„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” Mal 3, 20

ALAPIGE: „Azután így folytatta (Jézus): Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét! Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.

Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.

Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történt. A szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte őt. Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, de te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a te fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Lk 15, 11-32

Annyiféleképpen tudunk ott lenni az Isten közelében. A leggyakrabban úgy, mint félénk gyermek a szigorú szülő mellett, akitől nincs bátorságunk kérni. Úgysem kapom meg… Az elutasítástól és a csalódástól való félelem miatt egy életen át soha nem hangoznak el az ember legfontosabb kérései és kérdései.  És akitől nem kérdezünk, azt nem ismerjük, és akit nem ismerünk, azt nem tudjuk igazán szeretni, és akit nem tudunk igazán szeretni, arra nem merjük rábízni magunkat. Sem a szülőt, sem az Istent, nem mi választjuk. Mind a kettőt készen kapjuk.

A tékozló fiú bőrébe kellene most belebújni, ami talán nem is olyan egyszerű. A tékozló fiú nem más, mint a vándor, méghozzá a magyar vándor. És miért is ne lehetne az, amikor mi magyar füllel és magyar szívvel hallgatjuk és értjük az igét, hiszen nem tudjuk másképp. Nemrég eltűnődtem rajta, hogy amikor azt mondjuk: Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, akkor az teljesen természetes, de ha azt halljuk, hogy magyarok Istene, akkor azt sokan valami szentségtörő magyarkodásnak vélik.

A tékozló fiú a magyar vándor, aki elkéri apjától a rá eső részt, mert úgy érzi, hogy ez a hely itt nem az ő otthona. Erről nem az apja tehet, hanem ő maga. Ahogy viszonyul az apjához, és az apja őhozzá, az számára nem jelenti azt a paradicsomi állapotot, amire azt mondjuk, hogy: édes otthon. Ezt nem is ő mondja el, hanem testvérbátyjától tudjuk meg a történet végén, ki mikor hazatér a munkából, és meghallja a mulatozást, és tudomására jut, hogy tékozló öccse jöttének örömére apja levágatta a hízott borjút, magából kikelve ezt kiabálja: hány esztendeje szolgálok neked!!! Ahol az embernek ilyet kell mondani, az nem az ő igazi otthona.

Az apának van két fia, és sok gazdagsága és hatalmas udvartartása, és a fiak is, miként a szolgák, keményen dolgoznak, és eszükbe sem jut mást tenni abban a reményben, hogy egyszer majd övék lesz a vagyon, és közben megtanulják a szüleiktől, hogy a vagyongyarapításnak kell alárendelni az életet és mindent. Aztán ha meggazdagodtak, akkor hátrelévő életüket azzal töltik, hogy féltik a vagyonukat, és vagyonféltésük embertelenné teszi őket. Közben utódokat nemzenek, utódaik mindezt tőlük megtanulják és kezdődik minden elölről…

Ebből az örök körforgásból Jézus történetében egyszer csak kilép a vándor. A legkilátástalanabb helyzetben, a tekintélyelvű szülő-gyermek, apa-fiú viszonyulásban odaáll az apja elé ez a kölyök és azt mondja, hogy add ki! Kérem az életemet! Kérem az elvett boldogságomat! Kérem a gyermekkoromat! Kérem az ifjúságomat!

És a vándor mindazzal az anyagi gazdagsággal, amit az atyai házban addig összegyűjtött, amiért keményen megdolgozott, útra kel. És az életének az a tragédiája következik el, hogy nem tud megállni a saját lábán. Elengedték a kezét és nem tud megállni a lábán. És lehetne azonnal pálcát törni felette, hogy micsoda kicsapongó életet él, és levonni elhamarkodott következtetést, hogy túl hamar lépett le otthonról, és nem tanult elég jó modort, de mind hiábavaló volna. Ugyanis a végén látjuk, hogy aki tovább marad, sőt aki végig ott marad, az sem boldogabb. Az életbölcsességben egy méterrel sincs előrébb az a nagyobb testvér, aki tovább szívta magába az apai ház levegőjét.

A fiú emegy és eltékozolja mindenét, mert nem tud helyesen viszonyulni a pénzhez. Nem látott jó példát. Nem ívódott bele egy jó apai példa, hogyan kell viszonyulni a gazdagsághoz, mert lehet, hogy könnyelmű volt az apa, és amiért a fiúk keményen dolgoztak, az az ő kezéből hamar elfolyt. Vagy éppen túlságosan zsugori volt, egy kecskegidát sem adott, és most, hogy a vándor szabad, elengedi, boldogan szórja el az élére állított garast, mert elég volt az értelmetlen kuporgatásból.

Kicsapongó életet él, és paráznákkal emészti fel vagyonát, ahelyett, hogy megkeresné élete nagy szerelmét, hogy úgy legyen, mint a mesében, hogy valakivel boldogan élnek, amíg meg nem halnak… Valamit szintén nem lát az atyai házban. Nem tanulja meg sem az udvarlást, sem a másik nemhez való egészséges viszonyulást, hanem – ki tudja – talán lát valami alá-fölé rendelő ősi mintát, amivel az anyja, mint a cselédek egyike, a férfiakat a mindennapokban kiszolgálja, és a nő a férfi életében csak eszközként van jelen. Ha valóban ezt látja, akkor nem csoda, hogy nem tud mit kezdeni az első nővel, aki feltűnik a horizonton. A tékozló fiú szeretné kezébe venni az életét, de valójában nincs mit a kezébe venni, mert az atyai házban nem készítették fel az életre. Az atyai házban nem lehetett kérdezni, az atyai házban voltak tabutémák, amiról soha nem volt szabad beszélni, és voltak ellentmondások, amelyek szülői szavak és tettek egymástól való távolságából eredtek, és ezek bizonytalanná tették.

Jézus története valószerűtlen történet. Ebben a formájában soha nem kellett megtörténnie. Hiszen alig egyeztethető össze, hogy ahol eddig a lelketlen robot volt a meghatározó, és ahonnan egy sérült lelkű gyermek kiesve, kiszakadva belezuhan a kísértések torkába, és csaknem elvérzik benne, amikor visszatér, akkor az átölelő és előre megbocsátó atyai szeretet várja. Ez a bölcs szeretet, ha születésétől kezdve körül öleli, és lelkében a boldogság érzését teremti meg, és ha ez a szeretet helyesen neveli őt, akkor önálló életre kelve nem kell belezuhanni sárba. Akit jól szeretnek abból ember lesz, és nem a disznók vályújához vezet az útja.

Jézus története tanító történet. Tételezzük fel, hogy a visszatérő ifjú nem földi hajlékba, hanem lélekben mennyei Atyjához tér meg, és a kapuban egy olyan atya várja, és egy olyan atya kötözi be a sebét, amilyen apát, és amilyen földi szülőt mindig is szeretett volna magának a vándor.

A magyar vándornak, akik mi vagyunk – te és én –, egy olyan isten képét vetítették az égre, amelyiknek nincsenek érzései. Akinek legfeljebb csak haragja, van, ha embergyermeke letér az útról, és akinek kilátásba helyezett ítélete van.

A magyar vándornak nincs és nem is lehet saját istene!? Ahogy az elején mondtam: Ábrahámnak és társainak lehet, de neki nincs, és érje be ezek istenével. A magyar vándornak eltörölt múltja van, és neki a mások múltjából kellene a saját jövőjét kibontakoztatni, ami lehetetlen. A magyar vándornak nincs és nem is lehet saját hazája? A magyar vándornak távoli vidéken kell vesztegelni, ahol disznókat nevelnek, ahol az emberek nem kóser húst esznek, és mégis embernek neveztetnek, és ez a távoli vidék mégis az ő hazájuk, szülőhazájuk, ahol otthon vannak, és őket is várja egy kitárt kéz, a szerető mennyei atya ölelő karja.

A magyar vándor nem a Sion hegyére vágyik, mert a Kárpátok hegyei sem alábbvalók, és magyar földön várja őt az emberiség egyetemes Megváltója, akinél nincsenek kiválasztottak és elvetettek.  A magyar vándornak azt fogja mondani szerető mennyei Atyja, ha lesz végre bátorsága odafordulni felé teljes szívvel, hogy ez az én fiam, aki meghalt, de feltámadott, elveszett és megtaláltatott! Nem mostohagyerekem! Nem valakik időleges félretétele folytán kegyelembe fogadott, hanem ez az én fiam! Születése jogán is, magyar volta jogán is ez az én fiam!

Nekünk magyaroknak is van szerető mennyei Atyánk, aki a Jézus Istene és Atyja, akihez bátran fordulhatunk, akihez hazamegyünk.

De ehhez át kell menni a halálon. Ehhez belül kell hozni egy döntést, hogy Atyám, add ki az én drága örökségemet! Kérem az életemet, a magyar múltamat, a legősibb hun-szkíta örökségemet! Kérem a valódi gyökereimet, a saját kultúrámat, hagyományaimat, világlátásomat és jövőképemet.

Ezt a döntést csak kevesen hozzák meg, helyette inkább nagyfiúként ott maradnak, és szolgálnak szolga lélekkel egy életen át, és azt mondják boldogok, és nem azok!

A tékozló fiú döntése kívül halál, de belül élet – és akinek van füle a hallásra hallja –, ezért kevés az igazi magyar vándor.

De van egy nagy jó hírem, hogy a magyar vándornak már nem kell eltékozolni az életet, és nem kell eljutni a disznók eledeléig, mert a belül meghozott jó döntések, belülről teszik szabaddá az életet a szeretet Istenével való boldog együtt munkálkodásra.

Mi nem a ránk eső részt kérjük, nem a világ vagyonára fáj a fogunk, hanem a drága magyar örökséget kérjük, gyermekeinknek és unokáinknak biztonságos lakozást atyáink földjén, a lelkünkbe hitet, reményt és szeretetet, hogy a Jézus lelkületével szeressük egymást, kivétel nélkül minden embertársunkat, és Jézus világosságával lássuk a múltat, jelent és jövendőt! Hadd legyen az atyai ház az a hely, ahol békességben élünk, ahonnan nem vágynak elköltözni gyermekeink; ahol a valóságot nem nyeli el a virtuális világ, és ahol a kenyér keresése közben nem felejtjük el minden nap tiszta szívvel megölelni egymást! Ámen.

Mátészalka, 2018. július 22.

Becsei Miklós lelkipásztor