Köszöntés: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen” (Jer 31:3).

Imádkozzunk! Szerető Istenem! Bárcsak többször láthatnálak, hallanám hangodat, érezném az érintésedet; bár jobban értenélek! Te mindenkinél többet tudsz rólam, szüntelenül gondolsz rám, figyelsz engem, és kiállsz mellettem. Nincsenek szavaim elmondani, mennyire jó nekem, hogy hívsz, a tenyereden hordasz, a szívedbe rejtesz. Nem engedsz el akkor sem, ha néha úgy érzem. Mindez felbátorít, hogy én is közeledjek hozzád, hogy egészen átadjam magam neked, aki formálsz, gyógyítasz, s gyönyörködsz bennem; ki biztonságot jelentesz és boldogságot nyújtasz minden körülmények között. Sosem bántasz, gondban-bajban biztatsz, erősítesz, a legjobbat hozod ki belőlem, s a helyzetemből – a legszörnyűbb mélységből is sasszárnyakon röpítesz magasba. Ha összezúznak fájdalmak: áldásod átölel, megépít, pajzsként véd és új távlatokat nyit. Amikor lelkem legmélyebb vágyakozása dacára nem kereslek, nem akarlak látni: te akkor is rám mosolyogsz; ha nem akarlak meghallgatni, mert félek az igazságtól – akkor szavaidat a lelkembe súgod. Mikor nem akarlak megérteni, te annál megértőbb vagy velem, és szereteted számtalan nyelvén mondod el üzenetedet – ellenállhatatlanul magadhoz vonzol. Dicsérlek, hogy emlékeztetsz: az utunk, célunk, munkálkodásunk közös; életünk e földön egymásban teljesedik ki: te bennem, s én benned, örökkévaló Istenem! Segíts, hogy így legyen! Ámen.

Alapige: János 1. levele 4, 12. és 19.: Ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.”

Kedves Testvéreim! A hétköznapi életbölcsesség és a tudomány egyetért abban, hogy a legjobban működő emberi kapcsolatok azok, amelyek olyan emberek között szövődnek, akik sok mindenben hasonlítanak egymásra. Minél több közös van bennünk, annál jobban megértjük egymás gondolkodását, érzelemvilágát, viselkedését. Ha olyan emberrel találkozunk, aki személyisége lényegi vonásaiban szinte a tükörképünk, akkor vele akár szavak nélkül, másodpercek töredéke alatt egy hullámhosszra tudunk kerülni; úgy érezzük, mintha ezer éve ismernénk egymást. Egy ilyen házastárssal, baráttal, munkatárssal könnyen összekapcsolódunk és szárnyalunk együtt; a hasonlóságok túlsúlya zökkenőmentesen átsegít a különbségeken, és megtart a közös fejlődés útján. Akik nagyon különbözőek, azok jóval nehezebben találnak közös nevezőt mindenben. Hosszú ideig eltarthat és fájdalmas lehet az az összecsiszolódás, amely elvezet a mindkettőjüknek elfogadható értékrend, magatartásformák és közös célok kialakításáig – már, ha nem adják fel félúton…

Bizonyos kapcsolatok átmenetiek, konkrét életszakaszokhoz, élethelyzetekhez kötöttek, s viszonylag rövid idő alatt átértékelődnek vagy befejeződnek. Azért, mert betöltötték a küldetésüket: felnyitották a szemünket az életünk igazságaira, rámutattak az erősségeinkre és a hibáinkra, változtatásra és gyors fejlődésre ösztönöztek; vagy segítettek kitartani – támaszt és vigaszt nyújtottak egy-egy nehéz helyzetben. Más kapcsolatok életre szólóak, lélekben vagy valóságosan is a halálig kísérnek, mert ami összeköt, az magasabb rendű minden földi köteléknél, fölötte áll az egyes ember életének, személyes érdekeinek és vágyainak. Az ilyen földöntúli kapcsolat olyan közös alkotásra kapcsolja egybe a feleket, amely a Mindenséget hivatott előrébb juttatni célja felé…

Emberi kapcsolataink építése, javítása mindennapi teendőnk. Ha csak éppen fenntartani próbáljuk azokat minimális erőbefektetéssel, akkor kiüresednek, megromlanak, örömgyilkossá válnak – s végül minket is tönkretesznek. Rég halott az a kapcsolat, amelyet csupán „szinten tartani” akarnak, ott a felek már jó ideje nem osztják meg a lelküket és az életüket mélységeiben egymással; inkább csak értelmetlen színjáték az egész, minden őszinteséget nélkülöző látszat-fenntartás – amit senki sem vesz be… Hihetetlen, mennyi energiát pazarolnak az emberek arra, hogy eljátsszák azt, ami nincs köztük; ahelyett, hogy ennyi erővel megteremtenék és táplálnák azt, amit annyira szeretnének, hogy legyen…

Nehéz hozzánk hasonló embert találni; a tükörképünket megtalálni még inkább. Sokan le is tesznek róla hamar, fejet hajtva a kedvezőtlen körülményeknek: a korlátoknak és hiányoknak. Akadnak olyanok is, akik a közelébe kerülnek egy ilyen kincset jelentő kapcsolatnak, de nem ragadják meg a lehetőséget, mert félnek, hogy a régebben meglévő kapcsolataik ezáltal más megvilágításba kerülnének, s talán át kellene rendezni őket… Személyiségünk mindhalálig fejlődik, életünk és körülményeink folyamatosan változnak. Ezért szükséges, hogy időnként megálljunk és átgondoljuk a kapcsolatainkat; s amint tavasszal a gondos gazda a pincéből felhozott almát, átválogassuk és leselejtezzük azokat, amik idejétmúltak, romlásnak indultak, így a többi kapcsolatunkat is fertőzik és gátolják. Időnk és testi-lelki javaink végesek; a fontos és értelmes kapcsolataink csak úgy teljesedhetnek ki, ha az értelmetlenné vált kötelékeinket felszámoljuk.

A jó kapcsolat kulcsa a hatékony kommunikáció. Értékes kapcsolatainkban folyamatosan egyeztetnünk kell, hogy aktuálisan mennyire jó az mindegyikünknek, amit együtt s egymásért teszünk, s hogy min és hogyan változtassunk az örömtelibb és feszültségmentesebb közös életért. A hosszútávon boldog párkapcsolat titka, hogy mindent megosztunk egymással; testi-lelki javakat – gondolatokat, érzéseket, vágyakat; pénzkereső- és házimunkát, gyereknevelést, szabadidőt stb. A Szeretet Istenét követő keresztyénség mindezt így foglalja össze: Szeress, és engedd, hogy szeressenek! Ha a környezetünkben nincs olyan, akivel lélek-kincset: szeretetet cserélhetünk, akkor boldogtalanok és elégedetlenek vagyunk – magunkkal, mindenki mással, az egész világgal. Csak a kétirányú, oda-vissza áramló szeretet tesz boldoggá és jelent önbecsülést!

„Szeret, nem szeret, szívből, igazán, egy kicsit, cseppet sem…” – tépkedtük az akáclevelet kislányként az erdőt járva; mintha az akáclevél feltárhatta volna a szeretett személy szívét. Miből is tudható, hogy a másik szeret? A kapcsolatok legtöbbször azért működnek rosszul, mert a felek nem tudják megfelelően kimutatni az egymás iránti szeretetüket. Hogyan szeretsz, s hogyan lehet szeretni téged? Tudományos vélekedések szerint a szeretetnek azt a nyelvét értjük a legjobban, amelybe belenevelődtünk. Ezt érdemes kifürkésznünk a hozzánk közelállóknál is, feltételezve, hogy csak akkor fogják érezni és elfogadni a szeretetünket, ha a nekik megszokott módon közvetítjük feléjük. Azonban ki-ki a múltjáról elfogulatlanul gondolkodva ráébredhet, hogy az a fajta szeretet-kifejezés, amihez gyermekkorban hozzászokott, nem feltétlenül a legjobb neki. Az azoknak volt egykor a legmegfelelőbb szeretet-csatorna, akik a felnevelésében serénykedtek. Ezt alátámasztja, hogy a mai aktív korú generáció elképzelései a szeretetről sokszor szöges ellentétben állnak az elődök hagyományaival. A hajdan szülői parancsnokságban nevelkedettek gyakran adják át az irányítást mindenestől a gyermekük kezébe, gondolva, hogy így szeretik őket igazán. Akinek idejekorán fel kellett nőnie, túl hamar önállóságra kényszerült, az hajlamos túlgondoskodni a gyermekeiről. A kemény korlátok közt felnőtt emberek nagy része pedig a „ketrecből” kiszabadulva eszét veszti a szabadságtól, s mindent megenged magának – ezzel szereti és kárpótolja magát a „maga” módján. Az erőfeletti takarékoskodás, nélkülözés és az érzelmi elhanyagolás (!) sokakat tesz később kényszeres habzsolóvá és felhalmozóvá. S ezek az „életfalók”, akiknek soha semmi nem elég, mindent felemésztenek maguk körül… A káros végletek között a jézusi középút ez: szeressük, becsüljük magunkat és a másikat egyformán; ezt mutassuk is ki, és a felénk irányuló szeretetet fogadjuk el – hogy kölcsönös, viszonzott szeretetben élhessünk.

A szeretetnek öt hatékony kifejezési módja van, amelyeket azok is könnyen megtanulhatnak és tudatosan használhatnak, akik ezeket eddig ritkán tapasztalták meg. Egyszerűen, lényegre törően közvetíthetjük velük a másik iránti megbecsülésünket. Rangsor nincs közöttük, egyformán fontosak és értékesek.

A szeretet egyik csatornája a dicséret. Mindannyian örülünk a szép szavaknak. Aki egykor nem volt hozzászokva a dicsérgetéshez – mert pl. a maximális teljesítmény a részéről természetes volt, vagy mindig a hibáit hangsúlyozták – az először talán szemérmesen, elpirulva fogadja, vagy még vissza is utasítja; de a lelke mélyén kimondhatatlanul jólesik neki. Mindenki szárnyakat kap az egyenes és őszinte dicsérő, bátorító szavaktól, az elismerő kijelentésektől. S ha ezt észben tartjuk, könnyen varázsolhatunk sokkal jobb közérzetet a kapcsolatainkban, kisebb-nagyobb közösségeinkben. Semmibe sem kerül megjegyeznünk, hogy „olyan jó, hogy vagy nekem!” „Büszke vagyok rád!” Vagy: „szép munka; köszönöm, hogy megcsináltad!” Ha észrevettük, miért ne mondhatnánk ki, hogy „de jól nézel ki ma!” „Nagyszerű a humorod!” Vagy hogy: „nem semmi, amit végigcsináltál!” Az elfogadást és elismerést kifejező szavak fontosabbak, mint gondolnánk. A helyreigazítás, az építő kritika sem kezdődhet másképpen, mint azzal, hogy először kiemeljük a megdicsérhetőt. A problémákból és a tragédiákból is csak ezen keresztül vezet kiút; még a vigasztalás sem kezdődhet másként, mint hogy emlékeztetem az értékeire a szenvedőt, aki ezeket akkor, a bajban aligha képes meglátni… Talán a „szeretlek” szó már kiment a divatból, bizonyos helyzetekben ügyetlenül is hangzana, de ha valakinek elmondjuk, hogy milyen nagyra becsüljük, akkor ebből érzi a szeretetünket! Mindennapi szükségletünk a dicséret; s mindig találhatunk a másikban valamit, amit megdicsérhetünk. És minél több dicséretet kap valaki, annál kevesebbszer nyúl örömpótlékhoz…

A Bibliában Isten szavai, melyekkel bátorít, tanít, gyógyít és vigasztal, mind az ő szeretetét közvetítik felénk és kristálytiszta példát adnak a szavakba öntött megbecsülésre. Isten már az Édenkertben kifejezte, hogy nagyra értékel minket, amikor dicsérve és biztatva tudatta velünk, hogy minden, ami alkotott, igen jó; s minket – teremtése koronáit – megtisztelt azzal, hogy őt képviseljük a földön. Támogató és vigasztaló igéje milliárdokat emelt föl az idők során: „Ne félj, mert én veled vagyok; megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak!” (Ézsaiás 41,10) Jóakaratának a kinyilvánítása biztonságérzetet nyújt és erősíti a bizalmunkat: „Békességet és nem romlást tervezek, reményteljes jövőt adok nektek.” (Jeremiás 29,11) „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van.” (János 3,36) Megbocsátó szavai új esélyt adnak és fejlődésre ösztönöznek: „Megbocsáttattak a bűneid. Menj el, (mozdulj ki a holtpontról) és többé ne vétkezz!” (pl. János 8,11) A jó szó – felbecsülhetetlen!

A szeretet másik alapvető kifejeződési formája az érintés – a simogatás, az ölelés, az egyéb testi érintések. A határok közé szorított, földi testet öltött lélek – az ember – a lélekvilág harmóniájából kiszakadva, leírhatatlan őserővel törekszik a tökéletes összeolvadás után. Visszaemlékező vágya fűti, hogy itteni körülmények között újrateremtse a nagy mennyei egység élményét, ha csak röpke percekre is. Ezen a világon – anyagba zártan, egymástól elkülönülten – könnyebb éreznünk az összetartozásunkat, a másik ember szeretetét valamilyen fizikai kontaktus által. Voltak idők, amikor igyekeztek leszoktatni az érintésről, tabuként állították be azt; még otthon sem illett a szülőknek simogatni, megölelni vagy megcsókolni egymást a gyerek előtt, vagy az idősebbek előtt. Nem nézték jó szemmel a túl közeli testi kontaktust. Még a gyereknevelésben is arra ösztönöztek, hogy nem kell rögtön ölbe venni a síró gyereket, hanem hagyni kell a kiságyban, elvárva, hogy nyugtassa meg, vagy szórakoztassa el saját magát („mentse meg magát!”) Nem meglepő, ha sok „ridegtartásban” nevelt gyerek felnőve azt sem tudja, kit ölelgessen, mert nem győzi bepótolni a hiányait, s bizonyítani a fontosságát. Vagy pedig mindenkivel bizalmatlan, fél a testi érintéstől és kerüli a közelebbi kapcsolatokat (ezzel együtt a gyermekáldást is!) – mert idegen neki a szeretetnek ez a kifejezési módja. Óriási türelem kell hozzá, de tapasztalat útján ő is képes megtanulni a testi érintésnek azt a megfelelő mértékét és módját, amely mindenkinek boldogságot jelent. Hiszen veleszületetten mind érzékenyek vagyunk az érintésre, s – ha bevalljuk, ha nem, ha hozzászoktunk, ha nem – rendkívüli módon igényeljük azt. Jó érzés megérinteni, átölelni egymást, fizikai közelségbe kerülni azokkal, akik igazán fontosak nekünk, mert ebből szavak nélkül érezzük a másik szeretetét és törődését. Ilyenkor biztonságban érezzük magunkat, s valami végtelen, időtlen harmóniát élünk át – mintha rejtett dimenziók találkoznának, világok összenyílnának… Ugyan miért kellene visszafogni magunkat, főként családon belül? S vannak helyzetek, amikor szavakra nincs lehetőség, ekkor különösen fontos az érintés, amely összetartozást és megbecsülést jelent…

Isten lénye téren és időn túlterjedő, határtalan és örökké létező. Mégis találunk példákat a Bibliában isteni érintésekre. Ilyen például a Jákób tusakodása, amely közben kificamodik a csípője, s azt mondja a vele küzdő égi lénynek: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem!” Ekkor kapja áldásként az Izráel nevet, s így tesz bizonyságot: „Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.” (1Móz 32, 25-31) Jézus is buzdít, és példát mutat az érintésre és az érintés elfogadására, amikor magához hívja a gyerekeket, akiket éppen amiatt tiltanak tőle, hogy mindent összefogdosnak és csimpaszkodnak: „Ekkor átölelte, és kezét rájuk téve megáldotta őket.” (Márk 10,14-16) Jézus számos gyógyítási történetében a testi érintés hordozza a gyógyítás mozzanatát: pl.: sarat csinált és megkente a vak szemeit. (János 9,11) Nem volt lealacsonyító számára megmosni a tanítványok lábát és megtörölni a kendőjével. (János 13,5) A tékozló fiú történetében pedig féktelen örömmel egymás nyakába boruló, egymást megcsókoló családtagokról tanít (Lukács 15, 20). Az érintés – nélkülözhetetlen!

A szeretet kifejezésének további nagyszerű lehetősége a minőségi idő. Alapvető igényünk, hogy a hozzánk közel álló emberek bizonyos időközönként – rendszeresen(!) – osztatlan figyelmet fordítsanak ránk; hogy úgy lehessünk együtt, hogy csak egymással foglalkozunk. Lehet ez napi félóra, vagy akár a hétből egy egész nap. Az együtt végzett leghétköznapibb munka, s az emlékezetes közös élmények egyaránt örömmel és energiával töltenek fel. Hálásak vagyunk a jó beszélgetésekért, s azért, ha együtt kimozdulunk valahová. Csalódunk, amikor meghiúsul a tervezett közös program; nehezen viseljük, ha a rohanó mindennapokban nem jut elég idő ránk, mert más dolgok vagy emberek előnyt élveznek. A családi és baráti kapcsolatok gyors sorvadásához vezet, ha nem sikerül időt szakítani egymásra. A „bocs, most nem érek rá” odavetett félmondat olyan, mintha kést mártogatnának a szívünkben, legyünk apró gyermekek vagy érett felnőttek; mert azt üzeni, hogy „van nálad fontosabb, majd kapsz egy kis maradékot belőlem, ha jut”. Az egészséges lelkű ember – aki harmóniába került önmagával – szeret kettesben lenni azzal, aki fontos számára, és bármilyen elfoglalt, jól gazdálkodik az idejével. Szeret találkozni, együtt időzni, kikapcsolódni, vagy közösen munkálkodni azokkal, akik sokat jelentenek neki. Kedveli a mély beszélgetéseket, amikor valaki őszinte érdeklődéssel, teljes figyelemmel hallgatja, időt szán arra, hogy megértse a gondolatait, érzéseit. Érzékeli ezekből, hogy a másik szereti; s örömmel viszonoz mindent. A minőségi idő komoly lehetőség arra, hogy a lelkünket és életünket megosszuk egymással.

Az egymásra fordított minőségi idő legfőbb példája a Bibliából Jézusnak a tanítványi körével töltött ideje – ahogyan elhívja, majd tanítja őket a zsinagógában és a „terepen”; ahogyan együtt él és munkálkodik velük. Hasonlóan minőségi időt szán – válogatás nélkül – minden egyes emberre, aki kapcsolatba lép vele. Kivételes odaadással törődik az érdeklődőkkel, a véleményét és a segítségét kérőkkel egyaránt. Ugyanilyen komolyan veszi a hozzá ellenségesen viszonyuló embereket, értük is megtesz minden tőle telhetőt – még ha ez az életébe kerül is. Miközben bemutatja a gyakorlatban, hogy hogyan szeressük a felebarátot és az ellenséget, folyamatosan példát ad az Atya-Istennel töltött minőségi időre. Hálaadó, vívódó és küldetését megerősítő imádságaival arra indít, hogy közvetlenül, őszintén beszélgessünk Istennel bárhol, bármikor és bármiről – akár mindenhol, mindig, mindenről! Jézus életéből megtanulhatjuk, hogy hogyan lehet egyensúlyban tartani az Istenre és az embertásainkra fordított tartalmas időt. A Jézussal beszélgető Mária, és az eközben házimunkát végző Márta története (Lukács 10,38-42) pedig rámutat, hogy az egymásra fordított idő mindig fontosabb a környezetünkre fordított időnél! A találkozás és beszélgetés ritka pillanata elillan, a házimunka megvár. Legjobb együtt letelepedni, hogy Istennel beszélgessünk, és a házimunkát is közösen végezni… A minőségi idő odaszánása az értékrendünk tiszta tükre!

A szeretetünket kimutathatjuk a szívességek nyelvén. Ez különös jelentőséget kaphat azoknál a szeretteinknél, akik túl sokat csalódtak már a nyájas szép szavakban, és számukra inkább a tettek beszélnek. Mindaz, amit megteszünk a másikért, ahogyan a kedvét keressük, teljesítjük a neki tett ígéreteinket – a szeretetünk bizonyítéka. Amikor odaállunk azok mellé, akik fontosak nekünk, és segítünk a feladataikban, a gondjaik megoldásában, az az élet sűrűjében is harmóniát teremt és elégedettséggel tölti el őket, és minket is. Még a teljes önállóságra nevelt ember is, aki mindent egyedül szeret megoldani, előbb-utóbb ráérez arra, hogy milyen hasznos lehet olykor – s mekkora örömöt jelent – ha segítenek neki. Azonban bárkiért is akarunk tenni túláradó szeretetből, mindig derítsük ki (lehetőleg vele egyeztessük), hogy mire van szüksége igazán; hogy a neki legmegfelelőbb segítséget nyújthassuk. Ne feledjük, ha túl sokat teszünk a másikért: megfosztjuk az önállóságától; ha túl keveset teszünk érte: elhanyagoljuk; ha pedig mást teszünk érte, mint amire szüksége van: az hasznavehetetlen túlbuzgóság… Ám, ha felteszed a kérdést – „Mit tehetnék érted?” – és jól segítesz, abból önzetlen szereteted árad!

Szentírásunk minden lapja arról tudósít, hogy Isten mennyi mindent megtett értünk; ezernyi példát mutatva, hogy mit tehetünk mi egymásért. Ő megteremt, hogy mi gyermeket vállalva továbbadjuk az életet. Gondot visel rólunk a nekünk legmegfelelőbb módon, hogy mi is gondoskodjunk szeretteinkről a nekik legmegfelelőbben. Isten mindig a legjobbat adja magából nekünk, hogy mi is az aktuálisan tőlünk telhető legjobbat nyújtsuk környezetünknek. Türelme, bocsánata, az utolsó utáni esélyek, a mindig jókor érkező segítség és az örömhozó meglepetések tisztán mutatják, mi mindent érdemes megtennünk egymásért és a közösen kiküzdött boldogságért. A szívességek: a szíved nagyságát fedik fel!

Végül kinyilvánítható a szeretet ajándékkal. A legínségesebb időkben is képesek voltak az emberek megajándékozni egymást; s egy életen át őrizgetni egy szál rég elszáradt virágot, egy megsárgult fényképet vagy levélkét. Zsenge és érett korúak, lágy szívűek és kemények, mind örülünk a legapróbb ajándékoknak is, ha abban valaki a szívének egy darabját nyújtja felénk – kifejezve, hogy különlegesek vagyunk neki, s ezért örömöt akar okozni nekünk. Az ajándék – akár a többi kifejezési mód – csak akkor tud szeretetet közvetíteni, ha nem kényszerből, érdekből történik, hanem önként és boldogan.

A Bibliában Isten maga a nagy ajándékozó. Szeretetét megmutatva, elhalmozott minket számtalan kincsével, hogy boldoggá tegyen. Berendezett nekünk egy világot, élelmet, társat és munkát adott. Amikor pedig sorra mindent elrontottunk, közénk jött Egyszülött Fiában. Születésekor a pásztorok és bölcsek a vagyonuk legjavából ajándékozták meg őt. Jézus szerint nagyobb boldogság adni, mint kapni (ApCsel 20,35). Váltsághalálában adott ajándékával új életre szabadított fel minket: bátor változtatásra hívott, hogy el ne vesszünk (János 3,16). Sőt, már idelenn mennyországban éljünk – tőle kapott ajándékainkkal egymásnak szolgálva, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai (1Péter 4,10). Az Ige az ajándékozás példájaként említ egy Dorkász nevű nőt, aki sok jót tett, és bőven osztott alamizsnát (ApCsel 9,36). Mindezek mellett az evangélium figyelmeztet, hogy az ajándék nem helyettesítheti a szeretet egyéb megnyilvánulásait, s önmagában nem teszi jóvá az elkövetett bűnöket (Máté 5,23-24)… Az ajándék: szíved egy darabja, de a legnagyobb ajándék te magad vagy!

A szeretet kifejezésének módjai közül egyik-másik közelebb állhat hozzánk, mert hozzászoktunk, némelyik eleinte idegennek tűnhet, mert kevésbé ismerős. A jóság mindenféle kinyilvánítási módját meg lehet tanulni, s azok elfogadásához is hozzá lehet szokni. Ha valamelyik szeretet-formából mégis többre, esetleg kevesebbre vágyunk, csupán meg kell beszélnünk a szeretteinkkel, hogy mindenkinek a lehető legteljesebb lehessen a boldogsága.

Az oda-vissza áramló, kölcsönös szeretet mindenkinek egyszerre növeli az önbecsülését – annak is, aki adja, s annak is, aki kapja. A jót még jobbá teszi. Korlátokat tör át, tabukat döntöget, újabb és újabb viszonzásra ösztönöz. A kölcsönös szeretet minden nehéz helyzetben energiaforrást jelent és felgyorsítja a megoldást; mindenféle testi-lelki betegségben felbecsülhetetlen gyógyító erő. A káros szenvedélyeknek pedig egyenesen ellenszere, hiszen a kiváltó okot, a boldogtalanságot gyógyítja meg! Nincs idő arra, hogy a legnagyobb kincsedet: szerető szívedet jégbe zárd azért, mert sokszor összetörték. Szeretni születtél, szeress hát! Ámen

Imádkozzunk! Természetfeletti, Tökéletes Jóság – Istenünk! Mi mindenkiben téged keresünk. Magasztalunk, amikor téged másokban megérzünk, meglátunk, s amikor mi boldogítóan téged sugárzunk. Miközben szeretteinkkel egymást szeretjük, téged szeretünk. Míg egymást dicsérjük, téged dicsérünk; egymást ölelve téged ölelünk. Minőségi időnk, melyet együtt töltünk: veled töltött idő, egy darab mennyország. Ha megteszünk egymásért szép és jó dolgokat: kezed gyógyít, segít, és emel magasba általunk. Ajándékozásainkban Te magad vagy az ajándékozó! Köszönjük, hogy minden pillanatban, amikor szívünk szeretet-folyója ezekben medret talál, áldásod beragyogja az életünket, s örök lényed testesül földi valósággá! Ámen

Áldás: „Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan

Krisztus szeretett minket!” (Efézus 5,1-2).