Köszöntés: „Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek.”  (Lukács 6:38)

Imádkozzunk! Drága Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked, hogy itt, a találkozások ősi házában együtt lehetünk, ahol átjár a te fenséges harmóniád. Dicsérünk, hogy földöntúli békéd és bölcs szereteted magasba emel és egybeforraszt minket. Csodálatos átélni, hogy a lelkünk összeér, szívünk együtt dobban – legyünk örömben vagy fájdalomban, mindent átrendező változások szorításában, egy út kezdetén, vagy egy útszakasz végén… Moss át, mint a nyári zápor, de ha ez kevés nekünk, kavard fel a lelkünket, mint a vadul tomboló vihar, hogy fölösleges páncéljaink összetörjenek, kártyaváraink összedőljenek, s létünk igazi alapjai feltáruljanak! Vedd el a fátylat a szemünkről, félelmünket a fénytől és az igazságtól! Köszönjük, hogy vannak még csodák, és hogy ezeket bárki átélheti közülünk, aki megnyitja az életét előtted! Ámen

Textus: János 9:13-38,41a.; 10:11,14b.: „Az imént még vak embert (akit Jézus meggyógyított), elvitték a farizeusokhoz, mert az a nap, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a szemét, szombati nap volt. A farizeusok is megkérdezték tőle, hogyan nyílt meg a szeme. Elmondta nekik: “Sarat tett a szememre, megmosdottam és látok.” A farizeusok közül némelyek így vélekedtek: “Ez az ember (a gyógyító) nem Istentől való, hisz nem tartja meg a szombatot.” Mások ellene vetették: “Hogyan tehet bűnös ember ilyen csodát?” Így szakadás támadt közöttük. Azért hát tovább faggatták a vakot: “Mit tartasz arról, aki visszaadta a szemed világát?” “Azt, hogy próféta” – felelte. De a zsidók sehogy sem akarták elhinni, hogy vak volt, és hogy visszanyerte a szeme világát, azért odahívták az imént még vak embernek a szüleit és őket faggatták: “A ti fiatok? Azt mondjátok róla, hogy vakon született! Hogy lehet akkor, hogy most lát?” Szülei ezt válaszolták: “Azt tudjuk, hogy a mi fiunk, és hogy vakon született. De hogy most miképpen lát, azt nem tudjuk. S azt sem tudjuk, ki adta vissza a szeme világát. Kérdezzétek meg tőle magától, hisz megvan hozzá a kora, mondja el maga.” A szülők azért beszéltek így, mert féltek a zsidóktól. A zsidók ugyanis elhatározták, hogy azt, aki Jézust Messiásnak vallja, kizárják a zsinagógából. Erre másodszor is hívatták a vakon született embert és figyelmeztették: “Dicsőítsd meg az Istent! Mi tudjuk, hogy ez az ember (Jézus) bűnös.” “Azt, hogy bűnös-e – felelte -, nem tudom. Csak azt tudom, hogy vak voltam, és most látok.” Erre újra faggatni kezdték: “Mit csinált veled? Hogy adta vissza a szemed világát?” “Már elmondtam nektek – felelte -, de nem hallgattátok meg. Miért akarjátok újra hallani? Talán ti is tanítványai akartok lenni?” Erre becsmérelték, s azt mondták neki: “Légy a tanítványa te! Mi Mózes tanítványai vagyunk. Azt tudjuk, hogy Mózessel beszélt az Isten, de hogy ez honnét való, azt nem tudjuk.” “Épp az a különös – felelte az ember -, hogy nem tudjátok, honnét való, mégis visszaadta a szemem világát… Ha nem Istentől való volna, nem tehetett volna semmit.” Erre rászóltak: “Te akarsz minket tanítani?” …Ezzel kidobták. Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel te az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus így felelt neki: „Látod őt, aki veled beszél, ő az.” Erre az ember így szólt: „Hiszek, Uram.” Jézus ezt mondta: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. Én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem.”

Kedves Testvérem! Akit igazán szeretsz, annak a hangja megdobogtatja a szívedet, egyetlen szavára lázba jössz, hihetetlen erőt nyersz, és kérdések nélkül rohansz felé. Pontosan úgy, ahogyan a pásztornépeknél a juhok. Ezek az állatok ezer közül is felismerték jó pásztoruk hangját, és a szavára hatalmas távolságból is rögtön elindultak, futottak felé – otthagyva friss füvet, patakot, „kellemes társaságot”. Mindannyiunknak szüksége van egy ilyen gyógyító hangra, amely felüdít, irányt mutat, kísér és véd: az Isten hangjára, amely sohasem hallgat el!

Jézus földi élete során számtalan módon megismertette magát az érdeklődő, őt csodáló, vagy éppen zaklató emberekkel. Sokféle szimbólummal igyekezett érthetővé tenni a tévedéseket eloszlatva, hogy ki is ő valójában, s mi a küldetése. Önmagáról szóló kijelentései közül egyik legismertebb, hogy ő a Jó Pásztor. Mint minden tanításának, ennek is megvan az előzménye. S ez éppen az előbb olvasott vita, amely a vak meggyógyítása miatt lángolt fel, s melynek a hátterében irigységből fakadó, indulatokat szító értetlenség áll. Ezzel a meddő szócsépléssel a farizeusok mindent megtesznek, hogy az egyértelmű isteni hangot túlkiabálják; el akarják nyomni a feltétel nélküli szeretet, az önzetlen segítségnyújtás hangját, és meg akarják alázni azt, aki felismerte és tisztán hallotta az Istent. Mert az, hogy valaki valakivel akár egy kicsi jót is tesz önző érdekek nélkül, számukra érthetetlen. Hát még, ha valaki hatalmas jót tesz az embertársával úgy, hogy semmit nem vár cserébe! Az már egyenesen tűrhetetlen… Egyszerre vonzó és taszító, irigységet vált ki és rendkívüli vágyakozást: „Miért éppen vele történt csoda? Mivel érdemelte ki ezt az a semmirekellő? Miért nem velem tettek ilyen földöntúli jót?” És az irígy ember abban a pillanatban támadni kezdi a jótevőt, vagy a megajándékozottat, legtöbbször mindkettőt… Teszi mindezt azért, hogy az törékeny önbecsülését ezáltal megőrizze: „hát én mégiscsak különb vagyok!” Erre az áldatlan helyzetre válaszol Jézus a farizeusoknak a Jó Pásztor példázatával.

A mai bibliatanulmányozó emberek gyakran leegyszerűsítve értelmezik, hogy milyen hozzáállást és viselkedéseket leplezett le Jézus, amikor a farizeusokról véleményt mondott. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a farizeus a vallásoskodó, képmutató hívő, aki bár templomba jár és büszkén veri mellét, de lelke mélyén és életfolytatásában a pogánynál is üresebb és bűnösebb. Ebben van igazság. Mégsem intézhetjük el ennyivel, mondva, hogy ettől mi sokkal jobbak vagyunk. A farizeus: „sárba ragadt” ember! Micsoda isteni humorérzékre vall, hogy Jézus éppen sárral gyógyítja meg a vak szemét, amikor bármi más eszközt is használhatna… A farizeus földhözragadt, több értelemben is. A materiális dolgok számára sokkal fontosabbak, mint a belső, lelki értékek, és mint az Isten hangja. Farizeusi dolog végigülni a templomban az istentiszteletet, miközben a gondolataink egészen máshol járnak – munkán, pénzen, bajokon, ebéden, szerelmen. Persze természetes, hogy néha lankad a figyelmünk, s kiesik egy-egy láncszem… Ezt a röpke órát azonban jó volna az Isten hangjára nyitottan végigülni! Megengedni Istennek, hogy megérintsen; meghallani a válaszokat, a megoldásokat az életünk gondjaira. Áldott legyen az Isten azokért, akik nyitott szívvel vannak itt, és használják a mindennapi életgyakorlatukban, amit itt magukba szívtak.

A farizeusok tehát az anyagi dolgok rabjai. Folyton a mások javait, s testi állapotát méricskélik a gazdagság és az egészség mérlegén, s az észlelt különbségeket a látható bűnöknek vagy jótetteknek tulajdonítják. „Vakon született a gyerek, mert bűnösök a szülei” – tartják. Az ember-alkotta, ősi szokásrend is fontosabb nekik, mint az Isten aktuális hangja: „szombaton csodát tenni eget rengető vétek, hiszen pihenőnap!” A szokásrend megszegése szerintük életbevágó bűn, ami mellett egészen eltörpül, hogy soha nem tapasztalt, hihetetlen gyógyulásnak lettek a szemtanúi! Farizeus tehát az, aki beleragadt a múltba, és csak azt képes érzékelni és értékelni, amit lát; mindent ilyen szemüvegen át néz, vagyis konzervatív materialista! Azt hangoztatja, hogy „amit őseink generációról generációra tettek, az szent!” Ismerős? Így vall a zsidó is: „dehogy akarunk mi Jézus tanítványai lenni, mi Mózes tanítványai vagyunk!” Pedig az eredendő bűn nem más – jó, ha újra tudatosítjuk – mint a meghibásodott életszemlélet és -gyakorlat átörökítése! Helytelen, kapcsolat-gyilkos szokások továbbadása példa útján, nemzedékről nemzedékre! Eredendő bűn és egyben farizeizmus például, amikor a családi mítosz – miszerint „mi tökéletesek és felsőbbrendűek vagyunk” – fontosabb, mint a fájó problémák bevallása és megoldása! Amikor a „boldog család” látszatának megőrzése fontosabb, mint a tagok érzései, vágyai, a mély beszélgetések, és az igazán tartalmasan együtt töltött idő… A farizeusi viselkedést a felszínesség és a távolságtartás jellemzi; a  mézes-mázos álarc mögül átsugárzik az érzéketlenség és a mindenkin átgázoló agresszió…

A legnagyobb eredendő bűn napjainkban az egymás lelki-érzelmi elhanyagolása. Építő, Isten akarata szerinti lelki-érzelmi kapcsolat csak az, ahol mindenről lehet beszélni, minden érzést ki lehet mutatni, mert valódi bizalom, valóban feltétel nélküli elfogadás és szeretet köti össze a feleket. A lelki-érzelmi kapcsolatban lévők ebben a biztonságos légkörben hihetetlenül gyorsan fejlődnek, változnak, szárnyalnak! Sosem kövülnek meg – sem ők, sem a kapcsolatuk – hiszen nyitottak minden újra, szépre és jóra, amit csak megvalósíthatnak együtt. Boldog teremtőtársai az Istennek, és boldogságteremtő gyógyítói a környezetüknek. Úgy követik a Jézus példáját, hogy a sarat, amit rájuk dobálnak, vagy azt a sarat, amelybe a segítségre szorulók beleragadtak – gyógyszerré gyúrják, hogy a boldogtalanok és a betegek látóvá lehessenek, s egyensúlyukat végre megtalálhassák! A farizeus visszadobja a sarat; vagy a sárba ragadtat még lejjebb nyomja, a fejére lép és felkiált: „Bűnös vagy, megérdemled; bezzeg én csak bokáig vagyok sáros!” Jézus ellenben kenőcsöt gyúr a sárból és felemeli a leragadtat maga mellé… mert mindenkinek jár az emberi méltóság és a boldogság!

Ha az a bizonyos „sár” – legyen az bűn, sérelem, tévedés vagy mulasztás – isteni „esszenciákkal” keveredik, akkor homályt oszlató gyógyszer lesz belőle. Ezekhez az isteni „esszenciákhoz” mindannyian hozzáférhetünk! Keverj a „saradhoz” őszinteséget és bátorságot, hogy szembenézz az igazsággal. Majd alapos átvizsgálást, türelmet, hogy kideríts minden rejtett összefüggést, hogy megértsd a „hogyan”-t s a „miért”-et. Tégy mellé még bocsánatot – magadnak és a másiknak, és érték-kereső, a rossz hasznát is megtaláló pozitív szemléletet. Közben figyelj a belülről felfakadó isteni válaszokra – és mindjárt gyógyulni kezdesz! De ezt a sarat csak úgy kend más illetékes szemére (ha szükségét érzed), ahogyan Jézus: kristálytiszta jóakarattal és gyöngéden gyógyító, fölemelő szeretettel! Mert úgy még senki sem nőtt ki tartósan a sárból, hogy másokat alányomott! Onnan végleg kiemelkedni talán sosem lehet egyedül… Egy családnak, vagy bármilyen közösségnek a tagja nem marad boldog látó, ha a többiek mind vakok maradnak. A látó ebben az állapotban könnyen elhagyja a többieket, vagy pedig visszarántják őt. Csak együtt érdemes kiemelkedni a sárból! Megismerni, megérteni és elfogadni mind a „sarat”, mind a szépet és jót, amit külön-külön és közösen átéltünk. És közös boldogságot akarva, őszinte bizalom-alapon – isteni sziklán – állva érdemes építeni olyan jövőt, amelyben mindenki teljes életet élhet: egymással és Istennel mélyen összefonódott életet. Nem lehetetlen, nem álom! Miért félünk kipróbálni?

Persze sokkal könnyebb – mint a primitív népek – istenített ősök hagyatékát másolni és beletörődni a boldogtalanságba, vagy belevetni magunkat végeláthatatlan vérszívó harcokba mások ellen. Szomorú, hogy olyan kevés az „ősök példája” arról, hogy együtt, egymásért, a közös jóért hogyan kell küzdeni! Nem először mondjuk ki, hogy ha őseink többgenerációs együttélésének szép meséje igaz lett volna, ma nem itt tartanánk; hisz minden nemzedék ösztönösen örökítette volna a tökéletes család mintáját! És ha sok nemzeti hősünk személyét nem az utókor festette volna át vágyálmokkal, vagy gonosz szándékkal, akkor ma hatnának a hiteles, nagy magyar példaképek is. Számtalanszor becsaptak a gyökereinket illetően! De akármennyire fáj az igazság, mégis ez az első lépcsőfok a boldogság felé; mert tudnunk kell, hol tartunk ahhoz, hogy kitűzhessük a célt és elindulhassunk felé.

Világméretekben szemlélve és a történelem teljességét tekintve, számunkra Jézus a leghitelesebb ember. Sokkal többen tanulnak tőle, merítenek belőle, mint gondolnánk – modern tudományágak és más vallások is. Ám nem ez számít. Azt, hogy a Jézus viszonyulását és viselkedését a mindennapokban gyakorolni milyen hihetetlenül hasznos és hatásos, úgyis csak az tapasztalja meg, aki ki meri próbálni! Aki viszont csak beszél arról, amit tenni kellene, de másképpen cselekszik – annak a szavai hiteltelenek; jobb volna csendben maradnia, hogy végre valóban meghallhassa az Isten hangját. Akiben tényleg megszólalt már az Isten, és szüntelenül kommunikál Vele: az az életében mindent átértékel, az folyamatosan és látványosan változik! Sosem tartja magát tökéletesen késznek, de egyre boldogabb, s egyre kevesebb hibát vét, miközben előrehalad a célja felé. Léptei nyomán sorra öröm támad – egész lénye hirdeti Krisztust: árasztja a szeretetet.

A szeretet nem létezik önmagában, mindig valaki felé irányul. A Krisztus-követő élet ezért sosem magányos, hanem mindig kapcsolatokban él. Az igazi Krisztus-követő kapcsolatok különös ismertetőjegye, hogy egyre növekszik és kiteljesedik bennük a tartós boldogság! Jézus mondja: „Arról ismerik majd meg, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást.” (János 13,35) Ezzel nincs baj, ezt mindannyian valljuk. A „hogyan” a kérdés! Ne úgy szeress, ahogyan az ősök szokása diktálta, ne úgy szeress, ahogy önző érdekek kívánnák, hanem Jézustól tanulj jól szeretni. Tölts időt a másikkal, dicsérd őt, érintsd meg, segítsd, és ajándékozd meg – főként magaddal, s nagy örömmel! Ha pedig végképp nem tudod, mit hogyan tégy, akkor hallgass a szívedre: a benned megszólaló isteni hangra! Mindannyiunkban ott van ez a gyógyító hang, amely felüdít, irányt mutat, kísér és véd… az Isten hangja, amely sohasem hallgat el! Ámen.

Imádkozzunk Sík Sándor költő-lelkipásztorral! „Szűk ösvényen magamban járok. Jobbról árok, balról is árok. Ködben és porban, fázva, félve, járok, didergek sok-sok éve. Világtalan vakon születtem, de már tudtam, hogy látni lettem. Amikor még csak félig voltam, az egész életet daloltam. Sárban jártam, sivár sötétben, keserű könnycsepp volt az étkem. Százszor elestem, százszor keltem, sótlan kenyerem sírva szeltem. És didergőn, sírón, rekedten, én akkor is csak énekeltem. Tudtam, hogy egyszer odaérek, hogy egyszer enyém lesz az Élet! Elalszanak a csalfa lángok, és megölelem a világot. Hogy egyszer, egy hívatlan esten, megszületik bennem az Isten. S amiért az ösvényt végigjártam, és meg nem álltam, sose álltam; s ha rongyosan, ha megtiportan, mindig az Egészet daloltam – himnusza lettem tűznek, fénynek: éneklő tűz, és tűzi ének.” Ámen. (A második születésről)

Áldás: „Aki az ajtón megy be (a juhok aklába), az a juhok pásztora… A juhok hallgatnak a hangjára, a maga juhait nevükön szólítja és kivezeti. Előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját.” Ámen. (János 10:2-4)