„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” Mal 3, 20

ALAPIGE: „Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala járulhatunk hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk Isten dicsőségében. … a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által. Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus az istentelenekért. Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.” Róma 5, 1-10(válogatott versek)

Kedves Barátaim! Elbocsátó üzenetként személyes hitvallásomat mondom el, és szeretném átadni nektek, ezért most egy másik igét is fogok idézni, Biblián kívüli irodalomból, amelyikről, ha nem lehet azt mondani, hogy az Isten igéje, akkor mondjuk róla bátran, hogy az ember igéje:„Az Úristen őriz engem, mert az ő zászlóját zengem. Ő az Áldás, Ő a Béke, nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten: az a véres Isten nincsen. Kard, ha csörren, vér, ha csobban, csak az ember vétkes abban. Az Úristen örök áldás, csira, élet és virágzás. Nagy, süket és szent nyugalma háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk, békéjét nem bántja harcunk. Az Úristen őriz engem, mert az Ő országát zengem…”

Kedves Barátaim! Magyar ember nem írhatott a Bibliába, de ha tehette volna, akkor biztosan valami hasonlót írt volna bele, mint Babits Mihály a Zsoltár gyermekhangra című versébe.  Ha egymás mellé tennénk a bibliai igét és a Babits verset, akkor azt vennénk észre, hogy nagyon-nagyon sok hasonlóság van a kettő között. Vér, bűn, háború, harag, béke – mindkettőben megtalálható fogalmak. Azt mondanánk elsőre, hogy szinte hasonló gondolatokat fogalmaz meg Pál apostol és Babits Mihály, akik között időben kétezer évnyi távolság van, de lélekben fényévekre járnak egymástól.

Én mindkét idézetet nagyon szeretem, az egyiket azért, mert a Bibliából származik, azért, mert Isten igéjeként tekintünk rá, ráadásul a Bibliánk újszövetségi részéből való, amelyik lelkileg egy kicsit közelebb áll hozzánk, mint az Ószövetség. Nekünk keresztyéneknek a Biblia alapdokumentum, olyan, mint Magyarországnak az Alkotmány. Ami benne van, azt nem szabad megkérdőjelezni, mert az olyan, mintha önmagunk ellen fordulnánk. Soha ne forduljunk önmagunkkal szembe, mert a nagyvilágban úgyis elég sokan vannak, akik ellenünk fordulnak, hát legalább magunkkal legyünk jóba, legalább önmagunknak legyünk a barátai. Egyébként, aki önmagának képes igazi jó barátja lenni, az lehet igazán jó barát mások számára. Aki önmagával megbékélt ember, az tud a béke embere lenni. Önmagunkkal sokkal nehezebb megbékélni, mint az Istennel.

Azért szerethető a páli ige, mert annyira benne van az ember összes belső küzdelme. Miről is beszél az apostol? Arról, hogy van egy félelmetes Isten, aki az emberre nagyon haragszik, mert az ember célt tévesztett, az ember bűnös, ráadásul örökletesen bűnös, és úgy születik meg erre a Földre, hogy az Isten haragja van rajta. Ezt a haragvó Istent semmi nem tudja megbékíteni, semmiféle emberi jócselekedet nem lágyíthatja meg Isten szívét, hanem egyedül csak az, hogy Isten Fia feláldozza az életét. Amikor Isten az Ő Fia vérét látja a kereszten, akkor lenyugszik és azt mondja, már nem haragszom.

Konfirmációi és hittanórai tanulmányainkból tudjuk, hogy ez a véres istenkép, ez az Istenről alkotott szörnyű elképzelés a zsidóság álláspontja, és Pál apostol ezt az álláspontot menti át az Újszövetségbe. De mi is rejtőzik e szörnyűséges istenkép mögött? Az önmaga elől menekülő ember látja ilyen üldözőnek az Istent. Saját félelmeit vetíti az égre, tettei következményei elől fut, és bölcs belátás helyett azt mondja: az Isten üldöz engem. A zsidóság valaha a népek tengerében kicsi volt, maroknyi volt – ahogy ezt állítják is magukról az Ótestamentumban (Ézs 41, 14) –, és nem volt hadi ereje, és ezért megalkotta a legfélelmetesebb isten képét. Ez volt a „virtuális fegyverük” más népek ellen. És ez abban a korban bejött, és az istenük nevében a legkegyetlenebb pusztításokat vitték véghez. S ha időnként megszólalt is vádoló lelkiismeretük, akkor félelmeik tovább „színezték” a félelmetes isten képét.

Így érkezünk el Pálhoz, aki az önmagát feláldozó, és szeretetből egészen odaadó Jézusban nem azt ismeri fel, hogy ilyen szeretetteljes az Isten. Nem azt látja Jézusban, hogy az Isten embernek születik és szeretetből az önfeláldozásig elmegy, bár ez is felvillan Pál tanításai között, de nem ez a hangsúlyos. Hanem az, hogy végre lenyugszik az Isten, mert Fia vére folyik a kereszten. Ez a Pál igéjének üzenete. Lenyugszik az Isten – egy időre. Ha azonban én, az ember nem jól viszonyulok ehhez a jézusi véresáldozathoz, akkor újra mérges lesz az Isten. Pál apostol igéjében az ember lelki vívódásait látjuk testet ölteni. S közben az Istent a felbosszantható és félelmetes szülőként mutatja be.

Jézus kereszthalálából pedig éppen az látszik, hogy az Istent nem lehet felbosszantani, mert nem ember ő, hogy pillanatnyi indulatok vezéreljék. Jézus nem jön ki a sodrából, noha Vele mindent elkövetnek ellenségei, hanem a szeretet útján marad még akkor is, ha belehal. Jézus halála minket úgy békéltet meg az Istennel, hogy én az ember megtudom végre: kereszthalálosan szerető istenem van, kereszthalálosan szerelmes istenem van, akinek értem meghalni kész jósága engem megtérésre indít. Úgy érzem, hogy ennek a mélységnek a felismeréséig nem, vagy csak alig jut el Pál apostol, mert ő zsidó ésszel és zsidó szívvel gondolkodik. (A véres Istent csak a vér nyugtatja meg!)

Eddig a felismerésig, hogy az Istenben nincs harc, nincs harag, nincs vér, mert Ő a BÉKE, eljuthatott egy olyan ember, Babits Mihály, akit az Isten magyar lélekkel áldott meg. Mert a magyar lélek, az a béke lelke. Ha most nem ez a tapasztalatunk, vagy a múltban nem volt mindig békességes hazánk lelkülete, akkor az rendre idegen vérű bomlasztóknak volt köszönhető, de mi mindig a béke emberei voltunk, és őseink is azok voltak, és ez onnan tudható, hogy már a szentistváni zsidókeresztyénség felvétele előtt is, régészeti kutatások által bizonyítottan, jézushitünk volt, egyistenhitünk volt, és ez az Isten nem a háborúk istensége volt, hanem a szeretet mennyei atyja. Biztos, hogy mi sem készen kaptuk, és biztos, hogy a történelemben hosszú út vezetett idáig, de mi magyarok megbékélt lelkű nép voltunk, ezért a szeretet és jóság atyjában hittünk, és hogy melyik volt előbb azt nem tudom, de nagyon szoros a kölcsönhatás egy nép lelkülete, és aközött, hogy az a nép milyen isten képét vetíti az égre.

Ezért szeretem kiváltképpen a Babits verset, és teszem a lelki tarisznyátokba, és ha kérhetek számotokra valami jót az Istentől, kedves konfirmandusok, akkor az az, hogy a magyar lélekből fakadó istenkép legyen további életetek vezérfonala!  Szeressétek a Bibliát, legyen kedves olvasmányotok, tanuljátok meg belőle, hogy milyen belső harcokkal küzd a lélek évezredek óta, és dobbanjon vele együtt a szívetek, és segítsen titeket jó irányba Isten bibliai igéje, hogy magatokban ezeket a belső vívódásokat felszámoljátok, és ne vigyétek tovább nemzedékről-nemzedékre. Félelmeiteket és bűneiteket ne toljátok át az Istenre, és nem mondjátok: majd az Úr, mert soha nem old meg helyettetek semmit, de mindenben segít, ha őszinte szívvel kéritek.

A magyar lélekből fakadó istenkép legyen további életetek vezérfonala, ahogy a költő írta:Az Úristen örök áldás, csira, élet és virágzás. Ő az áldás, Ő a béke. Ezért nem Vele kell megbékélni, hanem saját magunkkal. Minket nem fenyeget az Isten haragja, de lehúznak gyengeségeink, elődeinktől látott bűneink, és tőlük tanult félelmeink. Ha ezeket legyőzzük, az egyetlen nemes küzdelemben, az egyetlen értelmes harcban, csak akkor szövetségesünk a Béke Istene.

Istenünk a szeretet Istene és nem a félelemé. És nem telik kedve a véresáldozatban, hanem csak a testvéri szeretetben és a megbocsátásban. Magunkkal kell végre megbékélni, és akkor áldás száll utódainkra, és akkor áldás száll utunkra, és tárt karokkal vár minket a Béke Istene. És akkor ott vagyunk, ahol mindig is szerettünk volna lenni, de ahová hamis ideológiák és embertelen logika mentén soha nem juthatunk el.

Már pedig csak az marad meg, és annak az embernek, és annak a népnek van jövője, amelyik megérkezik a Béke Istenének szent jelenlétébe. Áldjon, oltalmazzon és vezessen titeket és mindnyájunkat a magyarok Istene! Ámen.

Mátészalka, 2018. május 13.

Becsei Miklós lelkipásztor