„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” Mal 3, 20

OLVASMÁNY: „Amikor egyszer szombaton bement Jézus a farizeusok egyik vezetőjének a házába ebédelni, azok figyelték őt. Íme, ott egy vízkóros ember került elébe. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: Szabad-e szombaton gyógyítani, vagy nem? De ők hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. Hozzájuk pedig így szólt: Ha közületek valakinek a fia vagy ökre szombaton esik a kútba, vajon nem húzza-e ki azonnal? Nem tudtak erre mit felelni.” Lk 14, 1-6

ALAPIGE: „Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: Szabad-e szombaton gyógyítani, vagy nem?” Lk 14,3

Kedves Testvéreim! Milyen nagy különbség is van aközött, hogy a barátainkkal ülünk le egy asztalhoz, velük élet- és sorsközösséget vállalva, és aközött, hogy például hivatali kötelességből együtt fogyasztunk el egy ebédet olyanokkal, akik nem a barátaink.  Másképpen esik az étel, jobb ízű a falat, ha nem kell feszengeni, nem kell viselkedni, a jobbik arcunkat mutatni, hanem az őszinte, képmutatás nélküli szeretet köti össze az asztaltársaság tagjait.

A vasárnapi igehallgató közösség is valamiképpen asztalközösség, az ige hallgatáskor lelki és szellemi táplálkozás történik, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen gondolatok és érzések terhelnek minket, milyen gondolatokkal és érzésekkel vagyunk egymás iránt, mert ettől is függ, hogy mennyire tápláló az „étel” és mennyire válhat életté az étel, kenyérré az ige.

Elképzeltem a díszes társaságot, ahová Jézus Urunkat ebédelni hívják. Micsoda vágyakozás töltheti el a vendéglátók szívét mondjuk egy szombatnapi zsinagógai összejövetel után megszentülve, átlényegülve, az ótestamentumi Isten hullámhosszára ráhangolódva? Megölni, de legalábbis tőrbe csalni, beszédében, vagy bármely cselekedetében tetten érni, foglyul ejteni Jézust, hogy mihamarabb likvidálhassák. Ószövetségi mise után vannak, ahol nem történt semmi se, hogy a mózesi ige hallgatója legalább egy kicsit jobb emberré lett volna? Egyáltalán milyen ige az, amelyik gyilkosságra bátorít és jogosít fel?

Két világ van abban házban szombat délben. Két egészen különböző világ, amelyik lehet, hogy ideig-óráig megférhet egy házban, de egymással soha nem lehet házasságban. Csak a vak nem látja a déli Nap teljes pompázatában, hogy Ó- és Újszövetség van összezárva abban a fő-fő farizeus házban, és ahol az egyiknek tartós maradása nincsen.

Így emeljünk most lelki szemeinket a házra, ahol Jézust vendégül látják. De nem is csupán látják, hanem egyenesen figyelik Őt árgus tekintetek. Úgy elkezdett bennem beszélni az ige arról, hogy mire van kihegyezve a látásunk, hogy mire fókuszálunk, hogy mennyire be vagyunk oltva azzal az átkos hibakereső programmal, amit a saját kisebbrendűségi érzésünk szül és teremt újra minden pillanatban. Mert nem vagyunk elég jók sem másoknak, sem önmagunknak, és ezért mindig kell valaki, aki rosszabb és gyengébb nálunk, hogy ebből összerakjunk valami nagyon törékeny önbecsülést. Nem vagyunk elég jók… Azt olvastam a farizeusokról, hogy sosem voltak elég jók mondjuk a szadduceusok pártjával szemben. A zsidó Nagytanács főpapjait is a szadduceusok pártjából választották. Nem vagyunk elég jók…soha nem leszünk elég jók. A zsidókeresztény egyház eredendő bűnösség-tana, hogy mennyit ártott az egyébként is törékeny emberi önbecsülésnek, amikor nem csak a hitoktatás vezérlő motívuma lett, hanem a szülői nevelés alapgondolata is évezredeken keresztül, hogy nem vagy elég jó, mert én sem voltam elég jó. Mint generációs átok vonul végig az emberiség történetén a „nem vagy elég jó” dogmája, hogy neked, közönséges földi halandónak ne legyen semmi másban reménységed, csak a papok könyörülő irgalmában.

Most újra egy ilyen világ jön, ha még nem tudnátok és a bőrötökön nem éreznétek, hogy a lelkileg kiskorúságban tartott, média által kilúgozott agyú, céltalan és parttalan emberiség fölé kiterjeszteni készül hatalmát a középkori egyház. Ezért nagyon vigyázzatok magatokra, gyermekeitekre és unokáitokra, és ne adjátok oda, ne cseréljétek fel Jézuson tájékozódó magyar lelkű reformátusságotokat! De nagy ajándék, ha felragyoghat, hogy református magyar vagyok, amíg élek, az maradok!

Nekem az Isten megengedte, hogy senki ellenében, de a magunk érdekében szóljak, amíg nem késő. Sófár helyett vadászkürtöt fújok magyar fülnek és magyar szívnek, hogy mindnyájan meghalljátok: Jézus egyháza soha nem épülhet az erőszakos hittérítésre, noha az erőszak ma nagyon árnyaltan, a világosság köntösébe bújva mutatkozik meg. Negyed századdal ezelőtt, amikor a hétfőtől-szombatig tartó ökumené születőben volt, azt mondta nekem egy katolikus pap, hogy ők Isten eltévedt, nyájból kiszakadt bárányaiként tekintenek ránk, mint szakadárokra, és mindenkinek vissza kell térni a nagy akolba. A református álláspont az, hogy nem kell visszatérni, mert mindenkinél ott van az igazság és a valóság egy-egy töredéke, és ha nem vadászunk egymás híveire, akkor teljesebb életet élhetünk, és nagyobb eséllyel menthetjük meg a jövőbeni pusztulástól szűkebb és tágabb hazánkat. A református ember nem hajthatja fejét újra a szolgaság igájába. A reformáció fő iránymutatása ez volt, hogy egyedül Jézus! Nincs más. És arra figyeljünk, hogy Jézus milyen irányt mutat, és merre vezet minket.

Visszatérve az igére, ebben a különös asztaltársaságban, ott a fő-fő farizeus házában a jézusi iránymutatás legyen a mienk. Ugyanis az árgus tekintetek között van egy drága, tiszta szempár. Legyen áldott érte a Mennyei Atya! Van egy drága, tiszta szempár, Jézus tekintete. Sajnos mi nem tudunk ezzel a tiszta szempárral mit kezdeni, mert ez a tiszta szeretet-fény, amikor a lelkünket éri, akkor gondolhatnánk azt: de jó, hogy szeret. Szerethető vagyok! De szép az élet! Amikor kisgyermeket keresztelünk, minél kisebbet annál inkább, 10-ből 10, vagy mondhatnám 100-ból 100, ha csak néhány másodpercre is, de kitüntet egy angyali mosollyal, mert a gyermek még tisztán érzi önmagában, hogy őt szeretik. Szeretik a szülei és szereti az Isten! De szép az élet! Ha ezt a sok mosoly-kitüntetést mind kiraknám…

Minden csecsemő érzi, hallja már az édesanyja első szívdobbanásának lágy muzsikájából: szerethető vagyok! Az Isten így szeret! „Te formáltál anyám méhében, Alaktalan testemet már látták szemeid…”(Zsolt 139.) Aztán felnövünk, és megtanuljuk egymástól, hogy a tiszta szeretet előtt nem szabad kitárulkozni, hanem porba kell hullani, abban elégni kötelező, mert bűnös vagyok! Érdemtelen vagyok, csak ha az egyház a kegyeivel kitüntet, akkor vehetek egy nagy levegőt. Sőt meg kell venni az érdemet, mert amikor a pénzed a persely alján koppan, a lelked már a mennybe toppan. Ha véletlenül meglátod ezt az összefüggést, akkor neked a máglyán a helyed.

Jézus tiszta tekintete nem éget el, hanem észreveszi, hogy fáj az élet. Jézus tiszta tekintetének áldott fénykörébe ott a farizeus házban belekerül egy beteg lélek, egy vízkóros ember, akinek az életében valahol, valami természetes áramlás elakadt, és felgyűlt a víz. Ez az ember valamiben, talán mások szeretetlenségében, a szeretet hiányában, az elvárások tengerében fuldoklik. Senki nem veszi észre, de Jézus igen. Mert az Ő lelkülete ilyen.

Hát ezért szeretek én református lenni! Mert a református egyház életének és minden cselekedetének a vezérlő csillaga Jézus kellene, hogy legyen. És ez a vezérlő csillag tud bennünket visszavezetni, önmagunkhoz, ősanyánk és ősapánk ölelésébe, magyar mivoltunkba. Egyedül ebben az egyházban látom az esélyt arra, hogy reformátusságunk mellett egyszer ugyanolyan fontos lesz a magyarságunk, mert egyik sem játszható ki a másik rovására. A zsidókeresztyénség zsákutcájából nemzetünknek a magyar keresztyénség a kiút és semmi más.

Amikor Jézus az Ő gyógyító csodatétele előtt, az ószövetség Istenére hivatkozva, megkérdezi a farizeusokat, hogy szabad-e szombaton gyógyítani, akkor gyávaságukban hallgatnak ellenségei.

Amikor pedig az igaz emberségre apellálva fordul feléjük, hogy kútba esett fiatokat, vagy jószágotokat megmentenétek-e szombaton, akkor megszégyenülve maradnak némák. Mert belül ők is érzik, hogy a mózesi törvény soha nem ér fel a szeretettel, és valójában semmi nem ér fel a szeretettel.

Jézus pedig minden gáncsoskodás, és minden emberi gonoszság ellenére meggyógyítja a beteg embert azon a napon, amelyiken Isten megnyugodott minden munkájából, és amikor a teremtett világ úgy ünnepel, hogy gyengeségeibe, sebeibe, minden fájdalmába, és belőle fakadó bosszúvágyába beengedi az Isten szeretetét, Jézus urunk tiszta tekintetét, amelynek tüzénél nem elég, hanem felragyog a lélek, érezvén, hogy szerethető és szeretetre méltó azért, mert ember.

Ezért higgyünk mi is a jézusi szeretet végső győzelmében, amelyen a pokol kapui sem vehetnek diadalt! Ámen.

Mátészalka, 2018. augusztus 26.

Becsei Miklós lelkipásztor