„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” Mal 3, 20

OLVASMÁNY: „Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki.

A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő ezt felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.

Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az ÚR angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.

Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az ÚR gondoskodik. Ma ezt mondják: Az ÚR hegyén a gondviselés.” 1 Móz 22, 1-14

ALAPIGE: Jézus mondja: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” Jn 13, 34

Kedves Testvéreim! Szeretett Ünneplő Gyülekezet! Soha nem az határozza meg a jövőnket, hogy mi történt a múltban, hanem az, ahogy értelmezzük a múltban történt eseményeket. Azt a címet adtam a mai igehirdetésnek, hogy reformáció a Mórija hegyén.

A történet annyiszor és annyiféleképpen értelmezhető, ahányszor csak elolvassuk. A korábbiakban már tettünk erre kísérletet. Most a közelgő reformáció ünnepének fényében és a megújító Lélek szabadságában ismét megidézzük Ábrahámot, és kérdezzük őt olthatatlan szomjúsággal és tudásvággyal arról, hogy lehet-e valami fontosabb az Istennél? Kerülhet-e valami közénk és az Isten közé? Azt gondolom mindannyian érezzük, hogy igazi reformátori kérdések ezek. Sőt, ha hozzátesszük ezekhez Luther Márton kérdését – hogyan találok egy kegyelmes Istent? –, akkor igazán a legfontosabb dolgok közelében vagyunk.

Ábrahám évezredekkel 16. századi reformátoraink előtt kereste a kegyelmes Istent, noha kegyetlen istene volt az egyedüli menedéke abban a világban, ahol szokás volt minél kegyetlenebbnek mutatni a törzs istenét egy másik törzs istenével szemben. Ábrahám korának egyszerűen kellett a kegyetlen isten képe, hogy harcra buzdítsa, és a lelketlenségig lelkesítse azokat, akik fegyvert emeltek ellenségeikre, hiszen ez volt számukra a megmaradás záloga.

Ábrahám istene kegyetlen és kiszámíthatatlan isten, akinek felmutatása által követői teljhatalomra tettek szert. Az ősi szövegben az ÚR nevének mindkét betűjét a magyar fordítás logikája szerint mindig nagybetűkkel írják azért, hogy ne legyen kétségünk felőle: Ő az ÚR. Isten nevét gyakran kisbetűkkel írom, a beszédben ezt nem tudom érzékeltetni, de a leírt szövegben látható lesz, mert azt gondolom, hogy amikor Ábrahám istenéről gondolkodunk, akkor olyan valakiről van szó, aki nem az ÉG lakója, hanem kizárólag csak a fejben létezik. Hol is létezhetne másutt egy kegyetlen és kiszámíthatatlan isten, ha nem az ütődött fejekben és a sebzett szívekben…

Jézus Istene és Atyja nem kegyetlen és nem is kiszámíthatatlan. DE Ábrahám korában az egész világ kiszámíthatatlan volt, egyszerűen azért, mert nem voltak olyan ismeretek, amelyek lehetővé tették volna, hogy bizonyos dolgokra, jelenségekre magyarázatok szülessenek. Ha megkondult az ég harangja, ha valahová becsapott a villám, ha kitört egy vulkán, az az emberiséget félelemmel töltötte el. A fenyegetettség érzése szülte a kiszámíthatatlan isten képét. Ábrahám kora ezt a képet vetítette ki saját lelkéből az égre. Ehhez társult a kegyetlenség, ami pedig leginkább a veszteségekből táplálkozott. Ábrahámtól napjainkig minden gyermek azt hiszi, hogy szülője halhatatlan, és előbb vagy utóbb ennek az ellenkezőjével találkozik.  Ábrahám is elveszíti apját, de az ő korában ezt a veszteséget ellensúlyozta, hogy a meghalt ősök haláluk után védelmező szellemmé magasztosultak.

Ábrahám atyja – miként tudjuk a Szentírásból – sokistenhívő volt. Ábrahám, aki egyszerre szakít atyja sokisten-hitével, de egyszerre szeretne hűséges is lenni az atyai örökséghez, eggyé gyúrja össze apjának sok-sok istenét, aki ettől Ábrahám és kortársai fejében teljhatalomra tesz szert. Ezekből és számunkra ismeretlen ezer más okból születik meg az EGY-ISTEN, a kegyetlen és kiszámíthatatlan, akinek a képe „jó fegyver és pajzs” az ellenség ellen. Elmondható, hogy amíg Ádám és Éva Isten elől menekül, addig Ábrahám az ő istene mögé rejtőzik el. És azért nagyon nehéz a dolgunk, mert aki tetteivel – legyenek azok bármilyen aljas tettek – az istene mögé rejtőzik el, az az utókor számára érinthetetlen.

Pedig nem kicsi a tét, mert ettől függ az igazi reformáció lehetősége, hogy fejben és szívben, lélekben és gondolatban vállaljuk-e a jézusi formációt? Hiszen nem a 16. századig, hanem Jézusig kell visszamenni annak, aki valódi reformációra, szent megújulásra vágyik.

Ábrahám és kora nem csupán kifelé mutatta a kegyetlen és kiszámíthatatlan isten képét, hanem sajnálatos módon befelé is ugyanez vezérelte. Mert nincs két isten csak egy. A fejben létezőből is csak egy van. Ábrahám nem csupán ellenségeivel, hanem családtagjaival is kegyetlenkedik. Feleségét elárulja, saját életét féltve testvérének mondja, és a fáraónak ágyasként kiszolgáltatja. Mostohagyermekét Izmaelt és annak anyját elűzi a háztól, és íme, most Izsák fiára is kezet emelne. Mi vezérli Ábrahámot, aki hangokat hall, és a hangoknak engedelmeskedik?

Először is meg kell érteni a szentíró szándékát, aki ezzel a kőbe vésett történettel a kegyetlen és kiszámíthatatlan isten képét szeretné az égre festeni úgy, hogy onnan az idők végezetéig le ne törölje senki és semmi.

De kérdezzük meg Ábrahámot, az érző szívű embert, a családapát. – Miért akartad megölni fiadat? – Vajon csakugyan istened mondta neked? – Vagy számunkra ismeretlen okból fiad megölése mellett döntöttél, és az erre bátorító hangot istenednek tulajdonítottad, mert nem volt bátorságod szembenézni szíved gonoszságával? – Lehet, hogy asszonyodra haragudtál meg, aki Izmaelt és annak anyját pusztába űzette veled, és haragodat a gyengébb (gyermeked) ellen fordítottad?

– Ha szótlan vagy Ábrahám a tér és idő rejtekében – mert bizony más menedéked nincsen –, akkor legalább arra felelj, hogy ki fogta le gyilkos kezed? – Kicsoda állított meg, hogy e szörnyű tettet véghez ne vihesd? Ha nem égi angyal, hanem földi ember – nálad irgalmasabb – kiáltott rád, hogy ne tedd, akkor nincs mentséged! Elítél a történelem, mint embert, és mint apát!

– Ha pedig mégis te döntöttél úgy, hogy fiad iránti szeretetből legyőzöd istened iránti félelmedet, és saját akaratodból engedted elernyedni gyilkos izmaid erejét, akkor fel tudnánk menteni, de te ezt a döntésedet sem vállaltad sem fiad, sem néped előtt. Pedig az elgyengült Ábrahám ekkor lett volna igazán erős, amikor fölötte egyetlen egyszer a szeretet és az irgalom győzedelmeskedik. Felmenthetnénk Ábrahám, ha tudnánk, hogy ez történt, hogy egyetlen egyszer a családodért áldoztad föl kegyetlen istenedet, és ezért nem sújtottál le fiadra.

– Az emberiség gyermekkorának óriása lehetnél, ha bevallanád, hogy megsajnáltad gyermekedet, mert úgy gondoltad, hogy mégiscsak az első a család. Felmenthetnénk te gyilkos Ábrahám, pedig, noha kezed nem sújtott le, mégis öltél, hiszen késed fiadnak nem húsába, de lelkébe vágott, és ezzel örök időkre megingattad a fiaknak apáikba, gyermekeknek szüleikbe vetett bizalmát, és örök időkre szabadon engedted a kiszámíthatatlan isten szellemét.

  • Felmenthetnénk, ha szólnál Ábrahám, de te néma maradsz, a holt betűnek örök foglya lettél…
  • Ne haragudj Ábrahám, de nem tudunk atyánknak tekinteni, és még kevésbé a hit bajnokának, mert zűrös, és családot szétziláló történeted csak bizonytalanságot és félelmet szül abban a mostani világban, ahol szintén nincs becsülete a családnak.

Mórija hegyének végső tanulsága az, hogy csak az életidegen vakhitünk, csak a szeretetlenségünk, az önzésünk és a hűtlenségünk az, ami feláldozható, ami kést és tüzet érdemel. Nem büntethetjük többé azokat, akiket szeretünk, és nem áldozhatjuk fel őket vélt isteneink oltárán.

Ezt üzeni nekünk Mórija hegyének nagyon régi, de Jézus Lelke által újraértelmezett története. A betű megöl, a Lélek megeleveníthet bennünket. Nem tudunk mindig mindent szó szerint érteni, mert nem maradhatunk örökké öntudatlan gyermekei az Istennek, mert akkor újra és újra elkövetjük atyáink vétkét, és ami a legszörnyűbb, hogy meg fogjuk magyarázni, hogy miért tettük azt.

Reformációra emlékező és megújulásra vágyó testvéreim! Legyetek hívők, de ne legyetek hiszékenyek! Ha valaki azt mondja nektek, hogy nem kell mindent megérteni a Bibliából, elég csak elhinni, amit nem értünk, az az ember nagyobb gonoszságokra is képes, mert legközelebb nyolclábú tevét akar nekünk eladni, és azt mondja, hogy a nyolclábú teve kétszer olyan gyorsan üget a sivatagban, és mi azt is el fogjuk hinni…

A reformáció lényege a gondolkodásban rejlik, hogy újra gondoljuk, amit hiszünk, és azt, ahogy élünk. Újra gondolni, hogy amit hiszünk és ahogy élünk teljes összhangban van-e a szeretettel? Ez a reformáció igazi kérdése az 501-ik esztendőben.

Így járuljunk a jézusi kegyelem áldott asztalához alázatos és bűnbánó szívvel! Ámen.