelkünk messziről ered és véget nem velünk ér. Nem teljesen emléktelen, s nem egészen védtelen: jövünk az Istentől, belőled, aki otthonunk vagy. Gyermekként fénycsóvát vonunk: bár kezdenek betakarni minket börtön-árnyak, de mi a Fényt nézzük, s hogy honnan árad, s mindennek örülni tudunk. Ifjúként a természet papjai leszünk, s bár ábrándunk a Fényről tündökölve jár előttünk, a szürke világba mégis beleveszünk. A föld öle is kínál örömöt: mint dajka, szeretné elérni, hogy nevelt fia feledje a fényköröket, ahonnan jött; s hogy hol a fénypalota. S bár a szárazon vagyunk, a part oly messze, a szél elállt: lelkünk mégis lát Téged: az Örök Tengerárt – mely idehajt, s mely tovább fog sodorni majd…” (William Wordsworth: A halhatatlanság emléke a gyermekkor emlékeiből – részlet) Istenünk, hallani, érezni, érteni vágyunk Téged, és élni a Te Örök Országodat! Ámen

Alapige: Máté 13,10-17: „A tanítványok odamentek Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Miért beszélsz nekik példázatokban?” Ő így válaszolt: „Mert nektek megadatott, hogy megértsétek a Mennyek Országának titkait, de azoknak nem adatott meg. Mert akinek van, annak adatik és bővelkedik; akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van. Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek. Beteljesedik rajtuk Ézsaiás jövendölése: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. A ti szemetek pedig boldog, mert lát, és fületek boldog, mert hall. Bizony, mondom néktek, hogy sok próféta és igaz kívánta látni, amit láttok – de nem látták, és hallani, amit hallotok – de nem hallották.”

Kedves Testvéreim! „Akinek van, annak adatik”. Ez a kijelentés első hallásra szomorúságot válthat ki azokban, aki bármiben is szűkölködnek. A gazdag még gazdagabb lesz? Akinek nincs, attól meg még azt a keveset is elveszik, amije van? Az nem lehet, az igazságtalanság! Ha mindez anyagi dolgokra vonatkozna, tényleg az volna. Ezért fontos a szövegkörnyezet, amelyből kiderül, hogy miről is tanít itt Jézus. „Nektek megadatott, hogy megértsétek a Mennyek Országának titkait!” – mondja. Isten Országáról, az örök értékekre vonatkozó törvényszerűségekről beszél, nem a múlandó, materiális javakról. Nem jó összekeverni a kettőt! Az időtlen – lelki, szellemi, érzelmi – értékek felhasználva és továbbadva egyre csak gyarapszanak; szemben a múlandó földi kincsekkel, amelyek elosztogatva elfogynak. A szeretet, türelem, bocsánat; a bölcsesség, tisztaság, a jóság… kifogyhatatlan. S ajándékozója minél többfelé, és minél többet ad ezekből – annál gazdagabb lesz. Ám ha valaki ezeket az Istentől kapott, nem anyagi természetű ajándékait nem értékeli, s nem használja, akkor annak az isteni lényege hasztalan, elásott kincs marad – anélkül pedig az embersége is elsorvad, s végül mindene odavész… „Akinek van, annak adatik”. Vagyis: aki tudatában van mennyei kincseinek és él azokkal, az áldást nyer.

Régebben hallhattunk olyan magyarázatokat, hogy akinek van hite, annak adatik (anyagi) bőség, akinek nincs hite, attól minden elvétetik. Mintha Isten itt ultimátumot adna: ha hiszel bennem – vagyis engedelmeskedsz nekem, gazdaggá teszlek; ha nem hiszel – vagyis nem engedelmeskedsz, mindent elveszek tőled! Istent félreismerő, tekintélyelvű és anyagias eltorzítás ez, amellyel hatalmaskodó egyházi körök és családfők hitre – vagy inkább térdre – akarták kényszeríteni alávetettjeiket. A hit nem egyenlő a vak engedelmeskedéssel, a kényszerű parancsteljesítéssel és az ok nélküli büntetések elviselésével. A hit – 450 éves Heidelbergi Káténk szerint is – megismerés, meggyőződés és szívbéli bizalom. Egyszerre értelem és érzelem, mely a szabad akarattal egyesül, és tisztán Krisztust követő életszemléletté és életgyakorlattá testesül. Az újszövetségi hit tehát nem egy emberekről mintázott, zsarnok Istennek való hajbókolás, hanem: életbölcsesség és bizalom. Bizalmunk törékeny, és többirányú: egyszerre önbizalom, Istenbe vetett bizalom, másokba, és a világ lehetséges jóságába vetett bizalom. Nincs egyik a másik nélkül; ezek szorosan összefonódva, együtt nőnek vagy csökkennek bennünk. Az így értelmezett bizalommal teljes, krisztusi életbölcsességet gyakorló ember valóban gyarapszik. Talán nem minden esetben materiálisan, de mindenképpen látványosan! Mert akinek van „Isten-hiánya”, igénye Istenre, azt Ő betölti. Aki vágyik Isten Országára, s e legnemesebb vágy akaraterővel párosulva tettekre készteti, annak elindulását a Paradicsom meghódítására áldás kíséri és megelégedés követi. Akinek viszont nincs tettre kész vágya Isten Országát földi valósággá tenni, vagy még ellene is tesz, az mindenét, amije van, elveszíti. S tévedés ne essék: nem Isten veszi el tőle! Ő maga él úgy, hogy mindent eltékozol. Az Istentől kapott kincseket ugyanis Isten nélkül nem lehet megtartani és gyarapítani.

Megkövéredett e nép szíve” – mondja igénk; nem akarnak látni, hallani, érteni, a gyógyulás és megújulás útjára lépni. A kövérség szinte minden kultúrában és vallásban a túlzott jólét, a múlandó javakat túlértékelő függőség szimbóluma. Olyan emberre jellemző, aki megtorpant a fejlődés útján, az örökérvényű értékek keresését útközben csaknem feladta. Nem akar annyit küzdeni tovább a magasztosabb örömökért, az igazi boldogságért, a lelki, szellemi, érzelmi beteljesedésért. Rendszeresen megelégszik pót-örömökkel, amelyeket a puszta matéria nyújt. SZERETET helyett elég neki a „SZER”, a TEREMT-ménnyel (magával vagy másokkal) való vesződés helyett inkább a KÉSZÍT-ményt választja – a „lelkes” helyett a „lelketlent”…  Ide sorolható minden függőséget okozó dolog, amit örömpótlékként beviszünk a testbe, vagy fölöslegesen felhalmozunk magunknál; s minden öröm-pótló cselekvés, amelyet ártalmasan gyakran ismételgetünk. A földi függőségbe bilincselt emberek energiáit túlságosan lekötik a rabságukból fakadó szükségletek, életük gyakran beszűkül – leginkább maguk körül forognak, egy helyben toporognak. Továbblépni, magukat és a rájuk bízottakat igazán boldoggá tenni nem képesek, a saját magasabb rendű igényeiket sem ismerik (f)el. Ahogyan mai igénk fogalmazza: „szemüket behunyták, hogy ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek” – nehogy szembesüljenek a róluk szóló igazsággal és kimozduljanak a holtpontról… Az újszövetségi gazdag ifjú szívét – erkölcsi tisztasága ellenére – a pénzimádat „kövérítette meg”, a farizeusok szívét a dicsőség- és hatalomvágy „kövérítette meg”. Sok mai, magasan képzett embert a tökéletesség tudata akadályoz a fejlődésben, vakít meg és tesz süketté az igazságra; a pozíciók tulajdonosait gyakran a felsőbbrendűség. Mások – magukat mártírrá téve – saját könnyeiktől nem látnak, folytonos panaszaiktól nem hallják Isten szelíd hangát, mely a lelkük mélyéről, vagy odakintről szólít: „Jöjj, én megszabadítalak!” Nekik igen nehéz belátniuk, hogy nem Isten adta rájuk a szörnyű igát nemzedékek óta, hanem bizony maguk vették föl, vagy hagyták a nyakukon… Annyi ártatlan ember szenved értelmetlenül; ha van szenvedés, amit megszüntethetünk, azt minél előbb szüntessük meg!

„A ti szemetek pedig boldog, mert lát, és fületek boldog, mert hall”. Hasznos és boldogító ébernek lenni, az érzékelésünket kicsiszolni, szívünket és értelmünket tudatosan tisztán tartani és együtt használni szüntelenül; úgy, hogy az akarattól áttüzesített szív és ész egyszerre legyen nyitva ég és föld felé! Az Istenben gyökerező, egészséges öntudat, nemzettudat, küldetéstudat, s az élet-tudat emel fel és tart meg minket! Elég volt már a halál-tudatból, a hibák kereséséből, a fogyatkozások, a baj, a pusztulás folytonos előrevetítéséből – az ördög falra-festéséből! Mindig rosszat feltételezve – ugyan ki tud örülni, s derűsen meglátni apró s világrengető csodákat? Ki tudja felfedezni, hogy a milliószor könyörgött „védő kar” már rég ki van nyújtva, s nemcsak tart, de dédelget, és repülni tanít?!

Tiszta szívből örülök annak, hogy a mai fiatal felnőttek között sokan vannak, akik – gyakran szüleik ellenpéldájából tanulva – nagyon tudatosan akarják építeni hivatásuk mellett a párkapcsolatukat is. Nem bízzák a véletlenre a dolgokat, mondva, hogy „majd lesz valahogy, csak kibírjuk, őseink is előbb-utóbb összerázódtak – vagy szétmentek”. Már egyetemistaként foglalkoztatja sokukat pl. az a kérdés, hogy több együtt töltött év után honnan lehet tudni, hogy még él a szívünkben a szerelem, hogy nem csupán megszokásból és praktikus okokból történik köztünk minden – csak azért, mert így egyszerű, kényelmes és biztonságos. Könnyen rávezethetők, hogy onnan tudhatjuk, hogy még van a szívünkben szerelem, hogy ha nincs velünk, akkor kibírhatatlanul hiányzik a másik – a lelkünknek is! Nem csak néhány dolog hiányzik, amit adni képes nekünk, hanem ő maga, az egész lénye hiányzik, mindenestől. Mert számunkra ő pótolhatatlan, régóta ismerve sem tudunk betelni vele; a benne való gyönyörködésből, a vele töltött időből sosem elég! Persze sokan mondhatják: jó annak, akinek minden más rendben van az életében, s az a legnagyobb problémája, hogy mennyire szerelmes, s hogy hogyan tehetné még jobbá az egyébként is jó párkapcsolatát. De ne feledjük, hogy a gondosan építgetett, ápolt boldogság milyen szilárd alapot, micsoda megtartó erőt és segítséget jelent a nehézségek leküzdésében – a feltartóztathatatlan fejlődés fájdalmas állomásain; hiszen az élet-küzdelem senkinek sem felhőtlen álom-utazás! Bárhogyan is próbálják egyesek tagadni, nélkülözhetetlenül fontos a boldogság; mert nemcsak szárnyakat ad, kiteljesít, de mindenen átsegít! Vergilius óta szállóige, hogy a szerelem mindent legyőz – s mielőtt legyintenénk, szerelem alatt értsük a közösen egyre magasabb szintre, az isteni agapé irányába fejlesztett szeretetet!

Kínok között gyötrődve azonban valóban nem tudnak lekötni minket nagy és mély gondolatok; akkor mindössze megértő együttérzésre vágyunk; érezni, hogy van, akinek fontosak vagyunk, aki akkor is, úgy is – szeret… Fizikai létünket biztonságban kell tudnunk ahhoz, hogy szellemi magaslatokat járhassunk. Ám különös az ember: fizikai jóllét ellenére is gyakran tölti el az üresség érzete. Ma egyre többen szenvednek attól, hogy a megelégedés minden formája elkerüli őket: még nem kerültek olyan helyzetbe, hogy átélhették volna a teljességet. Bár ezt sok mindentől remélték, amit el is értek; de igazi boldogságot egyik sem hozott. Az emberi természet olyan, mint egy lyukas korsó – alig töltjük meg, nyomban kiürül. Hegyláncokon küzdjük át magunkat, bízva, hogy a távolban ott van az ígéret földje. Ám az akadályokon túl csak újabb akadályok bukkannak fel. A beteljesülés utáni hajszában csak azt tudjuk biztosan, hogy mire nem vágytunk, hogy mi nem hoz valódi megelégedést. Sóvárgásunk keresésre ösztönöz, szívünk mélyén mindannyian az igazi értékek után kutatunk. Meg akarjuk találni azt, ami jó irányba változtathatja az életünket. A halálnál is ijesztőbb úgy meghalni, hogy nem is éltünk igazán – akármennyi is az éveink száma. Nincs szomorúbb, mint csalódott és beletörődő embereket látni, akik egyszerűen csak túl akarnak lenni mindenen; akik az életük második felét azzal töltik, hogy megpróbálják letagadni és elfelejteni az első évtizedeik nagy álmait, indíttatásait, világ-jobbító törekvéseit.

A remény, hogy az életünk értékesebb lehet, a tökéletes utáni vágyódás élethosszig kísér; mert nem más az, mint az ígéret földjére mutató útjelző! Hiányérzetünk ellenállhatatlan hajtóerő, mely szüntelenül a Paradicsom felé űz. A sejtésünk, hogy földi létünk túlmutat önmagán, hogy a látóhatárunkon túl létezik még Valami – a még teljesebb élet igényét táplálja bennünk. Emberi természetünk halhatatlanságért epedezik, mert eredendően az Örökkévalóhoz tartozunk. Teremtettségünk célja nagyobb mindennél, amit e föld kínálhat: mennyei gazdagságra lettünk teremtve; ezért semmi, ami földi és véges, nem képes megelégedéssel eltölteni minket! Ahogyan a letagadhatatlanul létező szerelem – vagyis emberi összetartozásunk – bizonyítéka az őrjítő hiányérzet; ugyanígy az Istennel való összetartozásunk cáfolhatatlan bizonyítéka a semmi mással be nem tölthető Isten-hiány.

Ezen a földön ugyan többször élünk várakozásban, mint beteljesedésben, sorsunk titokzatosan összefonódik a Földöntúli Jóval; s a tapasztalat határvidékein már itt találkozunk e Jóság valóságos nyomaival. Ezek egyértelmű jelei annak a hihetetlenül csodálatosnak, ami ránk vár. A keleti vallások egyike, a hinduizmus úgy érzékelteti ezt, hogy azt mondja: a Mennyország a Nap legvakítóbb fényességénél ezerszer fényesebb! A nyugati kultúra irodalmának egyik legrégebbi, hasonló gondolata szerint világunk alig több, mint árnyéka valami másnak, nagyobbnak, értékesebbnek. Platón hasonlata lenyűgöző:

Képzeljünk el egy sötét barlangot, melyben emberek egy csoportja tengeti az életét születése óta. Nem ismerik a kinti világot. A barlangban tűz ég, az ad fényt és meleget az odabent lakóknak. A lobogó tűz árnyékot vet a barlang falára, s az emberek számára ez az árnyjáték: maga a világ. Mindent, amit a valóságról ismernek, gondolnak – innen merítenek, erre alapoznak.  Ha van is egy másik világ a barlangon túl; az számukra ismeretlen, sőt elképzelhetetlen. Látókörük szűk: csak az árnyakra és a félhomályra korlátozódik… Tegyük fel, hogy a tűz körül kuporgó emberek egyike talál egy titkos kiutat a barlangból, s észrevétlenül elindul rajta. Miközben a sötétben botladozva sorra felfedezi a barlang mélyedéseit, lassan, tapogatózva egyre feljebb és feljebb kúszik. Végül feljut a ragyogó napfényre; a friss levegő, a zöldellő fák, s a szikrázóan kéklő ég világába. Az imbolygó árnyak világát maga mögött hagyva, egy új világot talál… Visszatérve hogyan is írhatná le mindazt, amit látott és hallott? A félhomályhoz szokott szemét elvakító fényt, a semmihez sem hasonlítható bódító illatokat, a leírhatatlan hangokat? Hogyan beszélhetne a végtelen kék égről azoknak, akik csak a barlang szürke világát ismerik? A sós tenger partján édesen illatozó vadvirágokról és fenyőkről azoknak, akik áporodott füstben élték az egész életüket? Hiszen szavai sincsenek rá! Legfeljebb arról tudná meggyőzni őket, hogy létezik egy izgalmas, a barlangnál is jobb világ, amelyet érdemes megkeresni!

A barlang sötét, árnyas világa is valódi, nem kitalált. De ez nem zárja ki egy másik világ létezését. Sőt a barlang tele van jelekkel, nyomokkal, melyek mind egyértelműen arra a túlnani világra utalnak! Emésztő vágyunk a „mennyei” után – éppen ilyen egyértelmű utalás. Az árnyékvilág lehet kényelmes és biztonságos, de az állandóan feltörő hiányérzetünk az életünk földöntúli értelmére figyelmeztet! Akárcsak azok az álomszép pillanatok, amikor számunkra ég és föld összeér…

Amikor sikereink vannak, hasznos dolgot teszünk, vagy maradandót alkotunk, túláradó öröm tölt el bennünket – ilyenkor megérint minket a „Sokkal Csodálatosabb”: az „isteni”. Találóan nevezi ezt a tudomány áramlat-élménynek. Mintha a varázslatos örömben hirtelen megállna az idő, s körülöttünk elolvadna a világ, egyszerre elragadna minket az időtlen boldogság óceánja, s mi csak lebegnénk, ringatóznánk a habjain… Ég és föld összeér minden bizalomtól fénylő tekintetben, megbocsátó szóban, minden szeretetteljes érintésben. Mindenütt, ahol valódi érdeklődést, megértést, figyelmességet adunk és kapunk… Ég és föld összeér, mikor emberek egymásnak védelmet, reményt és támaszt nyújtanak. Ha a másik félelmét oszlatják, sebeit gyógyítják, ha lelküket egymással teljesen megosztják… Ha két ember együtt alkot, együtt szárnyal, vagy csupán gyönyörködnek egymásban és a világ leírhatatlan szépségeiben – fényglóriát von köréjük az ég, amelyen – mint a menny megnyílt kapuján – az Örökkévalóság mosolyog át… Földi Paradicsom minden más csoda is, amit nem tudunk megmagyarázni, de kimondhatatlanul jó nekünk… Ha menny és föld hosszabb időn keresztül nem találkozik így számunkra, akkor búskomorrá, boldogtalanná válunk. És nem hozzák vissza az életörömünket a legjobb depresszió elleni gyógyszerek sem – hiszen a lélek éhsége fizikai úton nem csillapítható!

Földi örömeink sajnos gyorsan elillannak, tiszavirág-életűek; nem tudjuk őket foglyul ejteni, hiszen csak jelei egy félig itt lévő, félig eljövendő, nagyszerű valóságnak. A boldog pillanatok kimondhatatlan gyönyörűséget jelentenek, erőt és bátorságot adnak továbbmenni. És ösztönöznek, hogy minél többször újrateremtsük őket: menny és föld boldog találkozását, az Isten Országát. Isten Országa az örökkévalóságban és az időben egyszerre létezik; földi jelenléte Istenen nem múlik, rajtunk áll – legfőbb küldetésünk azt megsokszorozni! Amint a rendfenntartók szükség esetén a rendőri jelenlétet megsokszorozzák, nekünk, boldogságért felelős keresztyéneknek e sóvárgó világban az Isten Országa jelenlétét kell megsokszoroznunk!

Záró gondolatként szeretném megkönnyíteni a választást az istentisztelet leendő átmeneti helyszínét illetően. Fontos tudatosítanunk, hogy kultúra és vallás a világ kezdete óta elválaszthatatlanul összetartoznak; mint a férfi és a nő, nem léteznek egymás nélkül. Kultúra és vallás közös célja, hogy az ember értékes és teljes életet éljen társai körében. A keresztyén vallás: gyakorlati Krisztus-követés, örökérvényű értékeket közvetítő életmód. Minden tettünk vallásos cselekedet, hiszen kristálytisztán tanúskodik a hitünkről, értékrendünkről. A Jézus-követő életgyakorlat maga az európai keresztyén kultúra! A jó színház pedig a művészet és kultúra temploma. Olyan templom, amely nem prédikáció, hanem művészek játéka során tart tükröt nekünk. Így ébreszt rá a hiányosságainkra, az elfojtott fájdalmainkra, vágyainkra, s rossz megoldásainkra, emellett a legnagyobb értékeinkre. A művészet szárnyain emel rendkívüli magasságokba, ahol csodás isteni ajándékokkal, s létünk alapjával találkozhatunk. A jó színház nem említhető egy lapon a szórakoztató ipar kevésbé igényes közönséget kiszolgáló elemeivel. A színház és az egyház közös célja: a másokkal együtt lenni, örülni és fejlődni vágyó ember felemelése. Boldoggá tenni az embert úgy, hogy közben tökéletesedjen. Jézus és apostolai mindenféle helyszínen tanítottak, gyógyítottak, segítettek boldogságra fordítani boldogtalan társaik sorsát. Mert nincs a természetben, s az emberi építmények között olyan hely, ahol ne lehetne építeni az Isten Országát. Városunk határon túl is elismert Szentpétery Zsigmond Kulturális Központ és Színháza méltó helyszíne lehet az istentiszteleteknek!

Az Atya-Fiú-Szentlélek Isten lelkesítsen minket, hogy merjünk mennyei boldogságot tervezni ebben az életben, és mindent megtenni a megvalósulásáért! Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyám, Fényességem! Te látod gondolataimat, mert előtted minden vágyam nyilvánvaló, s ha lelkem bármi jóra hajlik, Te adtad azt nekem! Ha jó az, amire Te indítottad a lelkemet, vagy ha jó az, hogy szeretni akarok; add meg nekem azt, ami után Te tettél engem vágyódóvá: add, hogy úgy tudjak szeretni, ahogyan Te tanácsolod! Tedd tökéletessé, amit elkezdtél bennem, a Te jóságodból, amellyel megkerestél engem! Ámen (Canterbury Anselmus nyomán)

Áldás: „Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, hiszen ő ad mindenkinek életet. Nincs messze egyikünktől sem, mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (Apostolok Cselekedetei 17,24-25. 28)