„De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.” Mal 3, 20

OLVASMÁNY: „Amikor az egyik napon tanított (Jézus), és körülötte ültek a farizeusok és törvénytudók, akik Galilea és Júdea különböző falvaiból, továbbá Jeruzsálemből jöttek, az Úr ereje gyógyításra indította őt. És íme, férfiak ágyon hoztak egy béna embert, és igyekeztek bevinni és letenni eléje. Mivel a sokaság miatt nem találták módját, hogyan vigyék be, felmentek a háztetőre, és a cseréptetőn át eresztették le ágyastól Jézus elé a középre. Ő pedig látva hitüket, így szólt: Ember, megbocsáttattak a te bűneid. Erre az írástudók és a farizeusok tanakodni kezdtek: Kicsoda ez, hogy így káromolja az Istent? Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül? Jézus pedig ismerve gondolataikat, megkérdezte tőlük: Miről tanakodtok szívetekben? Melyik a könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttattak a te bűneid, vagy azt mondani, kelj fel, és járj? Azért pedig, hogy megtudjátok: van hatalma az Emberfiának bűnöket megbocsátani a földön – így szólt a bénához: Neked mondom, kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza! Az pedig szemük láttára azonnal felkelt, fogta az ágyát, amelyen feküdt, és Istent dicsőítve hazament. Ámulat fogta el mindnyájukat, és dicsőítették az Istent, megteltek félelemmel, és ezt mondták: Csodálatos dolgokat láttunk ma!” Lk 5, 17-26

ALAPIGE: Jézus mondja: „Ember, megbocsáttattak a te bűneid!” Lk 5, 20b

Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Isten éltesse a Katalinokat! Nem ígérhetem, hogy mostantól minden női névhez külön prédikációt fogok mondani, de Isten különös kegyelme folytán, hogy ma éppen Katalin-nap van, őket köszöntöm. Az édesanyámat is, aki ezt a prédikációt csak olvasni tudja majd. Őrá is gondolok, és a gyermekkoromra, és a gyermekkori emlékeimre, amikor ez az igehirdetés elhangzik. Isten szeretetéből kívánok asztalt teríteni a gyülekezetnek, az örök ige asztalát, hogy ünnepeljünk, mert a vasárnap ünnep, mint egykor a vasárnapi ebéd ünnep volt a húsleves illatával. A vasárnap ünnep, és ezen nem változtat, ha örülünk, vagy ha sírunk, mert az igazi ünnep nem dáridó, hanem találkozás egymással, léleknek a lélekkel, és egymáson keresztül az Istennel.

Amit felolvastam, alighanem az egyetlen olyan történet az egész Bibliában, amelyik felülről nyitva van. Részben azért, mert ezek a derék, segítőkész barátok megbontják a ház tetejét, és úgy eresztik le béna társukat a középre, Jézus elé. De azért is nyitott ez a történet, mert az emberi léleknek olyan mélységeibe enged belátást, ahová csak nagyon ritkán van módunk ilyen hathatósan betekinteni.

Jöjjetek és képzeletben másszunk fel a háztetőre azzal a vágyakozással, ahogy gyermekkorunkban mi alföldi emberek, hegyek híján csodáltuk a fák és tornyok magasságát, és izgalmasnak ígérkezett magasra mászni, és valahogy messzebbre látni; a repülési vágyról már nem is beszélve, ami gyakran visszaköszönt álmainkban. Másszunk fel a háztetőre, és nézzük meg felülnézetből, isteni nézőpontból az embert, aki fél, és mivel fél, ezért csak félig él. Ez egy nagyon veszélyes mutatvány. Veszélyes dolog magasra mászni, különösen, ha az embernek tériszonya van. Mindmáig megválaszoltalan kérdés, hogy az egyik ember miért fél a magasban és a másik miért nem? Aztán, hogy a magasságtól fél-e, vagy a mélységtől, ami alatta van, s ezért nem mer letekinteni… Azt mondják, akik nagyobb összefüggésekben mernek gondolkodni, hogy talán előző életek fájó emléke szüli a tériszonyt, de ez a keresztyén tanításból nem nyer visszaigazolást. Azzal elégszünk, hogy van, aki fél a magasban a mélytől, és van, aki nem.

Egyébként is annyi félelem vesz körül minket. A bátorság pedig nem azt jelenti, hogy gyorsan elfutunk a félelmeink elől, hanem hogy legyőzzük azokat. Gyermekkoromban tériszonyos voltam és a kisszékről is le tudtam esni. Kevés félelmemet sikerült legyőzni, de legalább a tériszonyt igen. Felállványozott templomunk lehetett az a hely, ahol végleg legyőzhettem ezt a félelmet. Már majdnem a magasság-mámor függőségébe kerültem. Mert ilyen az ember. Mindig függőségeket, külső kapaszkodókat keres. Az egyik függőségből kijön és beleesik egy másikba. És ez mindaddig így van, amíg magában nem talál egy biztos pontot. Soha nem kívül, mert az mind függőség, hanem mindig önmagában. És ha megtalálta ezt a biztos pontot, akkor elmondhatja végre Juhász gyula költővel, hogy bizalmas szívvel járom a világot, s amit az élet vágott, beheggesztem a sebet szívemben, és hiszek újra égi szeretetben…(Karácsony felé c. vers).

De jó volna hinni újra az égi szeretetben! De hát ezért vagyunk együtt, hogy egymást erősítve, egymás hite, bizonyságtevése által is erősödve higgyünk újra az égi szeretetben.

Akiről ma az evangéliumi történet tanít minket, egy olyan ember, aki elkezdett újra hinni az égi szeretetben. Engem, aki már nem félek a magasban, egyáltalán nem köt az a korlátolt dogmatikus gondolkodás, hogy abban a túlzsúfolt házban minden pontról-pontra ugyanúgy történt volna, ahogy az evangélista megírta. Hiszen sok-sok évtizedig csak szájhagyományban élt a megbontott tetejű ház története. Látta Jézus a barátok hitét, és megszánta a beteg és béna embert? Nem ez számít! Meg hát kicsoda láthat a Jézus szemével? Egyedül Jézus. Különben is 30-40 év múlva ki emlékszik arra, hogy Jézus látja-e a barátok hitét vagy sem? Ez egy olyan mozzanat, ami feltételezhetően igaz volt, de nem ez számít.

Ne felejtsük el, hogy mi most felülről látjuk a dolgokat. Felülnézetből, de nem magas lóról, szelíd alázattal, és józanul. Mi számít? Egyedül az, hogy Jézus feloldoz egy megkötözött lelket, és ez a lelki feloldozás testi gyógyuláshoz is vezet. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezt a tehetetlen embert, aki a félelmek foglya, akkor megláthatjuk benne önmagunkat. De engedjétek meg, hogy ezt a párhuzamot én most ne a zsidó logika mentén vonjam meg a béna ember és miközöttünk. Mert a zsidó logika azt parancsolja, kőbe vésve, pergamenre írva, ÚR nevével fémjelezve, megmásíthatatlanul, hogy ez az ember bűnös, és biztos ezért tehetetlen. Tenger sok bűne, ifjúságának megszámlálhatatlan vétke oda juttatta abba a fekvőbeteg állapotba. Mennyi, de mennyi jelzést kapunk akár a 4 evangéliumból is, hogy még a tanítványok is úgy gondolkodnak, például mikor vakon születettet látnak, hogy Mester ki vétkezett? Ez, vagy a szülei, hogy vakon született! (Jn 9, 2).

Talán nincsen nagyobb bűne a zsidóságnak, vagy a Jézus gyilkosság után a sorban másodikként ez következik, hogy az emberi lelket a sok veleszületett, szerzett, tanult és tanított félelmére alapozva megterhelik a legbénítóbb félelemmel. Kis időt szívesen hagynék, hogy eldöntsük, melyik is a legbénítóbb félelem? Azt gondolom, hogy a válasz életkoronként (is) változik, és mást gondolnak magukban a gyermekek, a fiatalok, a közép korosztály és az idősek; a férfiak és nők, az egészségesek és a betegek. Betegségtől, tehetetlenségtől, haláltól, szeretett személy elvesztésétől, vagy bármi másnak, becsületnek, munkának, pozíciónak az elvesztésétől, emberektől, akár szülőktől való félelem, és a sor befejezhetetlen. De melyik a legbénítóbb mindezek között, lehet-e rangsorolni egyáltalán? Nem lehet, és a legbénítóbb félelem nincs is közöttük. Mert úgy hívják: istenfélelem. Az istenfélelmet mint tökéletes fegyvert a gyarló, hatalomvágyó emberi logika rakta össze. Nem okoljuk és nem is okolhatjuk mindenért a zsidóságot, mert egyetemes bűne az emberiségnek, hogy megalkotta az istenfélelemet. Mert nem velünk született, hanem mesterséges találmány. Fél-e a csecsemő édesanyjától, aki világra hozta? Dehogy fél tőle, karjának ölelése és szívének ismerős dobogása nyugtatja meg a földi lét partjára kivetett porontyot. Az ember alkotta meg az istenfélelem fegyverét.  És eme titkos fegyvergyára zászlójára képmutató lelkülettel ezt írta: tökéletes fegyver a gonoszok megjobbítására. De e titkos fegyvergyár épületében mindig a hatalom intézménye szövögette világuralmi terveit. Ehhez az aljas tervhez adta magát társul a zsidóság, hogy tulajdon népe is a szolgalelkűség igájába hajtsa fejét, és ne legyen bátorsága kérdezni és megkérdőjelezni, hanem szent vezéreinek örökre hű alattvalója legyen. Békeidőben adózzon, háborúban öljön és pusztítson, és irtsa a nem zsidót, aki nem ember.

Az istenfélelem átkos fegyver. Ölhetsz vele és közben téged is megöl. Megöli a lelkedet, zombi leszel, és erre azért van szükség, mert csak a zombik tudnak ölni az Isten nevében, a jóérzésű ember soha. Az istenfélelem megbénít, mert akitől félsz, azt nem tudod szeretni, nem tudod magadhoz ölelni, mint gyermekkorod maciját. Az istenfélelem azt eredményezi, hogy ha Istentől, aki teremtett, félni kell, akkor a világon semmiben és senkiben nem bízhatom. Akkor az összes velünk született és szerzett félelmünk is felerősödik, mert nincs egyetlen biztos pont sem a világon. A lélek igazságérzete joggal kiáltja bele a fagyos mindenségbe: Legalább az Isten szeressen! Legalább az Ő jelenlétében hadd vegyek egy nagy levegőt, és tudjon enyhülni sorsom szorítása!

Hát ennek a nyomorúságnak a betegét gyógyítja meg Jézus abban a lebontott tetejű házban, amely helyszín ebben a formában örök jelkép is marad, hogy nyissátok ki a tetőt az ember élete fölött, hogy végre rámosolyogjon az ég, és hogy higgyen újra az égi szeretetben. És a beteg ettől gyógyul. Egyrészt, hogy valakik kibontják neki a tetőt, vagyis elhitetik vele, hogy az Isten elérhető. Ha egymás kezét fogjuk, akkor Isten kezét fogjuk, és Isten fogja a mi kezünket. Ennyire elérhető az Isten. Másrészt attól gyógyul, hogy valaki visszavonhatatlanul, a szeretet erejével hirdeti meg élete fölött: az Isten nem haragszik! Az Isten megbocsátott! Az Isten szeretet! Az Istentől nem kell félni. Nem fog eltaposni, mint egy férget, sem most, sem az életed végén. Istenhez csak a szeretet és a bizalom érzése tud igazán közel vinni.

Ennek a beteg embernek vallásos úton szerzett betegsége volt. Ebben hasonlít ránk. Elhitették vele kicsiny gyermekkorától, hogy meg fog verni a „jóisten”. Kiszámíthatatlan szülő, kegyetlen tanár és irgalmatlan lelkipásztor képében ezt meg is tapasztalta.  Aztán a félelmeibe belesántult, aztán már nem is akarta leküzdeni a többi félelmét, mert minek, ha az az egy, az istenfélelem úgysem győzhető le? Mi értelme rendbe tenni az életemet, ha létem fenyegető árnya, a félelmetes isten úgyis ott marad az életem sötét egén?

A zsidó logika Jézus bűnbocsátó hatalmát látja igazolni abban, hogy a beteg talpra áll. Az érző szív pedig sejti, hogy itt sokkal, de sokkal többről van szó. Ezt az embert egyszerűen csak szerették a barátai, és szeretetükből kézbe vették és megtették vele azt a néhány lépést, amire ő már képtelen volt. Aztán a barátok szeretete által megtapasztalta Isten szeretetét. Ahhoz, hogy hinni tudjunk az égi szeretetben, egymás szeretetét kell megtapasztalnunk. Ez nyitja meg a gyógyulás kapuját.

Ugyanis aki istenhitében, vagyis létének értelmében, önmaga szerethetőségében – ma így mondják – önbecsülésében megbátorodik, az igenis fölkel a bénaságból és elindul rendbe hozni az életét.

Isten segítsen, Jézus vezessen, mi pedig támogassuk egymást ebben! Ámen.

Mátészalka, 2018. november 25.

Becsei Miklós lelkipásztor