„Áldott az ÚR, az én kősziklám; jótevőm és erősségem; váram és megmentőm; pajzsom, akihez menekülhetek. Taníts akaratod teljesítésére, mert Te vagy Istenem! A Te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!  Ámen (Zsoltárok 144,1.2, 143,10)

Imádkozzunk! Örökkévaló Istenem! Mint ifjú szerelmes, ki szerelmét a távolban meglátja, úgy fogadsz engem: repeső örömmel, szenvedéllyel kitárod karjaidat felém. Te sosem fordítottál hátat nekem, mintha nem ismernél; szívednek mindig fontos voltam, őriző szemed sohasem vetted le rólam. Ha közeledem hozzád, ujjongva átölelsz; nem a hibáimat kutatod-firtatod, hanem az értékeimnek örülsz – mindannak, ami vagyok, s amivé válhatok. Neked van időd, hisz magad vagy a Végtelen; mégsem mulasztasz el egyetlen percet sem, hogy törődj velem, megoszd velem a Lelked kincseit. Ha háborgó hullámok rémítenek a mélyben, az imbolygó hídon te tartod meg remegő lábamat, gerincemet, s a fülembe súgod, hogy legyek bátor és erős. Ha tűzben járok, pajzsot vonsz körém, vigyázol rám, hogy el ne égjek, meg se perzselődjek. Te vagy a forrásom s a végzetem, a válasz nálad van minden kérdésemre – múltra, jelenre, jövőre, minden „miért”-re, és „hogyan”-ra. Segíts megmaradnom benned, éreznem-értenem téged, és lényedet ragyognom szüntelen; hogy általam te szeress, építs, gyógyíts, te hozz boldogságot idelenn, s általad én élhessek öröklétbe nyíló földi életet! Ámen

Alapige: Római levél 5,2-5: „Jézus Krisztus által kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében. De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.”

Kedves Testvéreim! „Fáradtnak tűnsz! – jegyzi meg a ritkán látott, törődő barát őszintén. „Nem alszom mostanában, folyton jár az agyam; egyik gond megoldódik, máris jön a másik, s van, ami örökké nyomaszt. Minden reggel fáradtabban ébredek, mint ahogyan lefeküdtem.” – hangzik a valóságot nem titkoló felelet. „Ó, ne is mondd, én is pontosan így vagyok” – röppen az együttérző válasz, s azzal mindketten rohannak is tovább… Talán ismerős a párbeszéd, és a két percbe tömörített minőségi törődés. De vajon természetes dolog egy egész világ terhét a hátunkon hordozni éjjel és nappal, és soha le nem tenni? Nem lehetne lefekvéskor átgondolni az egész napot? Hiszen minden napnak elég a maga terhe, ezt Jézus mondta! Akik így tesznek, azok jóval békésebben pihennek. Érdemes végigvetíteni magunkban a nap végén, mint egy filmet, hogy mi mindent éltünk át, s közben hogyan éreztük magunkat; értékelni, hogy mi volt jó és mi volt rettentő rossz, mi ebből a mi hibánk, amit nekünk kell helyrehozni vagy másképp tenni ezután, s mi nem a mi problémánk, csak a hatását szenvedtük. Ajánlatos felidézni, mennyit haladtunk előre, mi mindent tettünk, amiért megdicsérhetjük magunkat, amiért büszkék és elégedettek lehetünk. S letéve a nap terhét, bízni, hogy van értelme a jóságnak, a tisztaságnak, s az igaz emberség végül győzni fog mindenek felett!

Nézd a kicsiket! Miért érzi mesésen magát a mesehallgató gyermek és szenderül végül nyugodt álomra a mese végére? Mert a szülei szelíd, szerető hangján megszólaló mese róla szól. A benne megfestett képek, szimbólumok, események lélekből egyenesen lélekbe hatolnak, és segítenek neki feldolgozni mindazt, ami vele történt. S közvetítik, hogy végül minden jóra fordul; biztonságos, ölelő karokban nyugodtan elpihenhet, feloldódhat teljesen. Ó, azok a csodás régi mesék… amelyek aranyfonalát minden felnőtt mesében – regényben, filmben, színdarabban – is annyira keressük; várjuk a harmóniába rendező katarzist, a felszabadító boldog véget… Régi mesékre emlékszel-e még?

Volt egyszer rég egy csodálatos kastély. A kastély egy félreeső, elfeledett zugában egy titkos feljáró. A mese hőse – szépséges királylányka, vagy a palotába lopódzó rongyos koldusfiú – nesztelen léptekkel elindul fölfelé a végeláthatatlan lépcsőkön az éj leple alatt. Váratlan zajok, félelmetes hangok kísérik, arcába pókháló ragad. Megfordul a fejében, hogy vissza kellene fordulnia, de mégis megy fölfelé, töretlen hittel, rettentő szorongását keményen legyőzve… Nem tudja, mi várja majd… valami mégis azt súgja, hogy odafenn felbecsülhetetlen értékű kincset talál, olyat, ami mindent felforgat, átrendez, újjáteremt. És meg sem áll a fönti rejtekajtóig, hajtja a meggyőződés, hogy ott várja a boldogság kulcsa, az élet vize, az áttörés. De az út a fönti rejtekajtóig, amelyen átszűrődik az ellenállhatatlan fény, nem könnyű – kiszámíthatatlan, árnyaktól villámló, sötét…

Az életünk egy hatalmas kastély. Élhetünk földhöz ragadtan, ha ott rekedünk a földszinten, testi jólétünk foglyaként. Vagy lehet az is, hogy a pincében elbújva, fénytől, emberektől elzárva érezzük csak biztonságban magunkat. De kereshetjük a felsőbb szintekre vezető lépcsőket is, s akkor kitárul a világ: egyre magasabb szinten működhet, egyre színesebbé és teljesebbé válhat az életünk, a személyiségünk. Azok az ismeretlen, félelmetes, titkos feljárók – a megpróbáltatások, amelyek egyre föntebbi emeletekre juttathatnak minket. Pál apostol ezt tárja elénk a felolvasott igében.

A megpróbáltatás, mint szűk, sötét feljáró, az állhatatosság szintjére visz. Megpróbáltatásnak nevezünk minden olyan helyzetet, eseményt az életünkben, amely az utolsó energiatartalékainkat is mozgósítja és felemészti, ami a képességeink határait súrolja. A görög megpróbáltatás szó jelentése: nyomás, szorítás, szorongattatás; emellett szomorúság és bánat. Az az állapot, amikor úgy érezzük, hogy hirtelen megbénultunk, összeomlott az életünk, „kiborultunk” az egyensúlyunkból. Megpróbáltatás az életünkben minden, ami az addig felépített értékeket lerombolja, a kialakított rendet megbontja, a harmóniát egy szempillantás alatt megsemmisíti. Minden rossz dolog, amely elviselhetetlen fájdalmat okoz, vagy végleg megfoszt attól, ami eddig fontos része volt az életünknek. A megpróbáltatás sötét vermében mélységes csalódás fojtogat; mert arról, amiről azt hittük, hogy örökre megszilárdítottuk, a kezünkben tartjuk, kiderül, hogy nagyon is múlandó, törékeny, és korántsem tökéletes… Sokkoló sürgetést érzünk ilyenkor, rá vagyunk kényszerítve valami nagy átrendeződésre, sejtjük, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanolyan. Ha nem akarunk belepusztulni a megpróbáltatásba, meg kell küzdenünk vele. Ez a szenvedés szülte szenvedélyes harc sosem hiábavaló. Végső értelme, hogy önmagunk fölé emel, egy szélesebb látóhatárt nyit meg előttünk, magasabb szférába juttat – vagyis: állhatatossá tesz, ahogyan Pál fogalmazza.

Aki már megküzdött nagy kihívásokkal, már átélt komoly szenvedést, az érti és érzi, hogy mit jelent állhatatossá válni. De hogyan is lehet az állhatatosságot mai nyelven szavakba önteni, hiszen ez a szó még a művelt felnőttek többségének is először a megrögzött imádkozókat juttatja eszébe (rosszabb esetben az ájtatos manónak nevezett, párját felfaló imádkozó sáskát). Az állhatatosság eredeti értelmében: türelem, kitartás, jót váró, nyugodt, megfontolt hozzáállás. A mindenség bölcs tisztelete, amely által tudjuk, hogy mindennek értelme és célja van, az összefüggések sorban fel fognak tárulni, s hogy egymással és a világgal szétszakíthatatlanul összetartozunk, mert Isten közös életküldetést adott. Az, akinek „semmi sem szent”, kiállhatatlan, mert képtelen bármit is igazán jónak tartani és tisztelni, csak hibát és hibást keres mindenhol, hogy rombolhasson. Az állhatatosnak a legkisebb érték is „szent”, mert képes meglátni az „istenit”, az Istentől valót mindenben és mindenkiben. Nem kritizál, bánt, vagy aláz meg senkit, hiszen azzal az Alkotót, magát Istent sértegetné. Az állhatatosság az emberi élet szentségének felismerése. Annak elfogadása, hogy mi mindannyian, életünk teljességében Istentől kapott, „kibontatlan” ajándékok vagyunk. Küldetésünk, hogy magunkból és egymásból a legjobbat kibontakoztatva, boldogító, hasznos ajándékká váljunk egymás és a világ számára. Akkor is, ha a belénk rejtett ajándék „kibontása” hosszú és göröngyös út, csalódásokkal, fájdalmakkal – megpróbáltatásokkal –  kikövezve… Az állhatatos ember megingathatatlan, fáradhatatlan és következetes. Egy hirtelen csapást szenvedve nem dühöngő lázadásban tör ki tehetetlenségében, magát sajnáltatva; hanem képes túllátni a bajon, uralja az érzelmeit, látja a nehézség értelmét, s addig keresi-kutatja a legjobb megoldást, amíg meg nem találja.

Az Életadó körös anyukákkal időről időre elgondolkodunk azon, vajon mi mindenben változtatta meg őket az anyaság. A legtöbben beszámolnak arról, hogy túlszárnyalták magukat: rendkívül megnőtt a kitartásuk, teherbírásuk, a pozitív hozzáállásuk. Mióta gyermekük van, megtanulták, hogy bármilyen baj adódik, ne omoljanak össze kétségbeesetten, hanem türelmesen, egy magasabb nézőpontból gondolják át a helyzetet, kitartóan keressék, segítsék a probléma megoldását, vagy átvészelését, azzal a meggyőződéssel, hogy minden rendbe fog jönni, sőt, javukra is válik majd az átélt szenvedés. Állhatatosak lettek – ezt hívta elő belőlük az anyasággal járó megpróbáltatások sora. Ugyanígy van ez azokkal, akik súlyos párkapcsolati krízist oldottak meg, vagy más tragédiákat feldolgozva jutottak magasabb szintre a fejlődésük útján.

Állhatatosnak lenni tehát azt jelenti, hogy jöjjön bármi, soha nem vagyok bezárva a problémámba, mint valami ablaktalan börtöncellába, vagy kemény dióba; hanem önmagam fölé tudok emelkedni. És onnan: isteni perspektívából, a napfényes ég magasságából szemlélve az a gond már kisebbnek tűnik, sőt tisztán láthatom a környezetét is: az összefüggésrendszert, amiben létrejött… Ugyanezzel az állhatatosság szóval jelöli az újszövetség a Jézus türelmét, mellyel kitartóan, s értünk folyamatosan fáradozva várja, hogy egyre több jót hozzunk ki magunkból, egyre közelebb kerüljünk, s hasonlóbbá váljunk Őhozzá!  Feltételezi, hogy képesek vagyunk rá, mindannyian! Ideje lenne ilyen pozitívan szemlélni, töretlen hittel meglátni magunkban és egymásban, hogy mennyi jóra vagyunk képesek – kivétel nélkül mindannyian!

Az állhatatosság a kipróbáltság még magasabb dimenzióját nyitja meg. Ez egy újabb emelet az élet-kastélyban. Milyen a kipróbált ember? Ma talán azt mondhatnánk: „leinformálható”. Megméretett, és nem találtatott híjával. Olyan, aki már sokszor bizonyított, sokféleképpen meggyőzött arról, hogy garantáltan bízhatsz benne, hiszen már „sokat letett az asztalra”: kitárta szívét, lelkét, bőven adott neked az idejéből, tudásából, vagy erejéből. Lenyűgöző találkozni ilyen megbízható, hiteles emberekkel, mert bennük mindig maga Isten jön közel.

A lélektipró idők hiába csendesültek, hatásuk elevenen él: számtalan sérült lélek szenved a múlttól, s osztja tovább a sebeket a tövisek miatt, amiket egykor ő kapott. A Jézus-hordozó, gyógyultan ragyogó emberek még mindig túl ritkán tűnnek fel a sok szomorú, tévúton járó sebesült között. Tudod, mennyien szeretnék látni a reményt adó Krisztus-arcodat? A szemedből sugárzó tiszta fényt és örömöt: a minden kétséget kizáró bizonyítékot, hogy az ember tényleg lehet ma is testileg-lelkileg teljes, igazán boldog és szabad, megváltott társa az Istennek! Bizonyítékot akarnak, hogy ki lehet törni önmagunk börtönéből, hogy az előéletünk, a személyes múltunk nem pecsételi meg a sorsunkat, hanem gyökerestől megváltozhatunk! Kibontakoztathatjuk magunkban az isteni ajándékot: az isteni embert, mert a megváltással Isten éppen erre nyitott lehetőséget! A megváltás: egy nyitott ajtó; azt jelenti, hogy megnyílt a lehetőség a megváltozásra! A múlt szabadulni vágyó foglyai, a hatalom és a szenvedélyek rabjai, s a félelemfüggők (akiknek folyton félni kell valamitől) mind állandóan fürkésznek téged, a keresztyént, akaratlanul is! Miről győzi meg őket a testtartásod, az arckifejezésed, a mozgásod, a beszéded? Természetesen, akiben Jézus él s munkálkodik, az is lehet boldogtalan. Sőt, talán az éli át a legnagyobb boldogtalanságot, akinek a szíve Isten szívével együtt dobban; annak fáj igazán a világ mérhetetlen fájdalma, az érzi a gondok valódi súlyát. És mégis, a Krisztus-hordozó arról ismerhető fel, hogy van valami megmagyarázhatatlan, minden rosszon felülemelkedni képes, „általános” derűje, amelyet már a puszta megjelenése is áraszt. Ha rövid időre el is keseredik mélységesen, hamar fölemeli fejét, s annál magasabbra néz; nem futamodik meg, nem fejlődik vissza! Nemcsak mások bíznak benne: ő is bízik magában, s a benne lakó Istenben, ezért soha nem adja fel!

A kipróbáltság végül reménységet fejleszt – mondja Pál. Ez a legfelső szintje földi életünk kastélyának. Mi a remény? Hinni abban, hogy lesz, ami nincs! Hinni abban, hogy életre kelnek a halottak. Hinni a semmivé lett újjászületését. Hinni a lehetetlent, az elképzelhetetlent, amire oly régen forr benned a vágy…  És a remény: kilátás. Olyan értelemben is, mint amikor az orvos a diagnózis után közli a beteggel, hogy jó kilátásai vannak a gyógyulásra. Ebben az értelemben a remény: esély. Hit abban, hogy mindig van újabb esély, s a lehetőségek sora nem enyészik el a semmiben, hanem a Fénybe vezet. Reménykedni azt is jelenti, hogy kilátunk a nehéz helyzetből, látjuk a kiutat; érzékeljük a mienket átható túlnani világot: meglátjuk a sötét fellegek mögött megbúvó Örök Világosságot, a végső, győztes tündöklést… Remélni annyi, mint itt és egyszerre abban a másik, mennyei világban élni; mindkettőben egyszerre otthon lenni, tapasztalva, hogy a kettő egymástól elválaszthatatlan – és csak egymásban nyer értelmet. Remélni: aggodalom nélküli, tökéletes biztonságtudat. Az a teljes, Isten iránti bizalom, hogy nekem semmi sem árthat, mert bármi történik, Isten az én védelmezőm, segítőm. Ő akkor is szeret, mellettem áll, és küzd értem, ha rajta kívül senki más. Akkor is az Övé vagyok, amikor vándorutam elfogy, s minden földi javam, a testem is porrá lesz – Ő mindig boldog otthonom marad… A remény, bár mások szemében lehet nevetséges, vagy botránkoztató – soha nem szégyenít meg; hanem végleg összeköt azzal, akihez mindenkinél szorosabban tartozol: Istennel. Istennel, aki vérét adta érted, arcának vonásait és örökkévaló Lelkét ajándékozta neked, s benned él!  Ámen

Imádkozzunk! Mindenható Teremtőnk! Értelmünk még a nagy tudósok, és sokat élt ősök vállára állva is csak sejteni képes az értelmed alkotta mindenség magasztos titkait. Köszönjük, hogy örök rendedből feltártál ma is számunkra valamit. Biztattál, hogy életünk kastélyában ne rekedjünk meg a földszinten a testi jólét foglyaként, vagy ne bújjunk el a pincébe, abban a hitben, hogy elzárkózva megvédhetjük magunkat minden rossztól. Megmutattad, hogy a megpróbáltatások szűk, sötét feljáróján át magasabb szintekre juthatunk: állhatatossá, majd kipróbálttá válhatunk, s végül eljuthatunk a legmagasabb szintre, a reménységre: a tökéletes biztonság-tudatra, mely mindenestől, elválaszthatatlanul, örökre összeköt veled. Megváltó Istenünk! Dicsőítünk, hogy Fiad kereszthalálával megnyitottad a lehetőséget előttünk, hogy megváltozzunk. Felszabadítottál, hogy az eddig cipelt terheinket letegyük nálad, az életünket teljesen átrendezzük bölcsességed szerint, a Jézus életgyakorlata alapján. Szeretnénk egészen újjá formálódni, olyanná, amilyennek te elterveztél, amikor belénk rejtett kincseiddel – ajándékként – erre a földre küldtél. Segíts, hogy a megváltásodat megbecsüljük, és mindent meg tudjunk változtatni, amit szükséges. Igazítsd helyre a látásmódunkat, a félrecsúszott értékrendünket, leplezd le az önigazoló magyarázatainkat, a kényelmes álmegoldásainkat. Tégy igényessé a kapcsolataink építését illetően, hogy azokra fordítsuk a legnagyobb figyelmet, akik számára pótolhatatlanok vagyunk. Áldd meg munkálkodásunkat, hogy az időnkkel és energiánkkal a lehető legjobban tudjunk gazdálkodni, a legszentebb küldetésünket és földi-testi határainkat sosem tévesztve szem elől. Végtelen Harmónia, tölts el és teljesíts ki minket! Ámen

Áldás: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”(Máté 5,16)