Köszöntés: Így szól az Úr: „Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel… és ne zárkózz el testvéred elől!  Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul…, akkor fölragyog a sötétben világosságod! (Ézsaiás 58,6-8, 9-10)

Imádkozzunk! Megváltó és újjáteremtő Istenünk! Igédből tudjuk, hogy neked az a böjt tetszik, amikor leoldozzuk az akaratod ellenére felrakott bilincseket. Azt kéred, tegyük szabaddá magunkat, s egymást mindattól, ami akadályoz, árt és kínoz. Szeretnénk leoldozni magunkról minden megkötöző gondolatot, beszédet és tettet. Készek vagyunk felszabadítani társainkat a tévedéseink és a rossz viszonyulásunk hatása alól; hogy valódi testvéri közösségbe, szeretet-kapcsolatba kerülhessünk azokkal is, akiket elutasítottunk, megbélyegezünk, vagy megbántottunk. Vágyunk egyenrangúként fordulni egymás felé, mert méltatlan hozzánk a hatalmaskodó befolyásolás, amivel egymás szabadságát, meggyőződését és így a boldogságát is korlátozzuk. Köszönjük, hogy Jézusban példaadó támaszunk vagy. Dicsérünk az áldásért, hogy ha a te szemeddel nézve értékeljük magukat és környezetünket, s így átformálódva segítjük egymást, akkor az mindannyiunk életébe fényt és gyógyulást hoz. Vezess ebben szüntelen, hogy mindig halljuk a hangodat, érezzük érintésedet, és megértsük a velünk kapcsolatos terveidet! Ámen.

Máté 18, 1-6, 10: „Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: “Ki a nagyobb a mennyek országában?” Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: “Bizony, mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába! Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik… Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát.”

Kedves Testvéreim! A tanítványok kérdése, hogy ki a nagyobb Isten szemében, egy félreértésből fakadt. Előzőleg Jézus az egyik tanításában a fiakat megkülönböztette az idegenektől. A tanítványoknak ennyi elég volt ahhoz, hogy azonnal felsőbbrendűnek érezzék magukat. Igénkben Jézus helyreigazítja a tévedésüket: a fiak szabadsága nem ad okot az elbizakodásra, a mások fölé emelkedésre. A magát tökéletesnek tartó, másokat megvető ember mindent és mindenkit az önigazultság ködén át lát – nem a Jézus szemével; így sárba tiporja Isten ajándékait. Jézus kijózanításként egy kisgyermeket állít eléjük: „ilyennek kell lennetek!” Majd hangsúlyozza a gyermek alázatosságát, és befogadását.

A gyermeki alázat, amelyhez vissza kell találnunk, egészen más, mint a megalázottság. Megalázni valakit – a legszörnyűbb megbotránkoztatás. Aki megaláz, az magánál kevesebbnek, alacsonyabb rendűnek tart. Akaratunk ellenére ránk erőszakolja az akaratát, nem veszi figyelembe a szükségleteinket, vágyainkat; gonosz, vagy jónak vélt szándékból árt nekünk. Szigorúan kutatja és bünteti a hiányosságainkat; mi magunk nem érdekeljük, legfeljebb csak az, amit ki tud kényszeríteni tőlünk. Aki megaláz, az képtelen a jót látni, s megdicsérni bennünk; félelemben tart és kiszolgáltatottá tesz. Sok generáció gondolta úgy, hogy jót tesz a gyermeknek, ha ily módon megtörik az akaratát és feltétlen engedelmességre kényszerítik; mert szerintük csak így lesz képes fejet hajtani Isten akaratának és a törvénynek. Ma már tudjuk: a félelemben nevelt, rendszeresen megalázott gyermekek felnőttként nem győznek elégtételt venni, bosszút állni a szenvedéseikért, vagy egész életükben önbecsülés-gondokkal küzdenek; Istent pedig hajlamosak kényszerítő, tiltó, büntető óriásnak látni – mint egykor nevelőiket. A „szeretetből” megalázó bánásmód azzal takarózik, hogy csak embert akar faragni. A gyermekből azonban nem „lefaragni” kell, hogy ember legyen belőle, hanem segíteni őt, hogy Emberré „növekedjen” – elsősorban a saját példánkkal! Aki kiteljesíti magában az igaz, krisztusi embert, az egyúttal a gyermekének is megadja a legtöbbet ahhoz, hogy emberséges emberré váljon! A Jézus tanítványainak megdöbbentő lehetett arra gondolni, hogy újra gyermekek legyenek – a kor szokása szerint alacsonyabb rendűek és megalázottak. Nem is erre utalt Jézus. Lássuk, mi mindent volna kívánatos megőriznünk felnőttként a gyermeklét képességei, viszonyulásai közül!

Ereszkedjünk most le a gyermek szintjére, hogy arcunk az övével egy magasságban legyen, s így szemléljük őt! Az újszülött számára az élet a végtelenbe való beágyazottság, a teljes ráhagyatkozás – Isten, a világ, édesanyja és ő maga még elválaszthatatlanul összetartozó egység. Ősbizalma a Mindenhatónak szól, akit gondoskodó szülei jelenítenek meg. A már beszélő, öntudatra ébredő óvodás egyre önállóbbá válik. A fantáziát és a valóságot még nem tudja szétválasztani; érzések és benyomások szerint tájékozódik. Logikus gondolkodás híján még semmi sem szab határt a képzeletének, ezért csodák között él. Nem törődik a miértekkel. Kicsi szíve örül az újonnan felfedezett képességeinek, egyre gyakrabban akarja használni azokat. Boldog, ha sikerül valamit megtennie; azt lelkesen ismételgeti, hogy tökéletesítse. Elfogadja a korlátait, nem akarja letagadni a számára nehéz és érthetetlen dolgokat, és természetes életösztönnel próbál küzdeni a rossz ellen. A meggyőződés, hogy egyformán értékesek vagyunk, velünk születik: már a hároméves gyermek is szenved attól, ha a környezetében kivételeznek valakivel, vagy ha uralkodni akarnak rajta. Legfőbb vágya, hogy a határain belül, a saját tempójában fejlődjön, és boldog legyen.

A legfontosabb dolog, amit érett felnőttként érdemes megtartanunk a kisgyermekkor kincseiből, az alázat, amely – ne feledjük – nem megalázottságot jelent! A megalázás istentelen és embertelen; pusztító, önző erőszak, amely elkövetőjét és áldozatát egyaránt megfosztja az emberi méltóságtól, s kiszakítja a mindenség harmóniájából. Ellenben az alázat: „isteni” és „emberi”. Az alázat a mindenség tisztelete – szeretetteljes összekapcsolódás Istennel, mindennel és mindenkivel. Azt jelenti, hogy önként, szabadon elfogadunk és teszünk valami nagyszerűt, amelynek értéke rajtunk túlterjed, egyenesen földöntúli. Belátjuk, hogy egymás számára nélkülözhetetlenek vagyunk, elválaszthatatlanul összetartozunk, hogy előre csak együtt léphetünk. S vállaljuk, hogy egymás mellé állva, minden lehetségest, ami épít, megteszünk!

A gyermek befogadása Jézus korában azt jelentette: szívesen látom, ezért gondoskodok róla. Ma úgy mondanánk: elismerem, hogy értékes. Nem célszerű a gyermekség felnőtt-léthez mért hiányosságait hangsúlyozni, s idő előtt „ledolgoztatni”. Akinek hagyták, hogy megélje a gyermeklét szépségeit, az jóval többet képes megőrizni és használni „apró-szentsége” kincseiből. A mindenséggel való összetartozás tudatát, a feltétlen bizalmat, az őszinte öröm képességét… Bár megőriznénk mindannyian a jót feltételezést, a jóakaratot, s a jótettek szüntelen vágyát! S nem utolsó sorban: egymás „természetes” elfogadását, szeretetét, és egyenrangúnak tekintését… Az érett embernek szüksége van fejlett, logikus gondolkodásra és tudásra. Viszont emellett nélkülözhetetlen, hogy méltó teret engedjen az érzelmeknek és a megérzéseknek, ahogyan a kisgyermek. Újratanulhatjuk tőle azt is, hogy az emberlétből fakadó korlátainkat, hiányosságainkat el tudjuk fogadni – önmarcangoló bánkódás, vagy irigykedés nélkül! Amikor a gyermek hibát követ el, sír, de eszébe sem jut, hogy miután már megbocsátottak neki, tovább kínozza magát: örül a bocsánatnak, magának is megbocsát, felszabadul és továbblép. Hasznos volna így fogadni nekünk is a Jézus bocsánatát – és egymásét is; s a már „tenger mélyére vetett” (Mikeás 7,19) bűnök miatt nem sírni többé, hanem felszabadultan továbblépni. Hiszen boldogságra születtünk! A boldogság pedig sosem az eltemetett múlt kiásásában, hanem a jövőért való felelősségvállalásban rejlik! A kisgyermek nagy értéke az is, hogy nem tagadja le, vagy magyarázza félre a megmagyarázhatatlant. Mi is megnyugodhatnánk abban, hogy biztos kezekben vagyunk: Isten velünk van, bármi történjen – akkor is, ha mindent értünk, s akkor is, ha nem… Fogadjuk vissza magunkba e gyermekséget!

Böjt időszakát éljük. A böjt: megtisztulás, amelynek módjáról sokat hallhattunk az elmúlt napok evangélizációs estéin. Azonban visszatérő kérdés, hogy együnk húst, vagy ne együnk húst? Az Istentől kapott szabad akarat erre is érvényes; vagyis felelősségünk teljes tudatában (t)együk azt, ami meggyőződésünk szerint a legjobb nekünk. Ám ezen túlmenően – ha már elmélyültünk a gyermek-világban – fogalmazzuk meg gyermeknyelven az igazi böjtről szóló, ézsaiási tanítást! Ez így hangzik: „ne egyél emberhúst!” Istennek az a böjt tetszik, amikor az ember nem „falja fel” társát – sem fojtogató, kisajátító szeretettel („úgy szeretlek, majd’ megeszlek!”); sem indulatokkal, sem fölényeskedéssel. De az is bűnt követ el, aki szótlanul tűri, hogy ezt tegyék vele. Az emberevő óriások, vadállatok, boszorkányok és szörnyek az életből kerültek a mesékbe – jelképezve mindent és mindenkit, aki felfalhat és elemészthet minket, a céljainkat, vágyainkat, akár az egész életünket. S nekünk ideje elindulnunk, hogy véget vessünk ennek, bármi várjon is ránk!

A gyermek számára az emberevő óriás az a felnőtt, akitől fél.  A mesékben a kis hősök – mint Pöttöm Palkó – jóságukkal és az eszükkel ártalmatlanná teszik az óriást. Apró emberként ebből megértjük, hogy nem kell félnünk, mert fölébe kerekedhetünk annak, akitől és amitől félünk; legyenek azok külső veszedelmek, vagy a saját belső félelmeink. Számos magyar népmesében a legkisebb gyermek az, aki végül meg tudja oldani, ami az idősebbeknek nem sikerült; s ezzel a jutalmat ő nyeri el. A nagyobbak magukat felsőbbrendűnek tartják, önzőek, nem emberségesek és nem tisztelik a mindenséget – ezért elbuknak. A kicsinek a jóságát viszont áldás – isteni védelem és segítség – kíséri, ezáltal képes elvégezni a feladatot… Minden mese varázstükör, amely megmutatja azt az utat, amit az éretlenségtől az érettségig meg kell tennünk.

A magyar őstörténet-kutatók szerint ősi népmeséink a magyar ősvallás világképére épülnek; ezek a mi egykori “szent beszély”-eink. Nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne meg a mesebeli megfelelője. Ősmeséink gyógyító hatásúak: arról győznek meg, hogy nem a „világ” működik rosszul, hanem mi nem kapcsolódunk harmonikusan az evilági lehetőségekhez, illetve a rossz döntéseink kevernek bajba. Azonban mindazt, ami a világban vagy bennünk rosszul működik, meg lehet változtatni. A mesék főszereplőik által megmutatják, hogyan lehet megszüntetni a problémákból keletkező káoszt, és helyreállítani a teljességet. A mesehősök mindig a jelenben élnek; nem tervezgetnek, hogy miként szeretnének élni, hanem cselekszenek. Nem várják, hogy a dolgok maguktól elrendeződjenek, hanem konkrét lépéseket tesznek. Ez bennünket is azonnali kimozdulásra késztet; felelősségvállalásra szólít magunkért és a körülöttünk élőkért! A szereplők folyton mozgásban vannak, mert tudják, hogy nem lehet mindent egy helyen megtalálni. Mennek, mendegélnek, keresik a halhatatlanságot és a boldogságot; és bárhol járnak, tapasztalatokat szereznek, hogy azokat önmaguk jobbítására fordítsák. Meséink erkölcsi tanítása: az irgalmasság – a gyengék, a gyermekek és a természet iránt, valamint a gonoszság elleni elszánt harc (micsoda egybeesés ez a Jézusi alapelvekkel a keresztyénség előtt!). Nem kitalált történetek ezek a mesék; a magyar ősvallás gyógyító és révülő, bölcs papjainak földöntúli élményein alapulnak – a regösök, táltosok, látnokok tanításain, melyek a magasabb és mélyebb világok rejtett valóságáról szólnak.

A legtöbb mesénk vándorútra indulással kezdődik, emlékeztetve a 410. dicséretünkben is megénekelt igazságra: „csak vándorút az életem, míg majd hazámba érkezem”. A mesehős az életfeladatát követi. Elválik a szüleitől, próbatételeken megy keresztül, megtanul elbukni és újra talpra állni. Segítőkre talál, megküzd külső és belső sárkányaival (vagy óriásaival), megkeresi párját és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. A mesebeli vándor útja mindig a túlvilág valamely tartományába vezet. Az alvilágba, ahol a gonoszt kell legyőznie, hogy a fogságban lévő fényt és lelkeket kiszabadítsa; vagy a magasságba, az égbe, hogy a mennyei társat és a boldog tündérhont – keresztyén nyelven: Isten országát – megkeresse.

Az igazi magyar mesékben az Ősforrás tisztán látható. Tanúságuk szerint Isten Országa: a beteljesülés, az örök boldogság azzal kezdődik itt a földön, hogy rátalálunk a mennyei társunkra, s vele egybekelünk. E nélkül az élet csak folytonos keresés, bolyongás, sok foglalatosság ellenére is hiábavalónak tűnő várakozás. Az ős-szerelmes, hős-szerelmes magyar lélek, miután sok viszontagság után isteni társára rátalált, érte nem meghalni akar (mint Olaszföld Rómeója és Júliája), hanem vele együtt akar építeni „isteni országot” – közös küldetést akar betölteni! Nem hiszem, hogy létezik ennél tisztább értelmezése az istenképűségnek! Az isteni társ ősmagyar női ideálja az okos, jószívű, tűzrőlpattant és világszép „tündéri nő”, mint pl. Tündér Ilona, királykisasszonyok, hercegnők, Hamupipőke, stb. Az ősmagyar férfi ideál pedig a ”Fény harcosa”, aki okos, széplelkű, bátor és kitartó, mint Árgyélus, Mirkó, vagy Többsincs királyfi, hercegek, a Vitéz Szabólegény… Az Istent tökéletes párként érzékelő, és az istenképűségre így buzdító ősvallásunk lenyomatát magunkban hordozzuk, mint lelkünkbe vésett örökséget. Ezért is lehet idegen számunkra a zsidó nép férfi-Isten vallása; s nyerhet köztünk, magyarok között még mindig nagyobb teret a keresztyénségnek az a formája, ahol az Isten női arca is – Mária és más szent asszonyok képében – megragadható, tisztelhető és példaként követhető.

Az ősi magyar népmese a megismerés magyar útja. Kiutat mutat a boldogtalanság zűrzavarából a boldog harmóniába, a múlandóságból az örökkévalóságba. Ha hiányzik belőlünk az Isten Országának – ősmagyarul: a Tündérek Mennyének – eszménye és vágya, akkor leragadunk az alsóbb világokban. Ha nem tudatosítjuk ember-létünk igazi célját, s küldetését: a felemelkedést az eredeti égi hazához, akkor terméketlen az életünk. Csodaszép ősmeséink egyenesen a lelkünket ragadják meg, így ragyogtatják fel ma is a mennyei Élet fényét, és megmutatják a hozzá vezető utat. A legfontosabb igazságokat gyakorlati életbölcsességgé alakítva tárják elénk. És segítenek megértenünk, hogy nem istent kell játszanunk, hanem istenivé kell válnunk! Nőjünk fel hát az Isten-gyermekséghez, magyarként! Ámen

Imádkozzunk! Mindenható Istenünk! Áldunk azért, hogy Te nem egy kényszerítő hatalom, büntető, fenyegető óriás vagy, hanem felszabadító, felemelő és megbocsátó, végtelen Szeretet! Magadban hordozol minket, örömre indítasz, táplálsz, óvsz és megerősítesz. Ablakot nyitsz előttünk a Fényre, hogy megoldást találjunk a sötét pillanatokban is. Jó felidéznünk, hogy az életünk nem elszigetelt, múló semmiség, hanem létünk a végtelenbe ágyazott, fontos része a világmindenségnek. Segíts teljes bizalommal rád hagyatkozni, amikor titkok és csodák előtt értetlenül állunk. Segíts elviselnünk a megváltoztathatatlan szélsőségeket, a kettősségek feszültségét, s meglátnunk, hogy minden a javunkat szolgálja. És állj mellénk, amikor harcba szállunk a megváltoztathatókért; amikor óriásokkal és vadállatokkal küzdünk, hogy az akadályokból hidat építsünk – magyar tűzzel – Örök Országod felé! Dicsérünk a mennyei társakért és a gyermekekért; mindazért, amit tőlük tanulhatunk és kaphatunk, s mindazért, amit nekik nyújthatunk. Kérünk, hadd szülessen újjá, s lendüljön mozgásba bennünk – érett értékeink mellett az „isteni” gyermekségünk. Szent asztalodnál pedig, melyhez most készülünk, fogadjuk örömmel felszabadító bocsánatodat, mint egykor szüleinkét; s lépjünk tovább bátran, tettre készen, hogy minél jobban átragyogjon létünk minden rezdülésén a Te örök fényed! Ámen.

Áldás: „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg! – mondja könyörülő Urad.” Ámen. (Ézsaiás, 54, 10)