Köszöntés: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” (Máté 11, 28-30)

Lekció: Máté 18, 15-17: „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt.”

Imádkozzunk! Újjáteremtő Istenünk! Amikor egymás helyreigazításáról, formálásáról van szó bármilyen korosztályban – lehangoló helyzetet látunk magunk körül. Sajnáljuk a sok tehetetlennek tűnő (házas)társat, szülőt és szakembert, akik rossz megoldásaik miatt maguk is szenvednek, és a kudarcoktól egyre inkább kiégnek. És fáj a szívünk az általuk formálni próbált kicsikért és nagyokért, akik támadásnak véve a fegyelmezést, még rosszabb állapotba kerülnek. Bár jó ideje megjelent isteni bölcsességed a segítő és nevelő tudományban is, a gyakorlatban kevesen használják. Áldott légy azokért a szülőkért, nevelőkért, segítőkért, s azokért a társakért, akik a te tanításod fényében építik a kapcsolatukat és egymást; a te szereteteddel intenek, igazítanak helyre másokat. A tanácstalanoknak te adj vágyat a valódi megoldásokra! Állíts helyre minket, hogy rendet tehessünk elveink között, harmóniát teremthessünk az életünkben és a kapcsolatainkban, s ebben másoknak is segíthessünk! Ámen

Textus: Jelenések 2. r. válogatott v. és 3,11:

Az efézusi gyülekezet angyalának írd meg: „Tudok cselekedeteidről, fáradozásodról és állhatatosságodról; és arról, hogy nem viselheted el a gonoszokat. Tudom, hogy állhatatos vagy, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg. De az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbi cselekedeteidet!”

A pergamoni gyülekezet angyalának írd meg: „Tudom, hol van a lakóhelyed: ahol a Sátán trónja van, de ragaszkodsz a nevemhez, és nem tagadtad meg az én hitemet. De egy kevés panaszom van ellened, mert vannak nálad olyanok, akik Bálám tanításához ragaszkodnak… Térj meg tehát!

A thiatirai gyülekezet angyalának írd meg: „Tudok cselekedeteidről, szeretetedről és hitedről, szolgálatodról és állhatatosságodról… De az a panaszom ellened, hogy eltűröd Jezábelt… Eljövök hamar: tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.”

Kedves Testvéreim! Mindkét felolvasott igeszakasz Jézus egyik nevelői módszerét, a feddést mutatja be. A görög „feddés” kifejezés olyan figyelmeztetésre utal, amely ráébreszti az embert arra, hogy valamit helytelenül érzékel, rosszul értelmez és arra rosszul reagál – ezzel bűnt követ el vagy mulasztásokat, amelyek szörnyű következményekkel járnak. A feddés nemcsak leleplezni, tudatosítani akarja a bűnt, hanem sürgős jóvátételre, és konkrét, hosszútávú változtatásra ösztönöz, így hív „megtérésre”.

Az Ószövetségben is megtaláljuk a feddés módszerét: Isten ilymódon próbálja meg eltéríteni az embert a rossz szándékaitól és tetteitől. Beszámol erről Jób könyve (5,17; 33,14-18), és ide tartoznak a próféták által közvetített isteni figyelmeztetések is (Jeremiás 5,3; Ezékiel 33,7-11; Ámósz 5,10). Izráel népe körében mindennapos gyakorlat volt a feddés az egymás iránti felelősség megnyilatkozásának jeleként (3Mózes 19,17; Példabeszédek 9,8; 12,1; 15,31; Zsoltárok 141,5); a nép összes tagjának a kötelessége volt ez, nemcsak a papoké.

Az Újszövetségből tudjuk, hogy Jézus a tanítványai esetében is szóvá teszi azt, amit nem tart jónak, és igényli a gondolkodásmódjuk és a cselekvésük átformálódását. (Máté 16,23; 17,17 stb.) A feddés feladatát minden tanítványára ráruházza. Használatára nézve azt az útmutatást kapjuk, hogy először négyszemközt kell megtörténnie a bűn feltárásának, és a megváltozásra – megtérésre – szólításnak. Azután, ha ez nem hoz eredményt, akkor egy vagy két tanú segítségét kell kérni. Amennyiben ez sem járt sikerrel, akkor a helyreigazítást a gyülekezet közösségében szükséges megpróbálni (Máté 18,15-17; Efézus 5,11). Ez nem közönség előtti megszégyenítés, mint amire a tekintélyeIvű idők öncélúan használták! Mindenki pártján álló, valódi jószándékról van itt szó. Arról, hogy amit egy ember nem tud elérni a szeretetével és bölcsességével, az többeknek – barátoknak, családtagoknak, vagy a gyülekezet nagyobb közösségének – biztosabban sikerül. Több ember több szeretetétől többet várhatunk; minél többen tartanak tükröt elénk, annál színesebb, teljesebb képet láthatunk magunkból és egymásból. A feddés egyéni akció és egyben gyülekezeti funkció, mert az egyén mindig egy közösség része, kölcsönösen felelősséggel tartoznak egymás iránt. Éppen úgy, ahogyan a család felelős minden egyes tagja boldogságáért és fejlődéséért, s minden egyes családtag felelős a közös jóért és haladásért. A gyülekezet vezetőjének és tagjainak felelősségteljes feladata, hogy jobb belátásra juttassa, változtatásra segítse a vétkezőket (2Timóteus 4,2), hogy a gyülekezet tagjainak a hite egészséges legyen: helyesen értelmezzék Istent, magukat, az életük és a világ eseményeit; s ezáltal helyesen éljék az életüket (Titusz 1,9.13; 2,15). A feddés normája a teljes Szentírás (2Timóteus 3,16k), amelyből megtanulható az isteni perspektívából való szemlélet, s a Jézus szerinti cselekvés és életmód.

Igénk elmondja azt is, hogy mi a teendő azzal, akire látszólag nem hatott a feddés. „Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt.” A pogányokat és vámszedőket Izráel reménytelen esetnek tartotta, mint akikre már kár pazarolni az időt. Félreértés ne essen, nem „reménytelennek” kell nyilvánítanunk azt, akinél a feddés sikertelennek bizonyult, hanem békén kell hagyni. Nem erőszakoskodni vele, nem fenyegetni szankciókkal, hanem engedni, hogy a szeretetünk és a helyes életvitelünk példája győzze meg őt idővel a szavaink helyett. S a türelem rózsáját maga Isten öntözi: az elfogadó, szeretetteljes légkör és a vonzó példa egyszer csak elindítja az olyannyira várt változást… A fejlődés esélyét senkitől sem vehetjük el!

A múltunk terhelt az ősök nem mindig tökéletes örökségével. Helytelen szemléletmódok, értékrend, számtalan rossz reakció, célra nem vezető megoldás, önmagunknak és másoknak ártó életvezetési példák vésődtek belénk; amelyektől szenvedünk, s amelyek miatt tőlünk is szenved  környezetünk. Tudatosan küzdenünk kell azért, hogy az ilyen elveket és magatartásformákat, amelyek fenntartják, vagy még szaporítják is a problémákat, lecseréljük a Jézustól tanult szemléletre és tettekre. Enélkül sem többek, sem boldogabbak nem leszünk az elődöknél, akik sokszor az egész életüket arra áldozták, hogy mi különbek legyünk náluk… Úgy lehet magunkból és az életünkből kiselejtezni mindazt, ami rosszul működik, hogy először Isten szemével nézve nagyító alá veszünk mindent. Nézzünk szembe most az ősöktől örökölt legártalmasabb viszonyulásokkal.

A legfőbb bűn az alá-fölérendeltség képzete, amikor az ember Istent akar játszani. Mintha mi, emberek nem lennénk egyenrangúak, egyformán értékesek és fontosak Isten szemében. Pedig, ha az ember mások kárára akar nagyobb, több és jobb lenni, akkor kisebb, kevesebb, és gonoszabb lesz. Mert ahelyett, hogy letenne a világ asztalára, elvesz onnan; lehúzza az emberiséget. A jóság, a nagyság, a „különb”-ség csak akkor létezik, ha mások javára szolgál…

Az alá-fölérendeltség főbűne, mely mögött a hatalom- és dicsőségvágy rejlik, bűnök áradatát szüli. Az egyik legkevésbé feltűnő és ezért legkegyetlenebb ilyen bűn az őszinteség hiánya. Nem kell részletezni, hogyan tehetnek tönkre egész életeket titkok, hazugságok, álszent színjátékok… Az ezekre épített kártyavárak úgyis összedőlnek! Az őszinteség gyakorlását elkezdeni sosem késő. Megdöbben, aki következetesen őszintén kezd élni, hogy mennyi energia takarítható meg vele. Tömérdek fölösleges félreértés és konfliktus, értelmetlen szenvedés elkerülhető azzal, ha mindig, mindent, azonnal, jószándékúan megbeszélünk. Tiszteljük meg magunkat, egymást és a közös boldogságunkat az őszinteséggel!

Vannak, akik úgy érzik, hogy ha sérelem érte őket, azt kamatostól vissza kell adni ahhoz, hogy visszaszerezzék lelki egyensúlyukat – vagy inkább a vélt fölényüket. A Biblián alapuló közmondást ők úgy fogalmazzák át: „ha megdobnak kővel, dobj vissza mennykővel!” Vagyis, „ha megütnek, üss vissza nagyobbat, ha gúnyolnak, szúrj vissza erősebben!” Gyakran ezt a „dzsungel törvényét” láthatjuk érvényesülni a nemzetközi életben is. „Megtorpedózod a tengeralattjárómat? Én felgyújtom az olajmezőidet! Lelövöd egy gépemet? Én majd lebombázom a repülőteredet! Ha elfogsz egy terroristámat, én tízszer annyi túszt szedek helyette.” Ez nem más, mint a bosszú régóta burjánzó, ember-alkotta embertelen törvénye! Jézus ezzel szemben a békét, a nagylelkűséget, a szeretetet és a megbocsátást hirdette – a bosszút eltörölni jött a földre!

Veleszületetten szeretetre, megértésre, dicséretre és jó példákra szomjazunk. A gyermek „tiszta lap”, amelyet a szülő és a környezet ír tele törődésével, példáival. Minden gyermek egy-egy új esély arra, hogy az eredendő bűnök, az ősöktől örökölt rossz minták láncolata megtörjön; s érvényre juthasson a jézusi szeretet életformája. Ha a kicsi ehelyett – ártatlanul – a sebek tovább-osztásának áldozata lesz (mert a felnőttben győz az elfojtott bosszúvágy), és a gyermek agressziót kap parancsokban, indulatos tiltásokban és megbélyegző kritikákban; akkor úgy érzi, nem fogadják el, nem szeretik és nem becsülik – hogy ő maga nem számít. Verés nélkül is úgy érzi: kihúzták a lába alól a talajt, megfosztották az önbecsülésétől, a békességétől, s a biztonságérzetétől. Természetes válasza erre, hogy visszaadja, amit kapott: a tiszteletlenséget. Az agresszió agressziót szül, és bosszúvágyat gerjeszt. A szeretet ellenben a szeretet viszonzását hívja életre: az Isten Országát! Kedves Felnőtt, ki a magánéletben, vagy hivatásból utódnemzedéket nevelsz, ne feledd, hogy amennyire tiszteled a gyermeket, annyira fog tisztelni téged; látásmódja és tettei a te szemléletedet és cselekvésedet tükrözik – ezerszeres nagyításban! Felnőttként is erősen hat a viszonzás törvénye. Fogjuk be hát a szeretet igájába! Minden dolgunk szeretetben menjen végbe, hogy jóság szüljön jóságot, ne bántás provokáljon bántást…

Némelyekben az idők során begyűjtött agresszió gyávasággal párosul. Ők azok az emberek, akik az ütést nem merik visszaadni, nyíltan nem harcolnak, inkább alattomosan, hátulról döfnek – nem karddal, hanem szóval. A pletyka, az áskálódás, a lázító „aknamunka” istentelen eszköze azonban az elkövetőjét csak átmenetileg tölti el némi hamis örömmel, s vélt hatalommal. Hosszútávú boldogság sosem fakad belőle. Azok a kapcsolatok, amiket mindössze mások közös bántása tart össze, hamar felbomlanak. Mivel egymásban sem képesek bizalmat és tiszteletet ébreszteni, rövid úton egymás ellen fordulnak. A másikban hajlamosak vagyunk magunkat keresni: a jó ember naivan jót feltételez mindenkiről – így könnyen visszaélnek jóságával. A kevésbé jó pedig másokról is rosszat feltételez, s még mielőtt megismerné őket igazán, már ellenük is fordult… Jézus is megtapasztalta ezt, s módszere ez ellen sem volt más, mint a példaadás, s az őszinte, szeretetben történő helyreigazítás.

Mások maguk ellen fordítják az őket ért agressziót: szótlanul lenyelik a sértést, elfojtják a fájdalmaikat, hiányaikat, és ezzel magukat mérgezik halálra. Ám az indulatok tudattalanba szorításával nem semmisül meg a negatív energia; ez csak annyit ér, mintha a lőporos hordót jól megtömnénk és erősen bedugaszolnánk. Csak egy szikra kell hozzá, és a legváratlanabb pillanatban elképesztő robbanást okoz. A magunkba zárt feszültségből születhet gyűlölet, vagy depresszióvá kövesedett szomorúság. Ami pedig a leggyakoribb, hogy az elfojtások betegségekben öltenek testet, amelyek némán, de egyértelműen kiáltanak változásért.

E tévutak szörnyű következményeit nap mint nap szenvedjük. Felelősségünk megállítani a burjánzásukat, s felszámolni minél többet belőlük! A Jézus szavait idéző ige azt mondja: „Ha vétkezik atyádfia, menj…!” Vagyis ne várd meg, amíg betelik a pohár, ne várd, hogy a másik kezdeményezzen; te tedd meg az első lépést! Kelj föl a bénító állapotból, indulj meg felé és  „intsd meg”: kezdj vele őszintén megbeszélni mindent – legyen szó családtagról, szomszédról, munkatársról, vagy bárkiről, aki az életed része! Az előítéletek feloldatók, a félreértések tisztázhatók, a feszültségek levezetők egy nyugodt beszélgetés közben. Áltapintatból hallgatni: gyilkosság; rombolja mindkét felet és magát a kapcsolatot is.

A célravezető feddés módszerét megtanulhatjuk Jézustól. Neki tulajdonított feddést több helyen olvashatunk az evangéliumokban is, azonban legtisztábban az őskereszténység első kis közösségeinek küldött üzeneteiben követhető nyomon a Jelenések könyve elején, amelyekből részleteket hallhattunk alapigeként. E levelek minden esetben részletes dicsérettel kezdődnek: a fáradozásért és tűrésért, az elvhűségért, a teherhordozásért, az áldozatvállalásért és kitartásért. A nagyfokú elismerés után rövid panasz következik, amely az értékek mellett meglévő konkrét problémára irányítja a figyelmet, őszintén felvázolva a tényeket. A panaszok leginkább tévutakra terelő, gonosztettekhez vezető félreértésekre utalnak, szimbólumokba sűrítve. Az adott probléma feltárása után azonnal megoldási lehetőségeket, tanácsokat találunk, amelyek a helyreállítást, továbbfejlődést jelentik. Ezután biztosítja őket Jézus arról, hogy bízik bennük, tudja, hogy képesek rá, hogy megtegyék a megfelelő lépéseket. A feltétlen bizalomnak e kifejezését minden esetben biztatás kíséri.

Jézus feddése mindig kimozdulásra, megtérésre indító szó, a szeretet jegyében való figyelmeztetés. Az emberek által előszeretettel használt fenyítés a büntetésre helyezi a hangsúlyt, a bűnös önbecsülését összeroppantva fitogtat hatalmat. A Jézus által használt feddés célja viszont nem a büntetés, hanem a helyes útra vezetés; éppen a bűnök kikerülhetetlen következményeitől akar megóvni. Feddésében mellénk áll és nem fölénk helyezkedik, így biztat szeretettel, építve az önbecsülésünket – azt súgja: „menni fog, képes vagy rá!” A tiszta jézusi feddés tehát nem fenyegetőzés, nem büntetés, hanem irányt mutató problémamegoldás: vészfék, tükör, és váltó. A feddés megállít, átgondolásra késztet; az értékeink mellett szembesít a hiányosságainkkal és a rosszul működő megoldásainkkal, a tévútjainkkal. Majd – mielőtt kisiklanánk – új vágányra irányítja át az életünket. Míg a kiforgatott, emberi méltóságot nélkülöző feddés ellenséges a tévúton járóval, ellene akar igazságot szolgáltatni és megsemmisítő hatalmat akar gyakorolni fölötte; addig az isteni példa épp az ellenkezőjét tanítja. Nem a bűnös ellen, hanem érte gyakoroljuk a feddést, és vele keressük a helyzet helyreállításának és a továbblépésnek a lehetőségeit. Ez gyógyít és épít. Jézus szerint feddünk, ha az emberi méltóságot gondosan őrizve figyelmeztetjük embertársunkat – egyenrangú, értékes emberként elfogadva és becsülve őt, mint aki jelenleg olyan állapotban van, hogy átmenetileg a segítségünkre szorul. Szélesítjük a látókörét azzal, hogy a dolgait isteni nézőpontba emeljük; összefüggéseket, okokat és következményeket tárunk fel neki; majd azonnal megoldásokat keresünk – a Jézus mércéje, példája szerinti viszonyulást és cselekvési lehetőségeket, amely mindenki számára kedvező változásokat jelent!

Fék, tükör és vágányváltás csak együtt vezet célra, külön-külön mit sem ér. Ha csak megálljt parancsolsz: „nem szabad!” – a tiltásod elveszi a másik szabadságát, s válaszként jön a „csak-azért-is” lázadás, hogy a függetlenségét bizonyítsa. A rossz tettek elkövetője, legyen kicsi vagy nagy, egyformán igényli, hogy higgadt, türelmes és kedves magyarázatot kapjon arra, miért is veszélyes az út, amin jár. Ha csak szilánkos tükröt tartasz, mondva, hogy „bűnös vagy” – felsőbbrendűen ítélkezel felette, akkor a vádak súlya alatt összetört önbecsülését és boldogságát könnyen rossz utakra tévedve próbálja visszaszerezni. A bűnökkel való szembesítés csak akkor lesz célravezető, ha tiszteljük a bűnösben az embert, aki Isten ajándéka, s aki bonyolult okokból kifolyólag most nem a legjobb úton jár, nem mindent Isten tanácsa szerint tesz. Attól azonban, hogy dolgokat rosszul lát, rosszul ért és ezért rossz utakra téved, ő maga még nem lett mindenestől gonosz. A Biblia mondja, hogy Isten a bűnöket elítéli, de a bűnöst szereti! Ha tükröt tartunk, mindig egész képet mutassunk a másikról! A reálisan lefestett bűnök mellett fel kell mutatnunk valóságos arányban az értékeket is: mindazt a jót, ami lényében, s eddigi eredményeiben megnyilvánult: „Amit most tettél, azzal ártottál. De képes vagy rá, hogy ezentúl jól csináld, hiszen már nem egyszer sikerült!” Szükséges a harmadik lépést is azonnal megtenni: a vágányváltást – vagyis a változtatás konkrét útját-módját együtt megtalálni, és biztatva kísérni, hogy a jó melletti döntés tettekké és életformává váljon. Mindezeket azonban nem lehet erőszakkal. Mindenkinek a saját megoldását kell megtalálnia, a képességeihez és körülményeihez illőt, és a saját útját kell járnia. Közös meggyőződéseket, irányokat felvázolhatunk, de a konkrét lépésekről nem dönthetünk, és azokat nem tehetjük meg senki helyett. A megtérés – a kimozdulás és változni tudás – nem tömegmozgalom. Csak a szív mélyéről indulhat! Ezt pedig leginkább a saját bőrünkön tapasztalt földöntúli élmények képesek kirobbantani, amikor hiteles embereken át Isten maga érint meg minket.

Összefoglalva tehát, ha Jézust követve szeretnénk helyreigazítani – „feddeni” – embertársunkat, akkor tekintsük őt ugyanolyan értékesnek és fontosnak, mint magunkat. Tiszteljük benne Isten teremtményét: először ismerjük meg és dicsérjük meg az értékeit. A „panaszunkat” vele kapcsolatban ne őt vádolva, megbélyegezve, hanem magunkról beszélve tárjuk elő. Mondjuk el egyszerűen, őszintén és indulatok nélkül, hogy az, amit tett, vagy mulasztott, mit okozott bennünk – milyen érzéseket és gondolatokat váltott ki belőlünk. S legyünk nyitottak arra, hogy mindent megértsünk az ő szemszögéből is. Kérjük, hogy mondja el, ő hogyan élte meg ezt az egészet, mit miért tett, s miért éppen úgy. Szánjunk időt arra, hogy megismerjük a valódi állapotát, a körülményeit, az őt ért hatásokat, hogy megértsük a cselekvése hátterét. Adjunk esélyt magától belátni, ha vétkezett, bocsánatot kérni, sőt, jóvá tenni. Aztán keressük együtt a szükséges változtatás útjait. Fogalmazzuk meg, hogy melyikünknek mit kellene vállalni, másképp látni, tenni ezután, hogy a jövőben jobb lehessen a kapcsolatunk, eredményesebb az együttműködésünk, boldogabb az életünk. Végig szem előtt tartva, hogy mi mindketten emberek vagyunk, egyaránt helyreigazításra szorulók. Egyikünk sem helyezkedhet a tökéletesség látszatával a másik fölé, hiszen ugyanazt a fejlődési utat járjuk, amely életünk végéig tart. S ha egyikünk talán már előrébb jár, bölcsebb, tapasztaltabb, akkor ez azért van, hogy annál buzgóbban vigyázzon saját példás útjára, s törekedjen előnyét mások helyreigazítására, segítésére fordítani. Mert a végső cél nem az egyes emberek előrehaladása mások kárára, hanem a közös emelkedés: a „nagy egész” emelkedése! Ámen.

Imádkozzunk Reményik Sándorral!
Istenem, add, hogy ne ítéljek – Mit tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek! Istenem, add, hogy ne bíráljak! Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangnak lássak. A dolgok olyan bonyolultak, És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak, És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak. Istenem, add, hogy minél halkabb legyek – Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem! De akkor szómban súly legyen s erő, S mégis egyre inkább simogatás – Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem; De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül: Ámen. Igen. És a gonosztól van minden azonfelül.” (Reményik Sándor: Ne ítélj!) Megváltó Jézusunk, te növekedj bennünk és közöttünk! Ámen

Áldás: „Ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (1Ján 3:18)