„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” Mal 3, 20

ALAPIGE: Ők pedig ezt mondták neki (Jézusnak): János tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, ugyanígy a farizeusok tanítványai is; a tieid pedig esznek és isznak. Jézus így válaszolt: Kívánhatjátok-e a násznéptől, hogy böjtöljön, amíg velük van a vőlegény? De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölni fognak. Mondott nekik egy példázatot is: Senki sem készít foltot új ruhából, hogy régi ruhára varrja, mert így az újat is tönkretenné, és nem is illene a régihez az új ruhából való folt. Újbort sem tölt senki régi tömlőbe, mert az újbor szétrepesztené a tömlőt, és kiömlene, sőt a tömlő is tönkremenne. Hanem újbort új tömlőbe kell tölteni. Aki már óbort ivott, az nem akar újat, mert ezt mondja: Az óbor a jó.” Luk 5, 33-39

Kedves Testvéreim! Július 1-je van, a 2018-as esztendőnek egy igen jelentős határkövénél állunk, a számtani középnél, amikor is átfordulunk az év egyik feléből a másik felébe. Nem véletlenül hívják a júliust az átfordulás, a kiteljesedés, a befogadás, és a boldogság hónapjának, mert ilyenkor az ember, ha egy kicsit is tudatosan szeretne élni, akkor visszanéz a karácsony óta eltelt fél esztendő minden mozzanatára, mindenre, ami az eszébe jut. Egyformán rátekint az ember a szépekre, a sikerekre és ugyanúgy a fájdalmas emlékekre, a súlyos veszteségekre is, mert mindezek egyengették az útját a mába. Általuk lettél az, aki vagy; vagy általuk lehettél volna az, aki mindig is szerettél volna lenni. A július a befogadás hónapja, amikor miénk lehet az év második felének, vagy akár a földi élet másik felének, kisebb, vagy nagyobb felének – csak az Isten tudja –, minden lehetősége és áldása.

Július 1-jén, az év felének határkövénél esélyt kapunk az Istentől, s hogy ez a felülről kapott esély – nem emberi spekuláció által, hanem sors-szerűen –, a mai újszövetségi igében milyen csodálatos módon benne van. Azt mondja Jézus a sóher zsidóknak, akik a Mester tanítványai szájából szinte kikívánták az ételt és az italt, hogy böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Majd példázatot mond Jézus és a példázat a mai közös gondolkodásunk, Isten előtti megállásunk vezérfonala: Senki sem készít foltot új ruhából, hogy régi ruhára varrja, mert így az újat is tönkre tenné, és nem is illene a régihez az új ruhából való folt. Újbort sem tölt senki régi tömlőbe, mert az újbor szétrepesztené a tömlőt, és kiömlene, sőt a tömlő is tönkre menne. Hanem újbort új tömlőbe kell tölteni.

Senki sem, egyetlen épeszű ember sem – mondja Jézus – nem foltozza a régi ruhát új folttal, és nem tölt új bort, élettel tele, energiával, vidámság erejével tele italt régi tömlőbe, mert mind a régi, mind az új tönkre menne, és nem maradna épen semmi sem. Sem a régi, sem az új. Amikor pedig elvész a régi és elvész az új, amikor elvész a múlt és bizonytalan a jövő, akkor légüres tér keletkezik, és egy ilyen légüres térben, egy szellemi vákuumban éljük az életünket, és ez a szellemi légüres tér magába szívja azt, ami tőlünk teljesen idegen. És olyanokká leszünk, hogy sem az apánk, sem az anyánk nem ismer ránk, de még mi sem ismerünk magunkra.

Esélyt kaptunk az élő Istentől a változásra az évnek a felén. A változás esélyét csak egyetlen dolog teremti meg. Ez pedig az elfogadás. Legelőször is ez nekünk református logikával azt jelenti, hogy elfogadom azt, amit az Isten igéje mond rólam, hogy az úgy igaz, ahogy mondja. És ezen a ponton úgy érzem, hogy ez a mi reformátusságunk még feltétlenül fokozandó azzal, hogy magyar reformátusként, ráadásul szkíta-hun-magyar lelkű reformátusként elfogadom, hogy amit Jézus mond, Isten Fia és Emberfia mond, nekem és rólam az az igaz. És én most így kaptam ezt a jézusi szót a lelkembe, mint kétélű kardot, amelyik egyszerre sebez és gyógyít, mint a sebész szikéje. Hogy lesz-e változás, mostoha sorsunknak jobbra fordulása, az csak a jézusi szó elfogadásán múlik, és én ezzel a jézusi szóval szólítom meg ma a gyülekezetet, és minden magyarul érző embert.

Azt mondja Jézus ennek a példázatnak a végén, hogy aki óbort ivott, az nem akar újat, mert azt mondja: az óbor a jó. És ez a jézusi mondat nem másról szól, mint az ember tragédiájáról. Az életben is igaz, a szürke hétköznapok sártengerében is igaz, hogy amit az ember megszokott, az a jó. Még a rossz is jó, ha az ember megszokta, és azért fél a változástól, nehogy még rosszabb legyen. Annyit csalódtunk már az emberi szeretetben, hogy még a rossz is jó, csak nehogy még rosszabb legyen. Ez az ember tragédiája, hogy ilyenné tettük a világot, hogy a rossz elviselésére vagyunk berendezkedve inkább, mint arra, hogy a rosszat jóra változtassuk. Ebben az egyház is évezredek óta társul szegődik, amikor azt mondja, hogy csak viseld el, csak tűrd el, majd a mennyben jobb lesz.

A keresztyénség hajnalán Jézus ugyan mondott valami ilyet, hogy ne férceljétek össze a régit meg az újat, mert úgysem lehet, de hát azt Jézus mondta. Egyszer az egyik mátészalkai presbiter is mondott valami hasonlót a lelkésznek, hogy: de hát azt Jézus mondta…Bátran mondhatom, mert az a lelkész már nem él, és az a presbiter már nem presbiter, de hogy emléket állítsunk ennek a nem túl dicső történetnek… És hogy átérezzük, és végre komolyan vegyük: a keresztyénségben nem minden úgy alakult, ahogy Jézus mondta. Rávarrtuk az új ruha foltját a régi ruhára. És tudjátok mi az az új ruha? Jézus megszaggatott ruhájának egy darabja. Jézus irgalmassága és érthetetlen szeretetének a hatalma. Rávarrtuk ezt a jézusi szeretetet az ószövetség szakadozó, szétmálló ruhájára, mert kilátszott belőle, kilógott az ótestamentum köntöse alól a gyarló ember, a megváltásra szoruló ember mezítelenségének rútsága. Kilátszott belőle a vérszomjas isten képét lelkében hordozó, és zászlójára tűző, és nevében gyilkoló ember jelleme, lelkének rettenetes sivársága; és ezt be kellett takarni, át kellett menteni, el kellett adni, hogy tovább guruljon századok és ezredek barázdáin a héberek szekere. Jézus azt mondta, sőt kérte, hogy ezt ne tegyétek, mert nem marad belőle a végén semmi!

Az ember tragédiája az, hogy aki óbort ivott, az nem akar újat, mert azt mondja: az óbor a jó. Ráadásul az óbor nem csupán az ószövetség nyíltan elveszett és megváltásra szoruló lelkületét jelenti, hanem Jézus Urunk mintegy prófétai módon is nyilatkozott, hiszen óbor részegíti meg egészen máig hatóan az egész keresztény világvallást, és annak kábulatából nem akar kijózanodni. Bár legtisztább perceiben minden hívő érzi, hogy szakadék van Ó- és Újszövetség világa között, de óborral részegítjük magunkat, és nem merünk kijózanodni, és azt mondjuk bravúros dogmatikai észjárással, hogy kérem, azokat a véres történeteket nem úgy kell érteni.

Csakhogy az „óboros mámor” ellentmondása sajnos nem zárható be a Bibliába, és itt a baj, hiszen a lelkünkben is hordozzuk azt évezredek óta. És a lélekben hordozott ellentmondás feszültségnek, bajnak, örökös meghasonlásnak az állandó forrása. Egyszer végre ki fogja kimondani, hogy ettől a fel nem oldott feszültségtől beteg a keresztyénség, és el van gyengülve, és az iszlám maga alá fogja gyűrni, temetni, ha csak magához nem tér, hacsak Jézushoz nem tér, ha csak valódi nemzeti és szellemi gyökereihez nem tér, és meg nem gyógyul. Jézus mondta, hogy aki óbort ivott, az nem akar újat, mert azt mondja: az óbor a jó. Ismét egy református presbitert idézek, nem szalkait, aki imígyen szólott: „református kálvinista hitemért még az Istenen is átgázolok…” Na ez az óbor tipikus mámora.

Istenünk nevében százszor és ezerszer átgázoltunk egymáson az elmúlt kétezer évben. Istenük nevében most átgázolnak rajtunk azok, akiket ez az ellentmondásos keresztyénség által okozott szellemi légüres tér ide vonzott Európába. Itt az idő, hogy a végtelenül hosszúra nyúlt csipkerózsika álmunkból felébredjünk, hogy végre az emberiség egyetemes Megváltójához, Jézushoz térjünk, aki azt mondta: ne keverjétek a régit és az újat, mert a végén nem marad semmitek. Még annyi hitetek sem marad, hogy a végén békével meghaljatok.

Nekünk akkora hit kell, hogy annak erejével családjaink, magyar nemzetünk fennmaradjon, és eljöjjön az Isten országa, és a szeretet uralkodása.

Ne igyátok az óbort, ne higgyetek a porhintésnek, a szemfényvesztésnek, mert az Isten hiteles arcát egyedül Jézus mutatja meg. Aki meg új bort ivott legyen bátorsága egyre hangosabban mondani, hogy az új bor a jó, a szeretet végső győzelmébe vetett hit el nem múló reménye és végtelen boldogsága. Így áldja meg Istenünk az esztendő közepét, hogy legyen számunkra reményteljes a folytatás! Ámen.

Mátészalka, 2018. július 1.

Becsei Miklós lelkipásztor