„Légy erős és bátor! Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz!” (Józsué 1: 9)

Lekció: Ruth 1,1-14 (válogatott versek):

„Abban az időben történt, amikor a bírák bíráskodtak, hogy éhínség támadt az országban. Ezért elment a júdai Betlehemből egy férfi, hogy jövevényként lakjék Móáb mezején. Vele volt a felesége és két fia. A férfi neve Elimélek volt, a feleségének Naomi. Efrátaiak voltak, a júdai Betlehemből. El is jutottak Móáb mezejére, és ott éltek. De meghalt Elimélek, Naomi férje, és ott maradt az asszony a két fiával. Ezek móábi leányokat vettek feleségül. Az egyiknek Orpá volt a neve, a másiknak Ruth. Ott laktak mintegy tíz esztendeig. De meghaltak a fiak is mind a ketten, úgyhogy az asszony ott maradt két fia és férje nélkül. Ekkor útra kelt a menyeivel, hogy hazatérjen Móáb mezejéről, mert meghallotta Móáb mezején, hogy az Úr rátekintett népére, és kenyeret adott neki. Elment tehát arról a helyről, ahol élt, és vele a két menye. Így mentek az úton visszatérőben Júda földjére. Ezt mondta Naomi a két menyének: Menjetek, forduljatok vissza, mindegyik az anyja házába! Bánjék veletek az Úr olyan szeretettel, amilyennel ti bántatok a meghaltakkal és velem! Azután megcsókolta őket, és hangosan sírtak. De azt mondták neki: Bizony, veled térünk haza a népedhez. Naomi ezt felelte: Forduljatok vissza leányaim! Miért jönnétek velem? Én már öreg vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek. De még ha ma éjjel férjhez mennék is, és fiakat szülnék, várhattok-e rájuk, amíg felnőnek? Szabad-e benneteket visszatartani attól, hogy férjhez menjetek? Nem, leányaim! Tovább sírtak hangosan, majd Orpá megcsókolta az anyósát, Ruth azonban ragaszkodott hozzá.”

Imádkozzunk! Napfényünk, Istenünk! Ezek vagyunk: „őszi szél borzolta fák, (akik) …tagadják az elmúlást, és a nyár zöld búcsúját. Még néhány makacs levél ellenáll, ha fúj a szél. Naptól várnak biztatást, isszák bágyadt sugarát, nem hiszik a változást.” (Tardos Péter: Himnusz a nyárhoz) Ezek vagyunk. Istenünk, Napfényünk! Tőled várunk biztatást; oly nehezen hisszük a változást! Segíts megküzdenünk a feltartóztathatatlan változásokkal: taníts meg alkalmazkodni hozzájuk, élni a bennük rejlő lehetőségekkel. És tégy erőssé, bölccsé, hogy küzdeni tudjunk azokért az égetően szükséges változásokért, amelyek a mi kezünkben vannak, és csak rajtunk múlnak! Magasztalunk Téged munkánk gyümölcseiért, s minden vidám, nyugodt óráért, a fájdalmak enyhüléséért. Hálát adunk a velünk lévő, és a már eltávozott szeretteinkért. Áldunk mindazokért, akik ajándékká tudtak válni számunkra, s lényükkel bearanyozták az életünket. Áldunk azokért is, akik nehézségekbe sodortak minket, így járultak hozzá a fejlődésünkhöz – a képességeink és az értékeink kibontakozásához. Szabadítónk! Ha körülnézünk, szomorúan látjuk, hogy nálunk ugyan ritka a mélyszegénység, de a testi javak bősége mellett lelki-érzelmi éhínség pusztít. Ez a hiány pedig félelmekhez, fejvesztett meneküléshez vezet, és tévutakra, szörnyű tettekre visz sokakat. Bocsátsd meg, hogy ezeket látva gyakran kétségbeesünk és hagyjuk, hogy útjelző táblák helyett céltábla legyen belőlünk is. Bocsátsd meg, hogy bezárkózunk és falakat építünk, amikor csalódunk; s nem akarjuk észrevenni a segítségedet: a kézenfekvő megoldásokat és a megmentő, örömhozó társakat. Emelj ki az elkeseredésből; hadd változzon a félelmünk bizalomra, a nyugtalanságunk békére, bánatunk pedig tevékeny szeretetre, hogy ragyoghassuk az Életet! Ámen.

Textus: Ruth 1,15-18: „Naomi azt mondta: Látod, a sógornőd visszatért népéhez és isteneihez. Térj vissza te is a sógornőddel együtt! De Ruth azt felelte: Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled. Mert ahová te mégy, odamegyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem.  Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem! Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled! Amikor látta, hogy mindenáron vele akar menni, nem erőltette. Így mentek tovább együtt ketten…”

Kedves Testvéreim! Ruth könyve több mint háromezer éves. Nem nevezi meg a szerzőjét, a hagyomány azonban Sámuel prófétától származtatja. Azért íródott, hogy bizonyságot tegyen az igaz szeretet minden határt átlépő erejéről és bölcsességéről. Feltárja a nagy igazságot: a lehetőség mindenki számára adott, hogy a legszörnyűbb körülmények között is szabadon, Isten szerint éljen; a mindent romba döntő veszteségek dacára tovább léphessen, s az élete értelmét és a boldogságát újra megtalálhassa. Olvassunk most a sorok között, s hagyjuk, hogy kézen fogjanak és messzire vezessenek minket e szívbemarkoló történet szereplői.

Izráel népe alig egy emberöltő óta él az Ígéret földjén, amikor az országban éhínség támad, és a családokat mérhetetlen szenvedés sújtja. Pedig az a nemzedék, aki már itt született, egyébként is mély sebeket hordozott. Nemcsak a 40 éves pusztai vándorlás során veszítettek el sok családtagot, hanem a letelepedés óta folyamatosan zajló hódító és honvédő háborúkban is. Elviselhetetlen teherré vált számukra a csalódás, hogy a „Kánaán”, amelyhez drága őseik oly sok reményt fűztek, amiért annyi áldozatot hoztak, még csak nem is hasonlít az álmaikhoz: tejjel-mézzel folyó paradicsomi állapot helyett az életük csupa veszély, harc és rettegés – nélkülöznek, a túlélésért küzdenek, és gyászolnak… A választott nép nemzeti öntudata, Istenébe és önmagába vetett hite nemrég még „hegyeket mozgatott meg”, természeti erőket hajtott igába, és harcedzett népek fölött aratott fényes győzelmeket. Mostanra ez a büszke és sikeres nép megkeseredett és megfogyatkozott; nem is tudja, mi fáj jobban: az éhezés, vagy a lelki összeomlás – az ősök által dédelgetett álmok szertefoszlása, hogy mindaz, amiért éltek és meghaltak, talán csak délibáb… Sokak testi-lelki ereje meggyengült, s dönteni kényszerültek: elhagyják az Ígéret földjét.

Elimélek családja egy ilyen nehéz sorsú család volt, akik két fiukkal a júdai Betlehemből költöztek el, hogy kiutat keressenek kilátástalan helyzetükből. Móáb földjére vándoroltak ki, amely Betlehemhez viszonyítva tengerentúli országnak számított, mivel a Holt tenger legtávolabbi pontjának túlsó partján helyezkedett el. A Holt tenger abban az időben kétszer akkora területű tó volt, mint a Balaton; így a történetünkben szereplő családnak körülbelül 150 km-t kellett gyalogolnia, hogy szárazföldön Móáb vidékére jusson. Tíz évig éltek ott bevándorlóként. Hogy hogyan éltek, mennyivel lett jobb a helyzetük idegenben, arról nem tudunk meg semmit a leírásból. Moáb népének kultúrája nagyon hasonlított Izráeléhez, mégis szüntelen ellenségeskedés volt a két nép között – emiatt bizonyára nem volt felhőtlen az életük. Talán ezek a feszültségek okozhatták a családfő korai halálát, amely ismét súlyos próba elé állította a gyökerét vesztett özvegyet, akinek már csak a fiai maradtak. Ők, amikor felnőttek, moábi nőkkel kötöttek házasságot, és anyjuk házába hozták őket. Rövid ideig tartott a közös életük, még gyermekeik sem születtek, amikor mindkét felnőtt fiú meghalt. Naómi egyedül maradt idegenben, a más nemzetiségű menyeivel. A szentíró szerint ebben a kilátástalan helyzetben Isten adott megoldást: megszűnt az éhínség a szülőföldön: Izráelben, és Naómi újra reménykedni kezdett az Ígéret földjében. Eldöntötte: hazatér oda – immár egyedül – ahonnan egykor négyen indultak el.

Naómi végtelenül erős nő. Sokszoros gyásza, csalódásai, belső harcai sem pusztítják el; nem siratja magát tehetetlenül, mindig keresi a megoldást. Nem omlik össze és nem hátrál meg, habár a lehetőségei rendkívül korlátozottak. Akkoriban családfenntartó csak férfi lehetett, zsidó nőként férfi támasz nélkül esélye sem volt a túlélésre – sem a hazájában, sem bevándorlóként idegenben. Móáb földjén mindenét elvesztette. Egyetlen utolsó szalmaszál maradt csak, amibe bele tudott kapaszkodni. A reménysugár, hogy annyi szenvedés után újból hazatérve, talán valami még vár rá, ha már ennyi mindent túlélt és kibírt. Megfontolt volt akkor is, amikor az éhínség idején az életet választotta, és férjével egyetértve megkereste a helyet, ahol családjának enni adhatott – még ha ez azzal járt is, hogy az ottmaradottak szemében hűtlen gyermekévé lett nemzetének. Ő akkor azt látta a legjobb megoldásnak, személyes túlélésük által a nemzet túlélésének. És most is tudta, mit tesz. Eldöntötte, hogy hazatér és bátran szembenéz azokkal, akik kárörvendve megvetik. Tartása mindvégig megmaradt, nem hódolt be másoknak alamizsnáért, nem választott becstelen utakat, hogy átvészelje a nehéz éveket; maga kereste a boldogulását, és emelt fővel vállalta a következményeket. A szenvedés nem megtörte, hanem megerősítette és bölccsé tette.

Naómit nagyon meglepte a menyeinek ragaszkodása, akik vele akartak tartani. Mi kötötte őket hozzá még mindig? A moábi nők, akik saját hazájukban idegen nép fiaihoz mentek férjhez, talán számkivetettek lettek? Kitagadta őket szülőcsaládjuk? Nem tudjuk. Egyikük sírva, többszöri unszolásra visszamegy a szüleihez. De Ruth, a hűséges meny nem hajlandó elhagyni anyósát. Válasza sokkal többet sejtet annál, minthogy menekülnie kellett volna a szülei haragja elől. Ruthot valami nagyon lenyűgözte Naómiban, rendkívül mélyen kötődött hozzá. Szavai a legszebb hűségi fogadalom igéjévé váltak: „Ahová te mégy, odamegyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is!” Mit élhetett át Ruth Naómi mellett, ami ilyen erősen vonzotta hozzá? Amikor Ruth Naómit megismerte, már özvegy volt az elbeszélés alapján. Az özvegyen maradt nők ebben a korban nem tudtak a saját lábukra állni, kiszolgáltatott helyzetükben egy újabb házasságra kényszerültek, s a legkevésbé sem számított, hogy ők mire vágynak. Így legtöbbjüknek nem is volt saját elképzelése arról, hogy hogyan tovább; a mások ítéletei és az ősi szokásjog döntött a sorsukról. A megözvegyült Naómi viszont hazájától, gyökereitől elszakadva, rokoni pártfogók nélkül maradva – kezébe veszi sorsát, nem akar idegen függőségbe kerülni, mástól várni a helyzete megoldását. Nem riad meg az önállóságtól, céltudatosan, magabiztosan mérlegel; átszervezi az életét, felneveli fiait, majd segíti őket felnőtt életükben: nála maradhatnak nősülésük után is! Ez nem volt szokás akkoriban, ugyanis ahhoz tartották magukat, hogy „a férfi elhagyja apját és anyját, s ragaszkodik feleségéhez…” (1Mózes 2,24).

Az ókori derék asszony a Példabeszédek könyvének leírása szerint ritkább és drágább az igazgyöngynél, férje megbízható támasza. „A semmiből is” ételt és ruházatot teremt, gondoskodik mindenkiről – családjáról és idegen nyomorultakról – s ha kell, éjjel is keményen dolgozik. Ügyesen gazdálkodik, szervezi, felügyeli háza népét. Erő és méltóság árad róla; mindig reménykedve, nevetve néz a holnap elé. Szavai: szeretet és bölcsesség… Naómi mindezeket férfi támasz és anyagi biztonság nélkül valósította meg, idegen földön! Függetlenné tudott válni, felnőtté, felelőssé; leoldozta magáról a bilincseket, amelyek a kortársait megkötözték. Nemcsak földrajzi értelemben vált határátlépővé. Sosem tagadta meg a származását, de kilépett a népe szűklátókörűségéből. Míg népe minden más nemzetet gyűlölt és gyilkolt Isten nevében, addig Ő Istenben bízva, közéjük költözött és megtanult együtt élni velük – a családja jövőjéért. Sosem tagadta meg a hitét. Istene nem volt a régi hazájához, népéhez, vagy bármiféle templomhoz kötve – ott lakott a szívében; s emberfeletti erőt adott neki, hogy feldolgozza veszteségeit és Ember maradjon minden körülmények között. Ez a hit minden bizonnyal sugárzott Naómiról, könnyei között is ott ragyogott a szemében; vonzóvá tette őt és Istenét. S amikor semmi mást nem tudott adni a hozzá fordulónak, hát adta szíve melegét, vigasztaló együttérzését vagy bölcs tanácsait. Naómi szabad volt. Nem kötötték röghöz anyagi javak, nem tartották fogva nemzeti-vallási téveszmék, nem fojtogatták családi kötelékek. Legsúlyosabb kényszerhelyzetében is szabad volt arra, hogy megtalálja a legjobb megoldást és újjáépítse az életét. Nemcsak tehetetlenül, panaszkodva tűrte, hogy történjen vele az élet, hanem aktívan élte, formálta azt.

El tudta engedni azokat, akiket mindennél jobban szeretett. Férjét és fiait az örök hazába, menyeit pedig a saját útjukra. Senkire nem kényszerítette rá az akaratát. Nem függött másoktól, és nem akart másokat függésben tartani. El tudta engedni a fájó emlékeit is, és képes volt újrakezdeni! Szabadon döntötte el azt is, hogy újra elköteleződik a hazája iránt; vállalva, hogy hazavisz egy idegent, aki szívből ragaszkodik hozzá, és együtt mennek tovább… Ruth könyvének további fejezeteiből tudjuk, hogy hazatérve Naómi közbenjár azért, hogy Izráel népe befogadja a móábi menyét. Társadalma szabályaihoz alkalmazkodva segíti őt, hogy férjhez mehessen, s így hivatalosan is a családi kötelékébe kerüljön. Ennek révén válik majd Naómi boldog nagymamává, aki menyének gyermekét: Dávid király nagyapját dajkálhatja, többszörösen is beírva a nevét a választott nép történelemkönyvébe.

Sokat tanulhatunk ebből a történetből. Számunkra Naómi a hitben felnőtt, vallásos nevelést kapott ember megtestesítője lehet, aki élettapasztalatai során folyamatosan változott – gondolkodása, érzelemvilága egyre fejlettebb lett. Akinek a hite az élete válsághelyzeteiben egyre-másra újrafogalmazódott, érettebbé vált; és mint belső iránytű, mutatta számára az utat. A legszörnyűbb nehézségei közepette kristályosodtak ki személyiségének, életének legnagyobb értékei – s találta meg végül földöntúli boldogságát. Naómi az érett hitű, közösségre talált, abba belegyökerezett embernek a példája, akin átragyog az Isten szeretete. Aki nemcsak utat tud mutatni másoknak, hanem tud közösséget vállalni, lelkileg összefonódni velük. Nem zavarják a különbségek, képes elfogadni, önzetlenül szeretni, segíteni másokat – felülemelkedve minden körülményen…

Ruthban pedig felismerhetjük az idegent, a „messziről jött embert”, vagy az „elveszett nemzedék” megjelenítőjét; aki talán más nemzetiségű is, vagy csak más körülmények között nevelkedett ember – aki nem ismeri azt az Istent, akiben mi hiszünk. De vágyik a szerető Istenre, a szabadító Jézusra, és igaz társakra, akik értékelik őt! Mert egyedül összeroskad a terhei alatt, éhezi a mosolyt, a jó szót, az örömöt. Talán félénk, talán megkötözött, és szenved; de gyengének érzi magát, hogy egyedül továbblépjen. Szüksége van arra, hogy valahová tartozzon – ahol elfogadják úgy, ahogy van, szeretettel melléállnak és segítik; ahol bátran, biztonságban próbálgathatja a szárnyait, megerősödhet és másokért élhet… Naómik és Ruthok! Férfiak és Asszonyok! Mindennél fontosabb, hogy a gyászunkból felálljunk, egymásra találjunk, és együtt építve menjünk tovább! Ámen

Imádkozzunk!  Bennünk lakó, Teremtő Istenünk! Mi mindig attól félünk, hogy az erőnk, bölcsességünk kevés, s remegve kérdezzük, hogyan merészelhetnénk nagyszerűek, erősek, másokat magukkal ragadók lenni… S Te visszakérdezel: hogyan merészelünk nem lenni mindez? Rámutatsz, hogy nem a sötétséggel, hanem a bennünk égő fénnyel van dolgunk: arra születtünk, hogy általunk Isteni Lényed sugározzon a világba! Magasztalunk, hogy minden emberben benne élsz; és ha egymásra találunk, Rád találunk. S ha megszabadultunk a félelmeinktől, másokat már a puszta jelenlétünk megszabadít. Köszönjük, hogy megtanítasz egymásért élni, együtt építeni közös boldogságot. Könyörülj az ellenségeskedőkön, öleld magadhoz a gyászolókat és a szenvedőket, a sebesülteket és a halálba űzötteket. Segíts megbékélni nyugtalan világunknak, véget vetni az összetartozók háborúinak, a lélek éhezésének, s a rossz utakra taszító félelemnek! Áldj meg bátorsággal és tisztánlátással, hogy már ma hozzákezdhessünk feladatainkhoz: bontsuk le a falakat és építsünk hidakat egymás felé. S együtt gyarapítsuk Örök Országodat, hogy az otthonunk, hazánk az Ígéret földje lehessen! Ámen.

Áldás: Így szól az Úr: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! (Ézsaiás 43,1)