„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” Mal 3, 20

OLVASMÁNY: „Jób folytatta beszédét, és ezt mondta: Bárcsak olyan volnék, mint amilyen hajdan, mint mikor még Isten vigyázott rám! Amikor mécsese világított fejem fölött, sötétben is az ő világosságánál járhattam; mint amilyen ifjúkorom idején voltam, amikor Istennel közösségben élhettem sátramban; amikor még velem volt a Mindenható, és körülöttem voltak gyermekeim; amikor lépteim tejszínben fürödtek, és mellettem a kősziklából is patakokban ömlött az olaj. Amikor a városkapuhoz mentem, és elfoglaltam helyemet a téren, ha megláttak az ifjak, hátrahúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak. A vezető emberek a beszédben megálltak, és szájukra tették a kezüket. A fejedelmek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt. Aki csak hallott rólam, boldognak mondott, és aki csak látott, jó bizonyságot tett rólam. Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt támasza. Az elhagyatott áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam. Igazságot öltöttem magamra, jogosságom palástként és süvegként borított be engem. A vaknak szeme voltam, és lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam. Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt. Azt gondoltam, hogy fészkemmel együtt halok meg, és mint a főnixmadár, sokáig élek. Gyökerem a vízig nyúlik, ágaimra éjjel harmat száll. Dicsőségem ifjú marad, akárcsak én, íjam is folyton megújul kezemben. Figyelmesen hallgattak rám, elnémultak, ha tanácsot adtam. Beszédem után nem szóltak tovább, szavam harmatként hullott rájuk. Úgy vártak engem, ahogyan az esőt, ahogy tátott szájjal a tavaszi esőt lesik. Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak. Én döntöttem el, mikor mit tegyenek, és én ültem élükön; úgy laktam közöttük, mint a katonái közt a király, mint aki gyászolókat vigasztal.” Jób 29, 1-25 (válogatott versek).

ALAPIGE: „Más példázatot is mondott nekik (Jézus): Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet vesz az ember, és elvet a szántóföldjébe. Ez ugyan kisebb minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között.” Mt 13,31-32

Kedves Testvéreim! Hónapok óta szemlélve templomunk belső falán a Magyar Református Egyház jubileumi zászlaját, elmúlhatatlan a vágyam, hogy a református címernek arról a részletéről prédikáljak, amelyiket e zászló megmutat. Az 500. jubileumi évben mintegy külső arculati elemként kellett e zászló által hírül adni a világnak, hogy ünnepünk van, s most az 501. esztendőben levett szószékünk helyén nekünk prédikál, bennünket szólít mega napkorong és a főnixmadár. Szeretett Testvéreim! Mi van az egyházi lobogónkra írva? Ha olvasni nem tudnék, s nem érteném rajta az írást, hogy „HA AZ ISTEN VELÜNK, KICSODA ELLENÜNK?”,hanem még írástudatlan, kisgyermeki lelkem volna, olyan tiszta és ártatlan, mint azoké volt, akik Jézushoz szaladtak, és Tőle egy nagy ölelést kaptak, akkor csak úgy eltűnődnék a képeken, ahogy teszem is; és nem „zavar” az írás. Mert megvallom őszintén, hogy egy kicsit megzavar az írás. Mintha valamiféle harcos társaság, akik a zászlójukra éppen nem halálfejet rajzoltak, mint a Karib-tenger kalózai, de valami ahhoz hasonló módon szeretnék megmutatni a világnak hatalmukat és erejüket, ami nincs.

„HA AZ ISTEN VELÜNK, KICSODA ELLENÜNK?”,A mondat bár az Újszövetség szép igéje (Róma 8, 31). és Bocskai István erdélyi fejedelem jelmondata, de valljuk meg őszintén, hogy az Ótestamentum lelkületét tükrözi. Ha az Isten velünk, ha a Seregek Ura velünk van, ha a véres Isten velünk van, ki merne velünk szembe szállni? Voltak nehéz idők – erről majd röviden szólok – amikor ezt a mondatot a magunk biztatására és védelmére írtuk oda református hitünk zászlójára. De használt-e nekünk valamit? A kommunista diktatúra idején megvédett-e minket ellenségeinktől? Bizonyára nem. Az egyháznak nagyon sok ellensége volt. Hála Istennek és a vallásszabadságnak, hogy sokkal kevesebben vannak az ellenségeink. De ez nem olyan nagy áldás nekünk. Az igazi áldás az lenne, ha sokan lennének a barátaink. Ha tele lennének a templomaink. Ha zászlónkon az írás nem határokat vonna, hogy ki van velünk és ki ellenünk, hanem ajtókat nyitna meg. Ezért fogadtam ma „írástudatlanságot”, hogy gyermeki lélekkel kutassam magyar reformátusságunk lényegét. Mert, ha csak annyiban állna a mi reformátusságunk, hogy ki mer szembe szállni a mi Istenünkkel, akkor az nem győzelmi zászló, hanem sírfelirat volna. Akkor ez a zászló azt üzeni a világnak: Magyar Református Egyház, élt 500 évet.

Gyermeki lélekkel eredtem magyar reformátusságunk nyomába, és csodálkoztam rá tágra nyílt szemmel arra, amit ez a címer megmutat nekünk a Napkoronggal és a napmadárral.

Előtte azonban néhány mondat arról, hogy lett a címer egyházunk címere. Kálvin születésének 400. évfordulója felé közeledve, az 1909-et megelőző években a genfi városvezetés elhatározta, hogy emlékművet állít a reformációnak. Ezért levélben fordultak a világ protestáns egyházaihoz, hogy küldjék el címerüket, illetve jelmondatukat Svájcba, mert azokat szeretnék egy nagy emlékműben egyesíteni. Egyházunknak azonban sem címere, sem jelmondata nem volt, ezért az Egyetemes Konvent úgy döntött, hogy Debrecen Város ősi, középkori címerét, és Bocskai István fejedelem jelmondatát küldik el Genfbe. Mint utóbb kiderült, teljesen fölöslegesen, mert sem a címer, sem a jelmondat nem került rá az emlékműre. Itthon azonban egyházunk Zsinata 1933-ban mégis ezt fogadta el hivatalos címernek.

Fontos, hogy lássuk, a Nap és főnixmadár reformátusságunknak a nem zsidó gyökereit hordozzák, és ezért a határokat kiszélesítik és a lelkünk ajtaját sokkal tágasabbra nyitják, és amikor átengedjük magunkon az ősi jelképek üzenetét, akkor lét előtti létünk emlékképei villannak fel, és mi elrepülünk a Nap templomába, az Isten jelenlétébe. Erre az utazásra hívlak most titeket.

A NapJézus szimbólumaként szerepel egyházunk címerében. Sok-sok egyházi énekünk nevezi Jézust Napnak. Felvirradt áldott szép napunk– 356. dicséret, Krisztus ki vagy Nap és világ– 500. dicséret. De a Nap-jel útja sokkal régebbre nyúlik vissza, az ősi keleti kultúrákba. Az ősmagyar vallásban a Nap az Atya jelképe. Csángóföldön még ma is a Nap felé fordulva mondják a reggeli imát. „Én felkelék szép piros hajnalba, / én felkelék szép piros hajnalba. / Én megmozsgyám minden büneimtől, / én megmozsgyám minden büneimtől. / Megtörölköddzém aran kendezővel, / megtörölköddzém aran kendezővel. / Én kimenék z ajtóm elejibe, / én kimenék z ajtóm elejibe. / Nyitva látám mennyország ajtóit, / nyitva látám mennyország ajtóit.” Őseink nem imádták a Napot, hanem teremtményként tisztelték. A Teremtő atya szeretetének földi megnyilvánulásaként tekintettek rá. Védelmi jelként székelykapukra faragták, terítőkre hímezték, haszonállatok oldalára rajzolták, regős énekekben énekelték, mennyezetkazettákra festették, miközben magukat az Atya oltalmára bízták.

Most pedig a madár felé fordítsuk tekintetünket. A madár az emberi lélek szimbóluma. Az Istenhez vágyódást, felemelkedést és szabadon szárnyalást jelképezi. Szinte minden nép kultúrájában van egy Nap-madár, vagy tűz-madár, amely arra hivatott emlékeztetni, hogy létünk az Istenben gyökerezik. Ez a Nap-madár pedig nem más, mint a Főnix, amelynek különlegesen szép legendáját már a Jób könyvének szerzője is ismerte, szintén Jézus jelképe egyházunk címerében. Hallgassátok meg az egyik Főnix-legendát, ahogy egy kortárs indiai író (Mohan Deep) felkutatta:„Réges-régen, a messzi múltban, a Nap egyszer lenézett a Földre, és meglátott egy gyönyörű hatalmas madarat, melynek vörös színe aranyosan szikrázott. Oly boldoggá tette a látvány, hogy megáldotta a madarat, mondván: – Dicső Főnix, te leszel az én madaram, és örök élettel ajándékozlak meg téged! A Főnixet boldogság töltötte el a szavak hallatán és énekelni kezdett örömében: „Csak neked fogom zengeni dalomat”, de az örök élet nem tette őt maradandóan boldoggá. Az emberek állandóan zaklatták és húzogatták gyönyörű tollait, maguknak akartak egyet belőlük. Mikor belefáradt a folytonos zaklatásba, elrepült a távoli napkeletre. Sokáig repült, mígnem messzi földre érkezett egy hatalmas sivatagba, ahol egy teremtett lélek sem járt. Itt végre szabadon röpülhetett és énekelhette dalát a Napnak, egyedül, tisztán. Öt országot repült át, míg ide érkezett, még életben volt, de megöregedett. Már nem tudott olyan magasra szállni a levegőégbe, már nem tudott olyan gyorsan repülni, mint fiatalon. Ekkor a Főnix dalolni kezdett a Napnak, akitől az örök életet kapta: – Oh Nap, dicső Nap, tegyél engem fiatallá és erőssé újra! – de a Nap meg se hallotta énekét. A madár válasz nélkül maradt és arra gondolt, visszarepül régi otthonába, ahonnan jött.

Az út hosszú és fárasztó volt, a Főnix már elgyöngült és megöregedett, így sokszor meg kellett állnia egy-egy pihenőre. Ahányszor leszállt valahol, mindig gyűjtött egy kis fahéj kérget és illatos leveleket.

Amikor hazaérkezett, egy magas pálmafára ereszkedett, és a fa tetején épített fészket magának a hozott fahéjkéregből és az illatos levelekből. A Főnix mirhát, erős illatú mézgát gyűjtött a környéken, és egy tojást formázott ezekből, amit végül visszacipelt a fészkébe. Beült maga is a tojása mellé és újra énekelni kezdett: „Óh Nap, dicső Nap, tégy engem fiatallá és erőssé megint!”

A Nap most meghallotta az éneket és fénylő sugarait szórta a legmagasabb hegyen álló legmagasabb pálmafa felé. Mindenki, az állatok, a csúszómászók, a madarak igyekeztek elbújni a Nap ragyogása elől, lukakba, barlangokba, kövek alá vagy a fák árnyékába.

Csak a Főnix maradt a helyén, a legmagasabb hegy, legmagasabb pálmafáján levő fészkében és az aranyban úszó fénylő tollai csak úgy ragyogtak a Nap fényözönében. Aztán hirtelen lángok lobbantak fel, kigyulladt a fészek és a Főnix egy hatalmas tűzgolyóvá változott. Idővel a tűz kialudt, de furcsa módon a fészek és a fa meg sem perzselődött, a Főnix viszont eltűnt, csak egy ezüstös-szürke hamukupac emlékeztetett rá. És a hamu hirtelen rengeni kezdett, lassan fölemelkedett. Életre kelt az új madár, piciny volt, mint egy újszülött, és kicsit gyűrött is. De kinyújtotta a nyakát, kiterjesztette a szárnyait, és mire felemelkedett, mérete már a régi volt. A Nap ekkor pillantotta meg őt. Körülnézett a Főnix és megszentelte a mirhából készült tojást, majd belekotorta a hamut és lezárta azt. És újra énekelt. Ahogy az ének befejeződött, az időjárás megváltozott, szellő fújdogált, felhők gyülekeztek az égen és előbújtak az élőlények rejtekükből.

A Főnix a karmai közt a tojással tovarepült, és ugyanebben a percben az összes madárféle, minden formájú és nagyságú a Főnix mögé sereglett és követték őt. Azt mondták neki: „Te vagy a legcsodálatosabb madár, te vagy a mi királyunk!”

A madarak elrepültek a Főnix-szel Heliopoliszba, a Naptemplomba, ahol a Főnix az oltárra helyezte a tojást a hamuval együtt. És amíg a többi madár az eseményeket figyelte, ő tovarepült a sivatagba.

A Főnix ma is ott él, és minden ötszázadik évben, mikor már elgyöngül és megöregszik, újra elmegy a hegyre. Ott újra megépíti a fészkét és a Nap újra porrá égeti őt, és hamvaiból egy új madár kel életre.”

A legenda vége különös visszhangot talált a lelkemben. Minden ötszázadik évben egy új madár kel életre. Minden ötszázadik évben, vagyis most van itt az ideje annak, hogy a Napba nézve, nem elvakulva, de megvilágosodva lássuk, hogy az egyház az ő sorsos útján elgyöngült és megöregedett. Ezzel a nemzedékkel együtt fog kihalni.

De a hamu alatt ott van a mozgás. Születőben van az új madár. Az ige mag a lelkünkben kikel, abból növény sarjad, fává növekszik, és jönnek az égi madarak, és fészket raknak az ágain, és ezek az égi madarak, már nem a régi madarak. Mert megszületett az új madár. Mivel a régiből lett, magát meg nem tagadhatja. Magból kelt, igéből született, ismét az ige egyháza lesz, a mélyebben értett ige egyháza lesz, de magyar református nemzeti egyháznak fogják hívni. Élni fog, mert a magyar élet él és élni akar. Mert: „csak törpe nép felejthet ős nagyságot, csak elfajult kor hős elődöket; a lelkes eljár ősei sírlakához, S gyújt régi fénynél új szövétneket…” (Garay János)

Ezért bátran kiáltjuk Keresztelő Jánossal és mondjuk Jézus Urunkkal: Térjetek meg őseitek hitéhez és újuljatok meg a magyar vallásban, mert a fejsze már a magyar életfa gyökerére vettetett, és a teremjetek a megtéréshez méltó gyümölcsöket!Ha lehet más nemzeteknek, akkor kell, hogy legyen a magyaroknak is Istene és Atyja. Ő a Fényes Nap, az Arany Atya, az Öreg Isten, az Örök Isten, aki a mi nyelvünkön szól, ahogy régente szólt a Jézus nyelvén és Ádám nyelvén, mert mi egy vérből valók vagyunk. Ámen.

Mátészalka, 2018. augusztus 12.

Becsei Miklós lelkipásztor