Köszöntés: „A Lélek törekvése pedig élet és békesség!” (Római levél 8,6)

Imádkozzunk a költővel! „Jöjj, Szentlélek Isten! Jöjj, s áraszd ki a mennyekből fényességed sugarát! Jöjj, ki árvák atyja vagy; jöjj, ki szívek lángja vagy, ajándékos jó barát! Jöjj, áldott vigasztalás, drága vendég, lelki társ, legédesebb enyhülés! Fáradtságra nyugalom, hőség ellen oltalom, zokogásban könnyülés! Jöjj és töltsd be híveid titkon vágyó szíveit, boldogító égi tűz! Semmi, semmi nélküled az emberben nem lehet; semmi tiszta, semmi szűz. Mosd, amit a szenny belep, öntözd, ami eleped, seb fájását csillapítsd! Ami dermedt, élesztgesd; ami fagyos, melengesd; ami hibás, igazítsd!”  (Babits Mihály fordítása)

Alapige: Zsoltárok 104,24.29-31: „Milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel.Ha elrejted orcádat, megrémülnek, ha elveszed lelküket, kimúlnak, és ismét porrá lesznek.Ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek, és megújítod a termőföld felszínét. Dicsőség legyen az Úrnak örökké! Örüljön alkotásainak az Úr!”

Kedves Testvéreim! Ha meg kellene fogalmaznunk egy lelki dolgokkal eddig még nem nagyon foglalkozó érdeklődő számára, hogy pontosan mi is a lélek; elképzelhető, hogy nem is menne olyan könnyen. „Bármelyik úton mész, nem találhatod meg a lélek határait, oly mélységei vannak.” – mondja Hérakleitosz. Azért induljunk most el, és pillantsunk bele régen élt ősök lélekről szőtt gondolataiba!

Amit léleknek nevezünk, azzal sohasem az ember tudatos működéseit próbáltuk leírni, mint amilyen pl. a gondolkodás, érzés vagy érzékelés. Mindig is azt a rendkívüli, földöntúli, megmagyarázhatatlan „dolgot” neveztük léleknek, amelynek segítségével megsejtettük a bennünk lévő Szentségest: a Természetfelettit, amely élővé teszi a nem élőt.

Történetének kezdetén az emberiség a lelket nem az ember egyik részeként értelmezte, hanem az egész embert értette alatta, a maga szent voltában. A lélek nem más, mint az ember a maga teljes valóságában, mindenestől. A nyelvünkben még ma is felbukkan ez, amikor emberek létszámáról azt mondjuk, hogy „ennyi vagy annyi lélek”. Bizonyíték ez arra is, hogy kivételesen szép és rendkívül nehéz magyar nyelvünk egyike azoknak a nyelveknek, amelyeket a legrégebben beszélnek a földön. Ha pedig ennyire ősi a nyelvünk, akkor igencsak ősi a népünk is…

Jónéhány emberöltővel később azonban, amikor az emberiség földi, „anyagba zárt” tapasztalatai már megszaporodtak – úgy gondolták, hogy a lélek egy olyan titokzatos, elkülönülő, konkrét valóság, amely összekapcsolódik az önmagában létezni képtelen testtel; s elevenné és hatni képessé teszi azt. Vagyis a lélek hatalommal ruházza fel földi hordozóját, az anyagot. Hamar kialakul az az elképzelés is, mely szerint ahogyan a vér áramlik az erekben, amint a virág illata kiárad, s a hő eltávozik a testből – úgy lakozik a lélekanyag is az emberben; kisugárzik belőle és mindenre átmegy, amivel a test kapcsolatba kerül. A zsidók emiatt óvakodnak a „tisztátalan” dolgok érintésétől. Az ereklyék szintén ezért kaphattak mindig is akkora szerepet a vallási és a civil életben egyaránt. A nagyra értékelt személytől származó „kincs” ugyanis túlmutat önmagán: magát a lelket teszi „jelenlévővé”. Ezért őrizzük mi is oly áhítattal a számunkra sokat jelentő emberekhez kötődő apró emlékeinket. Legszentebb „ereklyéink” ezek, mert magát a szeretett személyt jelenítik meg, mintha csak ő maga lenne itt újra velünk… Bibliai példánk erre az Illés próféta palástja, amellyel együtt a képességeit, lelkületét is áthagyományozza az utódjára; vagy a Jézus ruhája, melyre sorsot vetnek, mert sokan magukénak akarják (halotti leplét pedig a mai napig különös figyelem övezi). De tudjuk az egyháztörténetből, hányan őrizték szent személyek személyes tárgyait vagy maradványait, amelyeknek csodatévő erőt tulajdonítottak. S hányan árusították időről időre a szentek, s a boldogok könnycseppjeit, csontjait, fogait, ruhadarabjait… Nemzeti ereklyénk, a „szent jobb” értéke, és a hozzá kötődő évezredes hagyomány ugyanezen a hiten alapul, miszerint a lélek otthagyja a nyomát az őt hordozó anyagban.

A mesékben, mítoszokban ősi motívumok tűnnek fel azzal kapcsolatosan, hogy az emberbe születésekor „kimért” lélekanyagot lehet gyarapítani és el is lehet veszíteni.  Ha valaki az „ellenség szívét megeszi, akkor azzal a saját lelke megnövekszik, mert bekebelezte a hússal együtt a másik erejét és hatalmát. Az „úgy szeretlek, majd’ megeszlek” felkiáltás pedig különös módon sugall – a másik kisajátításán túl – egy sokkal hevesebb lélek-vágyat: azt, hogy „adjuk össze a lélekanyagunkat”. Vagyis szeretnénk a másikkal összeolvadva kiteljesedni, egymást erő- és hatalomegyesítés útján gyarapítani; mert meg vagyunk győződve, hogy ketten többet és jobbat tudunk létrehozni, mint amire egyedül képesek lennénk. E velünk született tudást – hogy ketten hatékonyabbak vagyunk – megerősíti a Biblia is, amikor azt mondja: „Jobban boldogul kettő, mint egy…” (Prédikátor 4,9)

Az emberiségre a legnagyobb hatással a test egészét átható leheletlélek-elképzelés volt. Így a világ nyelveiben a legtöbb lélekkel kapcsolatos szó a légzésre vezethető vissza – a rúah (héber), pneuma (görög), az anima és spiritus (latin), atman (szanszkrit), soul (angol), és még a mi lélek szavunk is.A lélegzetvételt, a mellkas emelkedését és süllyedését, a pulzus lüktetését mindig kiemelkedő titokzatosság és szentség lengte körül. Élet és halál tényét eldöntő bizonyíték a pulzus és a légzés léte vagy nemléte ősidők óta. A lelkiállapotnak szintén megcáfolhatatlan, tökéletes tükre a légzés és a pulzus tempója és ritmusa… Érdekesség, hogy a legtöbb kultúrában rituális jelentősége van a csóknak. Csók közben ugyanis a lelkünk egy részét „elcseréljük” – vagyis a leheletlélek kölcsönös átvitele történik. Ez a teljes összetartozás kinyilvánítása, mely által a felek a vértestvérséggel egyenrangúvá, mindhalálig érvényessé, elválaszthatatlanná teszik a kapcsolatukat.Ilyen lelki örökséggel nem véletlenül tulajdonít még ma is sok kiskamasz akkora jelentőséget az első csóknak;s maradt a házasságkötési ceremóniák napjainkig fontos eleme a hitvesi csók, mint az elköteleződésnek, egymás teljes vállalásának egyik jelképe.A bibliai teremtéstörténetben (1Mózes 2,7) szintén a lélegzet ad az embernek hatalmat és hatékonyságot: „Isten életleheletet fúj az ember orrába.”

A lélegzeten kívül egy másik fontos lélekhordozó a vér. Indonéziában a ház ajtófélfáit és pilléreit vérrel kenik be a halál távoltartására. Ugyanezt cselekszi Mózes népe az Egyiptomból való kivonuláskor. Az ószövetségi áldozati rítusokban – akárcsak a római vallásban – a vér a hústest lelke (3Mózes 17,11). Ezért tartózkodnak a zsidóka vér fogyasztásától, amellyel együtt esetleg „nemkívánatos lelket is ennének”. Némely mai vegetáriánus irányzat szerint a hússal együtt magunkhoz vesszük azt a lelkiállapotot is, amelyet az állat a legyilkolásakor átélt – bekebelezzük a félelem és agresszió „állati” tapasztalatát. Egy elrugaszkodott következtetés szerint: amíg az ember húst eszik, nem érnek véget a háborúk. Az azonban nem bizonyított, hogy a húst kerülők kevésbé volnának agresszívak. Az agresszió ugyanis lelki sérülések következménye. S mivel a lelki problémákra csak lelki síkon létezik valódi megoldás – a lélek sebeit ételek-italok nem tudják begyógyítani…Visszatérve az ószövetség gondolatvilágába, ők azért irtóznak a vér fogyasztásától, mert attól tartanak, hogy azzal együtt idegen lélek szállhatja meg őket.Vallják azonban, hogy egy tiszta lélek feláldozása, melyet az ártatlan vér hordoz – tisztító erőt jelent egy egész nép számára. A Krisztus vérének üdvözítő erejéről szóló újszövetségi evangélium tisztán megőrizte ezt a felfogást. A vér nem csupán valami különleges nedv, hanem maga az üdvözítő lélekhatalom. Ahogyan Aquinoi Szent Tamás, olasz hittudós fogalmazza a 13. században: „Tisztíts meg engem, a tisztátalant, a Te véreddel, melynek egy cseppje képes az egész világot minden bűntől érintetlenné tenni.” Azt a tényt, hogy a vér lélekhatalom-minőséget hordoz, nemcsak „megtanuljuk”. A vér láttán már kicsi gyermekként is érzékelünk valami „rendkívülit” – a földi „rend” vészterhes felborulását, valaminek a szétválását, aminek együtt kellene maradnia; s ez egyszerre kelti bennünk a „félelmetes” és a „tiszteletreméltó” érzését… A „lélekhordozó testrészek” vallásonként, népenként különbözőek, de a szív általában kiemelt szerepű mindegyikben – amint a keresztyénségben is.

A természetközeli népek gondolatvilágában az ember nem áll szemben a környezetével, hanem ahhoz tartozik. Szerintük nemcsak az egyes embernek van lelke. A határtalan lélek áthatja a növény- és állatvilágot, de még a szervetlen természetet is: beszélnek a hegy lelkéről, a vízesés lelkéről, barlangok és sziklák szelleméről stb. Elképzelésük alapján a lélek olyan természetfölötti élmény, amely nem csupán az emberről szól… A nemzetségnek is, amelybe békében egybeforrva mindenki beletartozik: kollektív lelke van. Ez a közös lélek-hatalom – életerő és hatékonyság –  eltérő mértékben ugyan, de minden tagjában külön is megnyilatkozik. Hasonlóan kollektív lélekről beszélünk ma, amikor azt mondjuk házastársakról, barátokról, vagy egy közösségről, hogy „egy szív és egy lélek”.

Több kultúrában megjelenik az a feltételezés, hogy egy testben – egy személyen belül – több lélek él. Egyiptomban számos lelket meg tudnak különböztetni egyazon emberben. Afrika más országaiban 4-7 lelket tartanak számon egy emberen belül. Számunkra furcsának tűnik, hogy elkülönítik az agyban lakó teremtő lelket, a tudatos szívet, az egyén nevét, az erejét, a hozzáállást, az árnyékot, és a már anyagát vesztett lelket… Mindazonáltal, éljen az ember bárhol a világon, minél alaposabban vizsgálja önmagát, annál több dolgot fedez fel és választ külön magában – szinte felaprózza lényét. Ez az analizáló megismerés nem okozna problémát, ha azután az ember össze is építené, egységgé gyúrná mindazt, amit ízekre szedett és részleteiben megismert… Az ókorban inkább csak a „szétválasztás” volt általános. Így nem csoda, ha az ember, aki nagyító alatt vizsgálta saját magát, megijedt lénye egy-egy „sötét” részletétől, amivel szembesült; s nem tudta azt megfejteni és „helyre tenni”. Ma már tudjuk, hogy a felismert rossz tulajdonságaink, életvezetési, viselkedési hibáink úgy érthetők meg és javíthatók ki, ha azokat egész lényünknek, és teljes életfolyamatunknak az összefüggéseibe helyezzük, figyelembe véve a kapcsolatainkat, s minden más befolyásoló körülményt is…Akkoriban az emberek az önmagukban talált negatív dolgokat azzal magyarázták, hogy egy személyen belül bizonyos lélek-alkotórészek önállósíthatják magukat és átvehetik az irányítást. Vagyis egy rosszra hajló lélek-elem elhatalmasodik és meggyengít minden más lélekrészt. Így született meg a megszállottság, a „gonosz lelkek” Bibliában is szereplő gondolata, amely által az ember szinte magán kívülre helyezi, egyenesen külső hatalom befolyásának képzeli a saját belső félelmeit, a sérelmeiből fakadó rossz reakcióit, agresszióját.

Ezzel át is hárítja a felelősséget, melyet a tetteiért vállalnia kellene, mondva: „Nem én tettem, hanem a bennem lévő gonosz!” Az egy „emberen belül többféle lélek” eszméje azonban csak átmenetinek tekinthető a gondolkodásfejlődés útján; éppúgy, mint a sokistenhitű vallások, amelyek felosztják a hatalmat és a munkát az istenek között. Az önmagát „lélek-részekre bontó” ember – és a testet, lelket, szellemet az ókori görög filozófia nyomán szétválasztó gondolkodó – évszázadok hosszú kísérletezése után rájön, hogy „amit Isten egybeszerkesztett, ember azt szét ne válassza!” Ez a jézusi kijelentés bizony jóval többre vonatkozott, mint csupán a házasság intézményére…

S vajon hogyan érzékeli magában az ember az Isten lelkét? Amikor az idők kezdetének embere meglátta magát a víztükörben, azt természetfeletti élményként élte meg – rá vonatkozó, de tőle mégis furcsán idegen és nagyobb hatalom megnyilatkozásának a tükörképét látta maga előtt. Ébredő, kissé megborzadó öntudata megsejtette a földöntúli és mégis saját, nem túl uralkodó, de végtelenül titokzatos hatalmat magában. A lelket önmaga képe mögé képzelte, s közben próbálta felfedezni saját, számára rejtett, őt irányító lényét… S mivel valaminek a fölényét könnyebb volt elképzelni önmagán kívül, mint magában, innen már csak egy lépés volt a rajta kívül álló Isten, és a „ki-bejáró lélek” eszméjének megalkotása. („Csak hálni jár belé a lélek” – mondták öregjeink azokra, akik életerejüket csaknem elveszítették.) Amit „külső” léleknek neveztek el, az olyan valami bennünk, ami hatalmasabb nálunk: földöntúli hatalom és erő, amely által szabadon mozoghatunk, olyan magaslatokon s mélységekben járhatunk, s olyan biztonságra tehetünk szert, melyre „magunktól” nem lennénk képesek. Sajnos még él az a 20. századi népi elképzelés, hogy a lélek a testbe zárva lakik, és csak a halál után szabadul ki onnan, s akkor szabadon lebeg. Ezért nehezen fogadjuk el, hogy ennél sokkal szorosabb a kapcsolat a külvilág és a lélek között. Számunkra a lélek elsősorban: tudat, magunkat hajlamosak vagyunk uralkodó Énnek tekinteni, szembeállítva a világgal.Ám a „külső lélek” nem a tudatunk, nem az Énünk, hanem az Énnél erősebb, azzal összekapcsolt hatalom; amely kívülről helyez be minket egy nagyobb összefüggésbe – bekapcsoljaegyéni életünket a közvetlen embertársi és természeti környezetbe, s az univerzum történetébe… Lelkünk túlterjed rajtunk, általa belesimulunk a mindenség áramlásába, érzékeljük annak rezdüléseit (ezt intuícióink is bizonyítják) és jelentős hatással vagyunk rá.

Rendkívül sok nép gondolatvilágában a külső lélek egyik legfontosabb megjelenési formája a lélekmadár. A lélek és a madár tulajdonságaik alapján történő összekapcsolása régi korba nyúlik vissza. Egyiptomi, sémita, görög gondolat, hogy a lélek madáralakban hagyja el a testet. A keresztyénségben ugyanez a szárnyas angyalok ábrázolásában jelentkezik; a legnagyszerűbb megjelenése pedig az, amikor a Szentlélek galamb formájában leszáll a Jézus vállára. A sok lélek-állat közül a zajtalanul megjelenő, titokzatos hal vált még fontos szimbólummá a keresztyénségben. A külső lelket – amit a halál nem érinthet – Isten azért adja az embernek (több vallás szerint), hogy ily módon mindig vele legyen,személyes életküldetésében vezesse és óvja. A Lélek a mögötte álló isteni hatalom teljes képmása. A lélekközösség védelmi viszonyt is jelent. A világ és a hordozó test sok változásnak van kitéve, de a Lélek – a hordozott, az „égi szikra”, az „isteni hajtás” –  mindig ugyanaz marad. Ezt a felfogást teljesen beépíti tanaiba a keresztyénség, a külső lelket pedig a Szentlélekkel azonosítja.

Jézus számára az ember lelke az ember lényege! Az élet pedig nem más, mint a lélek boldog fejlődése. Jézus egybeszerkeszteni jött. Azért küzdött, hogy megszüntessen minden szétválasztást, hogy falakat bontson le és hidat építsen Isten és ember, s az embertársak között; s véget vessen az ember belső meghasonlásainak. Egyértelművé tette a világmindenség egymásrautaltságát és összetartozását. Jézus a Szentlélek által kiemel önzőségünk és szűklátókörünk börtönéből, mely elválasztott minket egymástól, a világtól, s a boldogságtól; s megfordítja a szemléletünket, hogy ezután a valódi helyünkön, a mindenség, s az emberiség fontos és felelős részeként lássuk magunkat! Az utóbbi kétezer évben bejárt sok mellékvágány után a mai legmodernebb tudományos megközelítés(a rendszerszemlélet és a holisztikus emberszemlélet) visszatalál ehhez a jézusi bölcsességhez. Az embernek igen hasznos, ha önmaga apró részleteit megismeri, de azokat mindig csak a „nagy egész” összefüggésében értheti meg, hiszen test-lélek-szellem, értelem, érzelem és akarat elválaszthatatlan egysége ő, akinek lénye és élete szorosan beleszövődött embertársai és a világegyetem életébe; magából Istenből ered, belőle táplálkozik és hozzá tér vissza. Lelkünk mélye leírhatatlan, mert nem kevesebbet tartalmaz, mint mindent: az Istent! Égi lények vagyunk, akik a föld fiaiként vándorlunk… Ámen

Imádkozzunk! Atya-Fiú-Szentlélek Istenünk! Dicsérünk, hogy tőled Lelket kaptunk, hogy ezáltal mindig velünk légy, kísérj, vezess, szeress és védj. Köszönjük, hogy tőled kapott lelkünk emlékezik, látta a forrást, melyből eredtünk, amely táplál, s éltet; ismeri csodás országodat, amelyet itt e földön felépíteni küldtél, hiszen az örömöt nemcsak túlvilági életcélként tűzted ki elénk. Még ha szorosan fogjuk is kezed, amit idelenn teszünk, az csak halvány vázlat. Csak cseppeket tudunk hozni tengeredből, csak néhány sugarat fényedből. Áldásoddal mégis ragyogó öröm, és értelmes az élet, ha kezünk, szívünk által e világ szebbé lett. Sajnos azt is gyakran átéljük, hogy akadályoznak minket a jóban, igazságtalanul bánnak vagy nem törődnek velünk. Ez mindig elkeserít minket. Ekkor érezzük igazán, mit okozhatunk neked, amikor mi tesszük ugyanezt veled. Magasztalunk türelmedért és bocsánatodért, hogy belénk vetett bizalmadat és ajándékaidat sosem vonod vissza! Segíts, hogy tudjunk így szeretni, és így bízni egymásban, s magunkban mi is! Drága Szentlélek, aki több ezer év nemzedékeinek voltál Napsugara, Életforrása, Kormányosa, Kertésze, és Őrállója – a mindenség történetébe simulva kérünk: ébressz fel minket, tégy vágyakozóvá és késszé a megújulásra, minden szükséges változtatásra! Ámen

Áldás: „Így szól az Isten: kitöltök Lelkemből minden halandóra…” (Apostolok Cselekedetei 2,17)