Köszöntés: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jakab 1,17)

Imádkozzunk! Istenünk! Kavarog körülöttünk a világ. Néha úgy érezzük, hogy viharfelhők telepednek ránk, s eltakarják előlünk a Napot. Tudjuk, hogy az arcot fényben ismerni fel, a jellemet sötétben. Adj erőt, hogy amikor beborít a sötét, önmagunkhoz – s Hozzád – hűek maradjunk. S hogy ne fájjon a csalódás, ha látjuk, hogy a sötétség kifordít magukból másokat; hanem legyen erőnk segíteni rajtuk, szeretni őket. Nem azért, amilyenek, vagy amit tesznek, hanem mert ők a társaink egy közös úton, amelyen csak együtt érhetünk célba. A változás mindannyiunkat megvisel. Te adj minden eddiginél több türelmet, megértést, bölcsességet a tévedések tisztázáshoz, a félelmek oszlatásához, hogy reményt és távlatokat kaphassanak azok, akik elbizonytalanodtak, vagy kiábrándultak, úgy érzik: a szivárvány ezer színe elvakítja őket, s nem találják az igazságot, nem látják az utat. Deríts örömre, nyugtass meg, bátoríts és igazíts helyre minket! Jézusért kérünk! Ámen

Alapige: Zakariás 7,1-13: „Így szólt az Úr igéje Zakariáshoz Dárius király uralkodásának negyedik évében, a kilencedik hónapnak, a Kiszlév hónapnak negyedik napján, amikor a bételiek elküldték Szárecert, Regem-Meleket és embereiket, hogy esedezzenek az Úrhoz, és kérdezzék meg a Seregek Urának házában levő papoktól és prófétáktól: Sírjunk-e az ötödik hónapban, megtartóztatva magunkat, ahogyan évek óta tesszük?  Így szólt hozzám a Seregek Urának igéje: Mondd ezt az ország egész népének és a papoknak: Amikor böjtöltetek és gyászoltatok az elmúlt hetven év alatt, az ötödik és a hetedik hónapban, az én kedvemért tartottatok-e böjtöt?  Amikor meg ettetek és ittatok, akkor nem a magatok kedvéért ettetek és ittatok? Hiszen az volt az Úr igéje, amelyet a régebbi próféták által hirdettetett, amikor még békében laktak Jeruzsálemben és a körülötte levő városokban, és amikor lakott volt a Délvidék és az alföld is, amit az Úr Zakariásnak is mond. Ezt mondja a Seregek Ura: Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással!  Az özvegyet és az árvát, a jövevényt és a nyomorultat ne zsákmányoljátok ki, és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat! De ők nem akartak figyelni, sőt lázadozva hátat fordítottak, és bedugták fülüket, hogy ne halljanak. Szívüket gyémánt-keménnyé tették, hogy ne hallják a törvényt, sem azokat az igéket, amelyeket a Seregek Ura küldött lelke által a régebbi próféták útján. Emiatt háborodott fel olyan nagyon a Seregek Ura. Nem hallgattak rá, amikor ő kiáltott, ezért így szól a Seregek Ura: Én sem hallgatom meg őket, ha hozzám kiáltanak.”

Kedves Testvéreim! Zakariás könyve jelképes beszéde miatt és a nagy történeti távolságnak köszönhetően igen nehezen érthető számunkra. Ma megpróbálunk mégis közelebb kerülni e Jézus előtti kor életéhez, gondolkodásához, örökkévaló igazságok után kutatva. Zakariás a babiloni fogságból hazatért zsidók papja és prófétája. Prófétai fellépése a második perzsa király, Dárius uralkodásának idején történik, Kr. e. 520-ban; két évtizeddel a hazatérés és a szabad vallásgyakorlat engedélyezése után. Próféciája: „apokalipszis”. Ez a görög szó leleplezést jelent: a mennyben már elkészített jövő képét leplezi le Isten Zakariás előtt; és azt üzen, hogy a népnek fel kell készülnie a változásra, az elkészített új korszak megvalósítására.

A babiloni száműzetésből nem mindenki tért haza – volt, aki ott, hazájától távol megtalálta számításait. Akik pedig boldogan visszatértek, nem egyszerre érkeztek haza, ezért a városok, köztük Jeruzsálem helyreállítása lassan haladt. A templom újjáépítése is csak 20 évvel az első hazatérők érkezése után, Zakariás korában indul meg lendületesen. Ő papként és prófétaként nem pusztán a templom romjainak felépítésére, az Isten házának méltóvá tételére buzdít, hanem mindent átfogó változásra – az általános életszemlélet, a mindennapi életvitel megváltoztatására. Ezt úgy teszi, hogy történelmi visszatekintésben felmutatja az összefüggést az Istent elhagyó nép bűnei és annak következményei között. Zakariás magyarázata szerint a fogságba kerülés az istentelen és embertelen életfolytatás eredménye – bűnhődés, amelyet maguknak okoztak. A szabadulás, a hazatérés csodás lehetősége pedig a megtérésnek: az Istenhez és a „legjobb énjükhöz” való visszatalálásnak köszönhető.

„Hová merült el szép szemed világa?… Ábrándozás az élet megrontója!” – véstük az eszünkbe kisdiákként Vörösmarty 1843-as véleményét; s talán már akkor lázadtunk ellene, hogy az egekből így földre rántsanak… Mindannyian szoktunk ábrándozni, ébren elmerengünk dolgokon, úgy elmélyülünk valamiben vagy elmélázunk, hogy szinte csak testben vagyunk ott, ahol épp tartózkodunk. Az ilyen nappali álmodozás, „elrévedezés” (Juhász Gyula szerint „jó nagyon”) egy olyan különleges tudatállapotba visz minket, amelyben képesek vagyunk belesimulni a mindenség áramlásába, s érzékelni nagyobb összefüggéseket, földöntúli igazságokat. Ilyenkor nyitottabbak vagyunk a mindenség érintésére; úgy éljük ezt meg, mint „elragadtatást” – mintha szó szerint magával ragadna valami ellenállhatatlan erő. S közben betörnek a tudatunkba hirtelen felismerések, egyszerre megvilágosodunk; olyan földöntúli impulzusokat, intuíciókat kapunk, amelyek rendkívüli segítséget nyújtanak az életünk alakításához. Ez a segítség mindenki számára hozzáférhető; az Istenhez való kapcsolódásnak ez a képessége mindannyiunkban megtalálható, belénk teremtetett. Az igazi imádság: az Istennel folytatott „élő” kommunikáció – szavakba öntve vagy anélkül – ebben a különleges tudatállapotban zajlik: „révületben” (mások nevezik ezt alfa állapotnak is). Zakariás könyvében hét ilyen jellegű, éjszakai látomás olvasható. Olyan szimbólumokkal teli víziók ezek, amelyek a próféta saját korára vonatkozóan tárnak fel magasabb rendű összefüggéseket: Isteni perspektívából mutatják be Júda és Jeruzsálem, a templom és a gyülekezet jövendőjét. Ezeken a földöntúli érintéseken, előrejelzéseken keresztül akarta Isten helyes döntésekre juttatni az embereket az akkori nagy átalakulás időszakában.

Mai igeszakaszunk Zakariás egyik prófétai prédikációjának a része, amelyben egy aktuális kérdésre válaszol. A templom félig megépült, a látomásaiban meghirdetett új korszak bekövetkezni látszik – minden úton van a megújulás felé. Azonban még szokásban van a templom és város 70 évvel ezelőtti elpusztulásának emlékére megtartott 5. havi böjt. Zakariáshoz jogosan intézik a kérdést, hogy ezt a gyászt kifejező böjtöt meg kell-e továbbra is tartani. „Sírjunk-e?” – kérdezik – amikor már nincs miért sírni, hiszen amit sirattunk: újjáépül! Még fogva tartja őket a múlt, de már vonzza őket az új, a jövő, a változás…

Erre felelve hosszú beszédet tart Zakariás a nép múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Még utoljára visszanézve, segít végleg eltemetni a múltat, melyet már annyiszor elsirattak. A tekinteteket ezután előre fordítja; a megtett lépésekért örömre és hálára ösztönöz, s a reményteljes jövő közös továbbépítésére hív. Kimondja, hogy az Isten tisztelete más, mint a böjtölés, és hogy közeleg az üdvös idő, amikor a böjt ünnepléssé változik (8. fejezet). Isten régtől fogva mást kért népétől, mint böjtöt. Azt kérte, hogy a mindenkori ember használja a Tőle kapott bölcsességet, az életvezetésre vonatkozó tanácsokat. Azt kérte, hogy szárnyaljon – isteni magaslatokba emelve a maga kis világát! A sas – ha már egyszer szárnyakat kapott, miért is gyalogolna?! Az ősök – magyarázza a próféta – éppen azért mentek fogságba, mert mindazt, amit Istentől kaptak, elhanyagolták! Majd előrejelzi a boldog jövendőt, amikor a nép megbecsüli és közvetíti a földön az örökkévaló, önzetlen Isten szeretetét. Így valósul meg Zakariás szerint az Isten Országa, s köszöntenek be ünnepnapok a múlton való rágódás, a kesergésbe fojtott bosszúvágy és a böjt helyett.

A gyász szükséges; de egy olyan küszöb, amelyet át kell lépnünk. Ha benne maradunk, akkor a véghetetlen gyász rabláncra ver, s végül megöli az életet. Ezt soha senki nem kívánná, akit elvesztettünk; és nincs olyan veszteség, ami megérné, hogy belepusztuljunk! Nem vagyunk gyászra és szomorúságra kárhoztatva! Szabadságunk abban áll, hogy eldönthetjük, mit kezdünk azzal, ami velünk történt! Bárki vagy bármi is döntött romba, akarunk-e talpra állni, helyre-állni; vagy hagyjuk, hogy két vállra fektessen a káosz?! Az élet eredendően örömünnep – Isten akaratából, Vele kéz a kézben! Megteszel-e mindent azért, hogy neked és a környezetednek valóban örömünnep legyen az élet? A homályos átmenetekben, a változások kemény időszakában is?

„Mondd ezt az ország egész népének…”– hangzik az Ige. Amíg a zsidó nép Babilonban raboskodott, idegen nemzetek települtek be a helyükre. Zakariásnak a pogányokkal keveredett egész néphez kell a válaszát intéznie. Szétválaszthatatlanul összekeveredtek egymással a népek, a gének. S ez már nem új a Nap alatt; azóta tart, mióta szerelmes ember él a földön, s vége is csak akkor lesz, amikor a világnak… Tősgyökeresek és betelepültek, többségiek és kisebbségiek, tanuljuk ezt meg: mindenkire egyformán érvényes az Isten szeretete, bocsánata és tanácsa! Isten nélkül és egymás nélkül mind gyökértelenek és szakadárok vagyunk, a semmibe zuhanunk – szétszór a sors, mint szél a port…

„Amikor böjtöltetek és gyászoltatok az elmúlt hetven év alatt… az én kedvemért tartottatok-e böjtöt?” – kérdezi az Ige. Ha egy vallásos cselekvés csak régi szokás, kiüresedett külsőség, akkor nem az Istennel és egymással való kapcsolat átélése, kifejeződése, így értelmetlen! Annyit bajlódunk azzal, hogy a kapcsolatainknak pontosan hogyan kellene „kinéznie”, kifejeződnie. Ez is fontos, de ennél sokkal lényegesebb, hogy egyáltalán létezzen, éljen köztünk igazi, mély kapcsolat Istennel és egymással. Hogy ez hányféle módon valósul meg, s konkrétan milyen formában, már másodrendű kérdés, nincs rá kötelező előírás. Nincs szörnyűbb a „jól kinéző”, megjátszott kapcsolatoknál – akár Isten felé, akár ember felé irányul… Ahogyan az őszinte embertársi kötődésnek ezernyi kifejeződése lehetséges, úgy az Isten-kapcsolatunk is rengeteg formát ölthet. Ám egy halott kapcsolat: fölösleges színjáték! Ilyen energiapazarlás helyett küzdjünk inkább azért, hogy életre támasszuk; vagy ha emberről van szó, s a másik ebben nem partner, akkor a már küldetését betöltött, halott kapcsolatot temessük el! Fontos, hogy megértsük, mi van bennünk, s miben vagyunk; mert csak azt tudjuk helyesen értékelni, akit értünk, s amit értünk!

Az Istennel és egymással folytatott élő kapcsolat helyreállításához szemléletváltás szükséges – az, hogy isteni nézőpontba helyezzünk mindenkit és mindent. Lásd úgy, értsd meg úgy, értékeld úgy magadat, mint ahogyan Isten! Lásd úgy, értsd meg úgy, értékeld úgy társaidat, mint ahogyan Isten! Láss úgy, érts meg úgy, és értékelj úgy minden történést az életedben, mint ahogyan Isten! És viszonyulj így mindenhez és mindenkihez ezután, így próbálj tenni mindent – ahogyan az Isten, aki mindig sokkal több összefüggést és lehetőséget lát; aki mindenki javát egyszerre keresi, és aki soha senkinek sem árt, mert tökéletesen szeret. Ezt jelenti a szívünket megszaggatni, s nem a ruháinkat; nem kizsákmányolni egymást, és nem tervezni egymás ellen semmi rosszat! Ily módon gyakorlunk irgalmasságot, nem tesszük sem magunkat, sem társunkat áldozattá. S ha az Isten szeretetébe, rólunk szóló terveibe és tanácsaiba ekképpen belesimulunk, akkor kiegyensúlyozottá válunk mi magunk, és hamarosan a környezetünk is. Kincseink: a bizalom, az elfogadás, a mértékletesség és támogatás. S biztosra vehetjük, hogy a mindenkit becsülő, reményteljes összefogás, a közös, tiszta küzdelem a jóért – elhozza az áhított változást!

A gyémánt a legkeményebb kő… Az ősök szíve olyan volt, mint a gyémánt… Istennek és egymásnak „lázadozva hátat fordítottak… nem hallgattak Rá.”  És ennek következményeit nemcsak ők viselték, sajnos az utódok is szenvedik… Ismerjük fel az életünkben és törjük meg az eredendő bűn láncolatát; és vigyázzunk, hogy vissza ne essünk! Ne bizonytalanodjunk el a felől, hogy lehet tartósan másképp élni! Ez szabadság, és felelősség! Erre szabadított fel, ebben világosított meg Jézus Krisztus, aki új csapást vágott a rengetegben, zöldellőt, élettel telit! Nem muszáj a régi sáros kerékvágásba beleragadni, ami már olyan mély, hogy képtelenség benne továbbhaladni… Talán azt mondod: nincs olyan út, ahol ne lenne sár. Igaz. De nem mindegy, hogy a sárban egy helyben hempergünk, vagy tartjuk magunkat és még haladni is tudunk!

Régi, döcögős, járhatatlan út az Ószövetségben az az elképzelés, hogy Isten haragszik. „Nem hallgattak meg engem? …Én sem hallgatom meg őket…!” – adja Isten szájába a szavakat a szentíró. A Jézus előtti ember súlyos homályban tapogatózik. Az ószövetség népe magából indul ki, amikor Istent gyarló embernek képzeli – így lesz ez az emberarcú Isten kiszámíthatatlan, szélsőséges, aki rettegésben tart. A félelmektől megkötözött, önállótlan ember úgy véli, hogy ettől a félelmetes Istentől nem várhat biztonságot és megoldásokat. Ezért kapaszkodókat, bálványokat gyárt magának; ezzel akarja mentesíteni magát a felelősségtől, és a feladatoktól, amiket a gyökeres változásért bizony neki kellene elvégeznie. Meggyőzi magát, hogy élete pokláról nem ő tehet, annak felszámolásáért sem tehet semmit. Megelégszik egy-egy szeletke pót-örömmel, s azt hiszi, ez elég ahhoz, hogy rózsaszínre fesse kínos napjait, melyben úgy él, mint egy zavarodott idegen… Fejet hajtva az ál-bölcsességnek: „Ha a jót elvettük Isten kezéből, a rosszat is el kell vennünk!” Durva félrevezetés! Isten: abszolút Jóság, sosem ad rosszat; ezért minden ellen, ami rossz, küzdeni kell! „Senki sem tökéletes Jóság, csak az Isten” – tanította Jézus (Márk 10,18). A pásztor NEM veri a nyáját. A pásztorbottal csapást vágtak a nyáj előtt a bozótban, és a vadállatokat üldözték el vele! Jézustól tudjuk, hogy a szeretet és a büntetés összeférhetetlen. Jézus mindenért megbűnhődött, hogy többé senki ne büntesse se magát, se embertársát! Az örökérvényű isteni bocsánat eltiporhatatlan. Isten nem haragszik. Ő megért és megbocsát, feltárja a bűnök háttér-összefüggéseit, hogy segítsen megváltozni mindabban, amiben szükséges – így ad új esélyt, s vezet jóra. Nekünk ugyanezt kell tennünk! Jó útra vezetni pedig – nem lehet elégszer hangsúlyozni – kizárólag a jó példa tud! S a folyamatos dicséret és biztatás! Jézus minden félreértést tisztázott Istenről, bemutatva, hogy Isten kizárólag végtelen szeretet, jóság, megbocsátás; a lehetőségek Istene, aki nem büntet és nem hagy el! S azt szeretné, hogy ilyenek legyünk mi is. Értünk és velünk él akkor is, ha nem veszünk róla tudomást… Ez az Isten a bizalom, biztonság, a szabadság Istene, a megértés és együttérzés Istene – az Abszolút Pozitívum! Amíg az ószövetség embere Istent magáról mintázta, addig az újszövetség emberének – vagyis nekünk – Istenről kell magunkat megmintázni!

Tetteink és mulasztásaink következményeiért mi vagyunk a felelősek, nem Isten, nem mások, nem a körülmények! Először magunktól kérdezzük a miérteket! Miért tettem, miért hagytam? Megtettem-e mindent, amit megtehettem? Jól oldottam meg a problémákat? Mit tudnék még jobban, vagy másképpen tenni, hogy krisztusibb legyek? Az ószövetség népe sokszor nem volt elég érett, hogy felelősséget vállaljon, és a szabad akaratával éljen. Ezért igényelte, hogy emberarcú Istene uralkodjon felette; hogy függhessen Tőle; s önállótlanságában mindent ráháríthasson. Ugyanígy alávetette magát földi uralkodóknak – Izráel királyt kért maga fölé, arra hivatkozva, hogy más népeknél ez a szokás (I. Sámuel 8,5). Az ilyen alárendelődés, kiszolgáltatottság továbbörökített bűnként máig akadályozza az ember felemelkedését, s a világ előrehaladását. A felelősséget nem vállaló ember ma is „mossa kezeit”, hajlamos ölbe tett kézzel panaszkodni; és másoktól várja, „felülről, a nagyoktól” reméli a megoldásokat. Én, Jézus utáni ember, Istent akkor tudom abszolút pozitívumnak látni – amilyennek Jézus megmutatta; hogyha vállalom a saját szabad akaratomat, a felelősséget és személyre szabott küldetést, amely rám bízatott; és vállalom a tetteim következményeit!

A változások nehéz korát éljük. A jót, amit kivívtunk, nehéz megtartani; a rossz elleni kemény harcot nem könnyű folytatni… Sokan belefáradtak abba, hogy küzdjenek, úgy hiszik: nincs miért, hangjukat úgysem hallja meg senki sem. Legszívesebben máshová menekülnének, egy másik időbe. Közönyössé váltak a „nagyvilág” iránt, emiatt nem veszik észre a körülöttük kivirágzó, nagyszerű dolgokat! Kérem, ne adják fel a hitet, hogy sorsuk és szavuk fontos, s hogy itt és most minden jobb lehet! Mai igénk mindennél időszerűbb: ne sírjunk tovább, amikor már nincs miért; eljött a tettek ideje! Egyéni felelősségünk, hogy ez a világ változzon; rajtunk is múlik, hogy merre fejlődik. Minden csepp gazdagítja a tengert! A bizalmunk magunkban és másokban, hogy képesek vagyunk jó irányba menni; a bátorságunk, a sok kicsi lépésünk a jóért – nem marad eredménytelen! Mert aki kimozdult, annak a környezetében megmozdulnak és átrendeződnek a dolgok! Visszatekintés, bűnökön kesergés helyett ideje előrenézni és továbblépni! Isteni Ország-építő munkát végezni, kinek-kinek a maga helyén! És akkor majd LESZ változás! Ámen.

Imádkozzunk Dávid királlyal! „Uram, tartsd meg életemet. Szabadítsd meg, aki benned bízik, örvendeztesd meg. Utánad vágyódik a lelkem. Te jó vagy, Uram, és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak. A nyomorúság idején hozzád kiáltok, mert te meghallgatsz engem. Nincs hozzád hasonló, Uram, műveidhez fogható nincsen. Eljön minden nép, amelyet alkottál, leborulnak előtted, és tiszteletet adnak nevednek. Nagy vagy te, csodákat teszel, te vagy Isten egyedül!  Taníts engem utaidra, hogy igazságod szerint járjak. Magasztallak, Istenem, teljes szívből, és tisztelem nevedet örökké. Annyira szeretsz engem, hogy a sír mélyéből is kimentettél. Irgalmas és kegyelmes Isten vagy, hosszú a türelmed, nagy a szereteted és hűséged. Fordulj hozzám, légy kegyelmes! Adj erőt, segíts meg; mutasd meg rajtam jóságod jelét! Te, Uram, megsegítesz és megvigasztalsz engem.” (86. zsoltár válogatott versek)

Áldás: Örüljetek az Úrban, ismét mondom: örüljetek!” (Filippi levél 4,4)