Dr. Gaál Gedeon főgondnok orvosi szempontjai a kiskelyhes úrvacsora bevezetésével kapcsolatban:

Kedves Presbitertársaim!

Már az alakuló gyűlésünkön szóba került az osztott kelyhes Úrvacsora lehetőségének a bevezetése. Már ott úgy tűnt nekem, hogy a többség ennek bevezetése mellett van, már csak azon volt vita, hogy műanyag vagy fémpohár bevezetésére kerüljön sor, és abban egyeztünk meg, mindenki utána néz, és elhozza az általa felkutatott lehetőséget, és akkor ott a „kezünkbe fogva”, megvitatjuk és eldöntjük a többség számára is elfogadható lehetőségeket.

Én mindenképpen, mint orvos az „osztott kelyhet” javaslom, teológiai szempontból pedig majd nyilatkozzanak a lelkészek.

Először is kedves testvérek sokat fejlődött az orvostudomány, de a technika is, hiszen az okos telefonon már rajta lehet az Énekeskönyv és a Biblia is. Akkor itt is haladni kell a korral, hiszen az osztott kehely egyre jobban terjed, mind Magyarországon, mind pedig a világban.

Az orvos történelembe egy kicsit visszanyúlva, példának hozom fel a magyar szülész professzor Semmelweis Ignác esetét, akit az anyák megmentőjének is hívnak, hiszen rájött, hogy mielőtt a szülőanyákhoz nyúlnak, kezet kell mosni pl. klóros vízben és így szinte teljesen megszűnt a gyermekágyi lázban meghaltak száma. Akkor még azt sem tudták, hogy létezik baktérium, a vírust pedig pláne, hogy nem ismerték, hiszen nem látta senki, mikroszkóp sem volt, a vírus egyébként is csak elektronmikroszkóppal látható. Ezért még az akkori tudós professzortársai sem hittek neki, sőt „bolondnak” gondolták és bezáratták egy elmegyógyintézetbe (Bécsben), ahonnan többször is meg akart szökni, küzdött a szabadságáért, az igazáért, de többször is megverték, ill. kényszerzubbonyba helyezték és visszadobták. Bordatörések, légmell és sebfertőzésben ott halt meg. Majd évtizedek múlva döbbent csak rá az emberiség, hogy léteznek mikroorganizmusok, (mint baktérium és vírus) és ezek ellen „harcolnunk” kell. Fertőtlenítő szerek és védőoltások fokozatos bevezetésével lehetett csak védekezni ellenük. Később rehabilitálták is Semmelweist, ma már egyetemet neveztek el róla Bp-en (SOTE).

A másik eset például Winston Churchill esete. Az ő korában, tehát a II. világháború idején még nem gyógyították a magas vérnyomást sem, ugyanis azt gondolták az akkori orvosok, hogy még jó is az idősebb korban, mert úgy is meszesednek az erek, és akkor a magas vérnyomás esetén több vér préselődik át az ereken, és több vért kap az ember agya is. Így aztán kapott is stroke-ot kétszer is, a másodikat 90 éves korában, amibe bele is halt. Ma már persze tudjuk, hogy ez nem igaz, ezért a vérnyomáscsökkentők tömkelegét gyártják, sőt egyre többet. Nagyon sok olyan dolog van, amiről egyetemista korunkban még nem is hallottunk, ma pedig már természetes.

Szóval mint minden, az orvostudomány is fejlődik, nem hasonlítható össze a 33 évvel ezelőttivel. Egyre több baktérium és vírus kerül felfedezésre. A baktériumok ellen egyre több antibiotikummal védekezünk, a vírusok ellen pedig a szervezetünk védekezését stimuláljuk fel, ezt a célt szolgálják a különböző védőoltások. Így tűnhettek el bizonyos betegségek az életünkből, mint például a járványos gyermekbénulás, szamárköhögés, Tetanus, Tbc stb. A kórokozók is egyre többet alkalmazkodnak az antibiotikumokhoz és van olyan baktérium, ami a ma ismert legtöbb antibiotikumnak ellenáll. Ilyen az MRSA (Multiresistens Staphilococcus Aureus), ami a kórházakban is nagy problémát okoz. De van, aki ennek a hordozója, és csak akkor betegíti meg a szervezetet, ha valamilyen oknál fogva legyengül a szervezet immunrendszere. Ezt nyugodtan el lehet kapni poháron (nyálon) keresztül. De a vírusok közöl is hadd említsem meg a hepatitist (májgyulladást, sárgaságot okoz), ami szintén elkapható így. Ráadásul ennek létezik A, B és C formája is, de csak kettő ellen létezik védőoltás. Nagyon sok és egyre több vírusról derül ki az is, hogy daganatos, ill. rákos betegséget okoz, a Leukémia bizonyos formáiról is kiderült már, a HPV (Humán Papillóma Vírus) pedig méhnyakrákot okoz. Több olyan vírus is létezik, ami lappang a szervezetünkben és csak évek múlva jelenik meg betegségként, tehát azt sem tudjuk, hogy elkaptuk. Folytathatnám még a különböző száj-, és nyálkahártya fertőzésekkel, mint a Herpes, vagy az Aphta. Ezek a felsorolások csak példák és koránt sem képezik a teljes listát, egyébként is meggyőződésem az, hogy egyre több betegségről, főként daganatos betegségről fog kiderülni, hogy vírus okozta.

Akkor még nem is beszéltem korunk rettegett betegségéről az AIDS-ről, ami szintén terjedhet véres nyállal is, fogínyvérzése pedig bárkinek lehet.  A ma leggyakrabban előforduló influenza vírus is állandóan mutálódik, változik, ezért évente vagy két évente nem győznek újabb és újabb oltóanyagot  gyártani. A kb. 2-3 éve riadalmat okozó H1-N1 vírus is az 1918-ban világjárványt okozó „Spanyol Nátha” egyik mutánsa volt. Ez a bizonyos Spanyol Nátha, a leírások szerint több halálesetet okozott világszerte, mint a világháború.

A Zsinati, 1985-ös liturgiai ajánlás említi azt, hogy a tömegközlekedési eszközökön is kaphatunk fertőzést. Ez igaz, de nem könnyebben. Először is a templomban is tömegben vagyunk, ahol sokan köhögnek és tüsszentenek, mint a buszokon, vonatokon, vagy villamosokon, de az a levegőbe porlasztódik, felhígul és ha belélegezzük, akkor elkaphatjuk ugyan, attól függően, hogy kinek milyen erős az immunrendszere, de mégsem olyan, mint amikor „benyaljuk” valakinek közvetlenül a nyálát. A rendelőkben is különösen járványos időszakban tele köhögik a levegőt (legfőképp a gyerekek, Szászi Dr. is biztosan alátámasztja), mi is sok mindent elkaphatunk, de ez ellen nem nagyon tudunk mit tenni. Viszont ami ellen tudunk védekezni, az ellen tegyünk! Ennek egyik fontos momentuma az általam is kifejezetten ajánlott osztott-kelyhesÚrvacsora osztás.

Még azt szeretném hozzáfűzni, hogy Jézus az Utolsó vacsorán tanítványaival volt, akik 12-en voltak, mégsem 300-an ittak egymás után, mint mi. Ezenkívül lényeges még, hogy a 100%-os (96%-os, mert maximum csak 96%-osat tudnak előállítani) alkohol sem pusztít el minden baktériumot, a borok pedig (most kétfélét néztem meg, az egyik 12%-os, a másik 13 %-os), szóval gondolom, hogy általában 12, vagy maximum 18 %-osak. Ez pedig nagyon kevés a megfelelő hatékonysághoz, a vírusokat pedig egyáltalán nem pusztítja el! A fenti leírt veszélyeket figyelembe véve, mindenképpen a külön poharas szertartást javaslom, semmivel sem leszünk attól kevésbé összetartozók, ha egyébként a szívbéli-lelki összetartozás hajlama meg van bennünk a hit és a Biblia által.

Testvéri szeretettel és jó szándékkal javaslom a leírtak szíves megfontolását és elfogadását!

Dr. Gaál Gedeon főgondnok
Sebész-háziorvos

 

Dr. Gaál Botond egyetemi tanár teológiai szempontjai a kiskelyhes úrvacsora bevezetésével kapcsolatban:  

  1. Református felfogás szerint az istentisztelet nem más, mint a gyülekezet találkozása a feltámadott Úr Jézus Krisztussal. Azt valljuk, hogy az Isten után vágyakozó embernek ő maga ajándékozza magát Lelkének erejével, s ez teszi a hívő embert az istentisztelet aktív részesévé, ugyanakkor pedig az emberi közösséget gyülekezetté formálja. A Krisztussal való találkozás központi eseménye az igehirdetés hallgatása és a sákramentumok kiszolgáltatása. Ezekben az élő Krisztus a Szentlélek ereje által valóságosan is jelen van az övéi között. (Mt 18,20) Ezt így hitték a keresztyének a kezdetektől.
  2. Hogy Krisztusnak ez a valóságos jelenléte miként történik, már a középkorban sokat vitáztak, s ez lett sok nézeteltérés forrása. Az őskeresztyének számára ez még nem volt probléma. Az utána következő közel másfélezer éves vita lényege az volt, hogy bár mindegyik csoport vallotta Krisztus valóságos jelenlétét, de ezt különféleképpen értelmezték, illetve tanították. Hozzánk közel eső példa a római katolikus testvérek álláspontja, miszerint ők már 9. és 10. századtól kezdve, aztán hivatalosan is az 1215-ben tartott IV. Lateráni Zsinattól számítva Krisztus az úrvacsora jegyeiben a maga teljes valóságában jelen van a pap konszekrációja által. Ez a transzszubsztanciáció, magyarul átlényegülés, vagy átlényegítés. Ezt a reformátorok és őket követően a reformáció egyházai nem fogadták el, mivel nem bibliai tanítás. Fontos tudni, hogy a 16. századi Tridenti Zsinat végzése szerint megállapított hét szentség közül hatban Krisztus csak kegyelmével van jelen, az úrvacsorában, illetve a miseáldozatban azonban testi-lelki valóságában. Ezt a katolikus hívek ma is így fogadják el.
  3. A protestánsok körében is folyt vita arról, hogyan értelmezzék Krisztus valóságos jelenlétét az úrvacsorában. Ez ma is egyik fő választóvonal az egyes felekezetek között. Arról folyik a vita, hogy a hoc est corpus meum, azaz „ez az én testem” bibliai kifejezést hogyan kell érteni. Az úrvacsora értelmezésének óriási irodalma van. Ezen belül a református álláspontnak meglehetősen tekintélyes a szerepe, miszerint az úrvacsorában a feltámadt Úr van jelen. Ez a feltámadt Krisztus már – a bibliai tanúság szerint – nem ugyanaz a Jézus, mint aki korábban népe körében jelen volt. Ugyanaz, de mégis több, mert mennyei dicsőségében jelent meg a tanítványainak. Rövidre fogva, az „én veletek leszek a világ végezetéig” ígéret azt a Krisztust jelenti, aki magában foglalja a Húsvét előtti Jézust, akire emlékezünk, egyben a megfeszített és feltámadt Krisztust, akiről bizonyságot teszünk, és azt megdicsőült Urat, akit visszavárunk élők és holtak ítéletére, illetve az örökélettel történő megajándékozására. Ez jelenti a teljes Krisztust, aki olyan valóságosan jelen van az övéivel, mint ahogyan az úrvacsorában a hívő ember magához veszi a kenyeret és a bort. Úgy van jelen, hogy ő maga adja az ajándékot, és ő maga az ajándék is egyben. Úgy valóság, mint ahogyan magunkhoz vesszük a jegyeket és elfogyasztjuk. Mindezt a Szentlélek ereje biztosítja, aki egy az Atyával és a Fiúval öröktől fogva. A református felfogás szerint ez jelenti az úrvacsorában a sokszor használt „személyes jelenlét” valóságát a „nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18) kijelentés szerint.
  4. Most térünk vissza az istentisztelet kérdéséhez, mert ezek alapján lehet megérteni, mi történik az úrvacsorában. A református istentisztelet a gyülekezet jelenlétében zajlik, mert Krisztus is ott van jelen, ahol gyülekezet van. (Mt 18,20) – Ezt azért hangsúlyozzuk, mert például a miseáldozat a gyülekezet nélkül is véghez vihető a pap által, akit erre az egyháza felszentelt. A reformáció hívei azonban ezt emberi cselekménynek ítélik, mert nincs bibliai alapja. – A gyülekezet jelenlétében végbemenő istentisztelet két központi eseménye az igehirdetés (verbum praedicatum) és a sákramentumok kiszolgáltatása (verbum visibile). Ez utóbbit „látható igének” is szokták nevezni. Mármost mindkettő, tehát a hirdetett ige is és a látható ige is az Istennel és egymással való közösség megélését van hivatva biztosítani. De miért nem elég a hirdetett ige? Miért kell még ehhez a sákramentum? Itt fogunk rátérni a mi sajátos kérdésünkre, a közös kehely és a külön kehely használatára, és erre úgy válaszolunk, hogy most a két sákramentum közül az úrvacsorát tesszük előtérbe.
  5. A hirdetett ige, a prédikáció nem szent beszéd, hanem egy ige alapján Isten üzenete hozzánk. Ebben a teremtettségi mivoltú világunkban rá vagyunk szorulva arra, hogy egy embertársunk, azaz egy lelkész által halljuk az Isten üzenetét. Ő tolmácsolja az ige gazdag mondanivalóját, mint az ószövetségi próféták is tették. De a lelkész is egy hozzánk hasonlóan gyarló ember, aki mégis a legjobb lelkiismerete, tudása és szíve szerint igyekszik közvetíteni az isteni üzenetet. A sákramentumok esetében, különösen is látszik ez az úrvacsoránál, nincs szükség közvetítőre, nem kell hozzá erre külön felszentelt pap, hanem maga az élő, mindenható és kegyelmes Istenünk tolmács nélkül szól hozzánk és közli velünk Jézus Krisztus üdvjavait. Az úrvacsorában különösen is érzethetjük, hogy személy szerint hozzánk szól az ige, tehát az istentisztelet maga opus Dei, azaz Isten munkája rajtunk.
  6. Az igehirdetés az emberi élet legváltozatosabb területéhez nyújt tanácsot, ad tanítást, segít a döntésben, irányt mutat, vigasztal, megerősít, jó hírt közöl, stb. A sákramentumban viszont az Úr Krisztus egy olyan jelbeszédet hagyott ránk, amelyben külön felhívta a figyelmünket arra, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, azaz a hirdetett igében is keressük meg azt, hogy a lényeg mindig Krisztus áldozata. A sákramentum megerősít bennünket abban, hogy jól értettük-e a prédikációt. Másképpen szólva, a sákramentum egy olyan jel, vagy még inkább cselekvés, amely segít bennünket visszatalálni oda, ahonnan eltévelyedtünk: az Isten igéjétől. Oda irányít bennünket, ahová vissza kell találnunk, ha helyesen és becsülettel akarjuk élni az életünket. Az úrvacsorára gondolva, ez rendkívül nagy áldás számunkra!
  7. Ami az úrvacsorát illeti, ez a sákramentum igénybe veszi az egész testi-lelki-szellemi mivoltunkat azáltal, hogy ténylegesen is eszünk és iszunk. Az igehirdetést meg lehet hallgatni, értelmünkkel követni, szemünkkel látni a szónokot, és ezt fel lehet fogni egy intellektuális örömnek, igénynek, gondolatkeresésnek, és még nem is biztos, hogy magunkra kell venni, de az úrvacsora esetében ez nem így van. Éppen ez által akar figyelmeztetni a mi teremtő és megváltó Urunk, hogy a Vele való találkozás nemcsak a lélek ügye, nemcsak egy gondolat vagy röpke életérzés, hanem az egész ember találkozása az ő teremtő és megváltó Urával. Érdemes itt Rm 12,1-t idéznünk magunk számára figyelmeztetésként: „Szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul mint a ti okos tiszteleteteket.”
  8. Még súlyosabb dolgot szeretnék kiemelni az úrvacsorával kapcsolatban. Már Ézsaiás is mondja az Úr személyre szóló üzenetét: „Neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Ha belegondolunk abba, hogy mi az életünket Isten kegyelméből kaptuk ajándékképpen, akkor ez az úrvacsora alkalmával felerősödve jelenik meg egész személyiségünkben, gondolatainkban. Ugyanis a prédikáció alatt a gyülekezet egy tagként hallgathatom az evangéliumot, az ige üzenetét a lelkipásztorom közvetítő tolmácsolása által, de amikor oda járulok az úrasztalához, akkor én vagyok személy szerint az, aki bizonyságot teszek a feltámadt Krisztusomról, aki kiállok a gyülekezet elé és ezzel megvallom hitemet, egymagam állok szemben Jézus Krisztussal, aki engem kegyelmével megajándékozott és fogja a kezemet, intézi sorsomat, vezeti életemet. Ekkor teszem nyilvánvalóvá, hogy a hirdetett ige nekem szólt. Ilyenkor tapasztalja meg az ember azt, hogy az igehirdető lelkész szinte a háttérbe lép vissza, és mintha maga a jelenlévő Úr Jézus személyesen adná nekem az életnek kenyerét (Jn 6,35, 58), és saját kezével nyújtaná nekem a pohárt, az életnek vizét. (Jn 4,10; Jel 21,6; 22,17) Ilyenkor hallhatjuk Jézus szavait a lélek belső hallásával: „Én vagyok az életnek kenyere, … amely a mennyből szállt alá!”

Mindezeket azért volt érdemes leírni és összefoglalóan előtárni, mert így értjük meg igazából, hogy az úrvacsorában maga Jézus Krisztus ajándékozza nekünk a megtöretett testét és kiontott vérét. Tetszett az Úrnak, hogy ezeket a jeleket hagyja ránk emlékeztetőül (1Kor 11,23kk), hiszen ezekre úgy ütötte rá a pecsétet, hogy önmagát áldozta érettünk. Jézus különösen is szeretett a kor nyelvén érthetően beszélni, ezért használt oly sok példázatot, hasonlatot, metaforát és olykor teljes metaforát. Egy ilyen teljes metafora az is, hogy „ez az én testem”, „ez az én vérem”. Ekkor Krisztus a kenyeret és a bort önmagával azonosította. Tehát nem a poharat, hanem a benne lévő bort. A pohár tehát az úrvacsora lényege tekintetében csak járulékos eszköz. Sokszori említése annak a kornak a kifejező eszköze, s a pohár szó a benne lévő bort jelenti. Pál apostol is így értette, amikor az úrvacsora lényegét magyarázta a korinthusi keresztyéneknek: „A hálaadás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e?” (1Kor 10,16) Az bizony! Ha pedig közvetlenül e vers utáni bibliai szöveget olvassuk, akkor a hívek egymással való közössége tárul elénk, amint ez így helyes.

A teljes metafora használatával Jézus maga magyarázza az utolsó vacsorán elhangzottakat. Így a szereztetési igék református értelmezése szerint Krisztusnak két valóságos testi jelenléte van, mégpedig az inkarnációban, amely már korábban megtörtént ebben a téri-idői-anyagi világban, és a másik pedig még ezután fog megtörténni a parúzia alkalmával. Erre vonatkozik a „míglen eljövend” kifejezés. Ebből az következik, hogy a Krisztussal való közösségünk garanciája nem az átlényegülés bármilyen formája (miseáldozat), hanem Krisztus valóságos jelenléte a Szentlelke által. Kálvin ezért hangsúlyozta annyira, hogy nekünk embereknek nem Krisztust kell az „égből levonni” (Inst IV. 17. 31) a földre, hanem Ő emel magához minket a Lelke által. Amikor pedig az úrvacsora kapcsán a Krisztussal történő egyesüléséről kérdezték Kálvint, akkor így fejezte ki magát: „Ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy a teljes Krisztusban való részesedésem hogyan megy végbe, akkor nem szégyellem megvallani: ez a titok magasztosabb annál, hogy elmémmel felfogjam és számmal kimondjam. Inkább tapasztalom, mint értem.” (Inst IV. 17. 32) Az unio mystica cum Christotanítás a református úrvacsoratan lényege.

Próbáljuk az egész úrvacsoráról szóló bibliai tanítást a maga egészében értelmezni, a lényegét feltárni, a velejét előhozni, ugyanis ekkor fogjuk látni, hogy ehhez képest a formai dolgok csak másodlagosak. A pohár kérdése is az. Ott és akkor is Jézus a bort azonosította önmagával, ezért ha erre a lényegre összpontosítjuk figyelmünket, akkor nyugodtan megengedhetjük azt, hogy óvatosságból valakik a közös kehely helyett külön kehellyel vegyék az úrvacsorát. Járványt nem igen jegyeztek föl a közös kehely használata kapcsán, de tudunk sok-sok esetről, amely fertőzést okozott, csak az illető gyülekezeti tagok nem tettek emiatt szemrehányást, mert nem akartak zavart okozni a gyülekezetben. Az Istentiszteleti Rendtartás 54. oldalán tényleg ott van a levélbeli idézet, azonban az a Rendtartás sajnos úgy készült, hogy a legtekintélyesebb szakprofesszor véleményét kihagyták az előkészítő munkákból. Személyes véleményem, hogy megérett az idő egy új rendtartás elkészítésére, amelyben már az úrvacsora vételekor mind a közös kehely, mind pedig a külön kehely választását az Úrasztalához járuló hívek lelkiismeretére kell bíznunk.

Debrecen, 2018. február 20-án.

Dr. Gaál Botond,
a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanára,
a Dogmatikai Tanszék nyugalmazott professzora,
a Magyar Tudományos Akadémia doktora