Köszöntés: „Valóban feltámadt az Úr!” (Lukács 24,34)

Imádkozzunk! Istenünk, aki idelenn földi testben értünk éltél, haltál és feltámadtál! Dicsőítünk az üdítő enyhülésért, az elérkezett tavaszért. A természet csodás megújulása átjárja sejtjeinket és derűre lobbantja szívünket. Jólesik, hogy madárcsicsergés tombol a rügyező ágakon, frissítő zápor áztatja a tájat, s préseli a levegőbe a magyar föld semmihez sem hasonlítható illatát; s hogy tavaszi napsugár melengeti az életre duzzadó kis virágokat, a kipirult arcokat… Örökké élő Jézus Krisztus! Az elmúlt napokban lélekben végigkísértük szenvedésed útját, kereszthalálodat. A nagyszombati gyász után most ujjongva magasztalunk, hogy feltámadtál, és mi örömünnepre jöhettünk! Annak ellenére, hogy sokszor nem sikerült hozzád méltó módon élnünk, gyakran szembementünk veled, vagy kikerültünk téged. Bocsáss meg mindezért! Felfoghatatlan, hogy bármilyenek voltunk is, te ugyanúgy szerettél, óvtál, erőt adtál és továbbsegítettél! Most nyíltan és boldogan felemeljük tekintetünket rád! Egykor a csendes éjen benned az Ige testté lett, most tested lett Igévé. Tárd fel előttünk üres sírodat, hadd halljuk biztató hangodat és érezzük gyógyító ölelésedet! Ajándékozz meg Igéddel, hogy kavargó gondolataink összerendeződjenek, hullámzó érzéseink medret találjanak, s az életünkben minden és mindenki a helyére kerülhessen! Ámen

Ige: János ev. 20, 6-18: „Megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek. Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak hozzá: “Asszony, miért sírsz?” Ő ezt felelte nekik: “Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.” Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: “Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: “Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” Jézus nevén szólította: “Mária!” Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: “Rabbuni!” – ami azt jelenti: Mester. Jézus ezt mondta neki: “Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: “Láttam az Urat!”, és hogy ezeket mondta neki.”

Kedves Testvérek, Feltámadást Ünneplő Gyülekezet! Amikor megszokott események történnek, rutinszerűen cselekszünk; tapasztalatból tudjuk, hogy mi a teendő. Ha viszont váratlanul olyan eseményeket élünk át, amelyek mindent felborítanak és megkérdőjeleznek, akkor az első pillanatban legtöbbször ledermedünk. Elbizonytalanodunk, mert meginogtak a meggyőződéseink; sejtjük, hogy az eddig bevált megoldások nem fognak többé működni; hogy ezután már semmi sem folytatható ugyanúgy… Sürgősen új viszonyítási alapot, kapaszkodókat kell keresnünk, hogy a biztonságérzetünk visszatérjen. Ehhez azonban alaposan át kell gondolni mindent; a kérdéseinkre egészen új válaszokat kell találni, s életünk minden területét újratervezni. Húsvét hajnalán ilyen világrengető változással szembesültek a feltámadás szemtanúi. Ami ott történt, az minden korábbit felülmúlt és gyökerestől megváltoztatott – embert és világot ellenállhatatlan erővel indított teljes átrendeződésre.

Jézus földi élete, halála és feltámadása az Isten feltárulkozása; ezeken az eseményeken át mutatja meg nekünk lénye teljességét. A kereszthalál lényegét kezdettől fogva különböző megfogalmazások és magyarázatok próbálták közel hozni hozzánk. Ezek az eltérő értelmezések azonban az életgyakorlatunkra nézve más-más következményekkel járhatnak. Tudattalanul is hatnak ránk a szavak. Messzemenően más viselkedésmódra ösztönöz az a meggyőződés, hogy Isten az Ő FIÁT büntette meg és küldte értünk a halálba; mintha úgy értjük, hogy Isten MAGA öltött testet – Ő maga vette magára és hordozta el Jézusban a bűnök kikerülhetetlen következményeit. Azért, hogy megtörje az apáról fiúra örökített bűn és bűnhődés láncolatát, és tiszta lapot adjon; hogy a „vér” többé ne legyen végzet!

A Szentháromság titka meghaladja emberi értelmünket. Mi hajlamosak vagyunk mindent szétválasztani és skatulyázni. Most Isten valóságából igyekezzünk mégis azt megragadni, amit a dogmatikánk egylényegűségnek nevez. A Szentháromság Isten lényegileg egy, de – földi érzékelésünk szerint – megjelenési formájában három: Atya, Fiú és Szentlélek. Isten EGY. Jézus egy és ugyanaz az Atyával, csak átmenetileg öltötte magára a mi világunk tér-idő korlátait. Nem ugyanúgy Fia Ő Istennek, mint a földi gyermek a szüleinek. Sejtelmeink és tapasztalataink azt sugallják, hogy minden ember külön lényeg; egymással kölcsönhatásban lévő, egymásra utalt, és mégis külön lélek. Éppen ez a szétszakítottság, különválasztottság a földi lét nagy kihívása, a tökéletes egység velünk született emlékével és végtelen vágyával… Mindannyian Istennek egy külön gondolata vagyunk; más-más képességekkel felruházva, eltérő fejlődési állapotban, különböző tapasztalati anyaggal. Egyedi küldetésünk van, amelyet megtalálva, másokkal hosszabb-rövidebb időre összekapcsolódunk, de teljesen azonosulni, egylényegűvé válni egymással itt nem tudunk – a legszorosabb családi vagy baráti kötelékben sem. Ember és ember között az útnak mindig csak egy darabja közös… Az Atya-Fiú-Szentlélek Isten viszont lényegileg azonos: ugyanaz az Isten teremt, visel gondot, szabadít meg, vezet és vigasztal! Lelkéből a teremtéskor annyit lehelt belénk, amennyivel emberként elbírunk, ami szükséges és elég ahhoz, hogy e földön hozzákapcsolódhassunk, a képére formálódhassunk, s „rólunk gondolt roppant gondolatait” (Reményik) megvalósíthassuk.

Az idők során tudattalanul is hatottak a szavak. Sok gyermek vált áldozattá az ősi félreértés miatt, hogy „ha Isten a Fiát feláldozta, akkor mi is megtehetjük”. Feláldozták szülők a gyermekeiket mindenféle felsőbbrendűnek kikiáltott célokért – sokszor a saját önzőségük, érdekeik és kényelmük oltárán; rájuk erőszakolva a kificamodott értékrendjüket, az élhetetlen életmódjukat, vagy a be nem teljesült vágyaikat. Generációk érezték feljogosítva magukat arra, hogy büntessék a gyermekeiket (olyanért is, amiről nem tehetett), hiszen „Isten is megbüntette a Fiát!” Gyanús az összefüggés a bűnbakkereső hozzáállással is: „Ha Isten kiragad egyet, és azt (ártatlansága ellenére) megbünteti, akkor mi is megtehetjük!” Láthatjuk ezekből, hogy az Istennel kapcsolatos apró félreértések és téves következtetések észrevétlenül is mennyire megmérgezik a hétköznapjainkat… A halára büntetett fiú képe helyett gondoljunk úgy a keresztre, hogy Isten vállalta: maga jön el, hogy megmentsen, a bűneink terhét levegye vállunkról, hihetetlen lehetőségeket megnyitva előttünk. Istenképűségre törekedve, mi is vállaljuk a magunk kis világának megmentésért, paradicsommá változtatásáért, hogy levesszük a bűnök terhét magunkról és egymásról; élünk a lehetőségekkel; és nyitva tartjuk a kapukat, amelyeket Isten megnyitott!

„Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom… Minden madár társat választ…” – köti a társ utáni felfokozott vágyat a tavaszhoz e kedves népdalunk. Ha valaki a döntéseivel, életváltoztatásaival boldog, kiegyensúlyozott életet él, örömteli mindennapokat képes megvalósítani élete párjával, akkor gyakran irigyei támadnak. Akinek ez nem sikerül, annak pedig rosszmájú bírálói. Gyakori eset, hogy egy középkorú ember fiatalra váltja le a vele egykorú párját; s hozzá nem illő dolgokba kezd. Olyan lépésekre és döntésekre ragadtatja magát, amelyeket korábbi életszakaszokban szokás megtenni. Pánikszerűen habzsolni kezdi az életet, figyelmen kívül hagyva ezzel mások érdekeit és igényeit. A környezete ezt a meglepő viselkedésváltozást látva megjegyzi, hogy „biztosan rátört a kapuzárási pánik”. Ez az állapot akkor jelentkezik, amikor az életnek egy szakasza lezárul, s valami olyan, nemkívánatos ismeretlen következik – az út végén az elmúlással – amelyet félelem övez. Ennek bekövetkezését az érintett személy nem tudja elfogadni, mert úgy érzi, hogy még nem valósította meg önmagát, még „alig élt”. Ahogyan a költő fogalmazza verses imájában: „…nem is éltem igazában. Csak úgy éltem, mint lepke a bábban. Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben…” (Reményik Sándor: Gyógyíts meg!) Ekkor világossá válik az ember előtt, hogy mennyi mindent elrontott, hányszor döntött rosszul, mi mindent nem valósított még meg. Pánikba esik, mielőbb szeretne mindent kijavítani, intenzíven megélni; azt hiszi, mindent elölről kezdhet, bepótolhat. Félelmében meggondolatlanul, irreálisan cselekszik – a következményekre és másokra való tekintet nélkül. Azt gondolja, hogy ha nem veszi tudomásul az idő múlását, akkor a lehetőségekről sem késett le; ha úgy viselkedik, mintha mindig fiatal maradhatna, akkor az úgy is lesz. Ám aki így összekeveri a vágyait a valósággal, az a lelki egyensúlyát elvesztve, rövid úton romba dönti az életét – a környezetével együtt… A kapuzárási pánik nem vezet ilyen pusztításhoz, ha időben jó irányba tereljük. Felhasználhatjuk leltárkészítésre, önvizsgálatra és önértékelésre. Arra, hogy összeegyeztessük a vágyakat és a kecsegtető lehetőségeket a valósággal – számolva az idő végességével! Ha ilyenkor újratervezzük a fontossági sorrendet, s ennek fényében komoly változtatásokat teszünk – utána képesek leszünk sokkal céltudatosabban élni, az életünket a küldetésünkhöz méltóan kiteljesíteni. Nem keresünk bűnbakokat a saját döntésképtelenségünk és gyávaságunk leplezésére. Szorongó, másokat irigylő, elpazarolt élet és agresszív elmúlás helyett annak a lehetőségnek engedünk utat, amely által valóban boldogok lehetünk – megvalósítva mindazt, amit szeretnénk. Így támadunk fel új életre.

Amíg az ember hajlamos kapukat zárni – magára és másokra, addig Isten mindig kapukat nyit! Nézzük, milyen kapuk nyílnak meg számunkra a feltámadásban – János bizonyságtétele alapján. Először a Jézus sírja nyílik meg. Elvétetik onnan a hatalmas kő, nincs tovább lezárva. Jézus áttör a létezés minden gátján, legyőzi az időt és teret, amivel be akarták őt zárni a múltba, hogy története tovább ne folytatódhasson. A sír sokak számára azt jelenti, hogy az élet egyszer elér egy ponthoz, amikor az ember már csak múlt. Befejeződött az élete, a sírral pont kerül a létezésére, jövője pedig már nincs. Jézus ezt az életet és halált elválasztó vonalat áttörte! Az élet nem semmisül meg. Feltámadása azt hirdeti, hogy most már az ember életének sincs vége a halállal. A testet öltött Isten a saját jövőjét osztotta meg velünk! A feltámadáskor a menny megnyílt kapuján át az öröklét fénye ragyog az emberlétre – kinyílt a jövő, időn és téren át.

A második kapu a „hét ördögtől megszabadított”, magdalai Mária előtt tárul fel, akiről a Megváltó évekkel azelőtt a legsúlyosabb gonoszság terheit oldozta le. Ez a Mária most ott áll az üres sírnál és úgy érzi, hogy a Jézus halálával mindent elveszített. Jézus neki sokkal többet jelentett, mint egy egyszerű barát, vagy tanító; mindenestől megváltoztatta, újraépítette az életét. Most gyászában hirtelen minden reménye összetört, az egész élete összeomlott. Szívébe a legdrágább emlékként zárja be, hogy Jézus megszabadította, a legjobb úton vezette, s vigyázott rá. Sír – ahogyan mi is sírunk megértés, támasz, vigasz után kiáltva, amikor egy-egy borzalmas fájdalom földbe döngöl. Isten kétszer is kérdezi Máriát: Miért sírsz? Istennek fontos, amit érzünk; érdekli a fájdalmunk, a botladozó keresésünk, az összefércelt magyarázataink – nem szűnik meg törődni velünk! S miközben megnyugtat minket, helyreigazítja önsorsrontó tévedéseinket… Mária döbbenten áll az üres sírnál; hite, gondolkodása is bénult mindaddig, amíg Jézus földöntúli szeretettel, nyugalmat árasztva megszólal, s a nevén szólítja. A magdalai Mária ekkor döbben rá, hogy tényleg Jézus az, hogy feltámadt! Elváltozott külseje ellenére a hangjáról felismeri (csodás ajándék az emberi hang, meglehetősen egyedi és az idő sem fog rajta…). Mária ekkor ráébred arra is, hogy már ő maga sincs bezárva a múltjába, nem veszített el semmit! Jézus nem a múlt emléke, Ő: jelen és jövő! Az újrakezdés boldogsága sem vált köddé, amit egykor átélt – a jelenben és a jövőben továbbfolytatódik, ahogyan Jézus ígérte… Mindannyian vágyunk arra, hogy mindazt, ami az életünkben valaha is szép volt, igazi érték volt, életben tudjuk tartani. És vágyunk arra is, hogy a múltunk rossz emlékeibe, elhibázott döntéseinkbe és kudarcainkba se legyünk bezárva! Számíthatunk Jézusra: mellénk áll és megáldja a jóért való küzdelmünket; s nála mindig van új esély, Ő szüntelenül nyitva tartja a lehetőségeket!

A tanítványok előtt nyílik ki a harmadik kapu. Jézus keresztre feszítése után annyira félnek, hogy bezárkóznak. A bezárkózás mögött mindig reménytelenség, bizonytalanság és félelem rejtőzik. A bezárkózás segélykiáltás: „én semmire se vagyok most képes, de mindennél nagyobb szükségem van segítségre!” A tanítványok vereségként élték meg Mesterük kivégzését, nincs mondanivalójuk mások számára. Így van ezzel mindenki az első időszakban, amikor veszít… Ők a Jézus történetét ezzel lezártnak tekintették, s egyedül próbáltak megküzdeni a fájdalmukkal. S akkor egyszerre ott terem a segítség: megjelenik a Mester a zárt ajtón keresztül és azt mondja: „Békesség néktek!” Héberül a békesség sokkal többet fejez ki, mint magyarul. Magában foglalja az üdvösséget, az élet harmonikus összerendezettségét, a boldogságot, a testi-lelki létezés kiteljesedését. Ezt mind adja Jézus! A tanítványok felismerik a már másik létformában élő, dicsőséges Urat, aki előtt nincs semmi akadály – és mégis ugyanaz, mint aki velük élt. Titokzatos megjelenésekor azonnal átélik, hogy feltámadásával egy másik világot nyitott meg, s hívja őket, hogy lépjenek be a megváltás kapuján! E hihetetlen találkozás során a tanítványok értelme kinyílik, félelmük megszűnik, s alig várják, hogy sugárzó lényükkel, életükkel megmutathassák másoknak is a földivel összenyílt mennyországot!

Az üres sír előtt nekünk is újra kell gondolnunk mindent! A korabeli zsidók Jézusról mindvégig úgy vélekedtek, (ahogyan a mai emberek is gyakran gondolják a társukról), hogy „neki kellene megváltoznia” – mert nem olyan, mint amilyennek képzelték. A testet öltött Isten semmit sem tett úgy, ahogyan elvárták Tőle. Róma hatalmát sem törte meg, a keresztről sem szállt le – pedig akkor hittek volna benne! Sok ember vallásossága ma is erről szól: Istent a maga képére formálni. „Változzon meg Isten; legyen olyan, amilyennek én szeretném látni, tegye azt, amit én akarok – akkor majd hiszek benne!” Ennek mindig csalódás és elégedetlenség a vége, mert az így gyártott isten pontosan az Isten-arcát veszíti el… Mint ahogyan csalódunk abban a társban, vagy gyermekben is, akit erőszakkal a magunk képére akartunk átformálni. Eközben ugyanis a másik éppen a varázslatos egyéniségét, egyediségét veszíti el; mindazt a többet és mást, amivel általa akarta Isten megajándékozni, tökéletesíteni a világot és minket. Nekünk kell megváltoznunk! A feltámadás fényében újra kell gondolni a céljainkat, az értékrendünket, kapcsolatainkat, és a reményeinket! Nem lehet a régi sablonok szerint folytatni!

A változásra vágyó emberek egyeztetése a közös, szebb jövő építéséről viszont gyakran kudarcba fullad, mert rossz kérdéseket tesznek fel. Arra koncentrálnak, hogy kinek miről kellene lemondania, milyen áldozatot lehetne hoznia a másikért. Aki ismeri a kereszt titkát, az tudja: mindezt már megtette Jézus. Az Ő lemondása, önfeláldozása szükségtelenné tett minden további áldozatot! Mi már szabadon „átrendeződhetünk”, egyénileg és együtt is változtathatunk mindenen; nem sorban bezárva, hanem kinyitva a kapukat egymás előtt! Építhetünk közös jövőt emberáldozatok nélkül, hogy mindenkinek igazán jó legyen!

Jézus feltámadása nemcsak az öröklét bizonyítéka, hanem tiszta példa:elváltozva megjelent”, hozott egy darabot Isten Országából. Megmutatta, hogy milyen mennyei létmódban – s nem tartalék üzemmódban – élni. Tudnál a környezetedben felszabadult szívvel, „átváltozva” megjelenni? Tudnál hozni és megmutatni egy darabot az Isten Országából mindenkinek, aki utadba kerül? Megéreztetni és megtanítani, hogy milyen Isten ölelésében, biztonságos, „mennyei létmódban” élni… Minden istentiszteleten ezt a Jézusi szemléletet és életvitelt tanuljuk, apró lépésekre bontva, hogy egymást gyógyítva, gyönyörködtetve, egyre közelebb kerülhessünk a boldogsághoz. És ekkor tárul fel a negyedik kapu – előttünk; amikor Jézus tanítványaként megtesszük, amit kér! „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket!” – mondta. (János 20,21) Epedve vágyakozik az emberi szív a hitre, mely az örök emberi és örök isteni boldog találkozásából született; amely aranyhídként összeköt végest és végtelent, múlandót és örökkévalót! S akit a szeretet megérint, az mindig az Élő Jézus Krisztussal találkozik! Ő letépte a zárakat lelkünkről; újjáteremtett, hogy új életre segítsünk, hozzá vezessünk minél többeket! Ezt a hatalmas küldetést kaptuk, nem kevesebbet! Ámen

Imádkozzunk! Szabadító Jézusunk! Téged nem lehet eltemetni, mert a szeretet legyőzte a halált! Mi mindig az Életet kerestük, s köszönjük, hogy benned megtalálhatjuk az elpusztíthatatlan, végtelen, éltető szeretetet: Istent magát. Dicsőítünk, hogy törékeny, múlandó életünknek csodálatos, örökkévaló távlatokat nyitottál feltámadásoddal, s hogy mi mind beléphetünk a megváltás kapuján! Bátoríts, hogy lényünkből ne félelem és kételkedés remegjen ki, hanem dicsőséged fényétől sugárzó, feltámadó és másokat is magasba emelő Élet! Segíts megváltoznunk, hogy a tőled kapott testi-lelki kincseinket jóra használva, világmegváltó tervedbe simuljunk! Köszönjük, hogy amikor a tiszta, önzetlen szeretet életre kel szívünkben, s azzal építeni, gyógyítani kezdünk – abban a pillanatban te vagy jelen bennünk és közöttünk: menny és föld összenyílik! Erősíts, hogy a betegek, gyászolók nehéz napjait is ragyogja be általunk a feltámadás fénye, a megújulás reménye! Legyen ez a húsvét áldott találkozás veled, mely során értelmünk kinyílik, félelmünk megszűnik, s bátran indulunk Jézus-arcúvá elváltozva megjelenni a környezetünkben, hogy mások is megtapasztalhassák kimondhatatlan ajándékaidat! Ámen

Áldás: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked Krisztus.” (Efézus 5,14)