Nagycsütörtöki igehirdetés a János evangéliuma 13. részének válogatott versei alapján:

Jézus mondja:„… Aki az én kenyeremet eszi, az emelte fel ellenem a sarkát. Jézus megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: “Bizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem.”   Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél?  Jézus mellett telepedett le egyik tanítványa, akit Jézus szeretett.  Intett neki Simon Péter, hogy tudakolja meg, ki az, akiről beszél?  Az ráhajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: “Uram, ki az?”  Jézus így felelt: “Az, akinek én mártom be a falatot, és odaadom.” Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek, a Simon fiának;  és akkor a falat után belement a Sátán. Jézus pedig így szólt hozzá: “Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!”  Az ott ülők közül senki sem értette, hogy miért mondja ezt neki.  Egyesek ugyanis azt gondolták, hogy mivel az erszény Júdásnál volt, azt mondja neki Jézus: “Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepre”, vagy azt, hogy a szegényeknek adjon valamit.  Miután tehát Júdás elfogadta a falatot, azonnal kiment. Már éjszaka volt.”

Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Ezen az istentiszteleten az vasárnapi Úrasztalához készülünk, s ezért én egy olyan személyt választottam ki a Bibliából, aki járt az Úrasztalánál, de az számára nem üdvösséggé, hanem kárhozattá vált. Júdásra gondolok, aki ott volt az utolsó vacsorán, aki magához vette a szent jegyet, Jézus testének jelképét, mégis elkárhozott, elveszett. Ezt a címet adtam a mai prédikációnak, hogy JÚDÁS ÚRVACSORÁJA.

Bizonyára sokak előtt ismert az ige, melyben Pál inti a korinthusiakat az úrvacsorával való helyes élésre: 27Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. 28Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. 29Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának.”  (I. Kor 11, 27-29)

Három kérdés megválaszolása köré építem fel ünnepi igehirdetésemet:

  1. Van-e közvetlen összefüggés Júdás úrvacsorája és ítélete között?
  2. Mit jelent ez a néhány félelmetes szó, hogy a falat után belement a Sátán Júdásba?
  3. Lehet-e a kárhozatba enni és inni magunkat?

Lássuk először az első kérdést. Van-e közvetlen összefüggés Júdás úrvacsorája és ítélete között? A tizenkettedik tanítvány, akiből áruló lesz, mindvégig ott van azok társaságában, akik Jézust mindenhova elkísérik. Asztalközösségben is együtt vannak, ami az Ószövetség embere számára élet- és sorsközösséget jelentett. Jézus vállalta az életközösséget Júdással még akkor is, ha kezdettől tudta, hogy el fogja árulni őt. Jézus szeretetébe még Júdás is belefért. Három évig kísérhette figyelemmel a Megváltó Júdás sorsának az alakulását. Látta azt, amit a tanítványi seregből egyedül csak Ő vett észre: hogyan formálódik Júdás jelleme. Semmit nem mond erről a Szentírás, de érdemes elgondolkodni rajta, hogyan jut el valaki a rossz szokások gyakorlásából, a negatív cselekvések sorozatából, a helytelen viszonyulásokból a jellem eltorzulásáig. Hiszen senki sem árulónak születik, hanem útközben válunk valamivé, vagy valakivé. Ki tudja, hogy milyen apró jeleket vehetett észre a Mester Júdás életében, amikből látta, hogy ez az ember nem akar a sodrásból kilépni, hanem hagyja, hogy vigye magával a sorsfolyó. Júdásnak is volt lehetősége a jóra, a hűségre, a mindvégig kitartásra. Ráadásul egy olyan tanítómestere lehetett 3 évig, aki az isteni szeretet megjelenítője volt. Júdás a mindennapi élet legegyszerűbb tetteiből tanulhatta volna meg, hogy mi az igazi szeretet. Júdás az emberiség azon kivételes alakjai közé tartozott, akik első kézből kapták a szeretet tanítását. Az élete mégsem ez irányban formálódott. Amikor Jézus mellé szegődött, talán már ő is túl lehetett a harmincon, hiszen nagyon valószínű, hogy Jézus a maga kortársai közül választott önmagának. Harmincon-negyvenen túl pedig az ember már alig formálható. Ekkorra már kiforrott, megkeményedett, rosszabb esetben eltorzult az ember jelleme. Szinte semmi nem tudja megrögzött rossz szokásaiból, önző gondolkodásából és cselekedeteiből kimozdítani. Júdásnak az életében a Jézussal eltöltött 3 év az utolsó utáni esély lehetett a változásra, hogy a „rossz fiúból” megmentett emberré váljon. A 3 éves tanulmányi időt az utolsó vacsora eseménye zárja. Ez az asztalközösség az utolsó Jézus és tanítványai között. Jézus még a Júdás lábát is megmossa a vacsora előkészületei közben. Az utolsó vacsora, vagy másképpen mondva úrvacsora az az alkalom, amikor Júdás ismét és utoljára elfogadja Jézus szeretetét. Nem sokkal később pedig elárulja. Ezzel még nagyobb súlyt helyez a saját lelkére. Elfogadja és elárulja a szeretetet. Csak azt lehet elárulni, csak azt lehet megbántani, aki szeretetének titkát előzőleg közölte velünk. Csak azt lehet elárulni, aki feltárta előttünk a lelkét, vagyis önmagát. Csak azt lehet szíven döfni, aki ennyire közel engedett magához. S íme, Júdás volt az, aki megbüntette azt, akit szeretett. Néhány hete beszéltem róla, hogy nem Isten az, aki megbünteti, kit szeret, hanem az ember. Az ember ezt a legsúlyosabb vétkét szívesen áttolná az Istenre, de nem lehet.

Tagadhatatlan, hogy Júdás előzőleg szerette Jézust. Hogyne szerette volna azt az embert, aki éveken át eltűrte minden kapzsiságát, gyenge jellemét. Szerette Jézust, mert az árulás után valamelyest felébredt a lelkiismerete és odavetette a harminc ezüstöt a templom kövére.  Igen, Júdás szerette Jézust, mert amikor utolérte az önvád, akkor maga bíráskodott önmaga felett. De élete nagy igazsága ez volt: inkább meghalt, de jelleméből nem engedett. Csak a negatív megoldások taktikáját ismerte, és a legvégén önmaga ellen fordította. Így van összefüggés Júdás úrvacsorája és ítélete között. Az elfogadott szeretet elárulása a lelkében ítéletté változott. Megismétlem: Az elfogadott szeretet elárulása a lelkében ítéletté változott.

S íme, a második, még izgalmasabb kérdés: Mit jelent ez a néhány félelmetes szó, hogy a falat után belement a Sátán Júdásba? Az utolsó vacsorán Jézusnak arra a bejelentésére, hogy valaki elárulja Őt, nagy zavargás támad a tanítványok között, és kétségbeesetten kérdezik, hogy vajon kicsoda az? Erre Jézus azt válaszolja:“Az, akinek én mártom be a falatot, és odaadom.”

Egyáltalán nem elhanyagolható mozzanat, hogy Jézus szinte „megeteti” Júdást, mint egy gyermeket. Csak neki adja oda a falatot. A másik 3 evangélium úgy számol be az utolsó vacsoráról, hogy Jézus megáldja a kenyeret, megtöri, és azt mondja a tanítványoknak: osszátok szét magatok között. A Júdás számára külön kiosztott kenyérnek kettős üzenete is van. Az egyik, hogy a kenyér szétosztása a közösség kifejeződése. Az egymásnak odanyújtott, vagy továbbadott kenyér és később a bor is azt jelenti, hogy összetartozunk. Egy kegyelemből részesülünk.  Júdás ebből a szétosztásból kimarad, mint akiről a legvégére kiderül, hogy nem is igazi tagja a közösségnek. Egy a sok közül, de nem része a közösségnek. A másik üzenet az, hogy a tanítványi csapatban egyedül Júdás maradt lelki értelemben kiskorú. Ő nem nőtt fel úgy, mint a többiek. Az ő életébe a Jézussal eltöltött 3 év semmilyen pozitív változást nem hozott. Amikor Jézus „megeteti” Júdást, akkor a lelki kiskorúságát is reprezentálja vele. Jézus cselekvése azonban ennél még sokkal többet is jelent. Van egy harmadik, magasabb szintű üzenete is: azzal a falat kenyérrel Jézus önmagát is odaadja az árulónak. Jézus szeretetének őszintesége, tisztasága, sebezhetősége, elárulhatósága is benne van abban a kenyérben. Ezt a kenyeret esszük mi is minden úrvacsorában. A szeretetnek ezt sűrített, koncentrált ajándékát Júdás eltorzult jelleme és beteg lelke már nem tudja megemészteni, hanem kiveti magából azzal, hogy azonnal kimegy a sötét éjszakába, és intézi azt, amit önmagában jó előre elhatározott. Ezt a hirtelen elindulást, az események felgyorsulását az evangélista úgy éli meg, hogy belement a sátán Júdásba. Olyan, mintha kívülről történt volna vele valami, pedig belül történt valami végzetes és visszafordíthatatlan. Júdás gonosz jelleme belül végleg legyőzte a lelkét.

Minden harc a lélekben dől el. Isten és a sátán harca nem más, mint a lelkünk, az isteni mélyvalónk harca megszilárdult gonosz jellemünk ellen. A lelkünk mindig a jóra törekedne, mert ez a természete, de az eltorzult jellemünk néha olyan erős páncélt von a lelkünk köré, amiből lehetetlen kitörnie. Júdásnál a gonoszság erői indultak be az utolsó falat kenyérrel. Az utolsó falat kenyér a szeretet ajándéka volt, ami atomtámadást intézett Júdás gonosz jelleme ellen. A dolog kedvezően is alakulhatott volna. Akár úgy is, hogy Júdás gonosz jellemének kagylóhéja a jézusi szeretet tüzében kettéhasad, és megszületik belőle a lélek. Ez történt az árulás után Simon Péterrel, de Júdással nem.

S végül a harmadik kérdés: Lehet-e a kárhozatba enni és inni magunkat? Vagyis lehet-e úgy élni az úrvacsorával, hogy abból nekünk nem üdvünk, hanem kárunk származik? Szándékosan nem azt mondom, hogy üdvösségünk vagy kárhozatunk, hanem hasznunk vagy kárunk származik. Teszem ezt azért, mert gyakran találkozunk olyan kétségbeejtő elgondolásokkal, hogy az úrvacsora miatt el lehet kárhozni. Hívő emberek, vagy szélsőséges keresztyén körök tagjai szeretik ezzel terrorizálni egymást és önmagukat, hogy aki méltatlanul eszi az Úr testét és vérét az kárhozatot eszik és iszik magának. Láttam már embert a kétségbeesés szakadékának szélén járni, és oda majdnem belezuhanni azért, mert megrettent ettől a gondolattól: kárhozatot ettem magamnak.

Vannak gyülekezetek, akik nagyon komolyan veszik az úrvacsorát, és ezért csak ritkán élnek vele. Nagyon helyesen is teszik. De vannak gyülekezetek, akik betegesen komolyan veszik az úrvacsorát, és még Karácsonykor sem engednek mindenkit az Úrasztalához, csak a „méltó” tagokat. De kik a méltó tagok? Ahhoz, hogy Pál szigorú szavait megértsük, tudnunk kell, hogy az első keresztyének szeretetvendégséggel egybekötve tartották az úrvacsorai alkalmakat. A gazdagabbak bőségesebb tarisznyát hoztak, a szegények szerényebbet. Az istentiszteleten megvendégelték egymást, de a gyakorlat hamar eltorzult, és a gazdagok háttérbe szorították, lenézték, vagy a közösségükből olykor ki is zárták a szegényeket.  Az úrvacsora ezzel elveszítette közösségi jellegét, és így ellene mondott a jézusi gyakorlatnak.

Ha pedig valaki úgy úrvacsorázik, hogy abban nem Jézus lelkületét tartja irányadónak, és nem közösségi emberként, hanem csak önző szándékkal, például lelkiismerete megkönnyítésére járul a szent asztalhoz, hogy azután ugyanott folytassa életét, ahol abbahagyta, az megbélyegzi a saját lelkiismeretét, vagyis mind a közösség, mind pedig a saját lelke ellen vétkezik. Ez ítélet önmagunk ellen, és rombolóan hat a közösségre is.

Lehet-e kárhozatba ennünk és innunk magunkat? Minden bizonnyal igen. S nem kell hozzá még úrvacsorázni sem! Mert minden, amit önmagunk és egymás ellen teszünk, sodor minket a kárhozat felé. Ugyan ki gondol ma arra, hogy a mértéktelen étel- és italfogyasztással éppen úgy ítéletet eszünk és iszunk magunknak, mert közelebb hozzuk azt a testi- és lelkiállapotot, ahonnan már nincs visszaút. A haraggal, gyűlölettel, önzéssel és minden mértéktelenséggel közelebb hozzuk azt a helyzetet, ahonnan egyszer már nincs visszaút.

Ezekkel kellene inkább törődni, hogy több legyen bennünk a szeretet és az egymásra való őszinte odafigyelés. Akkor bátran oda lehet állni az Úrasztalához, és kérni, hogy igazi közösségünket áldja és szentelje meg Jézus az Ő jelenlétével. De ha mindez eddig nem sikerült volna, ha éppen most döbbennénk rá arra, hogy valamit elrontottunk, akkor is, sőt annál inkább oda szabad állni a kegyelem asztalához, hogy Jézus szeretetének egy morzsája, mint az újrakezdés lehetősége elindítson minket a jócselekvés, az életünk jóra fordítása útján.

Ámen.

Mátészalka, 2018-03-29.